December 2003
Személyiség és történelem

Kovács Ágnes

Rákóczi és Károlyi

Mivel a történelem fegyveres konfliktusokkal terhes időszakai felnagyítják a kortársak közötti politikai, ideológiai és morális különbségeket, szinte kínálják az alkalmat egyes közszereplők eszményítésére, illetve mások elmarasztalására. Nincs ez másként a Rákóczi-szabadságharc esetében sem, amelyben a hős és antihős, sőt áruló ellentétpárt Rákóczi és Károlyi testesíti meg. S bár a szakirodalomban egyre kevésbé szalonképes a sematikus s főleg az aktuális politikai kurzus értékrendje szerinti értékelés, a történeti köztudatot ma is ez a felfogás jellemzi. Nemrégiben a Duna Televízióban nem kisebb személyiség, mint a kiváló erdélyi költő, Kányádi Sándor mondta el gondolatait a szabadságharc évfordulója kapcsán Rákócziról, Bercsényiről és Károlyiról. S ahogyan annak idején édesapjától hallotta, vele egyetértve, nagy tisztelettel szólt a „nagyságos fejedelemről” és „Bercsényi uramról”, míg Károlyiról a következő kontextusban fejezte ki véleményét: „ Amikor Károlyi Sándor elárulta a szabadságharcot…” Kányádi Sándort hallgatva az jutott eszembe, hogy vajon Rákóczit is árulónak tartanák-e a Károlyit megbélyegzők, ha Szatmá-ron ő kötött volna békét. Sejtem, hogy nem, és magyarázatként azokra a körülményekre hivatkoznának, amelyek miatt Károlyi is szükségesnek vélte a Habsburgokkal való megegyezést.

Ismert, hogy a Rákóczi és Károlyi közötti ellentét, jóllehet viszonyuk – néhány hónapot leszámítva – sohasem volt ideális, a szatmári béke, illetve az odáig vezető tárgyalások megítélésében csúcsosodott ki. Jogos tehát a kérdés: miért jutott a fejedelem és tábornoka egymástól gyökeresen eltérő álláspontra a közös küzdelem döntő szakaszában? Anélkül hogy belemennénk a nemzetközi kapcsolatok alakulásának részleteibe, tekintsük át, hogyan ítélte meg Rákóczi és Károlyi a külső segítség esélyeit! 

Az Emlékiratokból unalomig idézett mondatok szerint a fejedelem a francia– bajor seregekkel való egyesülés reményében indította meg a Habsburg-ellenes felkelést, de ezt az angolok höchstädti győzelme meghiúsította. Utólag tudjuk, hogy a szabadságharc kimenetele katonailag már ekkor megpecsételődött, de el kell ismernünk, hogy a kortársaknak Höchstädt után is volt okuk bízni a magyar és az európai politika összekapcsolásában. Nem hagyható ugyanis figyelmen kívül, hogy XIV. Lajos, ha nem is a szükséges mértékben, pénzügyileg és katonailag támogatta a felkelést, 1705-ben pedig elismerte Rákóczi erdélyi fejedelemségét. A csatavesztés után nagy lendülettel beindult diplomáciai offenzíváról sem lehetett még tudni, hogy kudarccal fog végződni.

Az 1706-os esztendő újabb francia vereségei azonban intő jelként szolgálhattak volna a kuruc vezetés számára! Ám a tanulságok levonása elmaradt, a fejedelem a Ramillies-nél aratott fényes angol győzelem után két hónappal megszakította a nagyszombati béketárgyalásokat. Úgy tűnik, Rákóczi csak az ónodi trónfosztás után jött rá, hogy a Magyarországgal szemben folytatott francia politika alapelvei semmit sem változtak az előző évtizedekhez képest. Ahogyan korábban, a francia segítségnyújtás célja most is a Habsburgok meggyengítése volt. A detronizációt követően, amely a francia–magyar szerződéskötés útjából volt hivatott elhárítani a jogi akadályt, XIV. Lajosnak nem kellett attól tartania, hogy a kurucok kiegyeznek Béccsel. A fejedelem mégsem fordíthatott hátat a Napkirálynak, mert az nemzetközi elszigetelődést jelentett volna a mozgalom számára, amelynek még mindig voltak belső tartalékai. Talán abban is reménykedett, hogy XIV. Lajosnak mégis lesz lehetősége a magyar ügy diplomáciai támogatására.

