Október 2003
Pártok Európában

Balla Bálint

Szociológia és szocializmus – egy különös kelet- és kelet-közép-európai viszony

 

E két fogalom már önmagában is bonyolult viszonyt és kölcsönhatásokat jelez, még akkor is, ha tekintetbe vesszük, hogy a jelenségeket mindkettőjük esetében szűkebben értelmezzük. A következőkben „szociológián” nem akármilyen szociológiát értünk. Csak a keletkezése utáni első mintegy fél évszázadban jelent ez ugyanis egy a társadalmat politikai pártállástól függetlenül elemző tudományt; e fogalmon később a szocialista mozgalomnak, majd a létesült szocialista-kommunista országoknak a „polgári” szociológiától elváló intézményeit értjük. A „szocializmus” kifejezésnek is meghatározott az értelme itt: a szocialista-kommunista társadalmi berendezkedésre törő és az államhatalom megszerzése előtt erőszakot is alkalmazó politikai mozgalmakat, illetve szervezeteket, az állam kisajátítása után pedig a hatalmat monopolizáló – ezért kelet- és kelet-közép-európai – rendszert nevezzük így. A tárgyalás folyamán még e korlátozó definíciók is módosulnak majd, de ez szinte elkerülhetetlen a kapcsolatoknak – és az ezeket befolyásoló általános politikai-társadalmi eseményeknek – ugyancsak viharos évszázada után.

Szociológiának és szocializmusnak azonban nemcsak a definíciói változtak az eddigi két évszázad folyamán, hanem egymáshoz fűződő viszonyuk is. Ennek a viszonynak öt fázisát különböztetjük meg.

Kezdetben azonban még nem a bonyodalmak, hanem a rokon vonások dominálnak. A két fogalom szoros szemantikai rokon volta egyáltalán nem véletlen. Mindkét mozgalom – nevezzük őket először így – 18. századbeli befolyásokat kap, és ezek alapján a 19. században keletkezik. Mindkettőnek az a nemes, hogy ne mondjuk szent célja, hogy az emberiséget – a maga egészében – a haladás útján egy boldog jövő felé, azaz a jelen szűkösségéből a jövő bőségébe vezesse. Ez a haladás mindkét esetben (össz)társadalmi: a szocio-lógia az általános haladás törvényszerűségeit kutatja, a szocial-izmus pedig a haladás ezen útja közösségi gyakorlatával foglalkozik. Összeköti őket a mindenségnek és a természetnek az emberiség fejlődésével közös törvényszerűségébe vetett hit, a materialista és a történelmi dialektika egyívású volta. A „dialektika” kifejezés továbbá azt is jelzi, hogy mindkét mozgalom a dialektika hármas szabályai szerint járja a haladás útját: a második lépcső itt is, ott is negatív előjelű, a haladásvonulat megtorpanását hozza a jelenben, válságot és visszaesést jelent, mindkettőnek a végcélja azonban az emberiség boldog jövője. Mindeme rokon vonások – szinte azonosságokról is beszélhetnénk – magyarázata az, hogy mindkét mozgalom hívei a 19. század gyermekeiként e kor eszmevilágában élnek és tudva, nem tudva olyan kiemelkedő gondolkozók tanain nőnek fel, mint Saint-Simon és Comte. De mindkét mozgalom állapota még nagyon embrionális: a szocializmus még nagyon elméleti állapotban van, szinte szociológia, azonban különleges kritikai-forradalmi hangsúllyal (Marx!), a szociológián belül pedig még el sem különült a polgári szociológia. Csakhamar azonban a rokon vonások helyén különbségek kezdenek kidomborodni, és ezzel kezdődik szociológia és szocializmus között az egymást leváltó öt viszonyulásfázis ideje.

1. A szocializmus korai fázisa: a szociológia lenéző tudomásul nem vétele

E tudomásul nem vételnek, a szocializmus a szociológia iránti közönyös, illetve egyenesen lekicsinylő, megvető viszonyulásának objektív és szubjektív okai vannak. Az egyik objektív ok az, hogy a szociológia a 19. században nagyrészt még csak tiszta elmélet (bár a haladás menete irányítójának tartja magát), a szocializmus pedig a történelem menetét kísérő és gyorsító gyakorlatnak véli magát, még ha praxisa sokáig csak kezdetleges és eredménytelen is: Marx történelmi materializmusa tehát – ha úgy tetszik – mintegy az igazi szociológia, a marxizmus saját szociológiája. Egy másik objektív ok az, hogy a szellem síkjának Comte szociológiája szerinti uralma helyett az első szocialisták mozgalmukban az anyagelvűség – és az osztályszempontok – primátusát látják. De más a „haladás törvényszerűségeivel” kapcsolatos meggyőződés itt is, ott is. A szociológia a fejlődést a tudomány eszközeivel kívánja előmozdítani, míg a szocializmus forradalmi erőszakot is hajlandó alkalmazni. Mindhárom különbség megvizsgálatlanul és kritikátlanul a viselőik fölényét jelzi a korai szociológia elméleti és idealista alapirányzatával szemben. A szubjektív ok pedig az a nyomaték, mellyel a szocializmus vezéregyéniségei a szociológia lenézésének objektív okát személyesen is megtetézik. A szocializmus hamar kimondja az anatémát a szociológia polgári tudományára, és ezt nem lesz majd könnyű visszavonni. Így Marx a szociológiát csak mint a Comte lacikonyháján (Garküche) kotyvasztottakat aposztrofálta, és ez sok mindent jó időre eldöntött. Mivel a szociológia Spencer és hívei alatt sem haladta meg úgymond egész polgári alapvetését, Marx ítélete elvezetett Leninig (sőt bizonyos tekintetben rajta túl is), aki a – „hivatalos”, polgári – szociológiát burzsoá áltudománynak bélyegezte. Mélylélektani okot is találunk erre a viszonyulásra: hiszen ahol az alapvetés terén ennyi hasonlatosság van, ott később annál nehezebben elviselhető a konkurencia és a rivalitás, annál élesebb küzdelem szükséges ellene. Ami pedig a szociológiát illeti, az ellentmondások felszíne alatt a szocializmushoz fűződő rokonsága szinte az egész 19. század folyamán nem volt szívesen látott.

