Január 2004
Kiegyező Európa?

Glatz Ferenc

Közép-Kelet-Európában

A kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem 2003 novemberében díszdoktorrá avatta Glatz Ferenc történészt. A kitüntető címre Glatz az itt következő előadással válaszolt

 

 

Tisztelt Rector Magnificus, kedves Kollégák!

Mindenekelőtt szeretnék köszönetet mondani a Szenátus tagjainak, hogy számomra a Doctor honoris causa címet adományozták. Különös öröm számomra e kitüntetés, mert azt Közép-Európa egyetlen háromnyelvű egyeteme adta. Megköszönöm románul: mulþumesc frumos, megköszönöm németül: danke schön, és megköszönöm magyarul, anyanyelvemen: köszönöm szépen. Úgy érzem, kutatói munkásságomnak azt a részét is díjazták ezzel, amely e térség, Közép-Kelet-Európa nyelvi-nemzeti sokszínűségének kialakulásáról szól, és e nemzeti-nyelvi sokszínűség megmaradásával foglalkozik. Amikor a kitüntető cím megítéléséről Csucsuja dékán úr értesített, úgy éreztem, hogy mégiscsak odafigyelt valaki vagy valakik azokra a cikkeimre, előadásaimra, kézbe vették könyveimet, szerkesztett folyóiratomat, amelyekben a közép-kelet-európai térség újra- és újratelepülésével, társadalmi mozgásával, s ennek következtében e soknyelvűség, e kulturális diverzitás kialakulásával foglalkoztam. Felidéződött bennem, hogy éppen harminc évvel ezelőtt, első nemzetközi szereplésem milyen értetlenséget és vitát váltott ki otthon is, Németországban is, amikor azt bizonygattam: a Kárpát-medencében a különböző etnikai-nemzeti mozgásokban, egyes vidékek betelepülésében, az egyének, népcsoportok mozgásában elsősorban szociális mozgást kell látnunk. Azért települ be a keleti sztyeppékről a magyarság a 10. században a Kárpát-medence alföldi vidékeire, mert a maga állattenyésztő-földművelő tevékenységéhez itt talál megfelelő növénytakarót, marháinak, juhainak megfelelő fehérjebázist, vízjárta földeket, ahol folytathatta az évezred alatt a sztyeppén kialakított életmódját. A német telepeseket is az üres földek, a kínálkozó munkalehetőség és megélhetés vonzotta ide, a 13. században, a Dunántúlra, az északi és az erdélyi hegyek közé, éppúgy, mint a 18. században a török által letarolt pusztákra, a Dunántúlra, a Nyírségbe, Bácskába. És a szlovákok, a románok, a szerbek települési mozgalmait a puszta földek, az új munkalehetőségek indították el a középkortól a 19. századig: kellett itt a munkaerő, amelyik törte a földet, legeltette és tenyésztette az állatokat, vagy éppen védte az államterületet, mint a határőrvidék vitéz katonái a 13–19. században. És ugyanez a munkaerőhiány, az első ipari-technikai forradalom munkaerőigénye vonzotta ide, a Kárpát-medencébe a 19. században az esztergályosokat, fémműveseket Morvaországból, Németországból, a megindult nagy építkezések vonzották a famunka specialistáit szlovák földről a városokba. Ugyanúgy a kiépülő állami és szakigazgatás állásai, pozíciói vonzották a magyarnyelvű középosztályt az államterület peremvidékére, és a zsidó, örmény kereskedőket először a termény- és pénzforgalom szervezetébe, majd a divatszakmákba, az értelmiségi, szolgáltató, kulturális, egészségügyi stb. munkahelyekre. Iparosok, földművesek, pásztorok, fa- és üvegmegmunkáló szakemberek ezek. Nem valamiféle etnikai-nemzeti terjeszkedés célja vezette e földműveseket, iparosokat, pásztorokat itt, a Kárpát-medencében, amikor útra keltek, hanem a munkaerőigény. Mentek maguktól, legelőt, munkahelyet keresve, és ezzel műveltté tették a földet, itt fizettek adót, amiből fenn lehetett tartani a Kárpát-medence változó igazgatásrendszerét, a községek, megyék, államok igazgatását. Amely igazgatási rendszer biztosította számukra, adójuk, szolgáltatásaik ellenében, a közbiztonságot, karban tartotta az utakat, fenntartotta a területvédelmet. Minden területigazgatási rendszer, amelyik az elmúlt ezer esztendőben a Kárpát-medencében kialakult, a magyar, a horvát, a szerb, a szlovák, a román állam értelme az volt, hogy a területén lakó népesség számára ezt a szolgáltatást biztosítsa. Csak a 19–20. század egyoldalú történetírói és politikusai látják e népmozgásban valamiféle, ún. nemzeti szellem kiteljesedését, és vetítik vissza a 20. századi nemzeti-állami összeütközések szempontjait az előző évszázadok történelmébe, mintha a német, a magyar, a román, a szerb, a szlovák nyelvű emberek – derék iparosok, földművesek, pásztorok, tisztviselők – migrációját nemzeti vagy etnikai terjeszkedés vágya vezette volna.

