December 2003
Személyiség és történelem

Csetri Elek

Wesselényi Miklós

Mikor hozzá hasonló személyiségekről beszélünk, mindjárt a történettudománynak a fejlődést meghatározó tényezőkről szóló irányzatai jutnak eszünkbe. Közülük elsősorban az, amely a közösség és egyén történelemformáló szerepét taglalja. Hiszen a történelem – embertudomány. Emberközpontú, tárgya az ember, illetve az emberek. Ez a tudomány azok múltját, az elmúlt cselekvéseket, jelenségeket vizsgálja a lét legkülönbözőbb területein, a homo sapiensnek a szellemi értékteremtésben, gazdasági-társadalmi előrehaladásban, mivolta kiteljesítésében végzett erőfeszítéseit.

Csakhogy a történettudomány megszületése óta, de különösen az újabb korokban éles vita zajlik, hogy a vezető személyiségek (szellemi vagy politikai nagyságok, hadvezérek, hősök) vagy az emberi csoportok, a tömegek a döntő tényezők az emberi fejlődés alakulásában. Az antik (keleti, görög és római) történetírók és a középkori udvari krónikások egyértelműen a vezetők (császárok, hadvezérek, politikusok) történelemformáló szerepét hangoztatták és rögzítették. Az elmélet a romantikusok idejében újabb táptalajra talált, és az angol Thomas Carlyle irányzatában, a „hősökől” szóló tanításban tetőzött. De ahogy közeledünk az újkor felé, és a polgári forradalmakhoz jutunk, úgy növekszik a névtelen csoportok, a tömegek jelentősége a történelmi fejlődés mozgásaiban, de egyben a múlttudományban is. Hogy a jelenkorban aztán a történelmi materialista felfogás egyenesen a tömegek vezető szerepének elméletéig jusson el, melyben az egyén hozzájárulása teljesen háttérbe szorul. A modern történettudomány megkísérli, hogy összhangot teremtsen a vitában, bemutassa a szellemóriá-
sok, egy Locke, Montesquieu, Rousseau, Kant iránymutatását éppúgy, mint Washington, Napóleon, Bolivar, Garibaldi vagy Bismarck mozgósító-cselekvő-szervező erejét egy ország vagy régió születésében, függetlensége vagy egysége megteremtésében, egy új társadalmi rendszer kialakításában, sőt Európa modern képének formálásában.

Az egyetemes tablóhoz csatlakozik a magyar, szűkebb értelemben az erdélyi színtér. Vezéralakjai sorában pedig kirajzolódnak olyan reformkori politikai személyiségek körvonalai, mint Széchenyi István – a „legnagyobb magyar”, Kossuth Lajos – „egy nép szerelme” és Wesselényi Miklós – a rettenthetetlen bátorságú.

Az elmúlt években Széchenyinek és Kossuthnak kijutott az emlékezésből és ünneplésből, Wesselényit hangsúlyosabban inkább a „kisebb magyar haza” idézte. Minthogy reformkorunk elsőként emlegetett két személyisége sokkal jobban benne van a köztudatban, mint Wesselényi. Annak ellenére, hogy az anyaországban az utolsó évtizedekben Trócsányi Zsolt két könyvet is írt róla (Wesselényi Miklós és a nagyközönségnek szóló Wesselényi Miklós és világa), születése két évszázados fordulójára pedig Kolozsváron gyűjteményes füzet, Debrecenben tanulmánykötet jelent meg – mégis alakja eléggé háttérbe szorult a magyar tudományosságban és a közvélemény előtt. Széchenyi István munkái és naplói több ezer oldalas kiadványokban láttak napvilágot, Kossuth munkái és iratai testes kötetekben, kritikai kiadásban folyamatosan jelentek meg, Wesselényi esetében azonban hasonló megvalósításokkal nem dicsekedhetünk.

Igaz, hogy naplóinak megjelentetése folyamatban van, munkáinak és levelezésének kiadása azonban egyre késik. Első nagy munkája, a Balítéletekről csak egykori nyomtatásban olvasható, a Szózat… meg ezelőtt hatvan esztendővel jelent meg újból. Levelezésének egyes részletei elszórtan, folyóiratokban nyomtatott formában is olvashatók, de mi ez a hatalmas Wesselényi misszilis anyaghoz képest. Hiszen a hozzá írott levelek eredetije mintegy kéttucatnyi dobozban tárolva várja a nyilvánosságot az általa küldött 42 kötetnyi levélmásolati könyvvel egyetemben.