2. A szocializmus szemében a polgári szociológia ellenség, de bontakozik egy másik, „jobb” szociológia marxista-marxizáló vonásokkal

Legkésőbb a 19. század vége és a 20. század eleje körüli időre kimondatlanul kialakul a szociológiának a hivatalos polgári vonulata mellett egy marxista, illetve radikális baloldalinak nevezhető ága. Nyilvánvalóvá válik ugyanis, hogy a társadalomnak Marx tanítása szerinti forradalmi átalakítása késlekedik. Ezalatt kialakulnak olyan társadalomátalakítási elméletek, melyek tárgya a kor társadalmának marxista kritikája, de magának a marxi tanok egyes elemeinek, a szocialista átalakítás és ennek különböző szükséges, illetve lehetséges változatainak a bírálata is. Míg egyrészt a polgári szociológia és a marxizmus közötti viszony ellenséges volta a világszemlélet, a célok és egyéb jellemzők összeférhetetlensége miatt adott, addig másrészt kezdenek kialakulni a társadalom szocialista szellemben, részben békésen, reformok útján történő átalakulásának elméleti, mintegy tudományos tanításai. E tanításokat szintén és még marxista szempontból is szociológiának lehet nevezni, hiszen művelői általában a munkásosztály, sőt nemegyszer a marxizmus eszméinek és célkitűzéseinek vannak elkötelezve. Ezt a (kvázi)szocialista szociológiát a szocialista mozgalom1 segítőként kezeli, ugyanakkor képviselőit a mai nem szocialista szociológiatörténelem is szociológusokként ismeri el.2 Létrejön tehát egy „másik szociológia”; ezt nemhogy nem sújtja marxista kiátkozás, hanem mintegy a marxizmus nagy családjához tartozónak lehet tekinteni. Sőt szociológia és szocializmus sokrétű viszonyához még egy újabb változat jön hozzá: a radikális szociológiának a következőkben említendő nagyságai azt is példázzák, hogy gyakran egy és ugyanazon személyiség a marxista szocializmus és egyúttal a haladó szociológia képviselője is volt. Említsük meg e baloldali szociológia néhány legjelesebb képviselőjét.

Az olasz Achille Loriát (1857–1943) gazdaságszociológusként tartják nyilván. Az ortodox marxizmus távlatából revizionistának szokták nevezni, mert egyrészt alapelve volt, hogy az eszmék, a politikai, társadalmi és vallási intézmények a gazdasági alapoktól függnek, másrészt lényeges tekintetben nem osztotta Marx tanait, így nem ismerte el az értéktöbblet-elvet, és a földtulajdont sokkal fontosabbnak tartotta az ipari termelőeszközöknél (Engels éles kritikája).  Georgij Valentyinovics Plehanovot (1857–1918) is marxizáló elméleti szociológusnak és egyben mérsékelt, reformirányzatú szocialistának nevezhetjük. Egyrészt ugyanis kifejezetlen dialektikus gondolkozó és tudós volt (a mennyiség átcsapása minőségbe, az intézményeknek a termelési folyamat okozta mulandósága), másrészt jól ismert mensevik (szociáldemokrata) politikus. Ugyanez a minta illik Varga Jenőre (1879–1964) is. Mozgalmas élete során egyfelől magas rangú szocialista-kommunista funkcionárius volt Budapesten, majd Moszkvában, másfelől pedig a marxista szociológia igen termékeny művelője, a gazdasági, az osztályviszonyok és számos más terület szakértője. Rosa Luxemburg (1870–1919) életében és munkásságában is egybefolyt a szocialista forradalomért folytatott gyakorlati – és életére nem egy veszélyt hozó – küzdelem a marxista szociológia fontos részleteivel kapcsolatos elméleti munkálkodással (mint pl. reform vagy forradalom, tőkeakkumuláció, tömegsztrájk és általános sztrájk, osztályharc). Karl Liebknecht (1871–1919) életpályáját is a szocializmusért való aktív küzdelem és egy baloldali szociológia egybefonódása jellemezte: börtönbüntetés árán és élete kockáztatásával harcolt politikai céljaiért, és Marxot is bíráló, nagy műveltségű társadalomtudós és filozófus volt.

A fentiekből is kitűnik, hogy ennek a marxista, illetve marxizáló szociológiának egyáltalán nem volt valamilyen egységes irányvonala. Egy – akkor még – függetlenül fejlődő társadalomkutatás mind témaválasztását, mind pedig eredményeinek, ítéleteinek „alkalmas” vagy „alkalmatlan” voltát illetően szabad volt, és szabadon interpretálhatta a társadalmi fejlődés alakulását a marxi alapelvek tükrében. Erre igencsak jó példa Bernstein és Kautsky egymáshoz való viszonya, mert Kautsky ugyan Bernsteinnak mintegy tanítványa volt, de Bernstein a revizionizmus, Kautsky pedig az ortodox marxizmus vezérének számított. Eduard Bernstein (1850–1932) egyrészt marxistának tekinthető, és a szocialista mozgalomban évtizedeken keresztül fontos vezető funkciókat töltött be, másrészt az volt a meggyőződése, hogy Marx elmélete sok tekintetben nem vált be, és – így az osztályharc, a tőkekoncentráció, a proletariátus állítólagos elszegényedése stb. tekintetében – revízióra és a megváltozott társadalmi körülményekhez való adaptálásra szorul. Karl Kautsky (1854–1938) is számos vezető szerepet játszott szocializmus és szociológia egyidejű, egymásra utaló képviseletében és terjesztésében, azonban a marxi tanok tisztaságának megőrzése céljából. Így – ami a szocializmust illeti – a történelmi materializmust tartotta az egyetlen legitim eszköznek arra, hogy a történések társadalmi meghatározottságát tudományosan bizonyítani lehessen. Ez átvezet Kautsky marxista jellegű szociológiájába, ahol az elsők között foglalkozott az imperializmus elméletével, de jelentős munkái voltak az agrárkérdés, a parlamentarizmus és a demokráciaelmélet területén is.

Szocializmus és szociológia kölcsönhatásainak, sőt együttműködésének fontos és igen elterjedt példáját szolgáltatják a szociális mozgalom fogalma alá eső társadalmi megmozdulások és az ezeket elemző társadalomtudományi tevékenység. Maga a szociális mozgalom fogalma a 19. században keletkezett.3 A fogalmat olyan társadalmi megmozdulásokra vonatkoztatják, melyek célja a társadalom tudatos megváltoztatása és átalakítása bizonyos eszmék és elvek jegyében és kitűzött célok irányába. Egymás után lépnek így fel a liberális, szociális-szocialista, majd a konzervatív mozgalmak. A szocialista mozgalmak közé sorolják a – marxista, marxizáló vagy nem marxista – munkásmozgalmat, politikai pártokat és a szakszervezeti mozgalmakat. Míg ezeket a szó tágabb értelmében vett szocializmus körébe sorolhatjuk, szociológián ebben az esetben azt az elméleti tevékenységet értjük, amelynek képviselői a szociális mozgalmak történetével, ágainak tipizáló rendszerezésével és esélyeinek tudományos vizsgálatával foglalkoznak.4

