Október 2003
Pártok Európában

Kántor Lajos

Balassa Péter hiánya

Babitsot idézte, „az egyik legeurópaibb magyart”, amikor – kérésünkre – először küldött írást a Korunknak. A fordulatként megélt és fordulatnak akart ’89 decembere után néhány hónappal törvényszerű kötelességünknek éreztük (a lap saját hagyományának jobb részéből következett is) feltenni a kérdést: Európa házhoz jön? Balassa Péter úgy válaszolt, hogy fellapozta A mai Vörösmarty című Babits-esszét, a Békekiáltványt (1935-ből) és az 1938-as A szellem frontjánt, s velük üzente a kolozsvári folyóirat régi és új olvasóinak ezeket a gondolatokat:

„Lehet-e csakugyan bezárkózni egy nemzet életébe s nem gondolni az emberiség bajaival? Az én fiatalkoromban úgy beszéltünk a »magyar glóbuszról«, mintha egészen külön darabja volna a világnak, biztos elszigeteltségben, a monarchia védőburka mögött. Rettenetesen megbűnhődtünk ezért.”

„Megvetjük és az emberiség ellenségeinek bélyegezzük azt, aki a tudatunk alatt lakó vadság mély ösztönében valami szép, nagy és ősi dolgot lát, melyet a civilizációnál erősebbnek s talán még értékesebbnek is hirdet.”

„Én arról a másik, nagyobb hősiességről ábrándozom, kiemelni fejünket a lövészárokból s szabadon nézni szét a messzeségbe, nem törődve a körülöttünk dúló ütközettel… nem folytatni a régi, megunt harcot, túllátni rajta és megvetni azt s éppen így válni talán egy új harc megindítójává… Új harc a szabadban, szabad ég alatt, szemben a szelekkel és a csillagokkal. Egyéni harc, lelkünkből induló, s nem már meglévő pártoktól és csoportoktól ránk erőltetett: pártok, árkok és vájatok nem a szellem frontjára valók.”

Ő sem tette, én sem teszem (mármint ebben a Péterre emlékeztető jegyzetben) – nem próbálom kifejteni mai összefüggésrendszerben az idézetteket, a szellem emberének önvédelmét és illúzióit. De amikor a hiányról, kiváló irodalomtörténész barátunk, Balassa Péter hiányáról szólok, meg kell kísérelni átmenteni a mai olvasói tudatba B. P. legalább néhány időszerű figyelmeztetését, megfogalmazását. Éppen e Korunk-számban (1990. 6.) írta le az oly gyakran elfelejtett igazságot: „A humor: demokrácia-fejlesztő.” (Ez az, amivel a politika mostanság oly keveset törődik.) Magyar irodalom és világirodalom kapcsolatát pedig így összegezte: „Európaiak csak akkor lehetünk, maradhatunk, ha azt tesszük egyetemessé (ennek semmi köze a kizárólagossághoz, kirekesztéshez, sőt inkább a recepcióképességhez van köze), amit elsősorban a mi élet- és tapasztalásvilágunk képes kifejezni, megformálni: a tét egyetemességét a tragikomikusan szűkös helyi keretek között.”

Fellapozva Balassa Péter bibliográfiáját az új Korunk-folyamban, elmondható, hogy ő mindenekelőtt a kizárólagosság, a kirekesztés új divatja ellen vívott küzdelemben volt megbízható harcostárs. Természetesnek vehettük felsorakozását a gyűlöletbeszéd ügyében – különböző irányokból – vádbeszédet mondók csapatához (Bálint Tibor, Balla Zsófia, Cs. Gyímesi Éva, Kertész Imre, Király László, Kocsis István, Kolozsvári Papp László, Lászlóffy Aladár, Markó Béla, Mózes Attila, Nádas Péter, Páskándi Géza, Sigmond István, Visky András és Zalán Tibor szerepelt ankétunkban); Balassa Péter önálló esszéje, a Gyűlöletszerelem az egyik legmaradandóbb értékű írás ebben a Korunk-vállalkozásban (1991. 4.). Azt viszont már nem várt segítségnek könyvelhettük el (én legalábbis így fogadtam), hogy a magyar posztmodern talán legjelentősebb teoretikusa-értékelője, az intertextualitás értője-szakembere a „követők, az utánzók”, az „iskola” veszélyességét teszi szóvá (Írás – olvasás. Korunk, 1996. 5.). Ahogy ő  fogalmazott, „a mai magyar egyetemi folyosókon, tanszéki szobákban és a kritikában, sőt az irodalom egy részében egyre görcsösebben normatíven jelenik meg a követelés, hogy zárkózzunk fel Michel Foucault-hoz, aki már régen meghirdette a klasszikus zsidó-keresztény Self végét, hogy továbbá nincs lényegi különbség primer szöveg és kommentár, vers és magyarázat vagy kritika között, hogy minden állítás, minden kijelentés, legyen az elsődleges, másodlagos vagy harmadlagos, egy mindent átfogó (a hangsúly a minden szón van) intertextualitás része, s ezek mint írás, mint écriture egyenértékűek, hogy továbbá a dekonstruktivisták visszautasítják a személyes auktoritás fogalmát…” Nem folytatom az idézést, azt hiszem, ennyiből is adódik a következtetés.

Balassa Péter auktor volt – szerencsére a Korunknak is éveken át szerzője (Dosztojevszkijről és Nádas Péterről hosszabb tanulmányt közölt a lapban). Társunk és barátunk, népszerűsítője több, általa is hasznosnak vélt vállalkozásnak. Nézem a fényképeket: a Korunk Galéria albumát, a Találkozásokat bemutató budapesti rendezvényen, az Írók Boltjában éppen ő olvas fel egy szöveget (vajon megvan-e a hagyatékban?), egy évvel halála előtt pedig, a Tranzit Házban ott ül ő is a népes közönség előtt, ahol a 20. század legszebb magyar verseiről beszélgetünk, A teremtmények arca kötet megjelenése alkalmából. Vendégtanárként hosszabb ideig tartózkodott ekkor Kolozsvárt – betegsége szakította meg ezt az áldozatos egyetemi vállalását. Innen, a Kis-Szamos mellől így nem csupán a szakmabeli társak, barátok, hanem a tanítványok is emlékezhetnek rá – és a fájdalmas hiányra. (A tekintélyes életmű feldolgozása remélhetőleg nem fog sokáig késni.)