December 2003
Személyiség és történelem

Egyed Ákos

Mikó Imre gróf és az 1848-as forradalom

Hidvégi Mikó Imre gróf alakját mint intézményalapítót, mecénást és művelődéspolitikust ismeri a közvélemény. Nevéhez olyan tettek fűződnek, mint az Erdélyi Gazdasági Egyesület (EGE) újjászervezése (1854), az Erdélyi Múzeum-Egyesület (EME) megalapítása (1859), a nagyenyedi és a sepsiszentgyörgyi református kollégium jelentős anyagi támogatása, működésük szellemi irányítása, a kolozsvári Magyar Nemzeti Színház újraindítása az 1848–-1849-es forradalom és szabadságharc után.

Az már a fentiekből is kiderül, hogy Mikó Imre pályája az 1849 és 1867 közötti abszolutizmus korában ívelt a legmagasabban, s politikája is akkor volt sikeres. Ez – véleményünk szerint – nem kis mértékben volt annak köszönhető, hogy Mikó Imre mögött ekkor már gazdag politikai és közéleti tapasztalatok birtokában dolgozhatta ki az erdélyi magyarság túlélési stratégiáját.

Mikó Imre, a „székely gróf”, 1805. szeptember 4-én született a háromszéki Zabolán. Iskoláit Nagyenyeden végezte, 1843-tól tagja volt az erdélyi országgyűlésnek, 1837-ben Erdély főkincstárnoka, s az állami tisztségek mellett a közéletben is feltűnt: 1843-tól a kolozsvári Nemzeti Színház választmányi tagja, a nagyenyedi Bethlen Kollégium főgondnoka. 1848 előestéjén már közismert, nagy tiszteletnek örvendő személyiség volt.

A forradalom kitörésével, 1848 tavaszán egészen új helyzet alakult ki, s Mikó mint Erdély egyik legnagyobb főméltósága nem maradhatott távol a politikai küzdelmek terétől.

Ennek ellenére Mikó Imre gróf szerepe és tevékenysége az 1848-as forradalomban alig ismert – vagy félreértett – oldala többirányú munkásságának. A kincstárnok Mikóról valószínűleg azért hallgat a történelemkutatás, mert nem tartja számon főbb hivatalai közt, a főkormányzói munkásságáról pedig azért nem beszél, mert az végül is kudarchoz vezetett. Azt, hogy bátor kitartással elhárította a kancellári kinevezést, általában egy mondattal elintézte a történelemkutatás.

A hallgatást vagy inkább „elhallgatást” véleményünk szerint semmi sem indokolja. Egyrészt, mert 1848 nélkül Mikó életrajza hiányos, másrészt – és ez a fő szempont – minden ingadozása, néhány tévesnek mondható intézkedése ellenére 1848 alapvető kérdéseiben elfogadta a magyar forradalom programját, sőt lehetőségei szerint támogatta azt. Az a tény, hogy közvetítő szerepre is vállalkozott a Habsburg-hatalom és a magyar forradalom között, különösen az erdélyi kérdésekben, csak a körülmények figyelembevételével minősíthető.

Tanulmányunk az előbb említett kérdések közül Mikó Imre állásfoglalását, tavaszi bécsi útját s kancellári kinevezésének visszautasítását kutatja. A kincstárnoki, majd helyettes főkormányzói működésével más alkalommal kívánunk foglalkozni.

A bécsi és a pesti forradalmi eseményekről Mikó – a Bécsnek alárendelt Erdélyi Kincstár élén – Nagyszebenben értesült. A hírek oda – mint Erdélybe általában – néhány napos késéssel, csak március 20-án jutottak el. Hatásuk a társadalomban a befogadók helyzete szerint különböző volt. Nagyszeben, Erdély három legfejlettebb városának egyike – mint a szász Universitas, az erdélyi főhadparancsnokság és a kincstár központja – a Habsburg-kor óta fontos szerepet játszott Erdély történetében, és nem utolsósorban azért, mert itt volt legerőteljesebb Bécs befolyása. Így volt ez 1848-ban is. A hatás abban is megnyilvánult, hogy Nagyszebenben bontott zászlót már a forradalom első heteiben az uniót ellenző és a Habsburg-monarchia változatlan fenntartását követelő mozgalom. A magyar forradalom eszméi viszont összehasonlíthatatlanul kisebb támogatásban részesültek a szász társadalomban. Csak az ott élő magyar kincstári tisztségviselők álltak ki nyíltan a márciusi eszmék mellett, ők egyébként – egy-két kivétellel – Mikó hívei voltak.1 Nem maradhat említés nélkül a Nagyszebenben működő főhadi vezérség, amely határozott ellensége volt a forradalmi változásoknak, de főparancsnoka, Puchner Anton tábornok 1848 tavaszán még nem vallott színt, inkább a béke és a rend fenntartásának színében tetszelgett, alaposan megtévesztve a politikusként túlságosan jóhiszemű Mikót. Erről szól a feleségéhez, Rhédey Máriához intézett, március 31-i keltezésű levele. Az előző napi helyi eseményekre utalva a következőket írta: „Tennap nékem is volt egy kis kedvetlenségem. A kommendirozó [Puchner tábornok] hozzám jövén azt mondá, hogy a Tanács részéről meg van kérve, hogy östvére a katona-posztokot erősíttesse meg, mert úgy vannak értesülve, hogy a kincstárhoz tartozó ifjak fáklyás zenével akarják az uniót éltetni, s ez ellen a szász népség annyira fel van ingerülve, hogy bizonyoson nagy összekoccanás fog történni, nevezetesen Bethlen Olivérre annyira fel van a népség bőszülve, mint ennek indítójára, hogy lakára is rá akarnak rohanni.”2

