Január 2004
Kiegyező Európa?

Cseke Péter

Megoldást hoz-e az egységesülő Európa?

Gecse Géza Kárpát-medencei időfaggatása

 

Nemzedékek sora úgy nőtt fel a kommunista diktatúra évtizedei alatt az egész Kárpát-medencében, hogy tabutéma volt számára a magyar történelem megannyi sorsfordító és nemzetformáló küzdelme – az államalapítástól kezdve egészen az 1956-os magyar forradalomig és szabadságharcig. E skizofrén történelmi tudatállapot nem kedvezett az evidencia erejével ható felismerések kinyilvánításának, a latens módon élő kérdések megválaszolásának. Ezért aztán első pillanatra kissé meglepődünk, amikor ma azt halljuk vagy olvassuk, hogy amennyiben nem lett volna magyar '48 és '49, akkor olyan kiegyezést sem lehetett volna kötni 1867-ben, amelyik a társadalmi fejlődés fáziskülönbségeinek a felszámolására/kiegyenlítésére törekvő, az Európához felzárkóztató polgári berendezkedés nyugalmi állapotát biztosította fél évszázadon át. Ha ezt az algoritmust folytatjuk, akkor törvényszerűen eljutunk annak a kényszerű tudomásulvételéhez is, miszerint mindazt, amit akkor a Deák Ferenc nevéhez fűződő polgári fejlődésben elértünk, rendre elveszítettük a világháborúkban, az igazságtalan békekötésekben, a diktatúrákban és áldemokráciákban. Vagyis: a Kárpát-medencei magyarság európai történetéből kiesett csaknem egy évszázad. Ezt a történelmi igazságtalanságot próbálta megszüntetni az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc, amelynek világtörténelmi jelentősége ma nyilvánvalóbb, mint a maga idejében – jóllehet az akkori Európa és Amerika is tisztában volt vele, csak éppen nem sietett a megsegítésére. Az újabb európai felzárkózást lehetővé tevő politikai rendszerváltásnak tehát már 1956-ban megfizettük az árát. Következésképpen az európai integráció újabban megnyílt távlata sem valamiféle ajándék a számunkra, hanem a történelmi folytonosság helyreállításának és a nemzet újraegyesítésének véráldozatokkal megváltott esélye. Így van ez még akkor is, ha eddig folyamatosan azt tapasztaltuk: a Kárpát-medence más nemzeteinek „sorsképlete” más felfogás szerint alakult, és ez egyelőre még mindig megterheli térségünkben állam és nemzet, többség és kisebbség viszonyát. 

Mindezt egy felzaklató, a „velünk élő történelem” elevenbe vágó kérdéseit megszólaltató, paradigmaváltó történelemszemléletet előkészítő, hetedfélszáz oldalas kötet üzenete mondatja ki velünk. Gecse Géza Állam és nemzet a rendszerváltás után című munkájáról van szó , mely a szerzőnek a Magyar Rádióban 1991 és 2002 között elhangzott interjúit, illetve kerekasztal-beszélgetéseit tartalmazza. Pontosabban: azok szerkesztett változatát.