A 20. század elején a „társadalmi mozgalom” kifejezést a munkásság társadalmi mozgalmainak jelentős megerősödésére való tekintettel már elsősorban szűkebb értelemben használják, a szocialista jellegű társadalmi mozgalomra – és ennek tudományos feldolgozására – vonatkoztatják. Így használta a 20. század első felének igen jelentős társadalomtudósa, a közgazdász és szociológus Werner Sombart (1863–1941) is. Ő egyrészt sokoldalú és kiváló tudományos elemzéseket adott a munkásmozgalmi értelemben vett társadalmi mozgalomról, másrészt nem titkolta el a mozgalom útjával és céljaival kapcsolatos rokonszenvét sem. Jellemző, hogy az e tárggyal foglalkozó nagy munkájának címe Sozialismus und Soziale Bewegung, azaz szocializmus és társadalmi mozgalom fogalma együttesen adja a mű címét. A munka elején pedig azt állapítja meg, hogy a szocializmus a „modern társadalmi mozgalom szellemi megnyil-vánulása”.5 Sombart szimpátiái ellenére nagy tudományos alapossággal írja le az ilyen értelemben tárgyalt társadalmi mozgalom nemzetközi viszonylatban vett alakulását irányzatok, szervezési módok és időbeli változások szerint. Bár röviden, de Magyarországgal is foglalkozik az „Ausztria–Magyarország” szakaszban, de önálló pontként. Számszerű adatokkal alátámasztva közli: a súlypontot az agrárproletariátus képezi, de az ipari munkásság számaránya is erősen növekedett az utóbbi években.6 Összefoglalva megállapíthatjuk tehát, hogy a „szociális mozgalmak” kifejezés is jó példája annak, hogyan változott meg néhány évtized alatt a proteuszi változékonyságú szociológia és az ugyancsak többféle variánst produkáló szocializmus egymáshoz való viszonya, hogyan lett a szociológia a szocializmus kiátkozottjából ennek tudományos szimpatizánsa. E folyamatnak azonban volt egy lényeges előfeltétele: az idők folyamán mind a szocializmus, mind a szociológia levetette kezdeti dogmatikus merevségét, és mind a türelmetlen marxizmus, mind a monopolisztikus tendenciájú, eleinte csak polgári szociológia differenciálódott.

Írásunkat szétfeszítené, ha a társadalmi mozgalmaknak a 20. század utolsó harmadában történt fellendülését is tárgyalnánk. Ezért csak megemlítjük, hogy Nyugaton a társadalmak jóléti évtizedeiben a gyakorlatban és a tudományban egyaránt csend volt a társadalmi mozgalmak terén, mígnem ezt a csendet az 1968-os mozgalmakkal kapcsolatban nagy élénkség váltotta fel. Ekkor jöttek létre „új társadalmi mozgalmak” gyűjtőfogalom alatt – ez a kifejezés keletkezése óta azt jelzi, hogy „régin” a munkásmozgalom volt értendő – Nyugaton olyan mozgalmak, mint a nőmozgalom, az ifjúsági mozgalmak, az ökológiai és az alternatív mozgalom, melyek egyébként különböző mértékben a szocializmushoz is és ugyanakkor a szociológiához is vonzódtak. Előrepillantva a pártszocializmus megszűnésének éveire és az azt követő időszakra, megemlítjük a liberalizálódó Kelet-Közép-Európában is (újra) megindult, majd kiterebélyesedett társadalmi mozgalmakat. Problematikájuknak mind magyar, mind kelet-közép-európai viszonylatban rangos tudományos kutatója Szabó Máté.7

3. Az orosz forradalmak és a szovjet hatalom első évtizede: a szociológia
a szocialimus küzdőtársa

Szocializmus és szociológia egymáshoz való viszonyában újabb, döntő változás állt be a 20. század Oroszországában. Itt a cárizmus elnyomó, elmaradott és ugyanakkor reformálhatatlannak bizonyuló jellege miatt a rendszer ellenfelei széles fronton mintegy szövetséget hoztak létre. A munkásság és a parasztság az értelmiség jelentős részével együtt küzdött; így alakult ki az együttműködés a szocializmus erői és az értelmiség, jelesül a társadalomtudományok képviselői között. Utóbbiak között vezető szerepet játszottak a Comte, Spencer és John Stuart Mill által befolyásolt radikális pozitivista szociológusok, akik az orosz társadalmi viszonyok gyökeres megváltoztatására törekedtek, és akiknek tanítását abban az időben könnyen össze lehetett téveszteni a „tudományos szocializmus” tanaival.8

Ezért a cárizmus alatt a szociológia nemegyszer szocializmust jelentett, és emiatt a rendőrség bizony mint szocialistákat a magukat szociológusnak vallókat is elvitte. Ezen összefüggés miatt az 1917-es polgári forradalomig nem is volt szociológia a nemzetközi rangú szentpétervári egyetemen, a szentpétervári társadalomtudományi iskola vezetője, M.M. Kovalevszkij (1851–1916) sem érte ezt meg, akinek olyan hívei és tanítványai voltak, mint Tahtarev, Engel vagy Szorokin.9 Szorokin saját személyében példa a szocializmus és a szociológia közötti rokonságra: serdülő és fiatal korában aktív szocialista, később pedig jeles szociológus volt, beállítottságában törés vagy magatartásában opportunizmus nélkül.10

Szocializmus és szociológia 1917 előttre visszanyúló társadalmi-szellemi közelsége és kapcsolatai eléggé tartósak kellett hogy legyenek, mert még az októberi forradalom után egy évtizeddel is hatottak. Így Szorokin 1917-ben Szentpétervárott az addig nem engedélyezett szociológia első egyetemi tanára lehetett, majd 1921-ben ugyanott – a bolsevikok győzelme után és kivégzésének veszélyét alig elkerülve – a szociológiai intézet igazgatója. Ugyanabban az időben Kovalevszkij-tanítványok tartottak ott szociológiai előadásokat, és az 1925-ben elhunyt Tahtarev volt valószínűleg a Szovjetunió utolsó szociológiai tanszékvezetője.11 A nagy változás azonban elháríthatatlanul bekövetkezett. A Szorokin kezdeményezésére 1918-ban létesített Inszocbibl nevű kutató-, dokumentációs és oktatóközpontot 1922-ben bezárták. 1922 végéig pedig valamennyi nagy egyetemen megszüntették a szociológia oktatását, és a professzorokat, mint Szorokint is, kivándorlásra kényszerítették. Ezzel szemben 1921-től Lenin kezdeményezésére „vörös professzorokat” kiképző egyetemi intézeteket létesítettek, melyek célja úgymond a társadalomtudományok a burzsoá ideológia által szétvetett egységének helyreállítása volt.12 Ugyanakkor a társadalmi formációk fejlődésével foglalkozó egyetemi tanszékeket is létesítettek. Ezt a történelmi materializmus elődjének tekinthető tantárgyat genetikus szociológiának is nevezték.13 De mivel szocializmus és szociológia kapcsolatai nem korlátozódtak az egyetemekre, e kapcsolatok Szorokin kényszerkivándorlásával és Tahtarev halálával sem szakadtak még meg. Egy meggyőződéses marxista – illetve az új hatalom iránt lojális – szociológia szolgálatait még a húszas évek végéig igénybe vette a kommunista rendszert, és ezek a szolgálatok kiterjedtek a nagy mozgásokon és felfodulásokon keresztülmenő fiatal szovjet társadalom több fontos szektorára. Így voltak empirikus vizsgálatok is, nevezetesen az agrárszociológia terén (a Központi Bizottság irányítása alatt több ezer parasztbirtokon végeztek vizsgálatot, állítólag Lenin sugallatára), az ipari munkásság körében, valamint a bűnözés meg a bürokratizálódás okainak felderítésére.14