Emlékszem, milyen idegenkedést váltott ki e tézisem az 1970-es évek elején, amikor a Kárpát-medence etnikai társadalmáról értekeztem. Idősebb magyar, de ugyanúgy román, szlovák kollégáim is megkérdezték: cui prodest? kinek használ ez? Az, hogy a munkaerő, a nyelv, a szokásrendszer, a vallás összefüggéseit tárom fel, s ezzel, úgymond, „lefokozom” a szent nemzeti érzést egy egyszerű munkaerő–munkahely tematikára. Mások azt hányták a szememre, hogy az etnikai tarkaság felidézésével megbolygatom azt a nyugalmat a politikai gondolkodásban, amely 1945 után kialakult. És ismét napirendre tűzöm Magyarországon azt a kérdést: miért nem mehet a gyakorlatban a sváb, a horvát, a szlovák, a román bácsika a saját anyanyelvén az elöljárójához, bírósághoz, hiszen ugyanolyan államalkotó ő itt, mint a többségi magyarok. S mi lesz, ha ugyanezt kívánják a szomszéd országokban maguknak a magyarok? Senki sem hitte el, hogy engem egyszerűen az embereket mozgató vágyak, érdekek érdekelnek, miért változtatnak ők lakhelyet, hogyan éltetik tovább nyelvüket, szokásrendjüket, amelyből természetesen adódott a kérdés: hogyan alakult ki a Kárpát-medence egészen egyedülálló nyelvi-etnikai sokszínűsége. Senki sem hitte el, hogy engem az újkorban az ipari-technikai forradalom érdekelt: az, hogyan alakult ki az újkori európai fejlődés motorja: a műszaki-technikai fejlődés, hogyan szervezi át a társadalmat, a munkamegosztást a gőz, majd az elektromosság meghajtotta gép, alakulnak ki a gyárak köré a modern társadalmak, amelyek új településformákat, új lakás-, egészségügyi problémákat hoznak magukkal, a csatornázást, az orvosi ellátás igényét, s hogy az új munkaszervezet hogyan alakítja át az emberek érintkezéskultúráját, nyelvüket, szokásaikat, s hogyan igazodnak egymáshoz az évezredes szokásrendek azzal, hogy vegyes házasságok jönnek létre, különböző etnikai származású emberek egymás mellé telepednek. A magyar, a román, a német, a zsidó szokások keverednek a nyelvben, a munkában, a főzési, a viselkedési és az öltözködéskultúra területén.

Az én generációmnak nem szabad értékkülönbséget tenni ember és ember között azon az alapon, hogy ki milyen nyelven beszél, vagy milyen szokásokat hozott magával, mert minden nyelv, minden szokásrendszer önmagában emberi érték, ezért ennek megőrzése mindnyájunk érdeke – magyaráztuk egymásnak nyugati ösztöndíjas koromban, 1972-ben Stelian Brezianuval, Seppo Kuusistóval, Andrej Mitroviccsal a hosszúra nyúlt esti sörözéseken a mainzi Institut für Europäische Geschichte étkezdéjében, no és a kocsmázások idején. Ott, akkor, 1972-ben közöttünk, Kelet-Európából Nyugatra szakadt – de szülőföldünkhöz hű – fiatal történészek között szilárdult meg felfogásom, hogy az európai kontinens egyik legcsodálatosabb sajátossága, hogy több mint húsz egyenrangúan kiművelt irodalmi nyelvet termelt ki és őrzött meg. S hogy ezen etnikai-kulturális sokszínűség különleges terepe Közép-Kelet-Európa. S hogy milyen kár – mondottuk –, hogy a francia nemzeteszme jegyében emberek millióit fosztották meg anyanyelvüktől, az okcitánokat, a bretonokat, s az angol politikai nemzet jegyében szubkultúrává süllyesztették a walesi nyelvet. S ott alakult ki az a meggyőződésem, amelyet sok tanulmányban fejtettem ki: a történeti magyar állam egyik világtörténelmi érdeme volt, hogy területén oly sok nemzeti kultúra kifejlődhetett – a magyar mellett a szerb, a román, a szlovák, de még a zsidó öntudatosodás is a 16–19. században –, de a történeti magyar középosztályok nagy deficitje volt, hogy amikor e kis népek irodalmi szintre emelték kultúrájukat, amikor önálló iskolákat akartak a lakóhelyükön, anyanyelvük használatát az igazgatásban, akkor a magyar középosztályok képtelenek voltak átlépni a saját árnyékukat. Ahogy sajnos Európa többi nemzeti középosztálya is képtelen volt annak idején, a 19–20. század fordulóján elfogadni ezen emberi törekvések jogosságát.