Mivel Rákóczi mindig is azt vallotta, hogy a magyar függetlenség kivívására csak európai kapcsolatrendszerben és egy univerzális béke keretei között van esély, a francia politikában csalódva, újabb támogatók után nézett. Mint tudjuk, ezek a próbálkozások nem jártak sikerrel, 1707-ben azonban váratlan irányból nyílt lehetőség a nemzetközi elszigeteltségből való kitörésre. Az Északi-háború egyik főszereplője, az Európa felé nyitni szándékozó I. Péter ajánlott szövetséget Rákóczinak, aki  kezdeti habozás után elfogadta az együttműködést. A cár hamar rájött, hogy Rákóczi kapcsolatai nem eléggé hatékonyak az orosz érdekek képviseletéhez, s amikor a poltavai csata után a Portára menekült XII. Károly Oroszország megtámadására uszította a törököket, mindent megtett a Habsburgokkal való jó viszony érdekében.

A külső segítséggel kapcsolatban korábban is szkeptikus Károlyi 1710–11 telén már csak a Béccsel kötendő kompromisszumban reménykedett, ahogyan ezt az 1711. január utolsó napjaira datálható feljegyzése is tanúsítja. Az eddig csak Márki Sándor által hasznosított, ám több helyen is rosszul értelmezett irat eredetijét Bánkúti Imre találta meg néhány évvel ezelőtt, és 1996-ban közzé is tette. Bánkúti szerint a fogalmazvány – és semmiképpen sem emlékirat, ahogyan Márki nevezte – saját célra készült, nem a fejedelem számára. „…tartalmánál fogva is kizártnak tartom – írja –, hogy feljegyzését Károlyi 1711 januárjában átadta volna a fejedelemnek, sőt azt is, hogy tartalmát közölte volna vele. Hiszen Rákóczi aligha bízta volna meg a Pálffyval való tárgyalások folytatásával, ha tudja, hogy Károlyi már akkor elfogadta annak feltételeit.”  

Jómagam úgy vélem, hogy Bánkúti Imrének csak részben van igaza. Abban mindenképpen, hogy a feljegyzés fogalmazvány, amely ebben a formában aligha került Rákóczi kezébe. Azt azonban jó okunk van feltételezni, hogy az irat keletkezése összefügg Rákóczi és Pálffy vajai találkozójával, s hogy a tartalmát a fejedelem is ismerte. (Ebből a szempontból nincs jelentősége annak, hogy Károlyi írásban vagy csak szóban fejtette ki  véleményét a fejedelemnek.) Mire alapozható ez a feltételezés? Tudjuk, hogy a Pálffyval folytatandó tárgyalásokkal megbízott Károlyi – aki a kuruc tábornokok közül ekkor már egyedüliként tartózkodott Magyarországon – 1711. január 24-én indult el Munkácsról a Lengyelországba távozott fejedelem után, hogy rávegye őt a császári fővezérrel való találkozásra. Mivel Károlyi ekkor már nem bízott a külhatalmak támogatásában, a hazai gazdasági és katonai helyzetet pedig katasztrofálisnak tartotta, úgy vélte, hogy Rákóczi hazatérése és a tárgyalásokba való bekapcsolódása elengedhetetlen feltétele a fegyverszünet meghosszabbításának és a szabadságharc politikai rendezésének. Véleményem szerint ekkor készült a fent említett feljegyzés, amely Rákóczit volt hivatva meggyőzni a Pálffyval  való kapcsolatfelvétel, végső soron a Habsburg-házzal való megbékélés szükségességéről. Károlyi akkor hozakodhatott elő papírra is vetett érveivel, amikor a fejedelmet Skoljéból Munkácsra kísérte.  Rákóczi ugyanis, aki optimista hangulatban indult útnak, január 29-én keltezett levelében azt írta Bercsényinek, hogy a szabadságharcnak katonailag nincs perspektívája, és az országban általános a békevágy.

Az európai erőviszonyok alapján Károlyi az alábbi szempontok mérlegelését javasolta:

1. Van-e remény külső segítségre? 2. Ha van is, elősegíti-e a békességet? 3. Ha nincs, mikor (előbb vagy utóbb) célszerű kiegyezni? 4. Ha van szándék a békekötésre, hogyan lehet azt megvalósítani?

