November 2003
Kurdok: múlt - jelen - média

Frenkl Róbert

Légiósok – a sport vendégmunkásai

A 20. század hozta létre, termelte ki a vendégmunkások sajátos csapatát, a nemzetközi sportélet légiósait.

A modern sport gyökerei egyrészt az ókorig, másrészt a 19. század polgárosodásáig nyúlnak vissza, meghatározó dátum az első újkori, athéni olimpia, melyet 1896-ban rendeztek meg.

A nemzetállamok kialakulása, vetélkedése sokrétűen segítette elő a sport, a sportágak fejlődését.  Érdekes és jellemző, hogy a sport fejlesztését mindenütt erősítő nacionalista tendenciák mellett a kezdetektől fogva érvényesült a nemzetközi jelleg. Azaz a sport a világ fiataljainak békés küzdelme, a fair play elve alapján. Azonos szabályok érvényesek mindenkire, nincsenek faji, vallási vagy bármilyen megkülönböztetések.

A sport amatőr hőskorában is előfordult, hogy házasság, költözködés, egy felmenő ág felfedezése kapcsán kiváló sportolók állampolgárságot váltottak, más ország színeiben versenyeztek, de ez természetesen nem tekinthető vendégmunkás sorsnak.

Az  elmúlt évtizedekben a sportágak jelentős részének hivatásossá válása, a sportipar, az üzleti alapú sport elterjedése – elsősorban a televízió térhódítása következtében – vezetett a sport idegenlégiósainak robbanásszerű  megjelenéséhez. Itt valóban a piac diktált és diktál a maga sokszínűségében, no meg egyaránt megfigyelhetők a vendégmunka, a vendégmunkás életforma általános jellemzői és a sport sajátosságai. Ráadásul ez utóbbiak sportáganként is jelentősen különböznek.

A téma időszerűségét több tényező adja. Elsősorban a kétpólusú világ megszűnte. Közismert, hogy a Szovjetunióban és a volt szocialista országokban államilag erőteljesen támogatott sportélet volt. Ennek eredményessége a világversenyeken  is megmutatkozott. Sokan, nem alaptalanul, a kiemelt állami támogatásnak tulajdonították a sportsikereket. De nem szabad megfeledkezni arról sem, hogy tervszerű szakemberképzés, utánpótlásnevelés, a legújabb módszerek alkalmazására törekvés is ott állt a sikerek hátterében.

Így érthető, hogy a nemzetközi sportpiac a szocialista világ megszűnte után mohón felvette nemcsak ezen országok kiváló sportolóit, hanem megindult az edzők kiáramlása is. Főként a volt szovjet, a kínai és az NDK-beli edzők lettek kapósak, de egy-egy sportágban – román torna, bolgár súlyemelés, magyar vívás – minden ország érintett lett.

A kilencvenes években fokozatosan jelentkezett – az Európai Unió bővítésének a hatása is. A 21. század első évtizedének a végéig az európai országok nagy többsége uniós tag lesz, a sportban is meghatározóvá válik a közös piac. A sport, a sportágak világon közismerten az általános jogelvektől eltérő sajátos törvényekkel is bír. E téren a labdarúgásban már jelentkezett az első konfliktus, lezajlott az első ütközet, a Bosman-ügy néven ismertté vált jogi folyamat és ítélet (lásd alább).

