November 2003
Kurdok: múlt - jelen - média

Gagyi Ágnes

Kukorelly Endre: TündérVölgy, avagy az emberi szív rejtelmeiről

 

(1.) „Én azzal foglalkozom, abból élek, konkrétan abból a pénzből, amit azért kapok, hogy mondatokat találjak ki.”

(2.) „Az apám jó ember volt, ez egy mondat, én találtam ki.”

(3.) „Ő, függetlenül ettől a mondattól, jó ember, és most már akkor ez is egy mondat, mindentől akár függetlenül, akár nem. A jósága is úgy látszott, igazi erővel a miheztartása előtt.”

 

(1.) Nyelv

 

Kukorelly Endre könyve mindenekelőtt egy nagy adag sajátos jellegű dikció, pont olyan, mint amilyet eddigi műveiből megszokhattunk. Az a stílus, amellyel kapcsolatban úgy tűnik néha, hogy a leírására tett tekintélyes mennyiségű szakirodalmi próbálkozás „lényegmegragadás” szempontjából mintegy szükségszerűen vall kudarcot, amely azonban olvasás közben annyira erősen és pontosan jelentkezik, hogy az nemcsak a recept iránti nyomozókedvet éleszti újra, hanem ekkora (371 oldal) terjedelemben már egyenesen az olvasó idiolektusára is fertőző módon hat. Ami nem baj, csak miheztartás végett írom. Várhatóan ez is olyan lesz kicsit.

Kukorelly poétikájáról ahhoz hasonló dolgokat szoktak mondani, hogy az alapvető csavart egy apoétikus regiszter használata képezi benne; hogy úgy illeszt össze dilettáns, ügyetlen, „hibás” mindennapi beszédtörmelékeket, hogy az állandó javítgatások, ismétlések, grammatikai balesetek a művészi határát (mindig csak) súroló szöveget eredményeznek. Farkas Zsolt ebben az „irodalomból kettes tanuló”-stílusban olyan áttűnési pontokra hívja fel a figyelmet, amelyekben ez az ügyetlenkedés a nagy, tradicionális irodalmi nyelvjátékokhoz közelít, ahol a hétköznapi regiszterekből kibukkan a metafizika.1 Egy beszédmód, ami úgy lett kitalálva, hogy azon újra megszólaltathatók legyenek nagyszabású érzelmek, „hagyományos létérzékelési alapkérdések” (Szilágyi Márton).2

Ez egy ilyen nyelven megírt, szembeszúróan romantikus című könyv, romantikus festménnyel a borítón, Vörösmarty-, Kierke-gaard-, Tolsztoj-, Hölderlin- és Heinrich von Kleist-mottókkal az első oldalon. Emlékezésregény, önéletrajzi vonatkozásokkal, amelyek megfelelő szakirodalmi vitákat generálnak a referenciális olvasat megengedhetőségével kapcsolatban. Amely olvasatot egyrészt ellehetetleníti az elbeszélő megbízhatatlansága (ismétlődő előhívásukkor megváltozó emlékképek). Másrészt ellehetetleníti a valóságnak az akarat, képzet és jelölők végtelen játéka – jellegéről való elméleti tudásunk. Harmadrészt pedig az, hogy a könyv mindezt nagyon is jól tudni látszik, és megfelelő lendülettel fel is mondja az arcunkba.

 

(2.) Elmélet

 

Elméletileg minden („nagy”) 20. századi problémát ki lehet fejteni ebből a regényből. Egy nagyrészt gyermekire beállított perspektívából annak a helyzetnek a képét közvetíti megkapó élességgel, amelyben, mondjuk így, az esszenciáját megelőzően létező egzisztencia leledzik. Vagyis hogy megszülettél, a dolgok valahogy vannak, a regénybeli beszélő édesapja például az otthonmaradás mellett döntött 1956-ban. Mindez először is így van és nem másképp, másodszor megtanulod, hogy így van, elég sok szabályt arra vonatkozólag, hogy hogyan kell viselkedni benne, aztán harmadszor jutsz el oda, hogy megkérdezd, mindezt miért épp így. Nyilván nincs az, amire ilyenkor rákérdezel. Széttört tradíciók vannak, egyértelmű és koherens viselkedési szabályok, azonosulási minták nincsenek, s ily módon „az Én egész problémája a lélek egyfajta nyitott ajtójává válik, amely mögött semmi sincs. Ezek mind vannak, elfogadok bármit, ami ennyire magától értetődően mutatkozik. Elfogadja, amit a nyelvén énjének nevez, mindezt azonban kifelé irányulva, az úgynevezett élet felé fordulva fogadja el. Ezen a nyelven végül is megvagyok, eltűnök benne, előkerülök, csak ritkán ér meglepetés. Nem mindent értek, mégis tűrhetően válaszolgatok, ezt onnan veszem, hogy ha válaszolok, nem rúgnak hasba, nem kezdenek azonnal üvölteni.”

Bizonyos értelemben mindig, megszüntethetetlenül egyedül van ez az én, miközben másrészt állandó és jogos egzisztenciális szorongással kapaszkodik másokban megképződő, tulajdonképpen egyetlen valóságos létébe. Ez az „észrevesznek-e?”-helyzet: a gyermekszobai kényszeres rosszalkodástól az apai irányítás fájdalmas hiányán keresztül („nem szólt bele a dolgaimba […] hogy szinte nem is volt dolgom. Voltak nekem dolgaim?”) egészen az én/a világ létre-jövésére vonatkozó vágy problémájának klasszikus csatornázási pontjáig, melynek neve a regényben: csajozás. A csajozás végtelenül izgalmas és kockázatos helyzet, mindig ugyanarról az egyformán unalmas és nélkülözhetetlen nőről szól (a regényben C.-vel jelölve, vö. még „egy nő”-regények), akit viszont a beszélő nem fog feleségül venni, nem generálja újra a ragacsos családi boldogságmasszát, amelyben felnőtt. Dérczy Péter3 szerint két princípium ütközik itt a kultúrtörténeti utalások síkján: mindaz, amit Tolsztoj Családi boldogsága képviselhet a „C., aki a mű központi alakja” kiemelés által megidézett Kierkegaard-művel, A csábító naplójával szemben.

