Október 2003
Pártok Európában

Kozma Tamás

Ötvenhat – személyes történelem

 

1956. október 23-án – mint mindig – kettő és három között értem haza az iskolából. Bár a Margithídon jöttem, akkor még senkit és semmit nem láttam. Nem is tudtam semmiről. Ebéd után elindultam a nagynénémékhez a közeli Széchenyi utcába. Náluk volt zongora, ott délutánonként szoktam gyakorolni. De aznap már nem érkeztem el hozzájuk. A Batthyány-örökmécsesnél barátok állítottak meg, akik elmondták, hogy „kitör a forradalom”. Így hát elindultunk együtt forradalmat nézni, és hamarosan a Bem-szobornál kötöttünk ki. Ez négy vagy öt körül lehetett.

A forradalom kitörése sem váratlan, sem hihetetlen nem volt. 1956 szeptembere és októbere izgalomban telt el, amiből az iskolánkba is beszűrődtek a hírek (a szüleim nem politizáltak). Október 6-a különösen emlékezetes nekem, mert én mondtam az iskolai megemlékezést (szövege valahol ma is megvan). Ma már persze inkább csak a hangulatára emlékszem azoknak a heteknek; ennyi is elég azonban, hogy érthetővé tegye a forradalmat.

Enyhe, október végi délután volt. Mire a Bem térre értünk, a szobor környéke már zsúfolásig tele volt emberekkel. Beszélt valaki, akit nem jól láttam, de akiről az terjedt el hirtelen, hogy Veres Péter. Ez mindjárt nyomatékot adott szememben a történteknek. Teljesen belevesztem a hangulatba, a tömegbe és az időbe, amely észrevétlenül röpült. Úgy hét és nyolc között morajlott végig a jelszó, hogy menjünk a Kossuth térre. Nagy Imre fog beszélni.

Elindultunk a Margit hídon. Az úttesten mentünk, a forgalom akkor már állt. Többé-kevésbé rendezetlen sorokban vonultunk, szemben rendőrök vagy katonák jöttek. Ekkor újabb jelszóra zendítettünk: „Új ruhát a honvédségnek!” „Le a sapkarózsával!” Talán a Kossuth-címert is követeltük. Lelkesültek és fáradhatatlanok voltunk. Ott masíroztunk a híd közepén, a tömeg erejével, és úgy éreztük, hogy ellenállhatatlanok és győzhetetlenek vagyunk. Sötétedett.

A Kossuth tér bejáratánál, az Alkotmány utcához közel kaptunk helyet; kis csapatunk beleolvadt a téren zsúfolódó emberáradatba. Ez megsokszorozta az erőnket és lelkesültségünket. Jelszavakat skandáltunk, Nagy Imrét követeltük, énekeltük fölváltva a Himnuszt és a Kossuth-nótát. Percek alatt elszállt, lefoszlott rólunk a bilincs, amelyet az elmúlt évek kovácsoltak ránk. Mind felszabadultabbak és merészebbek lettünk; valósággal röpültünk. Mintha többen is kiálltak volna az Országház erkélyére, de a tömeg lehurrogta őket. Végre kijött Nagy Imre – erőtlen és távolságtartó volt. A tömeg legalábbis nem ezt várta, csalódást keltett. Egyre többen zsúfolódtunk össze. Lassan kiszorultam a térről a Földművelésügyi Minisztérium háta mögé, a Szikra Nyomda bejáratához, a Kozma utcába. Ez úgy kilenc tájban lehetett.

Csak egy lépésnyire voltam otthonról, így hát hazaszaladtam. Nyilván látszott rajtam a lelkesültség, és a szüleim is nyilván hallgathattak már rádiót. Csak így érthető, hogy nem is ellenkeztek, amikor valamit ettem, aztán megint elrohantam. Azt ígértem, hogy később újra hazanézek.

De ebből nem lett semmi. Mire az FM-hez visszaértem, a tömeg már mozgásban volt. A Belváros felé tartottunk. Izgatott híresztelések hallatszottak, hogy a Rádiónál lőnek. Odamentünk.

Az Alkotmány utca és a Kiskörút sarkán megint rendőrökkel találkoztunk. Velünk sodródtak ők is. A Körút és a Kossuth Lajos utca kereszteződésénél, az Astoria előtt katonák álltak (talán „zöld ávósok”, vagyis határőrök). Csatlakoztak hozzánk. Nem mentünk, sodródtunk a Rádióhoz, ahonnan ekkor már lövések csattantak. Úgy tíz-tizenegy közt érkeztem oda.