Mit tett Mikó a hír hallatára?

Sietve magához hívatta azokat a magyar ifjakat, akikről úgy vélte, hogy a szóban forgó tüntetésben részt vennének, s bár ők kijelentették: semmiféle tüntetést nem terveznek, jobbnak látta az ifjúságra nagy befolyással levő Bethlen Olivért hosszabb szabadságra küldeni s így Nagyszebenből eltávolítani.3 A fenti idézet azért is érdekes, mert tulajdonképpen tükrözi Mikó egész 1848-i politikai alapállását: lehetőleg el kell kerülni minden összeütközést a magyarok és más nemzetiségek között, fenntartva a törvényes rendet. Pontosabban minden felmerült problémát a szokványos hivatali eljárás útjára kell terelni. Mikó híve volt a mérsékelt ütemű haladásnak, amelyet szerinte felülről hozott törvények és intézkedések által lehet és kell irányítani, nem pedig forradalmi eszközökkel, tömegmozgalmakkal végrehajtani. Mivel a forradalmakban a tömegmozgalmak elkerülhetetlenek, s rendszerint megelőzik a törvényes megoldásokat, ami 1848-ban Erdélyben sem lehetett másként, Mikó Imrének mint királyi kincstárnoknak s 1848 júliusától főkormányzó-helyettesnek, a legalitás meggyőződéses hívének gyakran kell majd 1848 hátralevő hónapjaiban a forradalmi mozgalmak és a törvényes rend Szküllája és Kharübdisze között eveznie.

Mikó nem volt forradalmár alkat, helyesen állapította meg kiváló kutatója, Kelemen Lajos: az ő „csendes alkotó természeté”-hez nem lehetett alkalmas munkatér a szabadságharc,4 de ezzel az egyébként helytálló megállapítással nem térhet a történetírás napirendre Mikó 1848. évi működése felett. Ugyanis Mikó tudatosan alakította ki állásfoglalását a forradalomról, s hajlandó volt részt vállalni az események irányításában, amennyiben azok a békés átalakulás keretei között tarthatók. 1848 tavaszán az átalakulások békés formája nem látszott lehetetlennek, hiszen – mint köztudott – a forradalom programját békésen, törvényesen vívta ki a márciusi forradalom. Tovább menve, Mikó – és ez a legfontosabb – végül is a Habsburg-hatalom és a magyar forradalom közti konfliktusban mindig a nemzeti program mellé állt. Tény viszont, hogy az erőszakos megoldásokat elutasította, s szükség esetén az általa törvénytelennek tartott tömegmozgalmakat akár karhatalommal igyekezett volna leszerelni. Mint az erdélyi magyar politikusok általában, ő is félt a rossz emlékű Horea-felkeléshez hasonló esemény megismétlődésének lehetőségétől. Ezért szilárdan kitartott a békés megoldások politikája mellett.

Amit a szabadságharc leverése után a maga mentségére írt, s az uralkodónak előterjesztett, Mikó Imre őszinte credója volt: „Minden álladalomnak jóllétét és boldogságát meggyőződésem szerint, csak törvényes, békés és csendes kifejeződés útján gondolván elérhetőnek s kormány és nemzetek közti bizodalom – mint legerősebb kapocs által állandóan biztosíthatónak, valamint egész életemben, úgy a közelebbi időben is, midőn ez ország kormánya ennek legkétesebb és vészterhes napjaiban juta kezeimbe,5 legszentebb törekvésemnek ismertem e hont a hűség, törvényes függés, rend és béke útján megtartva, minden zavarok s főleg a belháború iszonyaitól megóvni.”6