Ott, Mainzban az 1970-es évek elején, ahol egy fedél alatt laktunk román, magyar, finn, szerb, angol, francia, no és német fiatal történészek, e kenyeres pajtásaimmal a közös vacsorák közepette szilárdultak meg bennem bizonyos, máig vezető alapelvek a közép-kelet-európai és európai társadalmakról. Ilyen alapelvekké merevedtek bennem például: minden ember és embercsoport államalkotó, aki töri, műveli szülőföldjét, szervezi az igazgatást, hajtja a gépeket, adót fizet. Mert ez tartja el a közösséget, függetlenül attól, milyen nyelven beszél, milyen formában tiszteli Istenét vagy őseit. S az államnak kötelessége biztosítani, hogy polgárai szabadon gyakorolják közösségeikben nyelvüket, vallásukat, és azt minden szinten, az iskoláztatás minden szintjén – általános, közép és felső szinten, egyetemen, tudományban – karban tarthassák, modernizálják. Ott Mainzban, Brezianu, Kuusisto, Mitrovic barátomnak fogalmaztam meg először, fennmaradt naplófeljegyzéseim szerint, hogy: lehet valaki egy időben a magyar állam hű fia, itt fizet adót, működteti a helyi termelésszervezetet, miközben németül, szlovákul, románul beszél és tanulja a szakmáját, és ezzel a szlovák, a román nemzet tagja marad. S hogy ugyanezt az elvet kell mind a magyar, mind a szlovák, mind a román, mind a jugoszláv adminisztráción számon kérni. Merthogy Közép-Kelet-Európában éppen ez a szokásrendszeri, nyelvi, nemzeti tarkaság a csodálatos. S hogy itt a nemzeti szállásterület, illetve a területigazgatási egység – azaz az állam határai soha nem estek egybe. Az állampolgári és nemzeti hovatartozás a térségben kezdettől szétvált egymástól és szétválik ma is. S hogy szakítani kell az előző 3–4 generáció politikusi és értelmiségi hagyományaival, akik hol el akarták nemzetleníteni adminisztratív eszközökkel az állam területén élő nemzeti kisebbségeket, majd 1920, illetve 1938 után a területigazgatási szervezet, az állam határait akarták hozzáigazítani a nemzetek szállásterületeihez. Sikertelen, rossz akciók voltak. Sikertelenek, mert az elnemzetlenítés politikája társadalmi békétlenségeket kelt, ami csökkenti az állampolgári közösség egészének teljesítőképességét. És az államhatárokat is hiába tologatták egy ilyen kevert lakosú térségben, mint Közép-Kelet-Európa. Naivitás volt azt gondolni, hogy etnikailag egynemű nemzetállamokat lehet kialakítani. Azután, 1944–47-ben újabb recepttel álltak elő a világ politikusai Közép-Kelet-Európában: az emberek tömegeit – az etnikai kisebbségeket – kell kitelepíteni oda, ahol többséget képeznek – mondták. Így telepítettek ki milliókat a több évszázados lakóhelyükről csak azért, mert magyarul, szlovákul, németül beszéltek. Az eredmény: a zsidók etnikai alapon történt kiirtása után ugyancsak etnikai alapon most szlovákokat, németeket, magyarokat telepítettek ki más államok területére, és szakították ki őket a helyi munkaszervezetből. És utána csodálkoznak – kérdeztük annak idején, az 1970-es években –, hogy olyan rosszul működik a gazdaság, az ipar, a mezőgazdaság, az igazgatás Közép-Kelet-Európában? Amikor erőszakkal törnek szét egy sok évszázados munkaszervezetet. Most már mi, fiatalok kérdeztük: cui prodest? Nem az államhatárokat kell tologatni – ahol esetleg ésszerű lenne, sajnos ma már ott sincs értelmes realitása, ezt a lehetőséget már eljátszották elődeink –, nem az embereket kell kitelepíteni, hanem a területigazgatási szervezetet, az államot kell úgy átalakítani, hogy a polgároknak biztosítsa a közbiztonságot és a szociális, egészségügyi ellátás mellett a lelki-kulturális életet, a szokásrendek és a nyelv teljes jogú gyakorlását. Tudjuk, látjuk, nem könnyű feladat, ezen dolgozunk most, az öregkor felé haladó tanárok, értelmiségiek.