Mondanom sem kell, semmit sem láttam. Csak embert ember hátán a szűk Bródy Sándor utcában, akiken keresztül nehezen tülekedtünk a Rádió közelébe (talán el sem értük). A lövöldözés elől mindenesetre a Múzeum széléhez menekültem, onnan pedig vissza a Körútra. Ott, nagyjából a Múzeummal szemben, valamelyik bérház kapualjában töltöttem a 23-ról 24-re virradó éjszakát.

 

Az órák szinte repültek, és bevallom, nem emlékszem részletekre. Csak arra, hogy úgy zsúfolódtunk össze abban a kapualjban – meg a többi, szomszédos ház tövében is –, mintha eső esne, és az elől keresnénk menedéket. (Ez a kapualjban állás aztán a következő két hétben rendszeressé vált a Belvárosban.) Az izgalom félelemmel keveredett, de fegyvere körülöttem senkinek se volt. (Fegyvert osztani láttam a Rádió előtt, én is odakerültem, de nem jutottam hozzá. Nem is tudtam volna mit kezdeni vele.) Egy pillanatra megérintett a rettenet – valamikor éjfél körül –, amikor egyikünket ott, a kapu alatt találat érte. A többiek félrehúzták, nem törődtünk vele. A bosszúvágy kerített hatalmába, amikor láttuk a tömeget áramlani – menekülni – a Múzeum mellett. Szovjet harckocsik vonultak el a Múzeum előtt – a velünk szembeni oldalon – a Kálvin tértől az V. kerület felé úgy négy óra tájt. Nyitott tetejüknél a katonák úgy feszítettek, mintha díszszemlére érkeztek volna. Egyszer csak lövés csattant a Múzeum felől, és az egyik orosz lehanyatlott. A többiek gyorsan lebújtak. Elégtételt éreztem.

Hat és hét közt leszállt a köd, és megszűntek az „események”. Mérhetetlen fáradtság vett rajtam erőt az átvirrasztott éjszakától, de főleg az előző napi lázas izgalomtól. Egyszerre eszembe jutott, hogy egész éjszaka nem voltam otthon, és hogy másnap is nap lesz, iskola, munka. Szétszéledtünk a kapu alól, és elindultunk hazafelé. Hallottam, hogy lezárták a Belvárost – megpróbáltam a körúti bérházak sora mögött, kerülő úton hazaérni. De nem lehetett; tényleg mindenütt ballonkabátos alakok álltak – kettesével, hármasával –, engem is megállított hirtelen kettő. Kérdezték, hová megyek (haza), hol voltam (nem tudtam és nem is mertem éjszaka hazamenni), fegyver van-e nálam. Végigmotoztak, és én nagyon megijedtem, mert eszembe jutott, hogy a zsebemben egy csomó röplapot gyűjtöttem össze mementónak. De őket nem ez érdekelte, hanem a pénztárcám, amit talán pisztolynak vagy lőszernek nézhettek. Egyszerre rám fogták a géppisztolyt, és elővetették velem a pénztárcát. Aztán rám parancsoltak, hogy takarodjam haza, és ne is menjek ki az utcára addig, amíg a rádió nem mondja. Hét és nyolc közt értem haza.

Apám dühös volt, anyám pedig ijedt, mert nem kapott rólam hírt. Egész éjszaka a rádiót hallgatták, és szomszédoltak a házban, hogy megtudják, mi is történik odakint. Megkönnyebbültek, hogy végre otthon vagyok. Amit én láttam, s amit ők hallottak, abból lassan kikerekedett egy történet (ami számomra sohasem lesz egészen világos). Október 23-a így is maradt meg bennem: egy történet, amely félszavakból, elhallgatásokból, értetlenségekből és lelkesült reménykedésekből szövődik.

 

A következő napok mintha álomban teltek volna el, remény és kétség között. Folyton szólt a Szabad Európa, de még ennél is fontosabbak voltak azok az összebújások, amik közben szüleim és a házbeli ismerősök, rokonok – főként R. F. I., a lelkész és a hozzá járók, nála gyülekezők – híreket cseréltek és elgondolásokat szövögettek. Álom és ébrenlét e hosszúra nyúlt mezsgyéjén kiemelkedik néhány emlékkép.

Október 25-én a Parlament felé mentem, hogy lássam, mi történik odakint. A Kossuth téren néhány szovjet tank állt háttal az épületnek, szemben a térrel; a katonák épp a civilekkel barátkoztak (mintha zászlóikat adták-vették volna). A tér most nem volt annyira zsúfolt, mint 23-án este, de sokan voltak most is kint. Nagyjából a Kúria épületéhez értem, amikor csattanások visszhangzottak, lövések hangja. Az FM oszlopcsarnoka alá húzódtunk, látni véltem az összeeső embereket. R. F. I.-vel együtt menekültem haza.