Mikónak az előbbiekben kifejtett politikai filozófiájában nem nehéz megtalálni a kantiánus filozófia hatását, de nem lehet megfeledkezni mély protestáns szellemű erkölcsi elkötelezettségéről sem. A kettő együtt képezte cselekedeteinek keresztény valláserkölcsi alapját. Tekintetbe kell vennünk azt is, hogy jól ismerte a reformkori magyar nemzeti ideológiát, amit a „haza és haladás” jelszava tömören kifejezett, és ha nem is csatlakozott nyíltan a Wesselényi Miklós-féle radikális nemzeti irányzathoz, ismerte a politikai és szépirodalmat.7 Látva az erdélyi magyarság meggyöngült demográfiai helyzetét,9 Erdély gazdasági lemaradását,8 a törvényes változások, a mérsékelt haladás mellett volt, úgy, ahogyan Széchenyi István Magyarországon. Tehát az uralkodó által legalizált úton haladva. Amint látni fogjuk, Mikó is az unióban látta a „haza és haladás” eszméjének gyakorlati megvalósíthatását, s ha a törvényesség útjáról az uralkodó által jelképezett hatalom tért le, a legalitás biztosítása érdekében hajlandó volt akár a nemzet élére állni, például az agyagfalvi Székely Nemzeti Gyűlés esetében 1848 októberében.

Természetesen Mikó Imre már a forradalom első heteiben sietett kialakítani politikájának elvi vonalát s helytállni ott, ahol éppen működött, mindaddig, amíg elgondolása szerint használni tud. Erről vallomásszerű levelet írt feleségének 1848. április 16-án Nagyszebenből: „a legnyugodtabban nézek szembe a jövendővel, amíg a körülmények megkívánják, hogy mostani helyzetemben maradjak, s azt becsülettel tehetem, látva, hogy abban valami kis jót tehetek, addig Isten neki, szívem vonzalmát alárendelem Hazám s Fejedelmem iránti szoros kötelességemnek, de mihelyt látnám, hogy ezeknek érdekében semmi jót nem eszközölhetek, akkor örvendező szívvel áldanám Istenemet, hogy feloldozva reám mért terhes hivatásomtól megadta elérnem lelkem forró vágyát: elvonulni a világ zajától az Enyimekkel...”10 Mikó tehát azt vállalta, hogy a „Hazát” és a „Fejedelmet” hajlandó szolgálni mindaddig, amíg valami jót tehet becsületes módon, de félrevonul, ha erre nem lesz lehetősége. Azonban megérezte, látta, hogy a forradalom kihívásai erős próbára teszik, bár nem volt forradalmi alkat, mintegy önmagát erősítve készült a helytállásra. Alig két nap múltán, 1848. április 18-án írta feleségének: „Mint a pálma, ha súlyos tereh nyomja, annál egyenesebben s magosabban növekszik, s emelkedik felfelé, úgy az erős lelket a bajok megszilárdítják – én egy pálma vagyok!”11

Az erős akaratra, az elhivatottságra rövidesen nagy szüksége lett Mikónak: olyan nehéz döntésben kell határoznia, amely megmutatja, eszköze lesz-e a bécsi politikának a márciusi forradalom megcsorbításában, vagy állásfoglalásával inkább a magyar nemzeti törekvéseket segíti elő. Az történt, hogy V. Ferdinánd magyar király és Erdély fejedelme őt szemelte ki erdélyi kancellárnak a lemondásra kényszerült báró Jósika Samu helyett.

Emlékeztetőül: ő a „Hazát” és a „Fejedelmet” szerette volna becsülettel szolgálni; a sorrend is fontos: a nagybetűs Haza az első, az uralkodó a második politikai-erkölcsi értékrendjében. És Mikó Imre eszerint választott: „Éppen ezen pillanatban veszem Ő Felségének egy Handbiletjét, mely, mint a tiszta égből hulló mennykő, éppen úgy sujtott le, melyben azt adja kegyelmesen tudtomra, hogy Jósikát az udvari kancelláriusságából kérésére elbocsátván, helyébe engemet nevezett ki és felszólít, hogy magas bizodalmának megfelelve, siessek fel annak átvételére. Az én elhatározásom – ámbár a legkészületlenebbül talált ezen dolog –, de mégis hamar készen volt: ti. megköszönve a nagy kegyelmet, nyilvánítni, hogy azt semmi esetre el nem fogadhatom...”12