Aki rendszeresen hallgatja a Magyar Rádió – egy évvel a Duna Televízió megalakulása előtt (újra)indított – Határok nélkül  című műsorát, annak nem kell bemutatnunk Gecse Gézát. Negyedszázaddal ezelőtt (1987-ben) kezdődött rádiós pályafutása során e műsor biztosította számára azt a kivételes lehetőséget, hogy napról napra tudatosan figyeljen mindarra, ami a magyar állam és a határon túli nemzetrészek viszonyát alakítja, a közvéleményt jó vagy – olykor – rossz irányban befolyásolja. A szerző témaérzékenységét alapvetően meghatározta, hogy maga is kisebbségi helyzetben eszmélkedett (élete első kilenc évét Kárpátalján töltötte), másrészt pedig az, hogy tanulmányévei idején a történelemtudományban szerzett szakmai jártasságot. Így aztán pontosan tudja, hogy célja elérése érdekében az anyaországi és határon túli történészek, politikusok, politológusok, egyházi és közéleti személyiségek közül kiket kell megszólaltatnia, és – mert vérbeli újságíró és koncepciózus rádiószerkesztő – azt is, hogy miképpen. Kedvelt eljárása, hogy – alapos felkészülés után – álláspontokat ütköztet, ellentétes nézeteket szembesít, és ha a szükség úgy hozza, még a „tiszteletlen” kérdésektől sem riad vissza. Mint például mindjárt a kötetnyitó 1991-es beszélgetésben, amelyben – október 6., a nemzeti gyásznap alkalmából – dr. Habsburg Ottót faggatja 1848–49-ről. A Páneurópai Unió elnöke nemhogy nem zárkózik el a kényelmetlennek tűnő kérdések elől, épp ellenkezőleg: örül, hogy történelmi tragédiáink tanulságait kifejtheti. S mert nincsenek „történelmi komplexusai” – „a történelemnek csak annyi értelme van, amit az a jövő számára jelent” –, a későbbi években is szívesen ül Gecse Géza mikrofonja elé. Sőt azzal tiszteli meg a szerzőt, hogy előszót ír a kiadványhoz, a könyv első magyarországi bemutatóján pedig – 2002. április 18-án – előadást vállal „európai uniós csatlakozásunk aktuális kérdéseiről”. Amelyek elválaszthatatlanok mindattól, amiket figyelemfelkeltő ajánlásában kifejtett:

„Magyarország, a szomszédos államok és az ott élő magyar nemzeti közösségek viszonya nemzetünk számára az elmúlt hat évtizedben nem úgy alakult, ahogy szerettük volna.

Ezerkilencszázötvenhat Magyarország valódi függetlenségének ígéretét hordozta, a forradalom és szabadságharc azonban hamarosan elbukott.

1989, a berlini fal leomlásában azonban a magyar 56 ugyanakkora szerepet játszott, mint az 1968-as prágai tavasz, illetve a nyolcvanas évek lengyelországi eseményei. Vagyis 1956 utáni kudarcunk hosszú távon átmenetinek bizonyult.

1989 után a közép-európai államok és nemzetek – a szovjet befolyás visszaszorulása után – új viszonyrendszerben találták magukat.

Gecse Géza, a Magyar Rádió munkatársaként e feltételrendszerben a magyar állam, a szomszédos országok és a magyar nemzeti közösségek viszonyának krónikása.

Ilyen értelemben könyve olyan sajátos dokumentumkötet, amelyet nagy haszonnal forgathatnak nemcsak napjaink, hanem vélhetően az elkövetkezendő idők korszakunk iránt érdeklődő olvasói is.”

Hogy e vállalkozás megszülethetett, abban – a nemzet jövője iránti felelősségérzet permanens ébrentartása mellett – kétségtelenül jelentős szerepet játszott a nyilvánosság körének a kiszélesítése is. Miután a műsor kivívta – 1998 őszén – az önálló szerkesztőség státusát, Gecse Géza hozzálátott a közönségtalálkozók szervezéséhez. Előbb a határokon túl, majd Budapesten, a Kossuth Klubban. Egy év múltán ezek a vitaestek – Tolcsvay Béla zeneszerző ajánlatának köszönhetően – a Thököly úton állandósultak, és azokon a meghívott előadók mellett a közönség is szót kapott. Ilyenformán a Határok nélkül műsora valóban a nemzeti együtt gondolkodás egyik markáns fórumává válhatott.

Több mint jelzésértékű az a „kiadói gyorsaság” is – Utasi Jenő érdeme –, amelyre az utóbbi évek gyakorlatában eddig még nem akadt példa. Dr. Habsburg Ottó 2002. április 11-én írta meg előszavát Pöckingben, és egy hétre rá a Gellért Szállóban mutatta be a kötetet. Ott elhangzott előadásának szövegét illetően sem vagyunk találgatásokra utalva: olvashatjuk a színes képmelléklettel gazdagított, 2002-es bővített újrakiadás kötetzáró fejezetében. Az impozáns névmutató – 11 lapnyi terjedelemben – ugyancsak megkönnyíti tájékozódásunkat az utóbbi (több mint) másfél század Kárpát-medencei magyar történelmében.

