Január 2004
Kiegyező Európa?

Keszeg Anna

KiÁllítások

Párizsi napló 1.

2003. október 1. – 2004. február 22.: Botticelli-kiállítás a párizsi Luxembourg Múzeumban, a Szenátus épületében. A kiállítás a quattrocento-végi Firenze kontextusába helyezi a Botticelli-életmű bemutatott részét, illetve néhány korabeli alkotást – Pierro di Cosimóét, Filippino Lippiét, Francesco Roselliét, valamint Leonardo da Vinci egy grafikáját. A kiállítás rendje kronologikus, bár tematikusan is csoportosít annyiban, hogy a Madonna-ábrázolásokat külön térben helyezi el. Így kerül távol egymástól a kiállítótérben a Szent Ágostont ábrázoló freskó, illetve a kései Ágoston-vízfestmény. A kiállítás a Botticellit ért szemléleti hatásokat érzékelteti, amelyek a hagiográfiai és mitológiai hagyománytól Savonaroláig és Dantéig terjednek. A kiállítás „művészi nyelve nem feledkezik meg  a művek rendeltetésének érzékeltetésétől, hiszen a formális és a figuratív stratégiák jelentőségét felismerő kutatások eredménye, melyek többfunkciójúként kezelik a képet” – olvassuk a szórólapon.

2003. november 2. – 2004. január 30.: „Piaf, Párizs fruskája” – kiállítás az Hotel de Ville-ben. Ez az összeállítás is reprezentál, illetve rekonstruál egy életművet, viszont ez az életmű jellegében nem figuratív. A kiállítók Edith Piaf életének helyszínei szerint tagolták és díszítették a teret, a fényképek, plakátok, szövegkönyvek, levelek és rajzok mondják el a karrier történeteit. A Piaf-korabeli rádiókból szólnak a chansonok, s közben az 1,47 méter magasságú énekesnő fekete ruhájat, a fétistárgyat is látni lehet. A tárlat szépen illusztrálja, hogyan sajátítják ki a franciák, illetve a párizsiak azt a művészt, aki, éppen az egyik ismertetőszöveg szerint, otthonosabban mozgott az amerikai színpadokon. Piaf „Párizs fruskája”, a kiállítóterem a városháza, a kiállítást a főpolgármester ajánló szövege nyitja meg. Vagyis Piaf lieu de mémoire-rá lett.

2003. október 1. – 2004. január 25.: Victor&Rolf-összefoglaló a Divat- és Textilmúzeumban, a Louvre épületében. „Kevesebb egy visszatekintésnél, inkább arra való, hogy a világ két legbefolyásosabb holland divattervezőjének tízéves munkásságát megünnepelje.” A (természetesen) több médiumú kiállítás szerkezete labirintikus, a sötét folyosókon csak a fehér fém- és aranyszínbe öltöztetett próbababák világítanak, illetve a kis képernyők, ahol a Victor&Rolf-divatbemutatókat és -kollekciókat lehet (újra)nézni. A látogatót a két holland tervező viaszfigurája vezeti be a retroelemek közül főként a nyolcvanas évekre jellemzőeket hangsúlyozó formavilágba. A tízéves évforduló a Victor&Rolf-betűtípust, a Victor&Rolf androgün emberalakot, a Victor&Rolf-spanyolgallért helyezi előtérbe. A kiállítás reprezentációs értékéről még csak annyit, hogy a közönségért is megéri eljönni. Hatvan körüli téglapiros Chanel-kosztümös hölgy a kiállításról kijövet rögtön kérdi a teremőrtől: „Où ça à Paris?

2003. szeptember 25. és 2004 január 5. között még Cocteau-kiállítás a Georges Pompidou Művészeti és Kulturális Központban. A high-tech épület hatodik szintje szól Cocteau-ról Dominique Païni, François Nemer, Pierre Caizergues, Pierre Chanel, Amie Guédras értelmezésében és a Cartier támogatásával. A kiállítás eseményét az egész Párizs szintjén kiépítették, a Man Ray-féle Cocteau-profil sok helyre került ki plakátként, ez van a Pompidou-ban érvényes látogatási jegyen is, a Presses Universitaires de Fance könyvesboltjában Cocteau-művek vannak a kirakatban, a tárlat katalógusa mellett három Cocteau-tárgyú friss mű is megjelent, a Vogue magazin szeptemberi száma Cocteau nőiről [!] szóló összeállítást tartalmazott, és elengedhetetlennek nevezte a nyárutói kávéházi beszédtémák között a Cocteau-témát. A Központ mozijában pedig A vásott kölykök, A szépség és a szörnyeteg, az Orpheusz testamentuma nézhető. A tárlat hét tematikus blokkja – a részlegek sorrendjében: Versek (Poésis); Parádék (Parades); Egybeesések (Coïncidences); A láthatatlan ember (L’Homme invisible); Cocteau elmenekül (Cocteau s’évade); A visszatérő ember (L’Homme qui se retourne); Cocteau-gráfiák (Cocteaugraphies) – a Cocteau-életmű rétegzettségét és énkonstrukciók iránti vonzódását követi. Kéziratok, levelek, grafikák, a Cocteau-szerkesztette kiadványok, filmprojekciók, a korabeli látogatott helyek, fényképek, festmények, ruha- és díszlettervek, erotikus rajzok, első kiadások és dedikált példányok kerültek egy helyre. Kevésbé a személyes tárgyak. (Mert azok már kiléptek az informális szférából, mint a három fémből készült híres Cartier-gyűrű.) Inkább a tervek és az előkészületek, mint a művek. És főként a Cocteau-arcok. Ez az a profil, ami most belakja Párizst. Itt is temészetesen több médium közvetítésében. Ami ebben az esetben az életmű előírása. A szerzők folytatói Cocteau írásimádatának. A betű materialitása, a vers térbelisége, a szövegek vizualitása ihlette őket is. Annak, aki a történetekre kíváncsi, sovány vigaszt nyújt, csak az apró énnarratívák nyomait. Mégis, egy M. Saillet által 1944-ben Reverdyről, Picassóról, Cocteau-ról és Brassaïról készített fénykép mellé (amely egy Picassónál töltött délután alkalmával készült) odakerült Picasso replikája is: „Nézzétek, mi vonzza mindenekelőtt a tekintetet! Jean Cocteau nadrágjának éle! Cocteau már úgy született a bölcsőjében, hogy él volt a nadrágján. Kivasaltan született…” Azt viszont, hogy Cocteau miként került Coco Chanellel olyan viszonyba, hogy női ruhamodelleket tervezett a cégnek, nem tudtam meg.

Új szerzőfogalom van születőben Párizsban. Vagy Bourdieu-vel fogalmazva, új mező különül el a kultúrában: a kiállításoké és a kiállítóké. Mert vannak helyek, ahol a tárlatokról való beszédben lehet és kell is különbséget tenni a kiállított művek szerzője, illetve a kiállítás szerzője között, ahol a tárlatok a kiállítás episztemológiájáról is szólnak. S ennek a konstruktivista episztemológiákra amúgy is érzékeny Párizsban így kell lennie.