Mikó megérezte, sőt tudta: Bécs kezében eszköznek kellene lennie egy olyan politikában, amely a Haza, a magyarság érdekeit-várakozásait aligha fogja előmozdítani. Ugyanis az erdélyi kancellár kinevezése akkor, amikor Erdély s Magyarország unióját elvben már jóváhagyta az uralkodó (s ez a magyarságnak elhatározott törekvése), azt jelentette, hogy Bécs a tényleges uniót meg szeretné akadályozni. Mikónak tehát indulnia kellett Bécsbe, de előbb meg akarta beszélni Teleki főkormányzóval a teendőket, ezért sietett Kolozsvárra. Kolozsvárt bármiféle beszélgetésen csak abban erősödhetett meg, hogy Erdély magyarsága az unió kimondását várja a közelgő országgyűléstől.13 Az országgyűlést Teleki főkormányzó az április 11-i rendeletével május 29-re már összehívta, s utólag, május 5-én az uralkodó is kiadta rendelkezését az országgyűlés megtartásáról, de a magyar politika nem kis megdöbbenésére a királyi előterjesztések első pontja éppen az erdélyi kancellár megválasztását írta elő.14 Mikó ekkor már útban volt Bécs felé, s Biasini gyorskocsiján utazva, láthatta a magyar közakarat megnyilvánulását a dinasztikus és nemzeti szimbólumok helycseréjéből is, ami valószínűleg megerősítette elhatározását. „Minden faluban a tornyok tetejéből a háromszínű zászlók lobognak, itt minden, ami eddig fekete-sárga volt: például a katonai és kamarai épületek melletti őrházikók, sorompók, kapuk – mind fe-jér, zöld és veres színre vagynak festve, s hát az embereknek milyen különbnél különbféle decoratioi vagynak, úgy látszik, mintha mind űznék egymást és vetélkednének, melyik tud valami szembe tűnőbbet kigondolni.”15

Mikó Imre Bécsbe utaztában találkozott a készülő „magyar világgal”. Ez nem csak abban nyilvánult meg, hogy magyar nemzeti szimbólumok kerültek a Habsburg-dinasztia színeinek a helyére, ugyanis Dévaványán már megtudhatta, hogy Magyarországon az úrbéri viszonyok „teljesen megszűntek, s a robotnak híre sincs”.16 Pesten, ahová már „gőzszekéren” utazott, a magyarországi helyzetről tájékozódott a Deák Ferenccel, Kemény Dénessel, Szász Károllyal való találkozása során. István nádor pedig Erdéllyel kapcsolatban közbenjárását ígérte, s „nagyon okosan és nyomósan nyilatkozott”.17 Valószínűleg a közelgő diétáról szólt a beszélgetés.

Az utazáson szerzett élményei s a Bécsben tapasztaltak alapján Mikó Imre kitartott a már Nagyszebenben kialakított azon állásfoglalása mellett, hogy nem vállalja el az erdélyi kancellárságot. Ám az elhatározás próbája még hátra volt a birodalmi fővárosban.

Mikó május 9-én érkezett meg a birodalmi fővárosba, ahol döbbenten észlelte a forradalom hatását. „A régi Bécsre az ember most bajosan esmérne reá. A régi csendet és rendet itt ezeknek éppen az ellenkezője váltotta fel. Minden második, harmadik ház ablakaiból különféle színű zászlók lobognak.”18 S mert az események rá is hatottak, levelét feleségéhez „magyar lobogóval ékesítve”19 intézte.

Amit Bécsben észlelt, az csak növelte azon korábbi elhatározásának szilárdságát, hogy nem vállalja a felkínált kancellárságot: „Nékem oly erős és oly állhatatos a feltételem amellett a legszilárdabbul állani, hogy attól semmi el nem tántoríthat, mert látom, hogy ezen helyeztetésben a legjobb akarat mellett is nem sokra mehetnék.”20

Elhatározását kifejtette előbb Ferenc Károly főhercegnek, aztán a királytól kérte felmentését, aki azonban nem fogadta el Mikó kérelmét.21 Mikót igazolták az események: felmentésére várva a Teleki főkormányzóval folytatott egyeztetések értelmében legalább azt szerette volna elintézni, hogy az erdélyi országgyűlés biztosává ne nevezzenek ki katonai személyt,22 valamint azt is, hogy Teleki főkormányzót teljhatalommal ruházzák fel Erdélyben. „Én már feloldoztatásomon kívül csak egy tárgyra szorítkoztam volt, ti. a közcsend fenntartása tekintetéből a Gubernátornak adandó teljes hatalom eszközlésére.” Csakhogy – amint írta – „az esik legrosszabbul, hogy nem kérhetek olyat, amit a legnagyobb bizonyossággal meg ne ígérjenek azonnal s osztán mégis semmi következését nem látom”.23