4. A sztálini pártállam szocializmusa: megszűnik a szükségtelen,
sőt káros szociológia a Szovjetunióban, azután pedig majd mindegyik
„népi demokráciában” is

A Szovjetunióban diadalmaskodó „szocializmus” azért tűrte meg a szociológiát, mert ez a húszas években egyrészt már marxista vagy legalább marxizáló, másrészt pedig empirikus orientációjú volt, és a valóságot feltáró vizsgálataival segített egy új társadalom alapjainak a lerakásában. De ahogyan a sztálini egyeduralom megszilárdult, úgy hatalmasodott el az eszmei és gyakorlati türelmetlenség; ez már egy egészen más szocializmus volt, és a szociológiával való „békés együttélés” felszámolását is magával hozta. A húszas évek vége és a harmincas évek eleje táján – mint említettük – fokozatosan, szép csendesen elaltatták a szociológiát. Miután ez minden párt- vagy hivatalos határozat nélkül történt, csak következtetni lehet a szociológia megszüntetésének az okaira. Mindenekelőtt a húszas évek második felében, egy hosszabb ideológiai-filozófiai vita végén a materializmusnak egy dialektikus „egyetemes tudomány” jellegű irányzata diadalmaskodott, és ezzel egyidejűleg elítélték a pozitív tudomány elvét, a szociológia pedig a „burzsoá áltudomány” jelzőt kapta. 1929-ben megindult – ma már köztudott: óriási nehézségekkel és milliókra rúgó emberáldozatokkal – a kollektivizálás és iparosítás folyamata. Ebben az  időszakban a létéért harcoló párt- és államvezetésnek a társadalom feletti uralom biztosításáért, annak elemi átszervezéséért és átalakításáért kellett küzdenie. Ebben a helyzetben már mit sem tudott volna kezdeni egy empirikus szociológia objektív vizsgálataival és e vizsgálatok adta értékítéletektől mentes felismeréseivel. A pártvezetőségnek nem a tényekre, hanem politikai döntések nyilvános igazolására volt szüksége,15 a szociológia pedig éppen ellenkezőleg a szabad kutatásért és a kutatások eredményeinek folyamatos nyilvánosságra hozataláért szállt síkra, melyből kiderültek volna „a szocialista építést kísérő káosz mindenkori arányai”.16 Ez is mutatja, hogy az ortodox pártszocializmus még egy a marxizmus elveit valló szociológiát is egyre inkább veszélybe sodor, majd teljesen megszüntet, ha ez a kutatás szabadságát vallja. A szovjet „szocializmus” vezetői teljesen el voltak foglalva a szocializmus és kommunizmus építésének gigantikus feladatával. Ehhez viszonyítva a még teljesen strukturálatlan és elemi átnevelésre váró néptömegek empirikus állapota nem jelentett társadalmi értéket, és emiatt az ilyesmivel való tudományos foglalkozást értelmetlen energiapocsékolásnak tekintették.17

A szovjet-oroszországi szociológia megszüntetése mindezen körülmények ellenére – mint láttuk – nem történt túlzottan gyorsan, és nem volt egyetlen hatósági aktus. Így még 1933-ban is közzétettek egy ipari munkások szabadidő-felhasználásával foglalkozó empirikus felmérést.18 A vontatott elnémítás egyik feltehető oka az volt, hogy a vizsgálatokat a vége felé már marxista, tehát a szocializmushoz hű szellemiség hatotta át. Mindent összevetve a pozitív, empirikus szociológiából „burzsoá áltudomány” lett, és a szociológia addigi szerepét a történelmi materializmus vette át, amely immár „társadalomtudomány” néven azt állította magáról, hogy dialektikus filozófia is, a cselekvés tudománya is és ugyanakkor (pozitív) szociológia is. Immár teljes volt a marxista szociológia bekebelezése a sztálinista pártszocializmus össztudománya által.

A szociológiának a Szovjetunióban mintegy harminc évre való elnémítása ellenére a közbeeső időszak sem volt e téren teljesen eseménytelen, igaz, hogy ezek az események a Szovjetunió által megszállt országokban, az úgynevezett népi demokráciákban játszódtak le. A szovjet, „felszabadítás” után néhány évig még több, viszonylag szabad országban létezett szociológia, majd 1949–50 körül a Szovjetunióhoz hasonlóan itt is teljesen megszüntették.

Okot az illetékes párt- és államvezetés általában nem közölt, de a lényeg ugyanaz volt, mint a szovjet szociológia megszüntetésének esetében: a hivatalos szocialista ideológia a szociológia funkciót is teljesíti, emiatt szociológiára nincsen szükség. – A megszüntetést egyedül

A lengyel szociológia

kerülte el. Ennek részben szociológián belüli, részben szociológián kívüli okai vanak. Néhány főbb szociológián belüli ok: a lengyel – marxista és nem marxista – szociológiának eddigre már több évtizedes hagyománya és nemzetközi tekintélye volt. Így Florian Znaniecki (1882–1958) már az első világháború előtt is dolgozott az Egyesült Államokban, és itt W. I. Thomasszal együtt 1918 és 1921 között kiadta Polish Peasant in Europe and America című, tárgyválasztását és módszertani újításait illetően egyaránt klasszikusnak nevezhető művét. Az ennek köszönhető nemzetközi elismertség hozzájárult a lengyel szociológia országon belüli tekintélyének és a szociológusok táborának növeléséhez is. Az 1956 tavaszán Poznanban lezajlott munkásfelkelés okainak kivizsgálására a kormány egy szociológus bizottságot küldött ki. Ebben a legismertebb személyiség a szintén nemzetközileg rangos Stanislaw Ossowski (1987–1963) volt.19 Ossowskit 1951-ben a marxizmussal szembeni negatív és revizionista álláspontja miatt bírálták, de szociológiai tanszékét a varsói egyetemen megtarthatta, majd a lengyel 1956-os mozgalom során – ezt egyrészt a magyar októberi forradalommal, másrészt a későbbi Szolidaratiás mozgalommal hozzák összefüggésbe20 – az ország szociológiájának az élére állt.

