Február 2004
Vállalkozók, vállalkozások

Wilhelm Sándor

Elátkozott vizeken

2000 januárjában megrázó képekkel telt meg az európai írott és nyomtatott sajtó: eddig elképzelhetetlen méretű halpusztulás történt a Tisza középső szakaszán. Az oknyomozó kutatások hamar kiderítették, hogy a nagybányai székhelyű Aurul ausztrál–román vegyes érdekeltségű színesfémérc-feldolgozó vállalat ülepítő medencéjéből nagy mennyiségű cianidtartalmú iszap került a Zazar-patakba s onnan a Lápos és a Szamos közvetítésével a Tiszába.

A Lápos nevét egykettőre megismerte a világ, annak ellenére, hogy a szennyezés csak a folyó alsó, a Zazar beömlése alatti szakaszát érintette.

A képernyőket hetekig a halpusztulás tragikus képei uralták, ahogy a szennyező áradat lassan végigvonult a folyó hosszában. Ahogy ez már ilyenkor lenni szokott, megindult a nagy egymásra mutogatás; felelősök keresése, károk felmérése, büntetések kiszabásának és kártételi összegek megítélésének követelése egyfelől, a valós helyzet elkendőzése, kibúvók keresése, a keletkezett károk minimalizálása másfelől. A hazai sajtó egy része ez utóbbinak lett az élharcosa.

Egyesek odáig jutottak, hogy még azt is megkérdőjelezték, hogy a Tiszából származnak a képernyőkön látott haltetemek, s felvetették azt a lehetőséget, hogy valamelyik tógazdaság elpusztult halait mutatják a tiszai halpusztulás ürügyén. Mert emlékezzünk csak vissza, hogy mit is láttunk annak idején! Termetes amurokat és busákat, amelyeket alig bírtak a konténerekbe emelni a tetemeket összegyűjtő környezetvédők. Bizony, ilyen halakat csak a tógazdaságok őszi lehalászását bemutató képsorokon láttunk ez idáig!

Két kérdés is felmerül a látottak kapcsán. Az első természetesen az, hogy honnan származtak hát az ominózus haltetemek. Mert annak idején, amikor behozatalra kerültek ezek a távol-keleti származású halak, a várható gazdasági haszon mellett azt hangoztatták a szakemberek, hogy ezek csak mesterséges körülmények közt szaporíthatók, nem kell tehát attól tartani, hogy hosszú távon megváltoztatják a folyók természetes halfaunájának összetételét. Hogy valóban meg voltak róla győződve, vagy csak a gazdasági lobbi volt olyan erős, hogy csírájában elfojtott minden ellenvéleményt, nem tudjuk, de az tény, hogy mint már annyiszor a haltelepítések során, most is tévedtünk. Mert ezek a halak igenis megtalálták a nagyobb folyókban a természetes szaporodás feltételeit, s a kedvező körülmények közt gyorsan növekedve rekordméreteket értek el. Csak az állományukat nem sikerült szabályozni, még a természetes tavakban, így a Balatonban sem, hát még folyóvízi körülmények között! Egy szempontból megnyugodhatunk tehát: csakugyan tiszai halak voltak a látott óriások.

A másik felmerülő kérdés, hogy miért csak ezeket a természetvédelmi, de még gazdasági szempontból sem legértékesebb halfajokat mutogatták következetesen a tévések. A válasz a média szemszögéből közelítve nagyon egyszerű: ezek voltak a legnagyobbak, tehát nekik volt a legmagasabb a hírértékük. Akik tisztában voltak a valósággal, el voltak foglalva a mentési munkálatokkal, nem értek rá a riporterek és operatőrök kioktatásával foglalkozni. Az eredmény félreérthető tájékoztatás lett, amit következetesen félre is értelmeztek azok, akiknek ez volt az érdeke. A tanulság az kellene legyen, hogy felkészületlen emberek még ilyen kiélezett helyzetben se próbáljanak meg előzetes tájékozódás nélkül másokat „tájékoztatni”.

