Október 2003
Pártok Európában

Selyem Zsuzsa

Félsz és vágy

Balla Zsófia: A harmadik történet

A kötet első verse egy kettős teremtés, azazhogy teremtés oda-vissza: létrehozás és pusztítás. Mert ezt mondja az a nyelv, melyre Balla Zsófia rátalál:

 

Isten a balkezével

jelöltjét sóval irtja –

 

a Föld sója, az írmag 

jobbjából hull a porba.

(A lélekzet)

 

Öszevonva: Isten írmagot teremt. Botrányos, ha van érzékünk a botrányokhoz. Hiszen az írmag a pusztítás szó helyett álló népmesei fordulat, az „írmagja sem marad” átírása. Utánanéztem, szó szerint azt jelentené, hogy valamiből az utolsó, a maradék, az az írmag. Pontos, ha van érzékünk a pontossághoz: a Bibliában Isten folyton a maradékról beszélteti prófétáit, hogy csak az fog megmaradni, miután Isten hűtlen népét kiirtatja.

És Isten itt? Aki egyszerre irt sóval, és írmagot hullat a porba: a teremtést, azt másutt (és korábban) olvastuk róla. Balla Zsófia versei erős viszonyban vannak azokkal a szövegekkel, amelyekben Isten szerepel – áthoz belőlük részeket: szavakat, neveket, szituációkat, nyelvi megoldásokat (például az „évről évre“, „várva várt” figura etymolo-gicákat) a vers jelen idejébe. Nem illeszti össze őket, abban látszik a kidolgozottság, ahogy az idegenség megmarad. Azt a képet, amelyet a konszenzus sokáig Istennek tulajdonított, különféle konkrét vershelyzetekben bontja le: „a stróman Isten“, írja, vagy „Isten ígérgetése, hamis váltó” (Az ünnep előérzete), vagy azt találja ki, hogy az angyal megszegte Isten parancsát, akkor, amikor Ábrahám kezét lefogta, hogy ne áldozza fel Izsákot, amit azért tett az angyal, Balla Zsófiánál, hogy Isten „szószegésért szégyenben ne maradjon“. (Angyalnak lenni)

A fogadást három helyzettel kezdi: az almafára fogad a Sátán és az Úr, a frigyládára az Isten és az Ember, egy ígéretre a Sátán és az Ember. Az eredményt is megírja, kortárs egyszerűséggel: egyes, iksz, egyes. A vers további részében kérdések vannak, hogyan is értse az ember az Istennek ezt a viselkedését. A teodícea precíz (és jambikus) kérdései: „Ha már fogad, mikor nyer egyszer az Úr?”; „...Vagy gagyog, / hogy »... győzzön az Ördög, ha ő a jobb«?“. A végén  valahogy mégis tudja a lehetetlen és elképzelhetetlen választ, hogy mit mondhat ez a vesztes Isten, és azért tudja, mert a nyelvben van meg a kapcsolat az apa és az Isten között, így a vers az apát korszerűsítve – „csupa latyak, csupa hímsejt, csupa enyészet” – a fiúvá válás gesztusát ismétli, amit Balla Zsófia szintén „fogadásnak” nevez, de ennek már nem írja meg a kimenetelét: „Újra fogadok: születni kezdek.” A fogadás, legalábbis magyarul, asszociálja itt a „méhébe fogadást“, a „születni kezdek” meg a kezdés befejezhetetlenségét, a szórt kezdeteket.

Ugyanezt a Fiú-szórás jeleníti meg A képernyő imádása című versben: a tévé közvetíti a kortárs háborúkat, az ember tehetetlenül nézi, s ez valahogy így lett kitalálva, alig van mit kezdeni vele (az emberrel). A szituációt egy tökéletesen értelmetlen, pontos és antipoétikus aritmetika jellemzi. Végeredménye, természtesen: 243877, mely szám azokat az embereket reprezentálja, akiknek nem állt módjukban ölni, mielőtt megölettek volna. Ezeket az embereket nevezi a vers, melyet a „mindenki Jézus Krisztust“-elgondoló egyik Harmonia caelestis-beli részeg apát író Esterházy Péternek ajánlott a költő, krisztusoknak. Aztán egy másik versben (Egy árgyélus kisfiú) az értelmetlen halállal egy felező nyolcasban és párrímekben írt gyermeki énekben próbáljon lebeszélni a gondolatról, hogy másért, valamiért, megváltásért valakinek meg kell halnia. Lázadás ez a butuska versforma: az intellektuális és leleményes erotikájú versek költőjének lázadása az életért. Hogy ne legyünk olyan okosak, és ne értsük olyan jól, miért a sok halál.

A sok halál szüneteiben – mert Balla Zsófiának ebben a kötetében a sok névtelen halál versei mellett ott a Teg Hughes halálára, ott a 10 versből álló ciklus, a Csöndfoltok. Petri György emlékére és a Mészöly Miklós délelőttje (a búcsúvers Mészölytől) – a szünetekben talál rá a petit mort-nak megfelelő magyar szóra: „halálka“:

 

Az a törékeny szünet.

Az az önfeledt halálka.

(Ölelés)

 

A szép fegyverkovácsné elköszön a régi fiúktól című balladában villoni erotikával búcsúzik a hajdani szeretőktől: fiúk, pasik, fickók, ürgék „éljetek boldogan“, mondja a variált refrént. Két ajánlást ír: az egyiket a „régi fiúkhoz“, „Ha mással nem, hát fel a fejjel!“, bátorítja szegénykéket, a másik ennél mélyebbre megy. Kiderül belőle, miért éppen fegyverkovácsné az, aki itt beszél szeretésről és gyávaságról:

 

Nincs gyávább, mint a férfinép!

Az asszony bátor, hogyha csal.

A hős hazafarol, lelép,

szán-bán, motyog, s akár a fal...

Elfut, mint kannából a víz –

Mindig más kell, mint aki van.

Félsz és vágy más-más ágyba visz.

Gondoljatok rám boldogan.

 

Persze a fegyverkovácsnénak egy szava sem lehet, hiszen hogy kevés a halálkára való szünet, és sok a félsz, az benne van abban, hogy ő meg a fegyverkovácsoláshoz asszisztál. Így hozza össze a kétféle halált a ballada. Balla Zsófia harmadik története így lappang ott a kötet legtöbb versében: „Míg egy a kettőt megjelenti.” (Transfiguratio mystica).

Egy: a sok halál. Kettő: a halálka. Három: egy meg kettő.