Egy tudományág igen fontos értékmérője, hogy milyen alapossággal, milyen nyíltsággal és valósághűséggel foglalkozik saját történetével. Nos, Lengyelországban ezen a téren sem némították el a szociológiát: Jan Szczepanski marxizáló, de igen alapos szociológiatörténete 1969-ben már a harmadik lengyel kiadást érte meg. Egyébként ennek fordítása volt 1973-ban az éledező magyar szociológia első magyar nyelvű szociológiatörténeti munkája.21 Fontos értékjelző az is, hogy a lengyel szociológia legfontosabb publikációs orgánuma a csak angolul szerkesztett The Polish Sociological Bulletin volt, mely a belhoni szociológusok fő publikációs orgánumaként is szolgált. Megemlítendő továbbá a teoretikusként és empirikusként egyaránt nemzetközi rangot szerzett Stephan Nowak.22 A szociológia egyetemi oktatását sem számolták fel egészen. A varsói egyetemen kívül meg tudott maradni a szociológia e jórészt katolikus ország jeles katolikus egyetemén is: a lublini katolikus egyetemen továbbra is jelentős szociológiai oktatás és kutatás folyt. Mindazonáltal voltak olyan szociológusok is, akiknek el kellett hagyniuk az országot, de nem foglalkozásuk, hanem zsidó származásuk miatt. Az 1968 márciusában kezdődő értelmiségi és diáktüntetések elfojtását a párt antiszemita – a hivatalos szóhasználat szerint anticionista – kampányra használta fel, emiatt kellett Zygmunt Bauman szociológiaprofesszornak is Nyugatra távoznia (a fiatal, később világhírre szert tevő Adam Michniket ugyanekkor több évre leültették).

A lengyel szociológia tudományos jelentőségét és szervezeti erejét legjobban a Szolidaritás mozgalom nyilvános virágzásának mintegy másfél éve bizonyítja (1980–1981). A mozgalomban az élen jártak a szociológusok, jeles egyetemi tanároktól kezdve, tanársegédeken át diákokig. Az önkorlátozónak nevezett mozgalom egyik legjobb elemzését helyszíni élményei alapján, hitelesen egy jól ismert szociológusnő adta.23 Az önkorlátozás gondolata egyébként keresztény etikai elveken alapult.24 Szociológusok Szolidaritásban vállalt szerepének egyik fontos és maradandó példája az az egész Lengyelországra kiterjedő szociológiai vizsgálat, amelyet Alain Touraine híres párizsi szociológiaprofesszor diákjai, lengyel szociológus diákokkal karöltve és a mozgalom politikai és egyetemi vezetőinek nyílt támogatása mellett 1981-ben végeztek.25 A legtöbb szociológus aktívan részt vett a Szolidaritás mozgalomban, majd a hadiállapot kihirdetése után sokan börtönbe kerültek.26 A szociológián kívüli ok pedig az volt, hogy a lengyelek mindig is híresek voltak hazafiasságukról és az oroszokkal szembeni ellenszenvükről, illetve önállósági hajlamukról. A szocializmus valamennyi „népi demokráciát” kötelező moszkvai előírásaiból Lengyelországban nem valósult meg minden, például a mezőgazdaság kollektivizálása; e lengyel önközpontúság talán a szociológia életben maradásában is közrejátszott. A szociológia országos szerepét – és egyúttal szinte az egész lakosság mozgósíthatóságát a szovjet „szocializmus” elleni összefogás érdekében – megint legjobban a Szolidaritás-időszak dokumentálja. Ahhoz, hogy a fentebb említett együttműködés a szovjet típusú szocialista rendszer nyugati elvi „ellenségeivel” nyíltan megnyilvánulhasson, ha csak latens módon is, de hozzá kellett járulnia a lengyelek szovjetellenességének. Mindenesetre ennek is szerepe kellett hogy legyen abban, hogy a szovjet táborban a sztálini szocializmus egyedül Lengyelországban nem kebelezte be a szociológiát.

5. A szocializmus megreformálásához elengedhetetlen a valóság megismerése: a marxista szociológia újjászületése

A szovjet rendszerben tehát három évtizeden keresztül szinte sehol nem volt szociológia. Akárcsak a beszüntetés, természetesen az újjászületés is a szovjet szocializmus vezető hatalmától indult ki. A Szovjetunióban a szociológia már az ötvenes évek vége felé kezdett feléledni. Felfedezték ugyanis, hogy az immár letagadhatatlan bajokat a pártszocializmus sem megmagyarázni, sem megoldani nem képes. 1956 például az enyhülés, a híres huszadik szovjet pártkongresszus éve. A szociológia inkorporálása óta ugyanis nyilvánvalóvá vált, hogy a rendszer reformokat igényel, és az emberek szabadságra vágynak, másrészt a termelés akadozik, mert a munkaerő a még 1940-ben kibocsátott törvényerejű rendeletek megkötöttségei miatt szinte a röghöz kötöttség állapotában van, munkahelyéről el nem távozhat. Ezt a helyzetet a huszadik pártkongresszust követően 1956-os rendelet szüntette meg, melynek hatására vándorlásba kezdtek a Szovjetunió dolgozó tömegei, hogy megkíséreljék életkörülményeiket megjavítani. Ezáltal viszont sok üzemben és az egész népgazdaságban lehetetlenné vált a tervszerű gazdálkodás. Erre fordultak az illetékes vezető szervek az egyetemekhez, majd mivel a történelmi materializmus a hibák kiküszöbölésére nem volt felhasználható, még fellelhető szociológusokat kértek fel, hogy empirikus felmérésekkel segítsenek a helyzetet elemezni.27 Ebben az időben rendezték meg egyébként Amszterdamban a harmadik szociológiai világkongresszust, melyre a nyugati kapcsolatokat addig bojkottáló szovjetek is küldtek küldöttséget. Azt tapasztalták, hogy ebben az előttük kitárult „ellenséges” világban érdemes szociológiai szerepet – is – vállalni.