Mikó elhatározta, hogy akkor is elindul Erdélybe, hogy az országgyűlés megnyitásán Kolozsvárt jelen legyen, ha nem kap választ a lemondásával kapcsolatos kérésére.24 Azonban ez is elmaradt a Bécsben történt, rendkívül meglepő fordulat miatt, ugyanis május 18-án éjszaka a császár és kísérete bejelentetlenül elhagyta Bécset, és Innsbruckba költözött, Mikó tehát csak onnan remélhette ügyének elintézését. Ő viszont mégsem emiatt maradt, hanem azért, mert engedett felelősségtudatának, amely Erdéllyel volt kapcsolatban, miután két fontos levél érkezett hozzá. Az egyiket a főkormányzó írta, amelyben „mindenekre, ami szent, kér, ne hadnám ide most Bécset, míg oda le az Országgyűlésnek vége nem lesz és az ország mostani bonyodásaiból ki nem fejlődik”. A főkormányzó levelével egyszerre érkezett meg a másik levél, amelynek tartalma ugyancsak nyomós volt. Ebből Mikó a következőket idézte május 22-i, feleségének küldött levelében: „Hazafiúi buzgalommal kérjük Önt, nyomja el szívének más érzelmeit, s hallgasson a honszeretet sugallására, mely Önt arra hívja meg, hogy nemcsak most, hanem a jövő nagy fontosságú országgyűlés alatt is a hon szívének tolmácsa s küzdelmének előbajnoka légyen. Mi Önben most is annyira bízunk, mint valaha, s ezt a Magyar Minisztériumnak is ismételve kinyilatkoztattuk. Talán az egész élet nem fogja Önnek többé visszaadni azon drága pillanatokat, melyekben hazájának annyit használhasson, mint most.”25

Mikó mérlegelve az Erdélyből érkezett kéréseket, elhatározta, hogy helyben marad, hátha mégis valamit tehet Erdély érdekében. Azonban az ő igazi kálváriája csak ezután kezdődött, s ez jobban próbára tette hazafiúi lelkiismeretét, mint bármi más. Ugyanis azon erdélyi politikusok, akik a forradalomban vezető szerephez jutottak, nem kívánták igénybe venni közbenjárását. A Teleki József kormányzónak írt levelében erről így számol be: „Kénytelen vagyok közöttünk nyíltan megvallani, hogy az utóbbi napokban tökéletesen meg kellett győződnöm afelől, miszerént azoknak, kik most itt dolgainkat igazítják, teljességgel nincs kedvökre ittlétem, és a fennebbiek szerént már valósággal úgy is áll a dolog, hogy még további itt mutatkozásom tolakodásnál egyébnek nem nézettethetik, és miután úgy látom ezekből, hogy itt az irántami bizodalom, mely eleintén lehetett, nyilatkozataim által nagyot csökkent, nemigen remélhetem semmi esetben további itt maradásomnak óhajtott sikerét. Azért kimondhatatlanul várom válaszodat, mely reményem szerént mostani mondhatatlan nyomasztó helyzetemből megszabadítand, mit – Isten látja – legkisebb vonakodás nélkül, sőt örömmel tűrnék, ha annak legparányibb sikerét remélhetném.”26 Amikor Mikó a fenti sorokat papírra vetette, már készen volt a király felmentő válasza a kancellárság alól. Ebben az állt, hogy feloldozza a kancellári kinevezése alól, de reméli, hogy a közelgő kolozsvári országgyűlésre küldött leiratát támogatni fogja. A felmentő levél mégis cinikus volt, mert a kolozsvári országgyűlésre leküldött ajánlások első pontja az erdélyi kancellár megválasztását írta elő, amire Mikó volt kijelölve.

Mikó helyzete a királyi felmentéssel némileg könnyebb lett, egy nagy nyomástól, félelemtől szabadult meg: nem kellett szembehelyezkednie a magyar nemzet akaratával, ti. az unióval. Másrészt azonban kínosnak érezte a további szerepét: az erdélyi korábbi ellenzék vezérei közül többen, főleg a nagy tekintélyű Kemény Dénes, aki már a Batthyány-kormány belügyi államtitkára volt, ellenezték Mikó bécsi szerepvállalását, miközben Teleki József főkormányzó és a volt ellenzék egyes tagjai, id. Bethlen János és többen mások, arra szólították fel, maradjon Bécsben, és segítse elő az erdélyi országgyűlés törvényjavaslatainak uralkodói jóváhagyását.

A dolog pontosabb megértése érdekében utalnunk kell az előzményekre is. Nevezetesen arra, hogy neves erdélyi magyar politikusok, id. Bethlen János és mások, levélben ajánlották Batthyány miniszterelnöknek: az unió ügyének előmozdítására vegye igénybe Mikó Imre segítségét, akibe a bécsi kormány „bizalmát látszik helyezni”, s ő (Mikó) „szerencséjének tartandja, ha a felelős magyar ministerium honfias működésének segítségére lehet”.27 A levelet maga Mikó vitte, s Pesten Deák Ferencnek adta át, mivel Batthyány éppen Bécsben tartózkodott. Bécsbe érve, Mikó sietett felkeresni Batthyányt, akivel ugyan csak röviden tudott szót váltani küldetésének céljáról, de a miniszterelnök valószínűleg nem méltányolta kellően Mikót, amiről Teleki főkormányzónak ezt írta: „egy kevéssé többecske részvétet vártam volna tőle hazánk ily fontos ügye iránt.”28