Hát ezért örülök én, tisztelt Rektor Úr, tisztelt barátaim, hogy a háromnyelvű kultúrát is ápoló Babeş–Bolyai Egyetem díszdoktorává fogadott. Úgy érzem, hogy a kutatói és a közéleti tevékenységem elismerése ez.

A kutatás után a közéletről beszélek. Az 1970-es években kialakult történészi következtetéseim vezettek akkor, amikor később folyóirat-szerkesztő, intézetigazgató, miniszter, akadémiai elnök, európai bizottságok tagja lettem. Ennek a közép-kelet-európai emberi-kulturális tarkaságnak, a kulturális diverzitásnak a megtartása érdekében gondoztam miniszterként, majd akadémiai elnökként a magyarországi nem magyar népek iskoláit, segítettem anyanyelvüket a tanszéki tudományos szervezetben. És utaztam Németországba, Ausztriába, Horvátországba, Szlovákiába és ide, Romániába, Bukarestbe és Kolozsvárra, hogy segítsük együtt a magyarországi szlovák, román, német, horvát kultúrát, és segítsük együtt a horvátországi, szlovákiai, romániai magyar kultúrát. És miniszterként találtam a közép-európai programhoz olyan minisztertársakat, máig jó barátokat, mint az osztrák Erhard Busek vagy a román Andrei Pleşu. Azóta is együtt szolgáljuk a közép-kelet-európai kultúrák megőrzését.

És fiatalkori kutatásaimból következett az a könyvecske is, amelyet 1992-ben az Európai Unió keleti kiterjesztését vizsgáló bizottság tagjaként írtam, s amelyet több tízezer példányban adtak ki angol, magyar, szlovák, román nyelven, és amelyik azt sürgeti: egyezzenek meg a közép-kelet-európai államok egy Magatartáskódexben a térség kisebbségi kérdésének kezeléséről. Amely magatartáskódex minden államra kötelezően előírja a nemzeti és vallási kisebbségek individuális és kollektív jogait. Mert az etnikai békétlenségek, túl azon, hogy emberi fájdalmat okoznak – mondja következtetésem –, veszélyeztetik a térség versenyképességét a termelés, a kultúra területén. Ahol etnikai, szociális békétlenség van, onnan elhúzódik a nemzetközi befektetés, ott szétzilálódik a mindennapi polgári élet. És miközben mi itt, közép-kelet-európai kis népek, etnikai vitákkal vagyunk elfoglalva, azt firtatjuk, kinek kivel szemben mire van történelmi joga, s azt hisszük, hogy a világ törődik azzal, hogy ki volt itt először vagy legalábbis előbb, vagy hogy milyen rafinált eszközöket találunk ki egymás nemzeti kisebbségeinek visszaszorítására – időközben pedig, kedves barátaim, elmegy a vonat! Elmegy a 21. század vonata, és mi lemaradunk róla mindnyájan: magyarok, románok, szlovákok, szerbek, horvátok.