Na de térjünk vissza a Láposhoz! Az említett szomorú esemény már önmagában elegendő lenne ahhoz, hogy felkeltse a halbiológus érdeklődését a folyó iránt, hát még amikor a szakirodalmi adatok gyűjtése során kiderült, hogy ez idáig senki sem végzett részletes halfaunisztikai kutatásokat a területen! Az expedíció bázisául az aradi egyetem nagybányai vendégháza kínálkozott, bár hamar kiderült, hogy ez csak amolyan éjjeli menedékhely lesz, hiszen ha néhány nap alatt negyven gyűjtőpontot akartunk meghalászni, ez bizony kora reggeltől késő estig tartó megfeszített munkát igényelt.

Az egyetem viharvert Daciája fürgén kapaszkodott felfelé a Nagybányai-medencét a Lápos völgyétől elválasztó hegygerincre. Gyönyörű képek tárultak szemünk elé a nyár végi napsütésben. Körös-körül az erdők borította hegyek rég kialudt vulkánok maradványai, amelyeknek gyomra értékes színesfémek érceit rejtegeti. Nem csoda tehát, ha a bányászat hagyományai a régmúlt ködébe vesznek a vidéken.

Magyarláposnál érjük el a folyót, de nem állunk meg. Az út emelkedik Oláhlápos, majd Erzsébetbánya felé. Itt van a Lápos forrása, de kristálytiszta forrás helyett a patakba ömlő savas bányavíztől élénksárga színű víz fogad bennünket, amelyben nyoma sincs a halaknak. Mint ahogy nyoma sincs azoknak a vízsemlegesítő intézkedéseknek sem, amelyekről Beke György tesz említést 1983-ban Boltívek teherbírása címmel megjelentetett riportkötetében.

A forrástól lefelé jó néhány patak ömlik a Láposba. Botiz, Strâmbu-Băiuţ, Tocila – olvasom a nevüket a vízrajzi térképen. Tiszta a vizük, így hal is van bennük, na persze, nem pisztráng, csak fürge cselle, kövicsík meg Petényi-márna. Ez utóbbi Közép-Európa legtöbb országában védett faj. Meglepő, hogy ilyen magasan, a pisztráng-szinttájon találom, mert különben lejjebb, a pér-szinttájon van az igazi hazája. Úgy látszik, igaza van Harka Ákos magyarországi halbiológus barátomnak, aki a globális felmelegedés hatásával magyarázza, hogy felfelé tolódtak s összemosódtak a nemrég még jól elhatárolódott szinttájak határai.

Lefelé jövünk a Lápos mentén, a víz még mindig sárga, halaknak nyoma sincs, ám a Batiz-patak beömlése alatt, a 48-as kilométerkő tájékán jókora fejes domolykókat ugrat ki az elektromos halászgép! Mekkora életerő van ebben a fajban, hogy még ebben a szennyezett vízben is jól érzi magát! Jó lenne tudni, hogy mivel táplálkozik, de erre most nincs időnk. Miközben sorra visszajuttatom a folyóba a halakat, arra gondolok, hogy nagyon éhes kellene hogy legyen az, aki el merné fogyasztani ezeket.

Felmegyünk a Szőcs-patak, a Lápos legnagyobb bal oldali mellékvize forrásához. A víz áttetsző zöldesfehér színű, leginkább a bolti tejre emlékeztet, hal persze ebben sincs. Szerencsére van biológiai öntisztulás is a világon, így lejjebb már a halak is előkerülnek, a már említett Petényi-márna és pénzes pér mellett megjelenik egy másik ritkaság, a nyúldomolykó, a fejes domolykó kistestvére, ami országos szinten az egyik legveszélyeztetettebb halfajnak számít, itt viszont több helyen találunk belőle néhány darabot.

Mielőtt a Lápos eléri a híres szurdokvölgyet, ahova most úszóalkalmatosság hiányában nem tudtunk behatolni, még megörvendeztet bennünket egy másik ritkasággal, a felpillantó küllővel, ami a közönséges fenékjáró küllő, más néven kőhal hegyi vizekben élő rokona. Sajnálom, hogy nem tudhattuk meg, milyen halfajok élnek a szorosban, de vezetőm megnyugtat, hogy csak a táj szépségét sajnálhatom, mert a halak többségét kiirtotta a dinamitos orvhalászat. Elmondja, hogy alkalomadtán több kilónyi dinamitot is felrobbantanak, s a szoros alatt zsákszámra szedik ki a lesodródó haltetemeket, persze csak a nagyját, az aprajára az enyészet vár. Hogy hol vannak ilyenkor a hal- és vadőrök, erdészek, netán a rendőrök? Meg sem kérdem, mert utálom, ha kinevetnek.

