Február 2004
Vállalkozók, vállalkozások

Bogdán László

Az élet minősége

Milyen mostanság nálatok az élet minősége? – kérdezte Amerikából néhány napra hazalátogató barátom a Vörösmarty téren, a könyvhét forgatagában elúszó  arcokat figyelve. Én elmélyülten vizsgáltam a sörömet, amikor felém fordult és megismételte kérdését.

Felrezzentem. – Mit? Az élet, hogy milyen? Minősége? – A Váci utcával a hátam mögött valahogy valószerűtlennek tűnt mindaz, amire a kérdés vonatkozott.

– Sok a szegény – feleltem egykedvűen, és az előttünk sorakozó könyvek közül kis gondolkozás után kiemeltem Márai kötetét, és találomra belelapozva felolvastam a következő passzust: „Az egyházatyák és az érzékenyebb szentek tanításait olvasgatva, nem találtam tökéletes vigaszt és kielégülést, mert az Egyház legkitűnőbb szerzői dicsérik és hirdetik a szegénységet, legalábbis a magam szegénységét, s legfőbb kifogásom ez állapottal szemben, hogy elmondhatatlanul unalmasnak találom.”

Nevetett. – De hát ezek szavak. S végeredményben te nem is vagy szegény.

Kortyoltam a sörömből, de valahogy most megkeseredett a számban az íze. Ha én most kitálalnék ennek az őszülő úrnak, és elmondanám, hogy  harmincnégy évi újságírói múlttal a hátam mögött évente mennyit keresek, s azt is bevallanám, hogy mennyit fizetnek a könyveimért, valószínű, elképedne s nem is hinné el, úgy vélné, a maga szempontjából teljesen jogosan, hogy nem mondok igazat. – Nézd, fordultam feléje, veled összehasonlítva nyilván szegény vagyok, időlegesen elhagyott országom nyomorgó millióinak szempontjából azonban nem.

– De hát Románia egy gazdag ország – képedt el.

– Ez közhely – mondtam, s valahogy nem volt semmi kedvem elkezdeni a jól öltözött, ringatózó, gyönyörű nőket figyelve, a romániai szegénység okait felemlegetni. – Vannak már gazdagok, tavaly ősszel megjelent egy lista, amelyen száz dollármilliomos adatai voltak olvashatók. Egy gazdasági lap adta ki, nagy sikerrel. A szegénység viszont kellemetlen s nem piacosítható. Ezért nem is jelent meg, mondjuk, a száz vagy ezer, vagy tízezer, vagy százezer, vagy egymillió legszegényebb romániai alattvaló listája.

– Túlzol – ásított. – Megfigyeltem, hogy nektek, erdélyi magyaroknak szinte fizikai örömet okoz, ha Romániát pocskondiázhatjátok. Szegények mindenütt vannak, a Fehér Ház előtti parkban is. Minden amerikai elnök kampánya során szembenéz a kérdéssel, s ígéri, hogy a szociális védőháló...

– Gyere el és nézz szét – tanácsoltam, udvariatlanul a szavába vágva. – A román szegénység már akkor elkezdődött, amikor az állam egyszerűen elvette a tehetősebb polgárai javait, a földeket, a házakat. Közben folyamatos hórukk hallatszott, mert folyt az építés, vasútvonalakat építettek, azután tömbházakat. Nézd meg ezeket néhány évtized után… Ezek ama építészeti tévedések, amelyeket csak dinamittal lehetne helyesbíteni, de akkor, hol laknának a milliók? Úgyhogy megvárják, amíg ezek a hámló vakolatú, málladozó falu, roskatag építmények, a sztálinbarokk romániai „épületcsodái” maguktól összeomlanak. Estefele, amikor alkonyodni kezd és a bárányok a költő szavaival szólva elvéreznek, ezekből az épületbányákból, kétezer éves munkaeszközére, dorongjára támaszkodva előmászik az új ember és szétnéz a világban. Szegény és ahogy telnek az évek, egyre szegényebb lesz. A Ceauºescu-féle lázálom: a nagyipar áldozata ő, millió és millió sorstársával együtt. Ezek a nagyüzemek, gyárak veszteségesek, termékeik eladhatatlanok.

– Akkor miért nem számolják fel őket? – csapott le rám. – Ha veszteségesek, akkor miért üzemeltetik még mindig az adófizetők pénzéből?!

– Mert félnek az éhséglázadásoktól. A nagyüzemek felszámolása növelné a munkanélküliséget, ami beláthatatlan helyzetet teremtene. Ezért a kormányok tizennégy esztendeje állandóan halogatják a döntéseket, a lakosság több mint egyharmada pedig megbízhatóan csúszik a szegénységi küszöb alá.Te tudod, hogy Romániában családok élnek annyi pénzből, amit mi itt most elsörözgetünk úri kedvünkben?

– Ez azért túlzás – döbben meg ő.

– Miért? Ezernyolcszáz forint egy korsó sör. Négy már hétezer kétszáz, az most körülbelűl egy millió lej. Milliók élnek egy hónapban ennél kevesebb pénzből.

– Nem hiszem el – mondotta amerikai barátom és kortyolt a söréből. – Ez egyszerűen hihetetlen.

– Ha megállsz egy nagyobb város állomásán, mondjuk Brassóban (hosszabb útjaimra innen indulok és ide térek vissza) délután, a csúcsforgalomban láthatod az ingázók ezreit. Gyűrött arcú, borostás, rosszul öltözött férfiak, mint utolsó reménységükbe kapaszkodnak, a „csököttbe”.

– Az mi?

– Negyedüveg pálinka. Ezt isszák, erre telik. És várják a csatlakozást. Nézem az arcukat, nézem, ahogy vonulnak az egyre sivárabb, kupolás üvegcsarnok felé, a megnyomorodott gyárakból nyomorúságos otthonaik felé, ahonnan holnap hajnalban, amikor szerencsésebb honfitársaik a másik oldalukra fordulva szép új világukról álmodnak – savanyókat böffentve, óvatosan kászálódnak ki az asszony mellől, s zúgó fejjel indulnak a vonatállomás felé, hogy az egyre kilátástalanabb életükbe, a gyáraik egyre nyomasztóbb, áttekinthetetlenebb világába zötyögtesse őket a vonat, ahol nem tudják,  hogy még meddig dolgozhatnak, s azt se, hogy kapnak-e fizetést, még maradhatnak-e, vagy kénytelenek lesznek végleg megtérni elhagyott falujukba, ahol...

Hallgattunk.

– Az élet minősége persze javuló tendenciát mutat – mondottam még. – Erről órákat lehetne beszélni...