A 21. századról kell most már gondolkoznunk, szétnézni a világban, kedves kollégák. Az újabb ipari-technikai forradalom, a chipforradalom, az új munkaszervezés új területigazgatási kereteket alakít a világon, ennek egyik terméke az Európai Közösség, majd az 1992-ben létrehozott Európai Unió. A 19–20. század értelmisége annak idején azt kutatta, hogyan lehet irodalmi szintre emelni a magyar, román, szlovák anyanyelvet, mert felismerte, hogy az anyanyelvi kultúra szociális tényező is: egyes kivételektől eltekintve csak anyanyelvén lehet valaki jó mérnök, orvos, adminisztrátor, sőt modern szakmunkás is. Igazuk volt. Ezt az elvet kezeljük mi jó hagyatékként, hagyományként, és érvényesítsük azt mindenkire a közép-kelet-európai térségben: románra, magyarra, németre, szlovákra, függetlenül attól, hogy melyik területigazgatási egység, azaz melyik állam területén lakik. És ugyanakkor mi már e békesség megteremtése után lépjünk tovább. Tegyük fel a 21. század kérdéseit: vajon kiknek az Európája lesz a 21. század Európája? A nagy nemzeti kultúrák Európája, az angol, a francia, a német kultúrák Európája? És mi lesz velünk, kis nemzetek anyanyelveivel: magyarokkal, lengyelekkel, románokkal, szlovákokkal? Mi szubkultúrába kerülünk? Mert mindenki az angolt, a németet, a franciát, oroszt fogja beszélni? És ha ez így lesz, akkor a közép-kelet-európai falvak kisgyermekei már első elemi iskolában nem lesznek versenyképesek a nagy kultúrákba született gyermekekkel. A másik lehetőség: modernizáljuk a térség anyanyelveit, elismerjük azok használatának egyenlőségét, fontosságát, biztosítjuk a többnyelvűség intézményeit, és ezzel a kisgyermekek számára – a jövendő mérnökei, orvosai, fizikusai, biológusai számára – biztosítjuk az esélyegyenlőséget a világban. S akkor talán térségünk lakossága versenyképes lesz a holnap világversenyében. Mert holnap már minden falu – a Dunántúlon éppúgy, mint a Nyírségben, Olténiában, Havaselvén – a világnak része lesz. A chipforradalom teremti e látható világversenyt, és aki nem tanulja meg ezen új világ alapelveit, az elbukik a világversenyben! Ma már több az érdekazonosság a közép-kelet-európai nemzetek életében, mint az érdekellentét – mondjuk makacsul! Nehéz ezt felismerni a térségünkben, mert térségünk 45 évig elszakítva élt a világ modern kulturális áramlataitól. De az értelmiségnek s mindenekelőtt nekünk, kutatóértelmiségnek fel kell ismernünk a térség népeinek egymásrautaltságát. Együtt kell tervezniük mérnökeinknek a regionális közlekedési rendszereket, mert most rajzolják a kontinens térképeire a 21. század vasúti és autópályaterveit. Magam is részt vettem egy vitán Brüsszelben, ahol a kérdés az volt: a Varsó–Moszkva vonalat vagy a délkelet-európai vonalat preferálják. S nekünk, Délkelet-Európában élő népeknek még csak képviselő szakértőnk sem volt ott. Pedig tudjuk, hogy aki rákapcsolódik e közlekedési vonalakra, az boldogul a jövőben: oda jön a befektetés, lesz munkahely, lesz gazdagság, mozognak és gazdagodnak az emberek, csiszolódik az emberek értelme. Szlovák, magyar, román, szerb közös érdek ez. S ki ismeri fel a közös érdekeket, ha nem mi? És ki készítse el e közös terveket, ha nem mi? Mi legyen a Dunával, a térség egyik legnagyobb természeti kincsével, amelyik közlekedési, de legalább ennyire vízgazdálkodási tényező is a térség jövőjében? Vagy a másik nagy folyó, a Tisza vízrendszerével? Nemcsak az árvizek elhárítása miatt érdekes ez, hanem éppúgy a talajvíz-szint, az öntözés, az élelemtermelés – mind a növényi, mind az állati fehérjeellátás miatt. Nem is beszélve a környezetvédelemről. Mindez a nagy éghajlatváltozás – a 30 évre jósolt felmelegedési periódus – kezdetén. Vagyis: nem erről kellene a közép-kelet-európai tudományos értelmiségnek tárgyalnia és gondolkodnia? De igen! Csak ez az akadémiai – azaz egyetemet végzett – értelmiség fogalmazhatja meg a közép-kelet-európai regionális stratégiát az itt élő népek számára.

Tisztelt Rektor Úr! Kedves Barátaim!

Hát ezek a kutatói emlékek és ezek a közéleti gondok jutottak eszembe az idén májusban, amikor értesítettek arról, hogy az erdélyi román–magyar–német művelődés büszke intézménye, a Babeş–Bolyai Egyetem díszdoktorává fogadott. Leírtam e gondolatokat, hogy vitassák tanártársaim, hogy vitatkozzanak azokkal, vagy szövetkezzünk egy új regionális értelmiségi stratégia kidolgozására. Mert tegnap, azaz az elmúlt két évtizedben egy új világ kezdődött, és nekünk kell segítenünk, hogy a térség mintegy 110–120 milliós népessége ebben az új világban megtalálja helyét, nekünk kell érdekeiket – közös érdekeinket – érvényre juttatnunk. Ez röviden az értelmiség társadalmi és valós nemzeti felelőssége, feladata! Engem legalábbis ezért taníttatott az apám, ezért tanítottak tanáraim. És remélem, hogy ezért fogadtak most Önök, fogadtatok Ti az egyetem doktorává.