A szoros alatt több híd is sorakozik a Láposon, ezekhez kanyargós szerpentineken lehet lejutni, ám a terepjárót igénylő úton Daciával közlekedni valóságos istenkísértés. Sofőrünk azonban, aki nyugalmazott műszaki tiszt, nem ismer lehetetlent, minden különösebb probléma nélkül lekormányozza a kocsit, csak a hátsó sárvédőmaszk hasadozik be néhány helyen. A murvával felszórt meredek út mentén emléktábla, rajta kis kereszt s a felirat, miszerint ki tudja milyen megyei szervek a helybéli lakosság életének megkönnyítésére, életszínvonalának emelésére építették meg ezt az utat. Óhatatlanul a transzfogarasi műút jut az eszünkbe, ott kilométerenként voltak a hasonló táblák, csak azok még a „hőn szeretett elvtárs” jóindulatáról zengedeztek. Velünk szemben frissen kidöntött hatalmas rönkökkel megrakott teherautók sora kígyózik felfelé, nyilvánvalóvá téve az eredeti szándékot, amiért az utat megépítették a jóindulatú hatóságok.

Egy másik hasonló úton, mikor végre elérjük a hidat, szemünk-szánk tátva marad a csodálkozástól, amikor látjuk, hogy a szemközti oldalról érkező utat friss aszfaltburkolat fedi! Mikor magunkhoz térünk az ámulatból, egyszerre megtaláljuk a magyarázatot: a folyóig ereszkedő bekerített telek kapuján hatalmas tábla fityeg „MAGÁNTERÜLET” felirattal. Nincs kitől megkérdeznünk, hogy kié, de hogy a tulaj közel ül a húsosfazékhoz, az hétszentség!

Másik nap Kapnikbánya felső végén, a temetővel szemközt kezdjük a Kapnik-patak vallatását. Kristálytisztának tűnő hegyi patak, meredek partok közt rohan alá, a hatalmas kőtömbök közt aprócska medencéket alakítva ki magának. Ezt a helyet az Isten is a pisztrángnak teremtette, ám se pisztráng, se más apróhal nincs benne. A város alatt megjelenik a jól ismert agyagsárga szennyeződés, s ahol ez van, ott a halak természetesen hiányoznak. Azért az öntisztulás szerencsére itt is működik, így Kováskápolnok közelében már megjelennek az első cselék, majd a domolykók, s ahogy közeledünk a torkolat felé, egyre nő a halfajok száma. Kápolnokmonostor tájékán piros Dacia áll a kukoricás szélén, mellette üres üvegekkel tele sörösrekesz. Az elővánszorgó tulajtól érdeklődünk a halak iránt. Nem tud felvilágosítást adni, de ez nem zavarja, az viszont, hogy nem tud bennünket sörrel megkínálni, már annál inkább. Egyszerre felderül az arca: söre ugyan már nincs, de pálinkája van, kóstoljuk meg azt. Élénken tiltakozunk, mire megnyugtat, hogy ihatunk nyugodtan, a faluban a zsaru épp a szomszédjában lakik. Mikor ezzel sem sikerül jobb belátásra térítenie bennünket, arra kér, hogy legalább egy zsák pityókát fogadjunk el tőle, nem pénzért, csak úgy, barátságból. Hiába szabadkoznánk, hogy autónk már így is teljesítőképessége határán van, nem értené meg, ezért angolosan távozunk. Azért sokáig motoszkál bennünk a tag szívélyessége, amit velünk, a sohasem látott idegenekkel szemben mutatott, s szeretnénk remélni, hogy nem csak az előzetesen elfogyasztott rekesznyi sör meg a pálinka váltotta ki belőle a jóindulatot.

A Kapnik mellékpataka, a vele azonos tengerszinti magasságon eredő s párhuzamosan folyó Bloaja a bizonyíték arra, hogy csakugyan a bányaipar a felelős a vizek tönkretételéért. Ez utóbbinak a partján is ugyanúgy sorjáznak a települések, csak éppen a bányák hiányoznak. Az eredmény pedig magáért beszél: a forrás közelében egymásután kerülnek elő a pisztráng-szinttáj jellegzetes halai, a fürge cselle, kövicsík, botos kölönte, Petényi-márna, Balázsszeg felett pedig a farönkökből összerótt mesterséges zúgó alatt ott a pisztráng is. Rózsapatak és Csernefalva közt felpillantó küllő, sujtásos küsz, törpecsík meg domolykó egészíti ki a képet, ahogy az egy valódi hegyi patakhoz illik.