Ezzel megindult egy hosszabb folyamat, melynek során a párthű szociológia nem minden küzdelem nélkül a szovjet szocializmus által ellenőrzött, de növekvő szerephez jutott. A szociológia visszafogadása – akárcsak annak idején a betiltása – hosszabb folyamat volt, funkciói nem voltak tisztázva, szocializmus és szociológia viszonya hatalmi és harci kérdés volt – és nem csak a Szovjetunióban. Nemrégen diákkorukra visszapillantó orosz tudósok a hatvanas évek közepét jelölték meg a hivatalos újrakezdés hozzávetőleges időpontjaként. A szociológia szerepének ellenőrzöttsége elsősorban azáltal volt nyilvánvaló, hogy nem volt szabad szociológiának nevezni, hanem általában csak konkrét társadalomkutatásnak (Kelet-Németországban pedig marxista–leninista szociológia lett a hivatalos elnevezés). E tudomány legfőbb funkciója, az elméleti munka továbbra is a pártállami szocializmus központi tudományának, a dialektikus és történelmi materializmusnak volt fenntarva. Csak lassan, egy-két évtized alatt erősödött meg és lett önállóbb a szociológia, elsősorban Moszkvában, Leningrádban és Novoszibirszkben, ebben az új tudományos központban, ahol is kiemelkedő képviselői a gorbacsovi évek, a peresztrojka idején a pártvezetés reformpolitikájának tanácsadóiként – így például Tatjana Zaszlavszkaja asszony – nyilvános tekintélyre is szert tettek.28

A szovjet „szociológia” újjászületését nyomon követték a népi demokráciák hasonló fejleményei. A szociológia engedélyezését és jellegét illetően a szovjet rendszeren mint egészen belül eleinte heves küzdelmek folyhattak az egyes pártok és a vezető tudománypolitikai szervek között. Úgy tűnik, hogy a „haladók” csoportja a magyarokból és a lengyelekből, a „konzervatívoké” az NDK-sokból és a csehszlovákokból állt. A szovjeteknél mindkét irányzat képviselve volt, a népi demokráciák szociológusai közül ki-ki saját irányzata orosz híveivel igyekezett együttműködni. A cseh(szlovák) szociológia, olyan kivételektől eltekintve, mint Jaromir Klofac,29 az egész szovjet éra alatt a dogmatikus szocializmus kiszolgálója volt. A „Prágai Tavasz” 1968-as fellángolása, majd leverése után30 az értelmiségiek nagyarányú elmenekülése és a tudománypolitika újabb szigorodása következett, a szociológia ismét a dogmatikus pártszocializmus uralma alá került.

Mivel a két nyitottnak számító ország szociológiája közül a lengyel szociológiával már foglalkoztunk, és a magyar szociológiát külön írás tárgyalja, a következőkben a zártnak számító

„NDK”-szociológia

vázlatos ábrázolását kíséreljük meg. Ez a szociológia elsősorban amiatt volt zárt, mivel egy mesterségesen létrehozott és rövid élete végéig nemcsak megszállt és erősen militarizált, hanem fallal is körülvett országban működött, melynek általános, (nagy)politikai légkörét szigorú dogmatizmus jellemezte. Ez a dogmatizmus járta át meg át a társadalomtudományokat is, amelyeket már 1933, a hitlerizmus hatalomra jutása óta a szociológiai intézmények és szellemiség hiánya jellemzett. E hiány vált folytonossá 1945 után, most már a szovjet megszállás szociológiallenessége révén is. Bár a háború után néhány évig volt még itt-ott – így a rostocki egyetemen 1951-ig – szociológiaoktatás.31

Az NDK-szociológiának e tudományt illető dogmatikus voltához már az hozzátartozik, hogy bevezetésében nem éppen az első volt a „szocializmus országai” között. Míg – amint láttuk – Lengyelországban törés nélkül folyt a szociológia művelése, a Szovjetunióban pedig már 1956 és 1960 között ismét létezett „konkrét társadalomtudomány”, addig Ulbricht egy a novoszibirszki egyetemen tett látogatása során tapasztalta először, hogy a Szovjetunióban van szociológia, és hazatérve indíttatta az NDK-szociológia bevezetését.32 Milyen jellemző, hogy egy szovjet uraira leső diktátor ad parancsot egy tudomány életének megindítására! Az NDK szociológiájának dogmatizmusát mi sem jellemzi jobban, mint az, hogy már elnevezése is „marxista–leninista szociológia”,33 ahogyan egyetlen más szocialista országban sem nevezték.

Ennek ellenére nem volna helyes en bloc elítélni az NDK szociológiáját. „Mint tudományos diszciplína nem volt kritikus, hanem hozzáidomult az államszocializmushoz, bár egyénileg sok okos és kreatív női és férfi művelője akadt.”34 Vera Sparschuhnak, aki ezt a diszciplínát kezdőként belülről alaposan megismerte, majd 1989 óta szabadon műveli, ez az ítélete indokolt és méltányos. Minden egyéni tudás be volt szorítva a pártszocializmus marxista–leninista intézményrendszerébe. Ennek ma, visszatekintve számos jelét lehet felfedezni. Nincsenek például szakaszok e rövid életű tudományban, mert végig lappangó küzdelem folyt a szocializmus funkciónak és lehetőségeinek meghatározásáért, a marxizmus– leninizmustól talán kivívható szerepért és viszonylagos önállóságért. Így érthető, hogy az NDK-szociológia erősségét nem az elméleti kérdések jelentették, viszont viszonylag jó teljesítményt nyújtottak egyes szakszociológiák.35 Ugyanakkor az NSZK-ban az NDK-szociológiát ismertető reprezentatív kötetek jelentek meg. Odabent, a falon belül viszont az NDK államszocializmusa még a gorbacsovi peresztrojka Moszkvából 1985-től jött hullámainak is igyekezett ellenállni, és ennek megfelelően a hivatalos szociológia még ezekben az utolsó években sem vetette fel saját szükséges megújulásának kérdését,36 ez csak a falomlás után következett be...

Ha azonban az NDK-szociológia a maga egészében a keletnémet szocialista rendszer vazallusa volt is, volt számos élethű, jó szociológiát űzni képes társadalomtudós, aki a rendszer fölé tudott emelkedni. Ezt mutatja az utolsó NDK-évek szociológiai könyvtermelésének elemzése is: a legkülönbözőbb tárgyú publikációk a maguk összességében a bajokból, burkoltan és nagyon kis adagokban, sok mindent a párt- és államvezetés tudomására hoztak, ez azonban nem talált meghallgatásra.37 A marxista–leninista szocializmus nem hallgatott a szociológiára. A szociológusok csak a rendszer összeomlása után, e tudomány újonnan elnyert szabadsága segítségével tudták ezopuszi nyelvüket elhagyni és tudásukról, szellemi alapállásukról őszinte bizonyságot tenni. Ez az alapállás sajnos nem játszott szerepet a falomlásnál: a rendszer utolsó évében különféle módon tüntető és lázadó sok ezer polgár között szociológust nem tartottak számon. A „marxista–leninista szociológia” nem hivatalos elutasítását azonban mindenesetre bizonyítja a Hansgünter Meyer által egybegyűjtött, 1990-ben megjelent tizennégy tanulmány.38 Ezek a változás évében íródtak, illetve nem idézhető belső iratok, zárolt anyagok és íróasztalokban rejtőző írások voltak. Amilyen különleges esemény volt az NDK-nak mint államnak az összeomlása és nyomtalan eltűnése, olyan érdekes jelenség az is, hogy vele együtt a „marxista–leninista” szociológia tudománya is megsemmisült. Jeltelen sírjánál ott állt számos tudós is, aki túlélte tudományát, sajnálva, hogy egy indulófélben lévő változást már nem támogathat.39

Összegező pillantás

A kelet- és kelet-közép-európai szocializmus és szociológia viszontagságos és ellenséges hozzáállások által jellemzett viszonyának a kulcsát az alapvető rokon vonások adják. A szociológiát és a szocializmust egyaránt a haladásba és annak dialektikus hármasságú előremenetelébe vetett hit jellemezte, válságos jelennel és az egész emberiség reménybeli boldog jövőjével. Elválasztást jelentett: egyfelől a szellem, a tudomány, a reformok és a valóságkeresés eszméje, másfelől az „alépítmény”, a forradalom és a hatalom erőszakos gyakorlása. Ugyanakkor az eszmeközösség – a közös ellenség, a „reakciós erők” elleni harc – tartotta életben szociológia és szocializmus oroszországi, majd szovjetoroszországi együttműködését, mígnem a szovjet szocializmus győzelme az elválasztás tényezőinek diadalát hozta: a forradalmi hatalomnak megvolt a maga saját tudománya, nem volt szüksége annak valóságot kereső változatára.