Károlyi a válaszokat is megfogalmazta. Úgy vélekedett, hogy „se Pogánytól, se Kereszténytől” nem lehet segítségre számítani, mert a szóba jövő országok (Franciaország, Svédország, Oroszország) gazdasági és katonai nehézségei, illetve politikai érdekei ezt nem teszik lehetővé. Ezért azt indítványozta, hogy a fejedelem „alázza megh magát”, írjon a császárnak, s jelezze, hogy kész a megbékélésre. Egyidejűleg tudassa a ”Keresztény Méltóságokkal”, azaz a külföldi hatalmasságokkal, hogy ezt a keresztények közti vérontás megszüntetéséért teszi. Ha az Udvar elzárkózik, mindenki láthatja, hogy a békesség nem a kurucokon múlt. Végezetül Károlyi felajánlotta, hogy kész személyesen Bécsbe vinni Rákóczi levelét, sőt életét is feláldozni, ha ott a „Nemzet kárát” tapasztalja.

A feljegyzés tehát valóban azt tükrözi, hogy Károlyi már 1711 januárjában az uralkodóházzal való megegyezést tartotta a legkedvezőbb megoldásnak a szabadságharc lezárására. Arról azonban nincs szó az iratban, hogy elfogadta volna Pálffy feltételeit. A következő hónapok eseményei is igazolják, hogy Károlyi a császári fővezér ajánlatát csak tárgyalási alapnak tekintette. Lényegében a fejedelem is hasonlóképpen vélekedett, mert a Pálffyval való találkozást követően olyan értelemben tájékoztatta Olcsván a hadsereg tisztjeit és a jelen levő nemesi képviselőket, hogy nincs kifogása a politikai rendezés ellen, csupán a részleges kegyelmet tartja elfogadhatatlannak. Igaz, azt is kijelentette, hogy személyét illetően még nem döntött a béke elfogadása ügyében, s hogy továbbra is bízik a külső segítségben. A tíz nappal később megtartott salánki konferencián azonban már merevebb álláspontot képviselt, a tárgyalásokról mint az időhúzás eszközéről nyilatkozott. Február 18-án úgy távozott Salánkról, hogy nem hagyott konkrét utasítást a hadszervezési feladatok miatt távol lévő Károlyi számára. Mindössze arra kérte, hogy „a mint az alkalmatosság mutatja, mentől jobban, úgy folytassa kigyelmed hazánk dolgait…”

A Salánkra visszatérő Károlyit meglepte a nem várt fordulat, s a találkozás reményében a fejedelem után indult Munkácsra, de már nem találta ott. Helyette levél várta, amelyet Rákóczi Vereckéről írt neki, és egy ugyanott keltezett pátens. A levélben a fejedelem meghatóan búcsúzott tábornokától: „kedves hazám boldogulásának munkáját kezében adom, melyet hitem s kötelességem szerént én is éjjel-nappal előmozdítani nem szűnök…” A levélből az is kiderül, miért sietett vissza a fejedelem Lengyelországba. Bercsényitől kapott híreket, aki Dolgorukijra, a cár miniszterére és lengyelországi megbízottjára hivatkozva arról számolt be, hogy a Porta nem szándékszik háborút indítani Oroszország ellen, s ráadásul a francia–orosz szövetség is létrejött. „Így lévén a dolog – írta Rákóczi –, aratásra többed magammal megyek vissza, mint a mennyivel most kimegyek…” A pátenst a még fegyverben álló kurucokhoz és az összeszövetkezettekhez intézte a fejedelem, s arra kérte őket, hogy mindaddig ne oszoljanak szét és engedelmeskedjenek a fővezérséggel megbízott Károlyinak, amíg vagy „tracta által”, vagy fegyverrel  nem érik el céljukat.