Batthyányt valószínűleg Kemény Dénes államtitkár befolyásolhatta, amire szintén Mikó említett levelében találunk utalást: „Kemény Dénessel is találkozván ott [Budán, a nádornál, mielőtt Bécsbe utazott], ő határozottan ellene nyilatkozott itteni közbejárói fellépésemnek, és ily alakbani itteni mulatásomnak, több okokat s azok közt főleg azt hozván fel az ellen, hogy Magyarországon rossz benyomást tenne, ha Erdély bármely más úton, mint a magyar ministerium útján kívánná ügyeit igazíttatni, s kívánt engemet arra beszélleni, hogy onnan azonnal visszatérve, ide fel se jöjjek.”29 Mikót nagyon elkeserítette Kemény Dénes nyilatkozata, hiszen „kimondhatlan áldozatomban és önmegtagadásomban került magamot erre rászánni” (ti. a közvetítésre), de végül ezúttal is úgy határozott, hogy megpróbál megbízatásának eleget tenni.30

Mikó gyötrő kérdése volt, azokra hallgasson-e, akik Erdélyből felkérték a közvetítő szerepre, vagy azokra, akik erről szerették volna lebeszélni. A dilemma eldöntésében most is a Kolozsvárról érkezett levél segített. Imádott felesége, akinek adott véleményére, írta 1848. május 30-án, amikor a kolozsvári országgyűlés elfogadta az uniótörvényt. Érdemes a levélből hosszabban idézni: „Én tökéletesen hiszem Isten után, hogy javunkra válik ezen testvéri egyesülés, vagyis testvérek eggyé olvadása. Mert hiszen annyi okos ember jónak, szükségesnek, idvesnek, sőt elkerülhetetlennek tartotta. S ha el talált volna maradni, azt oly károsnak nyilvánították, hogy én is kívántam [ti. az egyesülést]. De mégis, Imrém – megvallom –, hogy a legnagyobb örömzaj hallásakor engemet valami megfoghatatlan fájdalmas érzés lepett meg, olyanforma, mint az lehetne, ha egy előttünk nagy becsben és tiszteletben állott familiának utolsó, egyetlenegy maradékát meghalni látnánk, mellyel együtt azon egész familia örökre az élők közül kitöröltetik. Mert csakugyan Erdélynek ezennel vége... [pontozás a levélben], de a szent Úr Isten adja a maga áldását ezen öszve-köttetésre és segélyen meg minden jóra, oltalmazzon minden rossztól! S hogy magunkra is leszálljak: adja jó Istenünk, hogy Magyarországba[n] is oly boldogok legyünk, mint a szegény kis Erdélyben voltunk.”31

A levél tartalmával Mikó nyilván egyetértett, s hogy a Bécsben maradás mellett döntött, abban, nem feledve az erdélyi politikusok egy részétől érkezett kérést sem, a feleségétől jött levélnek is szerepe lehetett. Most már azért kellett a fővárosban maradnia, hogy elősegítse a kolozsvári országgyűlés határozatainak, mindenekelőtt az uniótörvénynek királyi megerősítését. A közbenjárásra pedig azért volt szükség, mert az uniónak sok befolyásos ellenfele volt osztrák politikai körökben. Ennek tudatában küldte a kolozsvári országgyűlés két követét, Weér Farkast és Pálffy Jánost a magyar kormányhoz támogatást remélve. Valóban Batthyány miniszterelnök maga vállalkozott, és Innsbruckba utazott, ahova a király menekült. Itt meg kellett győzni a politikát intéző Ferenc Károly főherceget, hogy ne hallgasson az uniót ellenzőkre, s terjessze a király elé az iratot. Batthyány erőfeszítései nyomán ez június 10-én megtörtént – ezt a történetírás tisztázta.32 Az azonban homályban maradt, hogy az aláírás előkészítésében nem kis szerepe volt Mikó Imrének, aki szintén az uralkodó tartózkodási helyére utazott. Erről a Kossuth Hírlapja a következőket írta: „Honegységi t[örvény]cikkünk megerősítése az erdélyi országgyűlés f. h. 19-én tartott ülésében határtalan örömmel lőn fogadva. Innsbrucki küldötteink, Veér Farkas és Pálfi János ez alkalommal érinték nyugalomra bocsátott udvari kancellárunk azon idő szerinti bureaucratájának végerőlködését, melly szerint Ő urasága e legszentebb ügyünk haladását holmi nyegle furcsaságnak ürügye alatt nem átallja vala gátolni, s előadák, hogy csak gr. Mikó Imre és Horváth István szeplőtlen jellemű polgártársaink elszánt segedelmével sikerült a bécsi ármány szövedékein átvágni.”33