Az, hogy Wesselényi Miklós (1796–1850) alakja és történelmi szerepe két nagy kortársával szemben kissé homályba borult, több okkal magyarázható. Először is életútja alakulásával. Wesselényitől ugyanis megtagadta a sors, hogy az általa elvetett magot learathassa. Szeme világának fokozatos elvesztése, majd teljes vaksága miatt a reformkor nagy alakja nem lehetett az első sorokban, mikor hazájában a forradalmi vívmányok diadalra jutottak. Azonkívül Erdély, mely nagyobbrészt Wesselényi tevékenységének színtere, nemcsak sokkal kisebb, hanem jelentőségben mesz-sze elmarad Magyarországtól. Másrészt szűkebb hazájában, Erdélyben a viszonyok mostohábban alakultak, és személyisége nem épülhetett be teljes egészében és a maga valóságában a történeti irodalomba és a szélesebb közvéleménybe.

Mindenesetre, ha múltunkból nagy történeti személyiségek kerülnek szóba, Wesselényi helye az elsők között van. Egész élete példája annak, hogy közéleti tevékenységgel, szélesebb horizontú küzdelemmel és mindennapi aprómunkával miként kell szolgálnunk népünket.

Mert élete java része népszolgálatban telt el, s ennek magas szintű megvalósításához minden egyéni adottsága és minden lehetősége megvolt. Édesapjának, az idősebb Wesselényi Miklósnak, a színpártoló s nemesi reformer „zsibói bölénynek” és nejének, Cserei Helénának egyetlen felnőtt kort megért, féltett gyermeke lévén, a szülők mindent megtettek neveltetése érdekében. A Zsibón kastéllyal és uradalommal rendelkező, bárói ranggal felruházott família nagy reményű fiának nem mindennapi értelmiségiek voltak  a nevelői. Lelki-szellemi irányítását először Tőkés Jánosra bízták. Hogy látóköre és ismeretanyaga bővüljön, Tőkést nyugati egyetemjárásra, peregrinációra küldték. Csakhogy a fiatalember a forrongó Európa közepébe csöppent, Németországból Párizsba, a győztes francia császárvárosba látogatott, ahol a Code Napoléonról hallgatott kurzust, és egy átalakuló birodalom polgári eszmevilágának levegőjét szívta magába. Olyannyira, hogy a benne megfogant forradalmi gondolatokat Tőkés nem tudta titokban tartani, s hazaérkezve a hatóságokkal, sőt patrónusával, Wesselényivel is meggyűlt a baja. Az öregedő, egykori nemesi reformer báró, ekkor már Bécs oldalán, a közép-szolnoki inszurgensek vezére, betegsége alatt pedig tizenhárom éves fia áll a nemesi lovasság élén.

Az elbocsátott Tőkés után a kiváló tulajdonságokkal és talentummal megáldott Pataki Mózes lett az ifjú báró nevelője, akinek nagy literátori jövőt jósoltak. Az édesapját rövidesen elvesztő Wesselényi Patakiban igazi lelki támaszt  talált. Együtt látogatták meg Magyarországot, Bécset és a napfényes Itáliát. Látnivalókkal, művészeti élményekkel, úti tapasztalatokkal és újítási vágyakkal telítve érkeztek haza. Együtt készülnek az életre, s a tanítvány elmélyült irodalmi műveltséget szerez. Patakihoz olyan mély baráti szálak fűzik, hogy mikor nevelője hirtelen meghal, Wesselényi saját családi sírboltjukba, atyja mellé temetteti. Később egy ideig a kiváló irodalom- és tudományszervező Döbrentei Gábor vállalja irányítását Kolozsváron, ahol társaival irodalmi-tudós kör vonzásába kerül. Az ifjú Wesselényi széles körű műveltséggel és jeles tulajdonságokkal rendelkezik, s mindez feljogosítja Kazinczyt, hogy a princeps iuventutis Hungaricae jelzővel tisztelje meg, és ragyogó jövőt jósoljon neki.

Barabás Miklós Wesselényi-portréjáról határozott, szinte elszánt arc tekint ránk. Jókai „herkulesi termetét” kiemelve írja, hogy „széles vállai egy egész világ emelésére látszanak szánva”. Atyja spártai nevelésben részesítette, így vált belőle az erdélyi sport megalapítója. Édesanyja zokogása ellenére, azzal a jeligével, hogy „egy Wesselényinek nem szabad félni”, atyja hatévesen szilaj csikóra ültette, és ő sikerrel állta a próbát. Londonban bokszleckéket vett, kitűnően lőtt célba, és vívásban mindenkit legyőzött. Kolozsváron társaival tornavívodát alapít, átússza a Balatont, és Pesten „árvízi hajósként” bajbajutottak százait menti meg a haláltól. Bravúros lovas-kalandjairól országszerte ismerték. Híresek voltak zsibói vadászatai. Alkatával összhangban bő vérű, heves temperamentumú, megnyerő külsejű, nagy természetű emberként volt ismert, akinek szerelmi kalandjairól országszerte sokat rebesgettek.