Gecse Géza időfaggatása természetesen az utóbbi másfél évtizedre irányul. Mindenekelőtt a politikai rendszerváltás óta tapasztalt jelenségeket akarja megérteni és beszélgető társai segítségével értelmezni, ám bármilyen témához is közelít, mindig azonnal kiderül, hogy az előzmények megkerülhetetlenek.

Bár a kötet három szerkezeti egységre tagolódik (Riportok; 1956 megítélése; Vitaestek a Tolcsvay Klubban), a rádióinterjúk és kerekasztal-beszélgetések kérdései valójában kilenc témakörre irányulnak: a Kárpát-medence megíratlan magyar (és nem csak magyar) történelme, 1956 jelentősége, rendszerváltás, alapszerződések, a HTMH működése, a határon túli magyarság önszerveződési törekvései, határkérdés, kettős állampolgárság, európai integráció és globalizáció. Mindenik témakör markáns álláspontokkal szembesít, és miként a kötet egyik alapos elemzője kifejti: „A felvonultatott témákból és érvekből kirajzolódik nem csupán a mai magyar politikai elit egyes irányzatainak kül- és nemzetpolitikai irányultsága és elképzelései, hanem a magyar szomszédságpolitika és Közép-Európa közel száz éve is.” (Magyarics Tamás: Nemzetek, államok, határok. Magyar Szemle, 2003. 3–4. 172–177.)

„Ritka szerencsés az az újságíró – ezzel indítja Sorsvizsgálatok című szemlecikkét Osztovits Ágnes (Heti Válasz, 2003. május 16.) –, aki azzal a témával foglalkozhat, amit a legjobban ismer és szeret. […] Gecse Géza ezen nagyon kivételes újságírók közé tartozik… […] Egyrészt azt igazolja, hogy előbb vagy utóbb kifizetődik a tárgyilagos, sokoldalú vizsgálódás, másrészt azt tanúsítja, ha többször nekifutunk egy kérdésnek, közelebb jutunk a valósághoz, sőt talán az igazsághoz is.” Nemzedékem 1968 táján indult erdélyi tagjai alighanem Ruffy Pétertől tanulhatták meg a leginkább ezt az alapállást: sosem szabad feladnunk a valóság és a történelmi igazság megismeréséért folytatott küzdelmet, a legjobban ismert és szeretett témáinkkal addig kell foglalkoznunk, amíg a történelem a mi szemünkkel próbálja nézni önmagát. Nem sok esélyünk kínálkozott akkoriban erre. Gecse Géza azért tekintheti magát szerencsésnek, mert a rendszerváltás után minden számára felkínálkozó lehetőséget ki tudott használni, hogy egy hosszas történelmi időzóna (Kárpát-medencei zónaidő?) után – amelyben a mindenkori politikai elitnek vagy nem voltak történelmi esélyei, vagy ha igen, akkor meg nem tudott élni azokkal – a magyar közgondolkozás megváltozzék.

A beszélgetésekből és a vitaestek anyagából egyértelműen az derül ki, hogy ez a változás – a közismert történelmi tehertételek okán – meglehetősen lassú folyamat, és szívós erőfeszítéseket igényel. Az anyaország határain belül is. Miként azt az alapszerződésekkel, a határkérdéssel, a határon túli magyarokkal kapcsolatosan fel-felparázsló viták is jelzik – elsősorban ott.