Közismert, hogy Jósika (akit a lap elmarasztal) elszánt ellenfele volt az uniónak, s bár már menesztették hivatalából, befolyása egyes bécsi politikusokra mégsem szűnt meg. Mikónak Jósika semlegesítésében lehetett nagy szerepe. A közbenjárá-
sok nem voltak hiábavalók: az uralkodó június 10-én megerősítette az uniótörvényt, s Mikó rövidesen hazaindulhatott Erdélybe, ahol részt vett az országgyűlés további munkájában, s kormányzóhelyettesi minőségében mondta el a záróbeszédet, búcsúztatva egy három évszázados múltat, köszöntve egy „reményekben gazdag jövőt”.

1848 végéig még ellátta kincstárnoki teendőit, július közepétől helyettes főkormányzóként a magyar politika egyik fő meghatározó személyisége volt – ez viszont már nem tartozik tanulmányunk tárgyához.

Összegzésképpen: Mikó Imre már a forradalom első napjaiban igyekezett tisztázni álláspontját a Habsburg-hatalom és a magyar nemzet közötti konfliktusokban. Bár őszinte híve volt a Habsburg-monarchia fenntartásának, támogatta a magyar forradalom alapvető célkitűzéseit, amelyeket békés, törvényes úton igyekezett elősegíteni. Ezért vállalta a közvetítő szerepét a magyar kormány és a Monarchia között. Annak az erdélyi politikai körnek volt az egyik meghatározója, amelynek élén Teleki József főkormányzó állt, s maga mögött tudhatta a korábbi erdélyi ellenzék mérsékelt szárnyát. Bár szívesen hallgatott Teleki Józsefre, szuverén módon döntött a legfontosabb kérdésekben. Tudatosan utasította vissza a számára felkínált erdélyi kancellári tisztséget, mert tisztában volt azzal, hogy elfogadása veszélybe sodorhatná az Erdély és Magyarország közötti uniót. A továbbiakban, az uniónak őszinte híveként felhasználta a Monarchia vezető köreiben élvezett tekintélyét, hogy elősegítse az erdélyi országgyűlésen elfogadott uniótörvény uralkodói megerősítését. Mindezt összevetve, Mikó Imre 1848-i szerepe jóval bonyolultabb kérdés annál, mint ami az eddigi szakirodalomból kiderül. Egyéni helyzete, alkata nehezítette egyöntetű s azonnali szerepvállalását a forradalom vezetésében, de 1848 tavaszán politikája segített a magyar forradalom céljainak törvényes elismertetésében, s kész volt a törvényes magyar törekvések szolgálatába állni.

 

JEGYZETEK

1. Részletesebben Jakab Elek: Szabadságharcunk történetéhez. Visszaemlékezések 1848–1849-re.Bp., 1880. 13–16.

2. Mikó Imre levele feleségéhez, 1848. március 31. Mikó Imre levelei, Erdélyi Nemzeti Múzeum Levéltára (ENMLt), a kolozsvári Állami Levéltárban (KvÁLt). A továbbiakban a feleségéhez, gróf Rhédey Máriához írt leveleit a levél dátumával jelöljük.

  3. Uo.

  4. Kelemen Lajos: Az Erdélyi Múzeum-Egyesület története. Emlékkönyv az Erdélyi Múzeum-Egyesület félszázados ünnepére 1859–1909. Kolozsvár, 1909–1942. 21.

  5. Utalás a helyettes gubernátori megbízatására 1848 júliusától 1848 decemberéig.

  6. Mikó Imre beadványa az udvarhoz. Kolozsvári Egyetemi Könyvtár. Kéziratok. Mikó Imre iratai MS. 2890.

  7. Széchenyi legfőbb munkáit, Wesselényi Szózat a magyar és szláv nemzetiség ügyében (1843) c. művét, Vörösmarty, Eötvös munkáit, Petőfi költeményeit és így tovább.

  8. Az erdélyi református egyházkerület világi képviselőjeként ezt tapasztalatilag is ismerte.

  9. Több éven át élt a birodalom fővárosában, Bécsben, ahol észlelhette a fejlődésbeli különbségeket.

10. Mikó levele feleségéhez, 1848. április 16–17.

11. Mikó levele feleségéhez, 1848. április 18. „De az erős lélek hamar diadalmaskodik, s mint a rendíthetetlen kőszirt a zordon szélvész háborította tenger hullámzó habjait, úgy löki vissza magáról a kérlelhetetlen sors súlyos csapásait. Ezt vala nékem most magamon tapasztalni. Egy luminoz[us] nagy eszme, egy felséges ötlet villant át fejemen, mely legott szétüté a nyomasztó aggodalmok rengeteg tömegét, s megszünteté a gondok nagy harcát keblemben.” (uo.)