A levelekre és a pátensre Károlyi kézhez vételük után azonnal, február 21-én válaszolt. Ez az a levél, amely néhány kutató szerint Károlyi írásbeli esküje, amelyre később Rákóczi is hivatkozott. Vizsgáljuk meg mi is a következtetés alapjául szolgáló levélrészletet! A korabeli stílusnak és frazeológiának megfelelően Károlyi megköszönte az őt mint „együgyű”, „erőtlen” és „méltatlan szolgát” ért bizalmat, és  ráruházott felelősségére hivatkozva a következőket írta: „én is ezen alázatos levelem által azon kötelességemre és hitemre magamot devoveálom és üdvezülendő hitemmel kötelezem is, valamellyeket Felségednek aperiáltam és bővön declaráltam, melyek között emlékezni méltóztatik Felséged még egy extrema resolutiomrul, kit is post omnem casum töttem vala fel, s arrul semmi resolutiom nem lött ezen írásban; hanem ha Felséged irányozza szükségesnek, ez uttán is megh lehet, holott nem, múlhatik, de abban bizonyos lehet, hogy mind azt, mind egyebeket, nem egyéb végre kívánok folytatni s megh is mutatni, hanem egész nemzetemnek javára és Felséged intentióinak secundálására, kire nem szükség historiámat tovább nyújtani, hanem az egy Isten adgyon erőt, egészséget, alkalmatosságot csekély tehetségemnek mindezeknek végbenvitelére, kiben vagyon teljes bizodalmom is.”

Csak egyetérteni tudok Várkonyi Ágnessel, aki úgy értelmezi ezeket a sorokat, hogy azok egy „élete nagy pillanatát megélő államférfi elkötelezettségéről szólnak”. Abban is igaza van, hogy ez „Károlyi talán legszebb vallomása”. Azt azonban kétlem, hogy az idézet a fejedelem melletti elkötelezettség megvallása lenne. Ha ugyanis figyelembe vesszük a levél keletkezésének előtörténetét, és megfelelő központozással segítjük a szövegértést, a fogalmazásból egyértelműen kiderül, hogy Károlyi nem a fejedelem személyére, hanem azon „kötelesség” teljesítésére esküszik, amelyről korábban részletesen beszélt Rákóczinak. A január végén készült feljegyzés ismeretében biztosra vehető, hogy a „kötelesség” a szabadságharc békés lezárásának előmozdítását jelenti, az „extrema resolutio” pedig, amelyre a fejedelem se a pátensben, se a magánlevelekben nem tért ki, a Károlyi személyes mediációjára vonatkozó indítványt. Ha Rákóczi ezt hasznosnak tartja, ezután is sor kerülhet rá – véli Károlyi –, ha azonban nem, „múlhatik”, azaz eláll a javaslattól. Bárhogyan határoz is a fejedelem, ő az „egész nemzet” javára fog munkálkodni, s mivel hiszi, hogy Rákóczi is erre törekszik, egyszersmind az ő szándékait is segíti.

A levél megírása után Károlyi visszatért Olcsvára, mivel tudta, hogy Pálffy folytatni akarja a tárgyalásokat, Rákóczi viszont azt parancsolta, hogy ne lépjen kapcsolatba vele. Itt kapta kézhez a császári fővezér két levelét, aki sürgette a Károlyival való személyes találkozást, s azt is közölte, hogy tudomása van a fejedelem Lengyelországba távozásáról, s ezért nem egyezik bele a fegyverszünet meghosszabbításába. Pulay János szerint, aki elsőként írta meg a szatmári béke történetét, Károlyi – „nem akarván a fejedelem előtt való hitelét megvesztegetni” – Munkácsra ment, ahol a parancsnoksággal megbízott Sennyey Istvánnal és másokkal megvitatta a kialakult helyzetet. Velük egyetértve, s mivel a fejedelemtől nem kapott hasznosítható tanácsot, március 11-én felkereste Pálffyt a debreceni táborban.

Mint tudjuk, a két fővezér találkozása felgyorsította az eseményeket, és 1711. április 29-én elkészült a békeokmány végső változata, amelyet a nemesek és a főtisztek május 1-jén és 2-án írtak alá a jelképes fegyverletételt követően. Az idáig vezető út mind Rákóczi, mind Károlyi számára nehéz volt. A fejedelem attól félt, aminek a megvalósításáért Károlyi fáradozott: a béke megkötésétől, mivel a tárgyalásokkal főleg időt akart nyerni. Károlyi viszont attól rettegett, hogy az időhúzással csökken az esélye egy magyar szempontból előnyös megegyezésnek.