Népszerűségét és társadalmi súlyát növelte, hogy bátor, kitartó, elszánt lélek lakozott benne, s mindezt gazdag szellemiség egészítette ki. Kitartására jellemző, hogy mikor fellépésekor kiderült fogyatékos jogi felkészültsége, hosszú hónapokat szánt arra, hogy éjt nappallá téve elsajátítsa kora egyik legfontosabb diszciplínáját, a jogtudományt. A szabadsággondolat olyan lelkes hívére talál benne, hogy Byron módjára Hellászba készült, hogy a görög szabadságharcosok oldalára álljon. Lovak, fegyverzet és minden szükséges felszerelés készen állott, s csak édesanyja könnyei akadályozták meg útra kelését. Nagyszerű elméleti felkészültségét, politikai elvei érvényesítését szónoki képességével, érces hangjával tette nyomatékossá. 

Olyan lelki-testi-szellemi fegyverzettel rendelkezett tehát, amelynek birtokában bizton léphetett politikai síkra. Annál inkább, mert a küzdőtéren régi családi tradíciók kötelezték. Kortársa, gróf Gyulay Lajos, a magyar irodalom legterjedelmesebb naplójának liberális írója azt jegyzi fel róla, hogy „a német úgy irtózik csak nevétől is, mint valaha a Rákócziétól”. Ősei között van Wesselényi Ferenc magyarországi nádor, akiről a 17. századi Habsburg-ellenes összeesküvést nevezték el. Édesatyját nemcsak hatalmaskodásért zárták várbörtönbe, hanem azért is, mert megostromolt mágnástársa aulikus érzelmeket táplált.

Most az ifjú Wesselényin volt a sor, hogy az ősöktől örökölt módon cselekedjék. És ezt is tette első politikai fellépésével, mikor 1820-ban a Cziráky-féle úrbéri összeírás ellen nyilatkozott, ami egyben alkalom volt, hogy a karbonári mozgalom nyomán felerősödött önállósági, Bécs-ellenes nemzeti törekvéseket szolgálja. Lépése ellenzéki jellegű volt ugyan, de még a tradicionális nemesi felfogás vonalába esett.

Időnek kellett eltelnie, hogy a modernizációnak megfelelően cselekedjék. A politikai cselekvés irányába mutatott érdeklődés jelentős momentuma volt életében a Széchenyivel kötött barátsága. Széchenyi István ezredével Debrecenben huszárkapitányként szolgált, mikor a sors összehozta Wesselényivel. A találkozásból életre szóló barátság született. Mindketten főrangúak voltak, összekötötte őket a tettvágy, a széles körű műveltség, de társadalmi befolyás és anyagi alap tekintetében nagy űr tátongott kettőjük között. Wesselényi sokkal hátrányosabb helyzetben volt. Felvilágosult gondolkodásuk és tudásvágyuk volt a mozgatórugója annak, hogy 1821–1822-ben együtt utazták be Nyugat-Európát, Franciaországot, Angliát és a német területeket. Együtt tanulmányozták a bejárt országok gazdasági vállalkozásait és állami intézményeit, ismerkedtek a korszak politikusaival, együtt ebédeltek Wellington herceggel, számos ismeretet és tapasztalatot szereztek. Wesselényi barátjától angolul tanult, Széchenyinek viszont honismeretben volt mit merítenie erdélyi elvbarátjától. Nem ok nélkül írja Széchenyi, hogy Wesselényinél „nincs őszintébb ember és hazafi”. Barátságuk akkor is érvényesült, mikor politikai pályájuk elkanyarodott egymástól.

Szövetségük abból a közös elhatározásból született, hogy hazájukat fejleszteniük, „a vén Magyarországot” modernizálniuk, Európához közelíteniük kell, és abban mindkettőjüknek szerepet kell vállalnia. Ismeretes, hogy Széchenyi első sorsdöntő fellépése a magyar Akadémia megalapítása ügyében történt (1825). A húszas években Széchenyivel együtt Wesselényi is sokat tanult, gazdasági, politikai írók műveit tanulmányozta, hogy aztán a tanultakat mindketten alkotásokban gyümölcsöztessék. Wesselényi felkészüléséhez tartozott zsibói uradalmának korszerűsítése, a híres zsibói ménes felfrissítése, modern munkaeszközök és gépek meghonosítása, váltógazdaság megszervezése, új növényféleségek és állatfajták hozatala és hasznosítása.

