December 2003
Személyiség és történelem

Sz.G.

„Fehérnép szeretnék lenni, de ez lehetetlen. Így hát dolgoznom kell…”

2003. június 28–30. között zajlott le Kolozsvárott A posztszocialista Kelet-Európa szocio-kulturális identitásainak újraértelmezése című nemzetközi konferencia. A hatalom, az etnikai identitás és a globalizáció fogalmának újradefiniálásán kívül természetesen a feminizmus is terítékre került mint napjaink egyik neuralgikus „témája”. A szebeni (Vizuális Antropológia Alapítvány), illetve kolozsvári szervezők (Kulturális Antropológia Intézet, Gender Tanulmányközpont, Európai Tanulmányok Fakultása, Desire Alapítvány) jelentős romániai és külföldi előadókat hívtak meg, többek között az angol Barbara Einhornt (Director of Gender Studies, University of Sussex), az amerikai Linda Racioppit és O`Sullivan See-t (Michigan State University).

Mielőtt a kolozsvári Tribuna című folyóirat velük készült interjúsorozatából idéznénk, megemlítünk néhány előadáscímet a konferenciáról. Barbara Einhorn: Gender, Power and Political Participation; Linda Racioppi–O`Sullivan See: Ethno-Gender Hegemonies and Ethnic Conflict; Eva Baçovec (Szlovénia): West-European Fanta-sies about East-European Feminism; Claudia Krops (Hollandia): Sexuality Stu-dies; Magyari-Vincze Enikő (BBTE, Kolozsvár): Post-socialist Gender Order(s) and Ethnic Differences; Mihaela Frunză: Equal Chances? The Ambiguity of Romanian Liberal Feminist Discourse; Ovidiu Pecican (BBTE, Kolozsvár): Migrating Sexuality, Migrating Lust. On Post-sexual Pleasure.

Az előadókat és a címeket hosszan sorolhatnánk, mint ahogy Barbara Einhorn professzorasszony esetében is az izgalmasabbnál izgalmasabb kutatási témákat. Publicisztikai felütésű munkától kezdve (Hamupipőke a piacon) történeti áttekintésig (A nő szerepe 1945 után Kelet-Közép-Európában) szinte minden megtalálható ezen a palettán, többek között a kelet-közép-európai modern nőmozgalmak „monográfiája”. Barbara Einhorn nem habzó szájú feminista, hanem tudós nő, aki akkor is nyugodtan érvel, amikor (provokatív kérdésként) felmerül Bourdieu neve és a maszkulin dominancia kérdése. A bourdieu-i elmélet, miszerint csak a férfiak lehetnek aktív tagjai a társadalomnak, a nőknek pedig szükségszerűen alá kell vetniük magukat a maszkulin dominanciának, illetve hogy a feminizmus nem más, mint holmi üres elmélet, nem nevezhető ütőképes társadalmi stratégiának, szóval mindezek a mácsószövegek könnyen kihozhatnák a béketűrésből a hétköznapi feministát. Nem így Barbara Einhorn professzor-asszonyt.

Tudomásul veszi, hogy a nő a modern társadalmakban (is) tárgya, sosem alanya a cselekvéssornak. A kérdés az – folytatja hogy ezt a státust a nő képes-e módosítani. Főleg Kelet-Európában. Válasz: miért ne? Akár a keleti, akár a nyugati feminizmusról volna szó, a célkitűzés ugyanaz: a nőnek hatalmat kell biztosítani, a nőt politikai döntéshozóvá kell előléptetni, aki saját belátása szerint irányítja életét. A feminizmus lényegi célkitűzése az, hogy a nő saját ellenőrzése alatt tudja önnön testét, és ezáltal képes legyen megváltoztatni az általános női gondolkodásmódot. Ha pedig ez sikerült, akkor a nemek közötti kapcsolatrendszer is megreformálható, olyan értelemben, hogy a férfi és nő közötti reláció nem a hatalom függvénye lesz, hanem a kölcsönös tisztelet és egyenlőség jellemzi azt.