A hazai és a nemzetközi viszonyok alapján Károlyi félelme indokolt volt. A gazdaság romokban hevert, a mozgalom társadalmi bázisa végzetesen leszűkült, a kuruc sereg már képtelen volt érdemleges teljesítményre. Ezen a helyzeten csak a külső segítség javíthatott volna, erre azonban nem lehetett reálisan számítani. Ezért illuzórikus az a – még ma is megfogalmazódó – feltételezés, hogy a szabadságharc meghosszabbítása a megvalósultnál előnyösebb szerződést is eredményezhetett volna.

Mivel Rákóczi nem fogadta el a békét, akár arra is gondolhatnánk, hogy olyan információkkal  rendelkezett a külső segítség lehetőségeiről, amelyekről mások, köztük Károlyi, nem tudtak. Ám egyetlen forrást sem ismerünk, amely ezt a feltevést alátámasztaná. Azt viszont tudjuk, hogy 1711. április 19-e után már ő maga se hitt többé az orosz segítségben, hiszen aznap jutott tudomására, hogy a Porta háborúra készül I. Péter ellen, s ezt Franciaország is támogatja.

Mivel magyarázható akkor Rákóczi megegyezést elutasító magatartása? Másfél évtizeddel korábban erre a kérdésre azt a választ adtam (és ma is úgy vélem), hogy az erdélyi fejedelemséghez való ragaszkodással. Pedig annak a külső segítségnél is kisebb volt a realitása. A fejedelemség ugyanis, a Hódoltsághoz hasonlóan, a Habsburg és a Török Birodalom közti erőegyensúly következtében jött létre, s annak megbomlásával, jelen esetben a Habsburgok javára történő módosulásával, megszűnt a létfeltétele. Restaurációra csak akkor lett volna esély, ha azt egy európai békekonferencia jóváhagyja. Ennek lehetősége azonban már akkor veszélybe került, amikor Anglia, megrettenve a Habsburgok hatalmának túlzott növekedésétől, tárgyalásokba bocsátkozott Franciaországgal, s az általános rendezés helyett a különbékékhez vezető utat egyengette.

A fejedelemség restaurációját nemcsak Rákóczi, hanem más politikus, így Ká-
rolyi is fontosnak tartotta, mert a rendi érdekvédelem biztosítékát látta benne. Ám amíg Károlyi tudomásul vette, hogy Erdély jogállásának megváltoztatására az adott körülmények között nincs mód, a fejedelem nem nyugodott bele tervének meghiúsulásába. Mivel nehéz elhinni, hogy Rákóczi ne ismerte volna fel a fejedelemség visszaállítása és az európai hatalmak érdekei közötti összefüggést, felvetődik a kérdés: miért ragaszkodott hozzá ennyire mereven?

Megítélésem szerint a válasz a két politikus személyiségében keresendő, ezért célszerű az eddigieknél hangsúlyosabban figyelembe venni a Rákóczi és Károlyi származása, vagyoni helyzete, műveltsége és társadalmi környezete közötti különbségeket.

II. Rákóczi Ferenc nagy múltú családok leszármazottjaként látott napvilágot. Egyenes, illetve oldalágon lengyel királyt, erdélyi fejedelmeket és horvát bánokat tudhatott ősei között, s még mostohaapja is fejedelmi címet szerzett. A Vallomások szerint környezete csak ötéves korában tudatosította benne előkelő származását, amikor is anyja német-római szent birodalmi hercegi cím elnyeréséért folyamodott számára a német birodalmi kancellárnál. Innentől kezdve a gyermek abban a szellemben nevelkedett, hogy uralkodásra hivatott, s erkölcsi kötelessége a családi tradíciók folytatása. Ezzel is magyarázható, meg persze a família anyagi helyzetével, hogy a megpróbáltatások nem befolyásolták iskoláztatását.