Most indul meg a politikai cselekvés egyik legfontosabb arcvonala: gondolataik írásba foglalása és megjelentetése. Széchenyi a Hitelt 1830-ban adja ki, Wesselényi a Balítéletekrőllel 1831-ben készül el, de az csak l833-ban jelenik meg. Wesselényi már 1828 óta dolgozott munkáján, de a köztük folyó nemes versengésben Széchenyi megelőzte.

Wesselényi első nagy munkájának értékelésekor kiindulópontunk Kemény Zsigmondnak az a megállapítása lehet, hogy: „Lassanként elkopott az ősi intézmények gépe.” A hatályban lévő, középkorból örökölt feudális rendszer elavult. S hozzátehetjük: korszerűtlenné vált a gondolkodásmód, a mentalitás is, a mértékadó közvélemény balítéleteknek hódolt. Míg Széchenyi szerint országa hátramaradottságának oka a hitel nemléte, Wesselényi az okokat az emberi gondolkodásmód torzságaiban keresi. Ami Széchenyinél a „kiművelt emberfő”, az Wesselényinél az emberi haladás szolgálatába állított lelki műveltség, emberi alkotóerő és szorgalom. A szürkeállomány nála is első helyen áll, melyet a polgári szabadság bontakoztat ki és vezet országos virágzáshoz.

Wesselényi munkája csírájában tartalmazza mindazokat az elemeket, melyek az átalakulás feltételei: a jobbágyok tulajdonjoga, a robot megszüntetése, polgári szabadságjogok, nemesi monopóliumok („születési kiváltság”) kizárása, a hitelrendszer megújítása, a vállalkozás- és kereskedés szabadsága, közteherviselés. Liberális álláspontját fejezi ki a polgári szabadságjogok hirdetésével: „Vannak jussok, melyekre az ember mindég meg van érve, azért mert ember, s melyeket tőle csak vad önkény vonhat meg.” Korszerű szabadságfelfogása olyan kényes kérdést is érint, mint az ország Bécstől való függése, a vámhatár kérdése. Ismeretes, hogy Friedrich List védővámos közgazdasági eszméi Magyarországon Kossuthnál és nyomában Wesselényinél a negyvenes években tetőznek.

Mikor munkája megjelent, Wesselényi már javában benne volt a politikai küzdelmek sűrűjében. A tét korfordulót hordoz magában: a nemesi demokráciából a polgári demokráciába való békés átmenetet. Erdélyben az ellenzék kiváló politikusokat vonultatott fel. Közéjük számláltatott a határozott Kendeffy Ádám, a bölcs id. Bethlen János (az „öreg János”) és a jogtudós Szász Károly.  Ha a nemesi reformerek szövetségest akarnak szerezni, „érdekegyesítést” kell megvalósítaniuk, a nemesség mellett érdekeltté kell tenniük a jobbágyságot, a polgárságot, a szabad parasztságot. A reformok érvényesítéséért „vándorpatrióták” járták az országot, köztük a vezérnek tekintett Wesselényi Miklós. Az ellenzék már olyan erős volt, hogy terveit megakadályozandó a bécsi udvar feloszlatta az 1834. évi erdélyi országgyűlést. A feszültséget fokozza Kendeffy hirtelen halála s a nyomában kirobbant diáktüntetés, melynek során Kolozsváron a fegyverek is eldördülnek.

Wesselényi a közigazgatásilag külön kormányzott Magyarországon is birtokot szerez, hogy az ottani politikai harcokban is jelen legyen. Most válik a „két testvérhaza” „nagy hazafijává”, most érik igazi reformpolitikussá, a társadalmi-politikai átalakulás, az állami önállóság hirdetőjévé és harcosává, a liberális és demokratikus gondolkodás képviselőjévé.  Ekkorra népszerűsége már olyan nagy, hogy Széchenyi mellett őt tekintik a reformerek vezetőjének. Sokat tanul tőle Kossuth is, aki újoncként részese az l832–1836-ban zajló pozsonyi diétának. Közös frontot alkotnak abban is, hogy Kossuth a diéta idején sokszorosított formában kiadja az Országgyűlési Tudósításokat (melyet a diéta lezártával Törvényhatósági Tudósítások címmel folytat), míg Wesselényi saját költségén vásárolt kőnyomatos sajtóján sokszorosítja erdélyi Tudósításait.

