Január 2004
Kiegyező Európa?

Cs.P.

Németh László és Bibó István Európa-képe

Egy most születő monográfia előmunkálataként veszi számba Kovács Gábor a Forrás novemberi számában Németh László történelemfelfogását, elitelméletét, Európa-képét és politikai koncepcióját, hogy érzékeltethesse az író „inspiráló” hatását Bibó politikai gondolkodásának és életművének alakulásában. Az összevetés elkerülhetetlen volt, a monográfiaíró pedig körültekintően oldotta meg feladatát, a tények alapján mutatja be Németh László Kelet- és Nyugat-Európa felé egyaránt nyitó tájékozódását, másrészt pedig Bibónak e szellemi horizonttágításhoz fűzött reflexióit.

Mint korabeli levelei tanúsítják, Bibó már a Tanú-korszakban Németh László tisztelői közé tartozott. Az író egyszemélyes folyóirata rendkívüli „inspiráló hatással” volt a fiatal Bibó történelemszemléletének alakulására, mert Tanú-tanulmányaival „ablakot nyitott” számára is a szomszéd népek felé. A legfogékonyabb életkorban hatottak rá Németh László – metaforákra építő – „gondolati modelljei”, amelyek „egy sajátos történelemfelfogás és politikai koncepció” körvonalait rajzolták ki.

A terjedelmes tanulmányból hadd idézzük fel ezúttal Németh László és Bibó István „kiegyezés-képét”.

„A Kisebbségben-nek 1867-et, a kiegyezést tárgyaló passzusában – állapítja meg Kovács Gábor – a Három nemzedék bizonyos gondolatmenetei köszönnek vissza. Ilyen mindenekelőtt a kettős társadalom koncepciója, mely összekapcsolódik a kiegyezés után rohamosan deklasszálódó dzsentri bírálatával. A harmincas évek végén Szekfűt oly vehemensen bíráló Németh László s az e tekintetben az ő nyomdokain haladó Bibó István sok mindent átvett Szekfűtől. A 19. század közepe magyar társadalmának rajzában voltaképpen mindketten őt követték; azonban ebből az állapotrajzból teljesen más következtetést vontak le. Ami azonban alapvetően szembeállítja őket Szekfűvel, az a kiegyezés gyökeresen eltérő értékelése. Szekfűnél ez egyértelműen pozitív cselekedet, a magyar reálpolitika nagy pillanata. Ezzel szemben Németh és Bibó – Szabó Dezső álláspontjával összhangban –  a kiegyezést a magyarság Trianonhoz és a két világháború közötti beteg szerkezetű társadalomhoz vezető zsákutcája kezdetének látta. Szekfű szerint a hiba nem a kiegyezés volt, hanem az, hogy a liberalizmustól megrontott magyar politikai rétegek nem tudták kihasználni a kiegyezés nyújtotta lehetőségeket, s a magyar karakterre oly jellemző közjogi vitába és pártviszályba süllyesztették az országot. […] Bibó István, amikor megfogalmazta a maga kiegyezés-értékelését, tulajdonképpen átvette Németh László Kisebbségben-jének idevonatkozó gondolatmenetét. Az Eltorzult magyar alkat, zsákutcás magyar történelemben Bibó a történelmi Magyarország tragédiáját abban látta, hogy demokrácia és nacionalizmus, azaz a népek önrendelkezési joga és a nemzeti eszme ebben a térségben összeütközésbe került egymással. Ez a gondolat ismét csak megvolt, mégpedig központi helyen a Három nemzedékben is, csak éppen ebből Bibó – és persze Németh László is – egészen más következtetéseket von le, mint Szekfű, aki ezt a tényt csak a liberalizmus elmarasztalására használja fel. Ezzel szemben Bibó a történtekben az európai nemzeti fejlődés természetes dinamikáját látta: szerinte a történeti Magyarország dezintegrációja elkerülhetetlen volt. Az már más kérdés – mondja Bibó –, hogy ha a felosztásnál betartották volna az önrendelkezési elvet, akkor  valószínűleg elejét lehetett volna venni a térség kisnemzeti hisztériáinak, és meg lehetett volna kímélni az itt élő népeket a rossz békeszerződés következményeként rájuk szabaduló szenvedésektől.” (Forrás, 2003. november.)