Semmit el nem hallgatni, ugyanakkor a legkényesebb kérdésekhez is tárgyilagosan, árnyaltan közelíteni – alighanem ez a viszonyulásmód adta Gecse Géza kezébe a mikrofont. Mint például a 2000. május 30-án tartott vitaesten, amelynek témája ezzel a címmel került a kötetbe: Trianon, Párizs és Helsinki érvénye. A műsor vendégei voltak: Balogh András, az ELTE Újkori Történeti Tanszékének vezetője, Vida István, az MTA Történettudományi Intézetének főmunkatársa, Jakabffy Imre, az 1946-os, ún. partiumi terv kidolgozója és Csicsery-Rónay István, a Független Kisgazdapárt Külügyi Osztályának egykori vezetője. Balogh András érvelése nem csak a vitaest hangulatát idézi: „Néhány éve komoly viták kezdődtek arról, hogy mennyire érvényes egyik-másik szerződés, mikor járt le a hatályuk, a helsinki dokumentummal mit tudunk kezdeni, Jalta mennyiben vesztette el érvényét, és úgy vitatkoznak a felek, mintha itt hétpecsétes titkokról, hozzáférhetetlen dokumentumokról lenne szó, amit egy-két ügyes történész James Bondot meghazudtoló ügyességgel valahogy megszerez. Kérem szépen, ezek a dokumentumok mind rendelkezésre állnak. És ha el akarjuk kerülni azt a tragédiát, amit eleink a két világháború között, sőt az I. világháború előtt is elkövettek (hiszen a Trianonhoz vezető útban benne van az I. világháború előtti időszak magyar gondolkodásmódja is), a világ realitásaival tisztában kell lennünk, mert csak akkor látjuk, hogy a mozgásterünk mekkora. A mozgástér olykor nagyobb, mert nagyon sokszor megnyomorítottnak érezzük magunkat, és nem hisszük el sem az erőnket, sem a lehetőségünket, olykor pedig kisebb, mert sokszor illúziókban ringatjuk magunkat, és meggondolatlanul beszélünk körültekintő cselekedetek helyett.” (398.)  

Hogy mennyire bonyolult és mekkora körültekintést igényel e kérdések árnyalt kezelése, azt talán a leginkább az bizonyítja: a vitatkozó felek miként érzékelik napjainkban a nagyhatalmi politika nyomását. Meggondolkoztató érvelési rendszerekkel szembesít Magyarics Tamás „olvasata”:

„Köztudott, hogy a magyar–román alapszerződés is részben nagyhatalmi nyomásra történt: Magyarország NATO-ba való felvétele kapcsán az Egyesült Államok jelezte, hogy nem kíván (újabb) feszültségeket »importálni« a szövetségbe. Érdekes az akkori magyar ellenzék álláspontja: az alapszerződést azért támogatták, mert 1998-ban hatalomra kerülve úgyis felmondják vagy felülvizsgálják azt. Erre nem került sor. A történelem azonban, mutatis mutandis, időnként megismétli önmagát: a státustörvényt (kedvezménytörvényt) fordított felállásban ismét csak azért támogatta a nagyobb ellenzéki párt, hogy hatalomra kerülve úgyis megváltoztatja – erre kerül most éppen sor. […] A fentiekhez kapcsolódik a határkérdés vitája. Kovács László a NATO-ra hivatkozik: szerinte az Egyesült Államok úgy vélte, hogy az Antall-kormány nem kíván határklauzát tartalmazó szerződést aláírni, és egyes vezető amerikai tisztviselők meg attól is tartottak, hogy Magyarország második Boszniát teremthet ebben a kérdésben (59. és 61.). Nyilvánvaló, hogy ez az értékelés a magyar szomszédságpolitika teljes félreértésén alapult. Mint ahogy Clinton elnök sem a legszélesebb körű tájékozottságát árulta el akkor, amikor kijelentette: a nemzetiségi kérdés meg van oldva Romániában ((idézi Tőkés László 232.). […] A magyar–román viszony neuralgikus pontjait a továbbiakban már az 1998-ban hatalomra került magyar kormány miniszterelnöke, Orbán Viktor és a külügyminisztérium politikai államtitkára, Németh Zsolt elemzi. Orbán Viktor a katonai együttműködést kiválónak értékelte (ez már Magyarország NATO-hoz való csatlakozása után történt), több határátkelőhelyet sikerült nyitni, de a tárgyévben – 2000-ben – más területeken nem történt előrelépés, mert választási év volt Romániában, és ilyen alkalmakkor a magyarokkal szembeni keményebb fellépés szavazatokat hozhat minden pártnak, s ezért még más időszakokhoz viszonyítva is kevesebb remény van a kompromisszumra. Ezzel Tőkés László is egyetért, aki szerint a magyar–román viszony belpolitikailag manipulált; az RMDSZ-t a nemzetközi elfogadottság miatt kellett bevenni a kormányba, ami a szervezet külpolitikai önállóságának a feladásával járt együtt. A Királyhágó-melléki református püspök és az RMDSZ [volt – szerk. megj.] tiszteletbeli elnökének szavai egybecsengenek Diószegi Istvánéival. Amikor rámutat arra, hogy az RMDSZ viszonosság nélkül támogatta és támogatja a román kormányt, mely utóbbi jó pontokat szerez külföldön anélkül, hogy ezért túlságosan sokat kellene adnia.” (Magyarics: i. m. i. h.)