A mindenható birodalmi kancellár, Klemens Metternich herceg titkosrendőrsége éles szemmel figyeli az ellenzéket, minden célravezető eszközt felhasznál a „rend” megvédésére. Valamennyi ellenzéki megnyilvánulást látóterébe von, de az információszerzés fénynyalábja elsősorban Széchenyire és Wesselényire vetítődik. Wesselényit és körét nemcsak a levélrendőrség ügyeli, nem akármilyen besúgók, postamesterek környékezik-figyelik, hanem tevékenységéről saját anyai nagybátyja, Cserei Farkas nyugalmazott kk. őrnagy is küld jelentéseket Bécsbe. A kapott információk tükrében aztán a feudális abszolutizmus hírhedt vezére, Metternich előtt Wesselényi „gazember”, „az emberiség söpredéke”, legjobb esetben „radikális összeesküvő” számba megy, és mindenképpen le kell számolni vele.

Hiába fogadja az erdélyi diéta Wesselényi szabad sajtóját „megrázó örömmel”, a bécsi vezető körök utasítására azonnal betiltják és lefoglalják, sőt a sajtó útján elkövetett felforgató tevékenység lesz az egyik fő vádpont a rövidesen megindított erdélyi perében. Wesselényinek a letartóztatás elől menekülnie kell Erdély földjéről. Az elkeseredett politikus joggal írhatta magáról egy francia dáma emlékkönyvébe: „Hontalan a hon fia.”

Magyarországon sem volt maradása. Ott egyik szatmári ellenzéki beszéde szolgáltatott jogalapot az ellene indított perben. Egyenesen felségsértéssel vádolták meg, mert híres szatmári beszédében azt hányta a kormány szemére,  hogy az elnyomott nép „zsírját szívja”. A kormány címére elhangzott bírálatot a király elleni támadásnak minősítve kerekedett ki Wesselényi ellen a felségsértés vádpontja. Az abszolutizmus széles fronton indult támadásra, az ellenzékkel való leszámolást tűzve ki célul. Perbe fogták Kossuthot az országgyűlési ifjúsággal egyetemben. Hiába vállalták Wesselényi védelmét kora legjelentősebb ellenzéki jogászai (Kölcsey, Deák Ferenc, Kossuth Lajos), Bécs nem volt hajlandó engedni. Felmentése érdekében közbenjárt Széchenyi is. Naplójában azonban maga is kárhoztatja barátját, akit azelőtt eszméi „faltörő kosának” tekintett. Végül is Wesselényit háromévi börtönbüntetésre ítélték. Annyit sikerült elérni, hogy néhány havi börtön után, súlyos betegen száműzetésbe, a morvaországi Gräfenbergbe távozzék és gyógykezeltesse magát. A bécsi udvar elérte célját: az ellenzék irányadó vezetőit börtönbe csukatta és egy időre kizárta a politikai küzdőtérről.

A nemzetközi légkör és a növekvő belső ellenállás rövidesen jobb belátásra bírta az osztrák abszolutista köröket, és 1840-ben amnesztiában részesítették a politikai elítélteket. A börtönévek nem múltak el nyomtalanul felettük. Kossuth tudása elmélyítésére és nyelvtanulásra használta fel a fogságot, ifjú követője, Lovassy László, az „országgyűlési ifjúság” vezére azonban megőrült. Wesselényi szembaja olyan súlyossá vált, hogy – noha száműzetése helyén még évekig gyógykezeltette magát – elvesztette látását.

1843-ban tért vissza Zsibóra. Jószágigazgatója, a hűséges és szakértő Kelemen Benjámin féltő gondoskodása folytán gazdaságát a legnagyobb rendben találta, de saját személye sokban károsodott. Teljessé váló vaksága súlyos lelki következményekkel járt. Helyzetét a beteg reformer így értékelte: „lejárt időm”. Míg a kiszabadult Kossuth szárnyakat kapott, és soha nem látott lendülettel dolgozott, a Pesti Hírlap megindításával széles körben terjeszthette eszméit, a Zsibóra szorult Wesselényi „polgári halottnak” tekintette magát, és nem foglalhatta el régi vezető szerepét az ellenzék soraiban. Nem ment ugyan tönkre, de lelkileg megrendült, nem volt eléggé tájékozott a hazai viszonyokban, sok tekintetben elbizonytalanodott. Nem mondott teljesen le a közéleti szereplésről, betegsége azonban nagyban akadályozta a politikai munkában. Felesége (Gräfenbergben nőül vette egy odavaló takácsmester leányát, Lux Annát) igyekezett meleg otthont biztosítani számára, erdélyi barátai közül többen felkeresték, maga pedig gyakran megfordult Kolozsváron.