 Munkácson megkezdett tanulmányait a vár feladása után a neuhausi jezsuita kollégiumban folytatta, amely latinsága tökéletesítése mellett főleg történelmi-erkölcsi ismereteket közvetített számára. 1690-ben a prágai egyetem következett, ahol az ifjú Rákóczi logikát,  matematikát és  metafizikát tanult, de érdektelennek tartotta az oktatást. Később azonban nem panaszkodott a színvonalra, meglehet azért, mert az őt különösen érdeklő fizikát, ballisztikát és architektúrát hallgatta. Ekkoriban már rendszeresen vadászott, és rangjának megfelelően, tornamester segítségével fejlesztette fizikai állóképességét. Tizennyolc éves korától a bécsi elit olykor léha, de tájékozott, művelt köreiben forgolódott és természetesen megtanult németül. 1693-ban itáliai utazásra indult, s közben az olasz nyelvben is jártasságot szerzett. Franciául ekkor még nem tudott, a számára oly kedves nyelvet csak később sajátította el. A csaknem kétmillió holdas birtokkal rendelkező főúr a következő esztendőben házasságot kötött Sarolta Amália hessen-rheinfelsi hercegnővel, s ezáltal Eleonóra császárnéval, az orléans-i herceggel és német választófejedelmekkel került rokon-
ságba.

Ezzel szemben a Károlyi család – bár honfoglaló nemzetségből származott – évszázadokon át csak szűkebb hazájában, Szatmár megyében és a szomszédos területeken volt ismert. A bárói címet és a főispánságot Károlyi Sándor nagyapja, Mihály szerezte meg a família számára, katolizálásának és a Bethlen Gáborral való rokonságnak köszönhetően. A rangemelés azonban nem járt együtt számottevő vagyonosodással, a családot még sokáig a bene possessionatus nemesség életkörülményei jellemezték.

A húszgyermekes családba született Sándor alig háromévesen vesztette el édesanyját, akinek halála után, hat kiskorú testvérével együtt, Munkácsra került, Báthory Zsófia felügyelete alá. Négy esztendő elteltével Ungváron kezdte látogatni az elemi iskolát, de két év múlva, amikor a bujdosómozgalom elérte a várost, apja hazavitte Szatmárra. Ettől kezdve az ottani iskolamester és egy házitanító oktatgatta, s már tizenkét esztendős volt, amikor az apa úgy határozott, hogy fivérével együtt Kassán taníttatja, bentlakó diákként. Ám ezúttal se volt szerencséje, Thököly Imre felvidéki támadása véget vetett tanulmányainak.

Némi szünet után Pozsony következett, de az itteni tanulóidő is rövidre sikeredett. Ezúttal tragikus esemény, István bátyjának halála miatt szakadtak meg Károlyi Sándor tanulmányai, immár végérvényesen. A család egyetlen örökösévé lett tizennyolc éves ifjút ugyanis az ekkor már idős és betegeskedő apa hazarendelte, hogy felkészíthesse a rá váró feladatokra.

Károlyi megértette apja szempontjait, és engedelmeskedett neki, bár szívesen maradt volna még Pozsonyban. Fiatal kora ellenére tudta, hogy a zaklatott tanulóévekért később még súlyos árat fizethet. Azt azonban aligha gondolta, hogy néhány év múlva olyan társadalmi közegben kell helytállnia, amely, akarva-akaratlanul szembesíti őt hiányos műveltségével. A kuruc vezetés tagjaként gyakran kisebbrendűségi érzés gyötörte, mert hamar felmérte, hogy a többi tábornok nemcsak előkelőbb nála, hanem műveltebb is. A felismerés akár bénítólag is hathatott volna, de Károlyit – aki tehetséges, becsvágyó és aktív ember volt – önképzésre sarkallta. Ám bármily sok ismeretre tett szert autodidaktaként, műveltségbeli hiányosságait csak részben tudta pótolni.

Rákóczival szemben, aki az előkelő származás és rokonság mellett tekintélyt parancsoló megjelenése és zárkózottsága miatt sokak számára megközelíthetetlen egyéniség volt, Károlyira a gyakorlatiasság,  közvetlenség, az átlagon felüli empatikus és kommunikációs képesség volt jellemző. A szatmári főispán egész életében arra kényszerült, és alkata is arra predesztinálta, hogy tárgyilagosan mérlegelje a helyzetet, és rugalmasan reagáljon a körülmények változására. Őt nem kötötték gúzsba olyan szempontok, amelyek Rákóczi politikai és emberi magatartását meghatározták. Ez számos előnnyel járt, amelyeket a saját és a közösség javára egyaránt kamatoztatott. A fejedelem viszont, aki gyermekkorától kezdve erős küldetéstudattal rendelkezett, és minden helyzetben csak „szuverénként” értelmezte önmagát, semmilyen körülmények között nem volt hajlandó lemondani dinasztikus örökségéről, ami 1711-ben a szabadságharc katonai felszámolásával, Magyarország cseh típusú integrációjával fenyegetett. Ezért nagy szerencsének tartom, hogy a felkelés válságos periódusában a Rákóczi-féle politikának volt alternatívája.