A szovjet szocializmus béklyóinak Kelet-Közép-Európában csak a lengyel szociológia nem vetette alá magát. A többi ország – az élenjáró Szovjetunió kezdeményezésére – akkor kezd a szociológiához lassan visszatérni, amikor e társadalmakban el kell már kezdeni a létező szocializmus alapvető gyengeségeinek feltárását, amihez a szociológia valóságkeresése is szükséges. Nem volna helyes egy ilyen írásban annak magyarázatát megkísérelni, hogy a szocialista világrendszer összeomlása miért volt mégis elkerülhetetlen. De ha mégis keresünk „szocializmus és szociológia” témakörében mégoly parciális okokat ezen összeroppanás részbeni magyarázatához, úgy a következőket lehetne mondani: nemcsak a szovjet szocializmusnak voltak súlyos tehertételei, hanem magának a szociológiának is voltak komoly fogyatékosságai, túl sokszor nem volt képes elhatárolódni – önmaga számára sem – a szocializmus uralkodó formájától, (részben emiatt) késve jött és erőtlen volt, nem fogta fel a „tiszta tudomány” és a hatalmi politika közötti elvi és gyakorlati különbséget. Végül: általában nem tudott teljesen szakítani a szocializmust végső soron romba döntő (közös) hit – „van haladás valamilyen kollektív bőség felé” – illuzórikus voltával. Legyünk azonban igazságosak: ennek felismeréséhez nem volt – helyesebben: nem lett volna – elég a valóságkutatás szabaddá tétele, hanem alternatív össztársadalmi elméletek kellettek volna, szabad vitákkal és a politikai cselekvés szabadságával. Ilyesmi Kelet-Európában semmilyen szocializmus, de a szociológia kereteibe sem fért volna bele.

IRODALOM

Ahlberg, René (Hrsg.): Soziologie in der Sowjetunion. Freiburg im Breisgau, 1969.

Balla, Bálint: Die letzten fünf Jahre der DDR-Soziologie im Spiegelbild ihrer Buchveröffentlichungen. Soziologische Revue, 1991. 389–411.

Balla, Bálint–Sterbling, Anton (Hrsg.): Soziologie und Geschichte – Geschichte der Soziologie. Hamburg, 1995.

Balla, Bálint–Sterbing, Anton (Hrsg.): Zusammenbruch des Sowjetsystems. – Herausforderung für die Soziologie. Hamburg, 1986.

Bernsdorf, Wilhelm–Knospe, Horst (Hrsg.): Internationales Soziologenlexikon. Bd. 1 Stuttgard, 1980. Bd. 2. Stuttgart, 1984.

Fetscher, Iring et al.: Sozialismus. Berlin–Darmstadt–Wien, 1968.

Friedrichs, Jürgen: Sozialwissenschaftliche Dissertationen und Habilitationen in der DDR. Berlin–New York, 1993.

Heberle, Rudolf: Hauptprobleme der Politischen Soziologie. Stuttgart, 1967.

Kende, Pierre – Pomian, Krzysztof (Szerk.): 1956. Varsovie–Budapest–Paris, 1978.

Kontinent. Sonderband Prag. Frankfurt/M, 1976.

Ludz, Peter Christian (Hrsg.): Soziologie und Marxismus in der Deutschen Demokratischen Republik. Bd. 1. und. 2. Neuwied und Berlin, 1972.

Meyer, Hansgünter: Intelligenz, Wissenschaft und Froschung in der DDR. Berlin – New York, 1990.

Nachrichten aus der CSSR – Dokumentation der Wochenzeitung „Literárni listy”. Frankfurt/M, 1968.

Nowak, Stephan: Value Systems of the Polish Society. 1980. 2, 5, 20.

Nowak, Stephan: Valeurs et attitudes du peuple polonais. Pour la Science, Paris, 1981. 12, 23, 47.

Nowikow, Nikolaj: Die Soziologie in Russland. Wiesbaden, 1988.

Ossowski, Stanislaw: Class structure in the Social Consciousness. London, 1963.

Pomian, Krzysztof: Pologne: défi a l’impossible? De la révolte de Poznan a „Solidarité”. Paris, 1982.

Simirenko, Alex (Ed.): Soviet Sociology. Chicago, 1966.

Sombart, Werner: Sozialismus und Soziale Bewegung. Jena, 1908.

Sorokin, P. A.: A long Journey. New Haven, 1963.

Szczepanski, Jan: Some Characteristics of Contemporary Polish Society. In: The Polish Sociological Bulletin, 1964. 2, 5. és köv.

Szczepanski, Jan: Polish Society. New York, 1970.

Szczepanski, Jan: A szociológia története. Bp., 1973.

Sparschuh, Vera–Koch, Ute: Sozialismus und Soziologie. Opladen, 1997.

Staniszkis, Jadwiga: Polands Self-Limiting Revolution. Princeton, 1984.

Tischner, Jozef: Ethik der Solidarität. Graz, 1982.

Touraine, Alain (et al.): Solidarité – Analyse d’un mouvement social – Pologne 1980–1981. Paris, 1982.

Wörterbuch der marxistisch-leninistischen Soziologie. Kölnd und Opladen, 1969. (3. kiadás 1983.)

 

JEGYZETEK

  1. A szocialista mozgalmak történetét jól ismerteti a legtöbb európai és tengerentúli országra kiterjedően Fetscher (1968).

  2. Az Internationales Soziologenlexikon 1. kötete a szocializmusnak a következőkben felsorolt vezetőit szociológusokként tárgyalja.