Kétségtelen azonban, hogy életpályája lefelé hajlott. A személyes jelenlét hiánya erősen zsugorította a vak politikus befolyási körét szűkebb hazájában és Magyarországon egyaránt. A politikai irányadás a távolból csaknem lehetetlennek bizonyult. A félreeső Zsibón Wesselényi helyzete jelentősen megváltozott: a tevékeny élethez szokott reformernek sokkal kevesebbel kellett beérnie. Uradalmában folytatta a régebben elkezdett modernizációt, fejlett mezőgazdasági technikát vezetett be, cséplőgépet hozatott, a hagyományos gazdálkodással szakító gyakorló gazdatiszteket fogadott birtokán. A megyei életben is részt vett.

Mindez azonban a nagyobb távlatokban gondolkodó és cselekvő Wesselényinek kevés volt. Hogy zsibói uradalma határából és kastélya falai közül kitörjön, elszigeteltségén és kizártságán változtasson, széles körű levelezésbe fogott. Titkára alig bírta írni és másolni a gazdája által tollba mondottakat. Hatalmas levelezése a tanúbizonyság rá, hogy élénk szellemisége és cselekvési vágya tért-befolyást követelt magának a politikai színtéren és a művelődés mezején. Barátain kívül levelezése kiterjed kora minden jelentős politikusára, az irodalom és tudomány számos személyiségére, közeli és távoli rokonaira. Következetességére és elvhűségére vet fényt, hogy egyik-másik elképzelése-gondolata megvalósítása ügyében levelek tucatját is képes volt útra bocsátani, hogy eszméi sikerét biztosítsa.

Politikai álláspontjáról főleg a Kossuthtal folytatott levelezése tanúskodik, akihez e tekintetben a legközelebb állott. Eltávolodott viszont Széchenyitől, aki Kossu-thot vádolta Wesselényihez fűződő viszonya megromlásáért. Szerinte Wesselényi Kossuth „fanfaronja”, agitátora, faltörő kosaként cselekszik. Széchenyi támadása mögött az húzódott meg, hogy Kossuth és Wesselényi az ország átalakításában gyorsabb ütemet diktált, Bécs felé, az önálló állami lét ügyében pedig  határozottabban lépett fel. Széchenyi véleménye kifejtésére egyenesen egy Wesselényi és Kossuth című cikksorozatot jelentetett meg, melyben kifejti, hogy Wesselényi eltávolodott eszméitől, és „mindent elront”.

Wesselényi a támadásra nem reagált, de Kossuth vak elvbarátja védelmére kelt. A reformkor két nagy úttörője, Széchenyi és Wesselényi közti ellentét lényegét Kossuth így fogalmazta meg: „Az első közvagyonosság útján akar vezetni közszabadságra, a második pedig közszabadság útján vagyonosságra.” A megfogalmazásban benne foglaltatott a Széchenyi–Kossuth ellentét magva is. Míg Kossuth Wesselényivel együtt az állami önállóságtól várta országa felvirágzását, gyarapodását, Széchenyi csak a gazdaságilag megerősödött Magyarországot tartotta elég erősnek az önállóság kivívására. A valóságban Wesselényi politikailag túlhaladta Széchenyit, de egy árnyalattal elmaradt Kossuth irányzatától, különösen az örökváltság, a polgári intézmények bevezetésének programja tekintetében. Széchenyi a vitában alulmaradt, a reformerek többsége Wesselényiéket támogatta.

Wesselényi, a nagy formátumú gondolkodó ugyanakkor eléggé szűkre szabott tevékenységi teréből kitörve megkísérelte, hogy hazája és a kontinens fejlődését egyformán foglalkoztató kérdésekben is véleményt nyilvánítson. Külföldi száműzetése hosszú évei alatt alkalma volt a legkülönbözőbb országok polgáraival találkozni. Nemcsak osztrákokkal, a Habsburg-monarchia legkülönbözőbb nemzetiségeinek fiaival, hanem németekkel, lengyelekkel, oroszországi és havasalföldi-moldvai bojárokkal. A velük folytatott beszélgetések sora, a véleménycsere országok-népek jelene és jövője felett folyt, s számos gondolattal és ismerettel gyarapította Wesselényit. 1842-ben már jelezte, hogy „a slavismus tárgyában kezdettem volt firkálni”. Hasonló környezetben született meg politikusunkban a közép- és kelet-európai nemzeti-nemzetiségi kérdést kifejtő könyv, melynek címe: Szózat a magyar és szláv nemzetiség ügyében. Könyv alakban magyarul 1843-ban, német fordításban pedig 1844-ben látott napvilágot.