A fent vázolni kezdett összefüggésrendszer szerint a ragacs az indokolatlan adottságoknak felelne meg, az apa hiánya az indoklás hiányának, a csajozás meg annak, ahogyan az én valóságosan interakcióba lép valóságos adottságokkal, de mindezt a folyamatos szorongás és visszavonás jegyében teszi, hiszen semmit sem indokolható módon tesz. A regény tehát arról szól, hogy a beszélő emlékezni próbál, emlékezetileg konstruálja újra (meg újra) az apját, illetve C.-ről („aki a mű központi alakja”). A vágyhelyzetben való bennemaradás kockázata teljesen komolyan veendő a regényt író emlékező én esetében: ha az én abból van, hogy másokban visszatükröztetik, ebben a regényben egy önállósult tükörfelületről van szó. „A reflexió sosem fog be olyan biztosan valakit, mint amikor a hurkot a semmiből fonja: és a reflexió sosem annyira önmaga, mint amikor ő – semmi” – áll a 186. oldalon az ékesszóló összefoglalás.

Ez az ék eléggé nagy már ahhoz, hogy felkeltsen némi gyanút vagy kíváncsiságot a jól begyakorolt teoretikus tanulságok és a szöveg kérdései közti esetleges repedéseket illetően. Tagadhatatlan, hogy kiszól a szöveg a fentihez hasonló tanulságokkal az értelmezőnek. Még ilyenebbekkel is, mint amilyen a pénz mint univerzális csereérték természetrajza lenne. A pénz annak a jele, hogy figyelsz, dolgozol, igyekszel a másikért. Ezt a másik látja, és nagyon pontosan (mennyiségileg pontosan) reagál is. Ha nincs pénzed, nem figyelnek, nem adnak. Pénzen lehet viszont venni nőt, az emlékezés, írás is egyenlő egyfajta visszavásárlással („megírod, megtudod” 190.), és most, hogy olvasóként odafigyeltél a regényre, mintegy befizettél a kasszába, most el vagy engedve, „már elereszthetlek, mert megfogtalak”. A szöveg egyébként pedig egy háló, amelyben az olvasó csapdába esik, saját, önmagát tükröző értelmezésdarabkái szálaiba keveredve, amelyek másik felől a beszélő én sorkihagyásokkal szedett szövegdarabkáinak felelnek meg. Mondanom sem kell, a nők is háló.

A mindezekben felismerhető teoretikus alakzatok tűnnek annyira bezúzottnak és újrafelhasználtnak, mint a regény által megidézett romantikus előzmények vagy köznyelvi panelek. Mégpedig nem egy olyan folyamat során, amelyet bármely metaelmélet (posztmodern nosztalgia, játék, pastiche stb.) vezérprogramja képes lenne felügyelni és irányítani. Ebben a zúzásban minden törik, s ahogyan a jelölés tapasztalatot koherenssé vetítő síkjai megtörnek, úgy válnak térbelivé, valóságossá, úgymond.

 

(3.) Valóság

 

Ezt a feldaraboltságot a szövegen kívüli, akár közösként felismerhető tapasztalatnak tartom, amely itt nem absztrakt módon, síkvetületben, hanem mint saját maga mutatkozik meg. Olyan konkrét, felismerhető darabokról is szó van itt, amelyeket például „kíméletlenül pontos”-ként ismerhetnek fel a kortársak (Bojtár Endre),4 vagy amelyek a társadalmi valóság darabjaiként léphetnek interakcióba más darabokkal egy, a poszt-szocialista múlt nosztalgikus feldolgozásáról szóló rendezvényen.5

A referenciális olvasat megengedhetőségéhez visszatérve számomra legalábbis izgalmasabbnak tűnik nem alkalmazni egy teoretikus alapokon nyugvó tiltást egy olyan szöveg esetében, amely bezúzza és beépíti önmagába ezeket az alapokat. Az is referencia, hogy Kukorelly Endre írta ezt a könyvet, az is, hogy Magyarországon volt Kádár-rezsim, az is, hogy problémák vannak az énnel. Azt, hogy nyelvileg mennyire izgalmas, akadályozott, aszimmetrikusan súlyozott szöveg ez, azt, hogy szinte négyszáz oldalon feszült érdekkel tud bírni, egy és ugyanazon dolognak tartom azzal, hogy igenis jelentésekkel és referenciákkal dolgozik.

 

Jegyzetek

1. Farkas Zsolt: Milyen bír lenni a szív. In uő: Mindentől ugyanannyira. JAK – Pesti Szalon, Bp., 1994.

2. Szilágyi Márton: Egész és kezdet. Kortárs, 1993/10.

3. Dérczy Péter: A teljesség vágya, avagy Harmonia praestabilita. Élet és Irodalom, 2003. május 16.

4. Bojtár Endre: Kukorelly TündérVölgye, Sosztako-vics ünnepi nyitánya. Népszabadság, 2003. július 18.

5. „Nosztalgiázunk, mert emberek vagyunk”. Irodalmi rendezvény a Goethe Institut szervezésében, Bp., Café Eckermann, 2003. május 25.