A beszélgetések során kifejtett meggondolkoztató érvek és még inkább a történelmi eseményeket új megvilágításba/összefüggésrendszerbe helyező tények alapján arra a következtetésre juthatunk: a Kárpát-medencei magyar kisebbségek politikai vezetőinek sem a két világháború közötti időszakban, sem az 1989-et követő rendszerváltás után nem volt reális esélyük arra, hogy a többségi állam és a kisebbségi nemzetrész viszonyát megnyugtató módon rendezzék. Még az ésszerű kompromisszumok határain belül sem. Ha az igény meg volt is hozzá, korántsem nyílt kilátásuk egy olyan „kiegyezés” megkötésére az államhatalom képviselőivel, mint amilyen például 1867 és 1918 között az akkori nemzeti kisebbségek önszerveződését/önrendelkezését elősegítette. Jóllehet a kommunista diktatúra összeomlása után a magyar kisebbségek sorsa több tekintetben kedvezőbbre fordult, maga a kisebbségi helyzet változatlanul fennmaradt. Az egységesülő Európa távlatában is még mindig úgy tűnik, hogy a kisebbségi magyarság élethelyzete ma is emberhez méltatlan, miként a kisebbségi non possumust megfogalmazó Makkai Sándor korában.

Ezek szerint illúzió lenne az európai integrációtól várni a megnyugtató megoldást? Az európai uniós csatlakozás aktuális kérdéseiről beszélve dr. Habsburg Ottó meglepő kijelentést tett 2002. április 18-án a Gellért Szállóban. Előadásában kifejtette, hogy három világháborút tart számon a 20. század történelmében, és a harmadiknak a döntő csatáját Budapesten vívták, 1956-ban. „Ezt a csatát mi ugyan elveszítettük, de ugyanakkor megnyertük a világháborút.” 1956 történelmi jelentőségét tehát úgy is lehet értelmezni, mint ami közvetve előkészítette a magyarság európai integrációját. Ám azt is tisztán kell látni: Nyugat-Európa nem volt felkészülve erre a történelmi fordulatra. „Nyugaton az elmúlt időszak alatt békében éltek, ezért elkényelmesedtek, és nem dolgoztak eleget – állapította meg a Páneurópa Unió elnöke –, ezért most ráeszméltek arra, hogy nekik is van tennivalójuk, nekik is fel kell készülniük. Kétségtelen, hogy a mostani szerződés nem mindenben felel meg a kor kihívásainak. A római aktus jegyzőkönyvei, amelyek az Európai Unió alkotmányának az alapját képezik, már több mint ötven esztendősek. Ha most valaki, aki olyan idős, mint én – én az idén kilencvenéves leszek –, az mondhatja, hogy ötven év, az kevés. De ha objektíven tekintünk mindarra, ami történt ebben a viharos időben, amelyben mi élünk, a politikában is óriásit változott a világ az utóbbi ötven évben. Az, ami annak idején kiváló volt, ma már idejét múlta. Ezért a Nyugat részéről is sok változásra van szükség, ami alighanem számukra nagyobb feladat, mint amit ők tőlünk várnak.”

Ez az érvelés pedig azt sugallja: Gecse Géza Határok nélkül című műsorára még jó ideig szükségünk lesz. Hogy a „velünk élő történelem” végre a mi szemünkkel is láthassa önmagát.