A munka oly gazdag tartalmából mindössze néhány gondolatot emelünk ki. A liberális történetszemlélet szellemében kifejti: elődeink – erejükben bízva – megfeledkeztek arról, hogy a meghódított népeket barátokká tegyék és magukhoz emeljék. Magyarországon kettős elnyomás érvényesül: a társadalmi és a nem magyarokkal szemben a nemzeti. A kor fő vonása Wesselényi felfogásában az alkotmányos létre és a nemzetiségi kifejlődésre törekvés. A nemzetiség önállóságra törekvése a liberalizmus szüleménye. A nemzeti érzést azonban alá kell rendelni a szellemi és anyagi jólétnek. Az ellenkező vélemény érvényesítése súlyos következményekkel járhat, s annak megnyilvánulása az osztrák birodalomban kibontakozó szláv–illir mozgalom.

Megítélése szerint az egyre nagyobb arányú szláv veszélynek két eszköze van: az orosz cárizmus és az ortodoxia. A románok a védelmezőjüknek tekintett Oroszországgal rokonszenveznek, az ortodoxia ugyancsak oda kapcsolja őket. Felfigyel a hétmilliós románság nemzeti ébredésére, melynek öntudatos vezetői egyesült Romániát óhajtanak, Erdéllyel s Magyarország románlakta területeivel.

Wesselényi felfigyel az orosz veszélyre, mely a reakciós cári rendszerrel az élen elnyeléssel fenyegeti Európát. A kontinens nagyhatalmainak érdekellentétei megosztással, sőt háborúval fenyegetnek. A Szent Szövetség szellemében a cárizmus bármikor készen áll a nemzeti mozgalmak és a társadalmi haladás elnyomására.

Magában az Osztrák Birodalomban valamennyi nemzet jogait, nyelvét  tiszteletben kell tartani, a többnemzetiségű országban minden nemzet részesüljön az alkotmány áldásaiban. A Monarchiát alkotó különböző országok mindenike törvényhozásában és igazgatásában egy nyelv legyen, de egyebekben a nemzetiségek nyelvét és sajátosságait is biztosítsa az alkotmány.

A magyarországi nemzetiségi kérdést súlyosnak ítéli, mert a nemzetiségeket összetartja a magyargyűlölet és a többnyire magyar földesurak iránti elkeseredés. Háború esetén az ország szláv és román parasztsága a magyarok ellen fordulna, s mögöttük állna Oroszország. Hasonló helyzet ellen nemzetiségi törvény bevezetését javasolja, nemzeti megbékélést ajánl, s mindenben elítéli a magyar nyelv erőszakos terjesztését.

A Szózat… több jóslatot fogalmazott meg, de a vak Wesselényi politikai tisztánlátására sem a magyar, sem az európai közvélemény nem reagált kellőképpen. Kemény Zsigmond írja, hogy munkájából csak 800 példány kelt el, és Wesselényi szlávfélelme korában „agyrémnek tartaték”.  Hozzáteszi: a jövő fogja megmutatni, hogy a Szózat… szerzőjének igaza volt-e. Így véljük, hogy Wesselényi igazára válaszolt Európa 19. és 20. századi története.

A történelem kereke természetesen a Szózat… után is tovább forgott. Erdélyben a válságjelenségek különösen a jobbágykérdésben élénkülnek, amit az l846. évi galíciai parasztfelkelés csak fokoz. Ismeretes, hogy Galíciában a lengyel felkelést pórlázadással vereti le a hatalom. A példa az erdélyi nemesség számára is figyelmeztetés volt, sajnos az nem sokat okult belőle. Bizonyságul erre Wesselényinek elég meggyőző argumentum volt a rövidesen megnyíló l846–47. évi erdélyi országgyűlés. Az elfogadott úrbérrendezés során ugyanis nemhogy javítottak volna a jobbágyok helyzetén, ellenkezőleg, törvényesen zsugorították a szabályozás alapjául szolgáló telkük kiterjedését. A határozottan jobbágyellenes törvény elfogadása után Wesselényi, a parasztlázadás rémét felvillantva, elkeseredetten írta barátjának, Újfalvy Sándornak: „csép s kasza verni csak kévét s vágni csak füvet s gabonát fog-é ?”