A sport idegenlégiósai, vendégmunkásai túlnyomórészt klubszinten jelentkeznek, szerepelnek, de érdekes jellemző vonása a történetnek a honosítás. A nemzetközi szabályok először megnehezítették, hogy a kiváló sportolók új hazájuk színeiben versenyezhessenek, ma már, engedve a piaci nyomásnak, inkább lehetővé teszik, megkönnyítik ezt. A magyar sportot elsősorban a Kárpát-medencei magyarságból az anyaországba érkező magyar fiatalok – legutóbb a szlovákiai vízilabdakapus Gergely István – erősítették. De bekerültek az olimpiai csapatba a nyugat-európai, amerikai magyarság másod-harmadgenerációs képviselői, például alpesi sízők, akik saját országukban nem lettek válogatottak, de a hazai színvonalat messze felülmúlták. De ezek mindnyájan magyar gyökerűek. A kézilabdában és a labdarúgásban azonban már Magyarországon is történt kimondottan eredménycentrikus honosítás, igaz, az érintettek erős érzelmi kötődésével, legalábbis a kézilabdázók esetében. A labdarúgó romániai Miriuţát  az is motiválta, hogy így válogatott játékos lehetett, nem is okozott csalódást. A kézilabdás szerbiai Bojana  Raduloviè  olimpiai ezüstéremhez, a kubai Carlos Perez  világbajnoki 5. helyhez és olimpiai szerepléshez segítette hozzá Magyarországot. Sajátos bája van, amikor a kenyai fekete bőrű csodafutó, Kipketer dán színekben, szőke honfitársai között versenyez. De nyert már kínai tornász Svájcnak olimpiai bajnokságot, sőt több nyugat-európai ország asztalitenisz-válogatottját szinte kizárólag ázsiai játékosok alkotják. Tovább színezik a képet a kolóniák, így például a Németországban letelepedett török kisebbség, ahol a gyerekek, a jövő potenciális bajnokai már német állampolgárnak születnek.

Az igazi vendégmunkások – és ilyen a külföldön szereplők 98 százaléka – azonban ideig-óráig, általában néhány évig játszanak, versenyeznek más országban.

Természetesen rendkívüliek a különbségek, akár fel is vethető, hogy szabad-e, lehet-e általában légiósokról, vendégmunkásokról szólni. Légiósok az  NHL, az észak-amerikai profi jégkorong liga orosz, cseh, szlovák, svéd, finn- sztárjai, az NBA-ba, a kosárlabda ligába nehezebben, de bekerülő legjobb európaiak és dél-amerikaiak, így Sabonis, Novitzki, Ginobli és a többiek. Légiós a frissen a spanyol Real Madridhoz igazolt angol világsztár, David Beckham vagy a Barcelonát választott brazil Ronaldinho. A nyugat-európai futballpiac vált leginkább nemzetközivé, jellemző példaként emlegetik az angol Chelsea-t, amelyben már egy hazai játékos sem szerepelt, hanem franciák, olaszok, hollandok, finnek alkották az együttest.

De légiósok az osztrák harmadosztályban játszó,  a határ másik oldaláról érkező magyarok, akik korábban néhány ezer  schillingért, most némi euróért vállalják a meccselést. Ők persze nem valódi vendégmunkások, hiszen csak a mérkőzéseken, netán az edzéseken vesznek részt, de a képhez hozzátartoznak.

Bizonyos, hogy  egy országnak az adott  sportágban elért színvonala erősen befolyásolja a versenyzők, játékosok  légiós esélyeit. Román futballisták – Popescu, Munteanu, Mutu, Chivu és persze elsősorban Hagi – jutottak meghatározó szerephez sztár együttesekben, míg a legjobb magyarok, Lisztes, Babos, Urbán, szerényebb szintet értek el, legfeljebb Király és Dárdai  Hertha-beli szereplése reménykeltő. Egyben arról is szó van, hogy az értékekre fogékony a piac. Így például a régen gödörben lévő magyar férfi röplabdasport legjobbjai – Kántor, Mészáros, Veres – sikeres profik. A példák végtelenek, idén például az olimpiai ezüstérmes magyar női kézilabda sztárjait az aranyérmes Dánia legjobb együttesei szerződtették. A magyar vízilabdázókat az olasz és a spanyol piac  preferálta.

A kérdés azonban az, lehet-e valamilyen általánosan érvényes téziseket megfogalmazni, egyáltalán vendégmunkás sorsról szólni a sportbeli idegenlégiósok kapcsán.