  3. A „szociális mozgalom” fogalmat Lorenz von Stein, a szociológusként is számon tartott közgazdász vezette be.

  4. A szociális mozgalmak rendszerező tárgyalása áll Rudolf Heberle politikai szociológiájának (1967) középpontjában.

  5. W. Sombart. (1908): 1.

  6. Uo. 305.

  7. Szabó Máté számos e tárgyba vágó munkája közül legalább a következő kettőt megemlítjük. Magyar viszonylatban: Soziale Bewegungen und politischer Protest im postkommunistischen Ungarn. In: D. Seger (Hrsg.): Konfliktregulierung durch Parteien und politische Stabilität in Ostmitteleuropa. Frankfurt/M, 1994. 131. és köv. Nemzetközi viszonylatban: Post-Communist Protest in ECE. In: The Challenge of Europeanization in the Region: East Central Europe. Bp., 1996. 313. és köv.

  8. Ehhez lásd R. Ahlberg, az orosz és a szovjet marxizmus és szociológia kiváló ismerőjének munkáját. (1969): 10.

  9. Uo. 11 – Az 1917 előtti orosz szociológia részletes elemzését lásd N. Nowikownál (1988).

10. Szorokin oroszországi, korai szovjet-oroszországi szerepével és a forradalmi idők általános ábrázolásával kapcsolatban lásd a szociológus önéletírását (1963), valamint írásomat a jelen kötetben és az ott idézett irodalmat.

11. R. Ahlberg (1969): 11.

12. A. Tchernych, kiváló mai szociológus, az újabb szovjet szociológiával foglalkozó egyik tanulmányát lásd in: B. Balla–A. Sterbling (1995): 151–167.

13. Uo. 160.

14. R. Ahlberg: i.m. 12–13.

15. Uo. 16.

16. Uo. 17.

17. Uo.

18. Uo. 14.

19. S. Ossowski egyik a marxizmus gyengéit is bíráló munkája egy igen jó nevű angol kiadónál is megjelent.

20. A lengyel és a magyar október összehasonlítását lásd P. Kende és K. Pomian (1978) munkájában, jeles nemzetközi – magyar és más – szerzők tollából, a lengyel 1956-nak a Szolidaritás–mozgalomra való kihatását pedig K. Pomian (1982) művében.

21. Szociológiatörténetét lásd J. Szczepanski (1973) művében. Számos egyéb műve közül lásd (1964) és (1970).

22. Lásd például S. Nowak (1980) és (1981) elméleti és empirikus szempontból egyaránt tartalmas tanulmányát.

23. Lásd J. Staniszkis asszony (1984) munkáját.

24. Lásd a Szolidaritás mozgalom egyik tanácsadójának és lelkigondozójának a munkáját: J. Tischner (1982).

25. A. Touraine (1982).

26. 1981-ben a Varsói vajdaság Szolidaritásának külügyi vezetője egy diáklány volt, a Varsó városi Szolidaritás külügyi osztályát pedig ugyancsak egy szociológus vezette, aki például más egyetemi Szolidaritás-bizottságok segítségével (papír, sokszorosítógépek) készítette és terjesztette körleveleit stb. – A hadiállapot idején mindkettő börtönbe került. Kiszabadulásuk után a leány egy feltehetőleg a mozgalomban megismert férfi, 1989 után többszörös miniszter felesége lett, a diák éveken keresztül tévelyegve kereste élete értelmét, mígnem tragikus körülmények között meghalt.

27. R. Ahlberg: i.m. 20–23.

28. A szociológia újraindulásáról lásd V. A. Jadov (120.), illetve J.A. Levada interjúja (129.) in: V. Sparschuh (1997). A szovjet szociológia történetéről jó áttekintést ad az emigráns A. Simirenko (1966) tanulmánygyűjteménye, melynek írásai a cári időktől kezdve a sztálini és posztsztálin időkön át a hatvanas évekig vezetnek. Lásd továbbá Galina Luchterhandt: Az orosz szociológia a szovjet rendszer összeomlása előtt és utána. In: B. Balla–A. Sterbling (1996): 323–337., mely a nyolcvanas és kilencvenes évek szociológiáját tárgyalja.

29. Jaromir Klofac (1921–1981) kivételt képezett. Nagy erőfeszítéseket tett a szociológiának az egyetemeken való újra bevezetése és a Csehszlovák Szociológiai Társaság megalakítása (1964) érdekében. Klofacot 1970-ben eltiltották hivatásának gyakorlásától és a publikálástól.

30. Lásd ezekből az évekből két rendkívül tartalmas kötetet: Nachrichten... (1968) és Kontinent... (1976).

31. Lásd az NDK szociológia történetről rendkívül sokoldalúan és objektíven informáló Vera Sparschuhté (1997): 270.

32. Uo. 49.

33. Lásd a Wörterbuch... (1969) mindkét idézett kiadását. Már a cím is félreérthetetlenül leszögezi: itt a marxizmus–leninizmus szociológiájáról van szó. Jellemző, hogy keletnémet szerkesztésben, de Nyugat-Németországban az ottani terjesztés céljából adták ki. Még jellemzőbb, hogy míg az első kiadás viszonylag későn, 1969-ben jelent meg Kölnben, 1983-ban ugyanott már a harmadik kiadás jött ki, 535 helyett 758 oldal terjedelemben. Ennek fő oka a jóval több szócikk és a sokkal tudálékosabb és terjengősebb elhatárolódás a „polgári” szociológiától (például a „szociológia” szócikk 1969-ben kilenc és fél, 1983-ban tizenöt és fél oldalt foglal el). – Az NDK-szociológia nyugati terjesztéséhez nem kellettek feltétlenül keleti szerkesztőbizottságok. Lásd a P. Chr. Ludz (1972) által szerkesztett és jeles nyugatnémet kiadónál megjelentetett terjedelmes kétkötetes válogatást. Ennek sem lehetett jellemzőbb címe, mint „Soziologie und Marxizmus in der Deutschern Demokratischen Republik.”

34. V. Sparschuch (1997): 13.

35. Uo. 26. és köv. Továbbá általában jobb volt a doktori értekezések és a habilitációs iratok színvonala, mint a párt- és állami megbízású kutatótervek alapján készült kidolgozásúaknak. Vö. J. Friedrichs (1993) kötetében Vera Sparschuh gyűjtő és értékelő munkáját. Bár e munkák jó része is tele van a pártszocializmusra való hivatkozással és az NSZK-szociológiától való elhatárolódással (VIII

36. Uo. 14. és köv.

37. Lásd vizsgálatunkat az NDK-szociológia utolsó öt évének könyvterméséről: B. Balla (1991). Különösen ha e terjedelmes anyagot egészében szemléljük, nem lehet nem felfigyelni a különböző szakterületeket képviselő számos publikáció visszafogott, de összességében jelentős bírálatára.

38. Lásd H. Meyer (1990). E némileg későn érkezett kötet tanulmányai az NDK-szocializmus számos fontos területére kiterjedtek, így a gazdaság- és a nőpolitikától kezdve a tudományok nemzetközi színvonalához viszonyított elmaradáson át a főiskolák és az oktatási rendszer állapotának bírálatáig.

39. V. Sparschuh (1967): 113.