12. Mikó levele feleségéhez, 1848. április 27.

13. Ismeretes, hogy az uralkodó ettől tette függővé az uniótörvény véglegesítését.

14. Egyed Ákos: Erdély 1848. évi utolsó rendi országgyűlése. Marosvásárhely, 2001. 56–57.

15. Mikó Imre levele feleségéhez, 1848. május 3.

16. Ua. 1848. május 4.

17. „Május 7-én. Ezen pillanatban érkeztem haza a Nádortól. Nagyon kedvesen fogadott, egy egész álló óráig  beszélgettünk együtt. Minden kitelhető közbenjárását ígérte, s mondhatom, hogy Erdély részére nagyon okosan s nyomósan nyilatkozott. Egyszóval reám kimondhatatlan kedves benyomást tett.” (Mikó levele felségéhez, 1848. május 7.)

18. „Legtöbbet láthatni német színűeket: fekete, veres és arany, sok magyar színűeket, amilyen a levél elején látható, kevesebb császári színűeket: feketét sárgával és ausztriai színekkel: fehért veressel. Az utcán nemigen lát az ember kokárdák, pántlikák és tollak nélkül járni valakit. Minden 30-40 lépésre árulják a carricaturakat Metternichről [...] azonkívül a temérdek sok egymást érő lázzantó felszólításokot, gúnyiratokot...” (Mikó Imre levele feleségéhez, 1848. május 13.)

19. Uo.

20. Uo.

21. „Erlauben sie mir, es kann nicht sein.”

22. Kiszivárogtatott hírek szerint Puchner tábornokot szándékozott az udvar Kolozsvárra küldeni az országgyűlés biztosaként.

23. „Az itteni rendetlenség képzelhetetlen. Senkinek tekintete nincs, ki mit tetszik, azt teszen.”

24. „Ámbár én feloldoztatásom végett beadott és mind szóval, mind írásban többször megsürgetett kérvényemre még eddig semmi választ nem nyerhettem, sőt mondhatom [...] azt sem tudhatom, kitől várjam az ez iránti határozathozatalát, egy-két nap múlva válasz nélkül is leindulok.” (Mikó Imre levele Teleki József főkormányzóhoz, 1848. május 18. ENMLt az AKvK-ban/ a Mikó cs. levéltára. Mikó Imre levelezése.)

25. „És ezt azon órában vevém, melyben minden már elrakva, s a bérkocsi is a kapu előtt állott, melyen indulandó valék a gőzhajók, indulandó valék Hozzád, s Hozzátok lelkem gyönyörűségei, keblemben a viszontlátás szép reményével. Tedd helyzetembe magadat, szívem Szeretettje, s érezzed, hogy milyen terhes volt az elhatározás, menjek-é? vagy maradjak?, s végre is azon meggyőződés leve az eldöntő: hogy a bölcs Isten akaratja volt, hogy ezen felszólítások, még mielőtt késő lett volna, itt létem utolsónak vélt perciben kezemhez jutottak. Bármennyibe kerül is tehát utánad sovárgó szívemnek ezen elhatározás – az itt maradásra szántam el magamot. Buzgó szívvel kérve Istenemet, hogyha már vélem ezen áldozatot téteti, adja Hazámra nézve annak bármi kevés jó sikerét.” (Mikó Imre levele feleségéhez, 1848. május 22.)

26. Mikó Imre levele Teleki Józsefhez, 1848. május 29. ENMLt KvÁLt. Teleki család kendilónai Lvt.

27. Id. Bethlen János és társai Batthyány Lajosnak. MOL H2 1848–1849-i lvt. Batthyány elnöki iratai 205/1848.

28. Mikó Imre levele Teleki Józsefhez, 1848. május 11. ENMLt. Teleki cs. kendilónai Lvt. KvÁLt.-ban.

29. Uo.

30. Mikó még arra is gondolt, hogy Pestről visszatér Erdélybe: „sujtó és leverő lévén reám nézve azon kilátás, hogy ily áldozattal és mód nélkül kellemetlen bajoskodásokkal még hibáztatást vonjak magamra, de az elvállaltaknak erős meggyőződésem szerénti szükségessége s hazánk érdekében csaknem elkerülhetlen volta arra bírának, hogy azok eszközlését [...] legalább egyszer megkísértsem.” Uo.

31. Mikó Imre levele feleségéhez, 1848. május 30.

32. Vö. Miskolczy Ambrus: Erdély a forradalomban és szabadságharcban. Erdély története. III. Szerk. Szász Zoltán, Bp., 1986. 1377.; Egyed Ákos: i. m. 142–143.

33. Kossuth Hírlapja, 1848. július 5. 4. sz. 15.