Feltétlenül lehet, s talán furcsán hangzik, de elsősorban a kiszolgáltatottságról. Valójában az teszi jogossá a kérdésnek a vendégmunka körében történő tárgyalását. A képet szubjektív tényezők színezik, így magának a sportolónak, a menedzsernek a típusa, az új egyesület vezetőinek a karaktere, a játékostársak, a csapat atmoszférája, de objektíven mindenki valamennyire kiszolgáltatott, gyökértelen, alkalmazkodnia kell. Ez még a luxus körülmények között is igaz, de különösen a nagy átlag tekintetében.

A kiszolgáltatottság sajátosan összefügg a teljesítménykényszerrel. A legtöbb szerződés érthetően teljesítményfüggő,  bár a legjobb helyeken már rájöttek arra, hogy a magasabb, biztonságot nyújtó alapjövedelem ösztönzőbb, mint a  nyers, nagymértékben közvetlen eredményfüggő jutalmazás, de a kényszer mindenképpen fennáll, hiszen a teljesítménytől függ a további alkalmazás. A dollármilliók miatt irigyelt, de mégiscsak rabszolgasors ez, tegyük hozzá, az esetek többségében nincs is szó dollármilliókról, olykor a fő cél, a sportolás utáni évekre összegyűjtendő megtakarítás sem egyszerű feladat. Mégis ez a hajtóerő. Menedzserek tömege él a toborzásból, abból, hogy csapatot, egyesületet találjon az általa képviselt sportolóknak. De nem árt, ha maga a sportoló is tájékozott valamennyire a jogban, a szerződések útvesztőiben.

És akkor még a Bosman-szabályról, amely alapvető változásokat hozott, és a sport sajátos világát közelítette a társadalomhoz, ami persze újabb ellentmondásokhoz is vezetett.

1990 júniusában a belga Jean-Marc Bosmannak, az RFC Liège játékosának lejárt a szerződése, és a francia másodosztályú Dunkerque együtteséhez akart igazolni. A franciák azonban nem tudták, nem akarták kifizetni a belgák által kért, a szokások szerinti összeget. Bosman hoppon maradt. Ekkor beperelte a Liège-t és a belga szövetséget az Európai Unió alapokmányának számító római szerződés 48. cikkelyére hivatkozva, amely a munkaerő szabad áramlásáról rendelkezik. Végül 1995-ben a Luxemburgban székelő Európa Bíróság kimondta a sportolók szabad mozgását, két pontot meghatározva: eltörölték a lejárt szerződésű sportolókért kérhető úgynevezett transzferdíjat (átigazolási díj) – eltörölték – az Unión belül – az idegenlégiósok számát meghatározó szabályokat.

A döntés valóban sorsforduló változásokat hozott. Felszabadult a munkaerőpiac, megugrottak a bérek, mert a játékosok többet követeltek, lévén, hogy új egyesületeiknek már nem  kellett átigazolási díjat fizetni. A leggazdagabb egyesületek  jártak ismét a legjobban, mert akár válogatottakkal  felérő gárdákat is összehozhattak, de néhány év alatt őket is megrendítették a csillagászati bérek. A kisebb, egy-egy klasszissal rendelkező együtteseket viszont érzékenyen sújtotta, hogy sztárjukért nem kérhettek pénzt, ami addig működésük alapja volt. A szövetségek nevelési költség bevezetésével próbáltak valamit tenni, hiszen az utánpótlás többnyire a kicsiktől jön. A játékosok a  rövidebb határidejű szerződésben lettek érdekeltek, mert annak lejártakor  szabadon elmehettek, igaz, így kisebb a biztonságuk. A klubok többéves szerződést kívánnak kötni, mert élő szerződéssel bíró játékosért szabadon kérhető pénz. Furcsa, de érthető módon mindenki  érdekeltté vált a költségcsökkentésben, mert egyébként instabillá válik a sport, illetve a futball iparág. Mindenesetre a sportpiacnak, ennek a jellegzetes humán piacnak az alakulása a jövőben is – sajátságai mellett – számos általánosítható információt nyújthat a a vendégmunkás létről, a kolóniáktól a luxusvillákig.