A kérdésre 1848 tett pontot. Mégpedig nem a reformok, hanem a forradalmi változások megindításával. Kétségtelen, hogy 1848–1849 nemzedéke Széchenyi, Wesselényi és Kossuth sarjadéka volt, de a politikai elődök közül ezúttal Kossuth vezető szerepe érvényesült. Széchenyi és Wesselényi személyisége egyszer-másszor feltűnt ugyan, de aztán egészen háttérbe szorult.

Wesselényi megretten a forradalomtól. Attól tart, hogy „a szerencsétlen Nemzeti dal esküszünkje” engedetlenséget vált ki a népből a vármegyei és földesúri elöljárókkal szemben. Félelmek gyötrik a parasztkérdés megoldatlansága miatt, előre látja a horvátok fellépését.

Az események Metternichet igazolták, aki az engedmények következményeként az abszolutizmus összeomlását jósolta meg. Bécs meghátrálása a forradalom győzelmét segítette. Felelős minisztérium került az ország élére, porba omlott a feudális rendszer építménye, felszabadult a jobbágyság, polgári törvények és intézmények születtek.

Wesselényi személye kétszer kerül a forradalom gyújtópontjába. Pozsonyban az utolsó rendi diétán. 1848. április 11-én, az új törvények és a Partium Magyarországhoz történt visszacsatolása ünnepén, Bernáth Zsigmond, Ung megye követe azok sorában üdvözli, akik legtöbbet tettek a visszacsatolás érdekében: „E nevek közt van egy név, mely előtt minden becsületes magyar leborul, s ez Wesselényi Miklós!” – mondotta nagy tapsvihar közepette.

A Magyarországgal történt uniót és jobbágyfelszabadítást kinyilvánító utolsó erdélyi rendi diétán Wesselényi volt a vezérszónok. A pályája vége felé járó politikus boldogsággal volt eltelve, hogy hosszas küzdelme művére feltehette a koronát. Nem véletlenül ábrázolja Fadrusz János gyönyörű zilahi szobra Wesselényit mint jobbágyfelszabadítót. A polgári átalakulás alapvető műve, melyért Wesselényi társaival együtt harcolt – beteljesedett.

A magyar felelős kormány miniszterelnöki széke, melynek várományosa volt, betegsége miatt nem lehetett az övé. Miközben harcostársai közül Széchenyi közlekedési, Kossuth meg pénzügyminiszter lett – Wesselényinek nem országos, hanem csak vidéki vezető tisztség jutott, mikor Közép-Szolnok vármegye főispánja lett. Az ország átalakításáért folytatott kormányzati munkájuk azonban egészében véve egy úton haladt.

A szakadás 1848 szeptemberében következett be, mikor a bécsi udvar katonai ereje és az elégedetlen nemzetiségek több oldalról támadást indítottak Magyarország forradalmi vívmányai ellen: a polgári forradalom nemzeti szabadságharcba torkollott. Ekkor alakult meg a Honvédelmi Bizottmány, melyben Kossuth vette át a vezetést. Kossuth erélyes fellépése  azonban Wesselényiben gyanút ébreszt: jakobinus diktatúrától tart. „A Kossuth beszédében mindennek megvan magva, csírája... Convent, dictatorság” – írja Deáknak Kossuth szeptember 4-i beszéde hatására. Wesselényi szeptember végén tartott utolsó nyilvános beszédében a hadsereget felkészületlennek, a népfölkelést hatástalannak látta. Véleményét azzal is alátámasztotta, hogy nehéz helyzetében Ausztria a cári Oroszország segítségét fogja kérni, a nemzetiségek pedig a magyarság ellen fordulnak. Kossuthék azonban nem hátráltak meg.

Ha Wesselényi hazája kilátásait reménytelennek, saját helyzetét veszélyezettnek ítélte. Attól tartott, hogy Pesten vagy a bevonuló Jellasics horvátjai, vagy megalkuvása miatt a nép végez vele. Nem annyira saját, hanem inkább védtelen családjának sorsa nyugtalanította: elhatározta hát, hogy „szerencsétlen vak és nyomorék állapotában” elhagyja Magyarországot. Az ellenforradalmi mozgalmaktól ugyancsak sújtott Közép-Szolnok vármegyét, melynek főispánja volt, Kossuth védelmébe ajánlva, családjával együtt felesége szülőföldjére, a morvaországi Freywaldauba utazott.

A magyar nép hősies helytállása a szabadságharcban Kossuthot, a cári beavatkozástól való félelem Wesselényit igazolta.

A vihar elmúltával, Világos után néhány hónappal Wesselényi visszaindult hazájába. Tüdőgyulladás végzett vele. Pesten halt meg 1850. április 21-én.

Reformkori tetteit és műveit, kiemelkedő személyiségét őrzi a történelem.