Hagymáslápos felett, a közúti híd közelében találkozunk utoljára gazdag, változatos összetételű halfaunával. A falu alatt, a Zazar torkolatával szemközt már csak három halfaj egy-egy aprócska példányát sikerül zsákmányul ejtenünk, ha egyáltalán szabad ilyen kifejezést használni! A folyó medrét fekete színű, szerves eredetű síkos bevonat béleli. Nyár vége van, teljes kapacitással üzemelnek a pálinkafőzdék, s ugyan hová is ürítenék a kifőzött cefrét, ha nem egyenesen a folyóba? Vajon annak idején is ilyen mocskos volt itt a víz, amikor a koltói dombokról Petőfi gyönyörködött ifjú hitvesével a máskülönben igazán megkapó kilátásban?

Hogy szemben a Zazar mivel érkezik, egyelőre nem tudjuk, csak azt látjuk, hogy a beömlésénél nagyobbacska kamasz horgászik rendületlenül. Csak remélni tudjuk, hogy ahogy mi nem fogtunk semmit, ő sem fog, mert az innen kifogott hal elfogyasztása felér egy kisebbfajta öngyilkossággal. Hiszen a Zazaron érkezett 2000-ben a gyilkos ár, ami végigsöpört a Tiszán, hogy valahol a Dunában enyésszen el, elpusztult szervezetek milliárdjait hagyva maga után.

A sokat emlegetett ökológiai katasztrófa azonban csak a jéghegy csúcsa. Tudja ezt mindenki, aki a Zazar partján él, s mindennap látja a folyó zagytól zavaros vizét s a vízből kiálló, sárga bevonattal vastagon befedett sziklákat.

Az expedíció végén a Zazarral is próbálkoztunk. Először Felsőbánya fölött vizsgálódtunk, ahol a víz tisztának látszott, ám hal nem volt benne. Másodszor a patak torkolata közelében, a lénárdfalvi híd alatt néztük meg, ahol olyan látvány fogadott, ami rémálomnak is rossz lenne: a víz nem is látszott a medret teljesen kitöltő kékeszöld-moszat- és baktériumtömegtől, ami arra utal, hogy nemcsak a nehézfémek szennyezik a vizet, hanem szerves hordalék is, ami valószínűleg Nagybánya szennyvízcsatornáiból ömlött a patakba, nagyfokú eutrofizációt okozva. Most jut eszembe, hogy a 2003. július 23-i lapok tele voltak az újabb láposi halpusztulás hírével, aminek, mint kiderült, a nagybányai börtönnek a folyóba ömlő szennyvize volt az okozója. Mindezek után megdöbbenéssel láttuk, hogy tucatnyi horgász áztatta a zsineget a Szamosban, ott, ahol a Lápos a folyóba torkollik. Jó lenne tudni, mekkora a mérgező hatása az itt kifogott halaknak az emberi szervezetre, mint ahogy azt is, hogy milyen a lelkiismerete az illetékeseknek, akik nehéz pénzekért horgászengedélyeket adnak ki erre a területre.

Elátkozott folyó a Lápos, hiszen a folyamatos szennyezés miatt a víz öntisztító hatása is csak helyenként és ideig-óráig érvényesülhet. A szennyező hullám meg azt is megakadályozza, hogy az őt befogadó Szamos folyó faunagazdagító hatása érvényesüljön, hiszen hiába lenne változatos a Szamos halfaunája a torkolat környékén, a szennyezett víz megakadályozza a halak felúszását.

A nagybányai városi szennyvizet meg lehetne tisztítani, mielőtt a Zazarba engednék, de a bányaipar felszámolása a környéken csak illúzió marad, hiszen munkások tömegének ad még ma is megélhetést. A jelenlegi helyzetben sajnos annak elérése is csak illúziónak látszik, hogy a bányavizek s a flotációs üzemek tározóinak vize csak megfelelő előkezelés, tisztítás után jusson a folyóba.

Ám hogy mindez nem lehetetlen, bizonyíték rá a Rajna s a Temze példája, ahol a halak újra birtokukba vették a folyókat, miután évtizedekig hiányoztak belőlük.