Az utóbbi 30–40 évben világviszonylatban jelentős előrelépés történt ezen a téren – állítja Barbara Einhorn. A női életmód jelentős felértékelődése és javulása olyan következményekkel is járt, hogy napjainkban rengeteg fiatal nő (illetve lány) úgy érzi: a feminizmus régimódi, ósdi tényezővé degradálódott. Saját diákjai nemegyszer szögezték neki a kérdést: „Miért kellene a feminizmusról beszélnünk? Nálunk nem létezik diszkrimináció! Akkor tehát szükségünk van a feminizmusra?” Ilyenkor gyakorlati jellegű példát említ: milyen követelményeknek kell eleget tennie egy fiatal lánynak ahhoz, hogy álláshoz jusson egy menő üzletben, és a pénzzel be tudja fejezni egyetemi tanulmányait? Kellemes arckifejezés, lehetőleg szőke hajkorona és „egy bizonyosfajta öltözködési mód”, arról nem beszélve, hogy munkaidő alatt kellemetlen szexuális zaklatásnak lehet kitéve – legalábbis verbális szinten. Akkor tehát mégis hasznos beszédtéma a „túlbeszélt” feminizmus?

Barbara Einhorn azonnal megjegyzi, hogy Angliában az emberek jóval pallérozottabban viselkednek, mint 10–20 évvel ezelőtt, jobban figyelnek a szavakra és a háttér-jelentésekre. Csakhogy ez nem jelenti azt, hogy a nővel szembeni „férfias” magatartás gyökeresen megváltozott volna. Az előítéletek és a diszkriminatív „megoldások” nem tűntek el a köztudatból: az angol nő a munkahelyen szinte biztosan számíthat egyenlőtlen bánásmódra, szexuális zaklatásra és akadályoztatásra a ranglétra fokain tett lépések során.

Ezeket a negatív jelenségeket a Kelet– Nyugat közötti fáziskülönbségek alaposan felerősítik. Következmény: a keleti feminista diskurzus alaposan különbözik a nyugatitól. „A keleti feministák úgy érezhették, bizonyos értelemben jogosan, hogy a nyugatiak nagyokosan úgy érkeztek ide: mi majd mindent megtanítunk nektek! A nyugati feminizmusnak a maga során jobban oda kellene figyelnie, és meg kellene értenie a keleti nők eltérő élettapasztalatát.” A feminizmus esetében egyféle történetiségről van szó Keleten – és egészen más jellegűről Nyugaton. Az alsóbb rétegek felől induló, majd az EU-tagság keretében jubiláló, nyugati top-down feminista stratégiával szemben a keleti modell úgy nézett ki, hogy a női emancipációt az állam(párt) diktálta, és szigorúan saját ideológiai érdekeinek rendelte alá. Bizonyos értelemben ez a mentalitás ma is érintetlen Európa keleti felében.

A Tribuna hasábjain megjelent interjúsorozat ugyanott folytatódik, ahol Barbara Einhorn abbahagyta. Linda Racioppi és Katherine O`Sullivan See arra a kérdésre keresi a választ, hogy tényleg éles határvonal húzódik-e Kelet és Nyugat között, vajon a globalizmus feloldja-e – vagy éppenséggel felerősíti a nemzetek közötti, transzkontinentális és egyéb különbségeket, ellentéteket.

Az amerikai szerzőpáros számos tanulmánykötetet írt a földkerekség különböző nőmozgalmairól. (Ezek közül említésre méltó két könyv: Women`s Activism in Contem-porary Russia; Ulstermen and Loyalist La-dies on Parade.) Nyilvánvaló, hogy a konferencián közös témával vettek részt, s az is egyértelmű, hogy párban válaszoltak a feltett kérdésekre.

Egyetértenek abban, hogy mindazok, akik Kelet–Nyugat (ellentét)párról beszélnek, nem akarják a vasfüggönyt ismét leereszteni. Európa keleti és nyugati fele között léteznek ugyan különbségek (sőt a politikusok bizonyos köre Európa–Amerika jellegű eltérésekről szónokol), ám ez nem sokat jelent. Legalábbis nem kellene úgy felfogni a dolgokat – mondja Katherine See, miszerint létezik egy abszolút Nyugat és egy abszolút Kelet. Nincsenek ilyen éles kontrasztok, minden egybefolyik, a globalizáció egybekeveri a fehéret a feketével, a tüzet a vízzel.

Fontos tudni, milyen érdekcsoportok, illetve nyomásgyakorló tényezők állnak a globális gazdaság- és egyéb politikák mögött. Linda Racioppi érdekes példával szolgál, amikor kifejti, hogy a United Colors of Be-netton – habár vezérkara a világ szinte minden népét egyesíti – távolról sem nevezhető multikulturális trösztnek, mivel nem szoros emberi kapcsolathálóra épülő, kultúrája és hagyományai révén is összetartó közösségről van szó, hanem egy, a globális gazdaságfejlődés keretében minél jobb piaci pozíciót kiharcolni kívánó korporációról. Vagyis: a humán (és humánus) dimenzió háttérbe szorul. (Tribuna, 2003. szept.)