Károlyi politikai felfogásának és közéleti tevékenységének két sarkköve volt: az uralkodóház szolgálata és a rendi érdekek képviselete. Míg 1703-ig a kettőt össze tudta egyeztetni, a dolhai győzelmet követő bécsi látogatás után választásra kényszerült, s a számára fontosabb rendiség mellett kötelezte el magát. Mivel azonban a törvényes királlyal való szembefordulás a családi hagyományokkal való szakítást is jelentette, Károlyi súlyos lelkiismereti válságot élt át. A sors úgy hozta, hogy 1711-ben újra döntéshelyzetbe került. Ezúttal az általa is nagyrabecsült Rákóczi ellenében vállalkozott – ismét csak a rendiség érdekében – a meggyőződése szerint legcélszerűbb politika képviseletére.

Én úgy vélem, hogy Károlyi helyzetértékelése háromszáz év távlatából is jóváhagyható. Olyan békét kötött, amelyet nem követtek szankciók, amely a nyugalom és a fejlődés lehetőségét ígérte. Igaz, a Habsburg-monarchia keretei között, de ez még mindig több előnnyel járt, mint a kilátástalan küzdelem folytatása. A kortársak szemében a megegyezés nem volt árulás. A többség itthon akart boldogulni, s a fejedelem emigrációra buzdító javaslata számára nem volt járható út.

Ennek ismeretében számomra elfogadhatatlan a megegyező Károlyi elmarasztalása, aki 1711-ben jó politikai döntést hozott. Ellentétben a fejedelemmel, aki pedig nagyon is tudatában volt annak, hogy a felkelés kimenetele a  nemzetközi viszonyok függvénye, de morális megfontolásból elhatárolódott a békekötéstől. A morális politika azonban ez esetben nem magasabb rendű a reálpolitikánál, mert az ország érdekeit az utóbbi képviselte. Ezért nem értek egyet Köpeczi Bélával, aki korábbi sarkosabb véleményéből némileg „kihátrálva”, ám a fejedelem irányában még mindig elfogultan, azon az alapon állítja szembe Rákóczit és Károlyit, hogy „az emberi természet jobban szereti a politikában a moralitást, mint a reálpolitikát”. Az idézett mondat azt sugallja, hogy a megegyező Károlyi – bármennyire indokoltan tette is, amit tett – morális értelemben nem rehabilitálható.

Mivel azonban a kompromisszumkészség hiányát általában sem, a politikában pedig különösen nem lehet morális többletként értelmezni, Károlyi tevékenységének erkölcsi mércéje csakis az lehet, mennyire szolgálta a megegyezés az ország érdekeit. Károlyi 1711 utáni közpályája azt bizonyítja, hogy a szatmári békekötő haláláig felelősséggel és buzgalommal munkálkodott a magyar viszonyok fejlesztésén. A Habsburgokkal való megegyezést azon az alapon bírálni és elutasítani, hogy ez a reálpolitikai lépés több mint egy évszázadon át fenntartotta a feudalizmust, „s ezzel […] hozzájárult Magyarország politikai, gazdasági és szociális elmaradásához”, azért sem indokolt, mert Rákóczi sem törekedett a feudális rendi struktúra megváltoztatására. Ideje lenne hát túllépni azon a szemléleten, amely nem tudja összeegyeztetni Rákóczi és Károlyi politikáját, s képtelen fel- és elismerni, hogy a Rákóczi vezette szabadságharc és a Károlyi–Pálffy-féle békemű együtt kényszerítette rá a Habsburg-dinasztiát  korábban sérelmezett politikájának módosítására. Tudomásul kellene venni, hogy más értékekkel rendelkező személyiséget igényelt a küzdelem megegyezéssel történő lezárása, mint a felkelés vezetése, s hogy Károlyi érdemeinek elismerése nem kisebbíti Rákóczi történelmi jelentőségét.