Életveszélyben nem voltam, csak egyszer. Néhány nappal később kenyérért indultam a Kiskörút túloldalán lévő pékhez, ahová nagyanyám a háború óta járt. Épp kiléptem a kapualjból a járdára, hogy átmenjek az úton, amikor csattanás hangzott, és valaki visszarántott. Nem néztem körül, és nem vettem észre, hogy a Nagy Ignác utcában egy szovjet tank áll, és pásztázza az Alkotmány utcát. Nem éreztem sem ijedtséget, sem félelmet. Szinte a tudatomig sem jutott el, hogy életveszélyben forogtam.

Pedig utólag végiggondolva többször is veszélybe kerühettem volna. A 49-es villamosra szálltam, hogy a Kálvin térre menjek (már nem tudom, miért). A Deák térnél a villamos megállt. Megint hallottam a jellegzetes, éles csattogást, a géppisztoly hangját. A villamos peronján állva figyeltük – sokadmagammal, mintha biztonságban lennénk –, amint a szemben lévő Madách-házak falához lapulva emberek futnak, és lőnek egymásra.

Leszálltam a villamosról, gyalog mentem tovább a Múzeum felé. A zsinagógával szemben, a körút túloldalán boltok sorakoztak betört kirakatokkal. Láttam, hogy a kirakatban minden a helyén van, senki nem nyúlt semmihez. Furcsa, de ezt akkor valahogy természetesnek tartottam. Rajtam is erőt vett valami általános erkölcsi emelkedettség, valami megtisztulás, ami az áldozással és az áldozattal jár együtt.

Később hosszabb utakra merészkedtem, kenyérért a Zrínyi utcába, bámészkodni a Blaha  Lujza térre, szörnyülködni a Nyugatihoz. A Zrínyi utcában, ahol kenyérért álltam, belelőttek a sorba; egy fegyveres elbújt mögénk, a többiek pedig végigpásztáztak bennünket. Többen kiestek a sorból (a pék gyorsan bezárt). Mégis, holttestet először a Nagykörúton láttam, a Harminckettesek terénél. Ott szörnyű volt a rombolás, házak omlottak le, belövések ásítoztak, mint ostrom után, alig több mint tíz éve. De akkor még kicsi voltam, nem engedtek az utcára. Most viszont a törmelék közül  kőporos pufajka ujja nyúlt elő, és ahogy a szememmel végigkövettem, kirajzolódott belőle egy elesett ember teteme. Ez volt az első halott, akit saját szememmel láttam (talán azért is maradt meg ennyire világosan). De sokan lehettek; a Harminckettesek szobra előtt voltak eltemetve, sírjukon sokáig égtek gyertyák, maradtak virágok.

A Batthyány-örökmécsesnél ávóst üldöztek, ez váratlan, meghökkentő és ijedelmet keltő volt. Az ember átment a téren, hosszú bőrkabátot hordott (akkor ez nagy divat volt). A bőrkabát és a barna cipő valahogy árulkodó lehetett; mindenesetre kiáltások hangzottak (ávós, ávós), pillanat alatt tömeg vette körül, meg akarták ragadni. Nem emlékszem, mi történt vele – talán valahogy sikerült kimagyarázkodnia. Ilyesminek többször voltam tanúja, legemlékezetesebben a Nyugati előtt. Ott meg is fogtak valakit, és hiába magyarázkodott, a szemem láttára meglincselték és fölakasztották. Napokig lógott a fán. Ugyanúgy, mint egy másik az Oktogonnál, elfeketült arccal és kidülledt, véres szemmel.

Néhány tanítóképzős véletlenül összetalálkozott, én például F. I.-vel, osztálytársammal és barátommal, aki Óbudáról gyalogolt a Margit hídhoz. Mások a Nagykörutat járták, egyeseknek talán fegyverük is volt. Hasonló történeteket mesélt  M., a nagynéném, aki a Kertész utcában tanított, és akinek nem egy tanítványa azzal dicsekedett, hogy beállt nemzetőrnek (M. ezt riadtan mesélte, mivel ezek a fiúk előzőleg épp hogy szélsőséges és könyörtelen baloldaliak voltak.) Családunk más tagjaitól – főleg a budaiaktól – azonban tulajdonképp el voltunk vágva (a kitelepítés óta telefonunk sem volt, illegálisan laktunk nagyanyám társbérletében). Ezért voltunk annyira ráutalva a szomszédainkra.

Ötvenhat egyik velejárója – mint minden ijedelemé és nagy megrendülésé – sok hirtelen és megmagyarázatlan kibékülés volt. Egykori lakásunkban három család lakott, akik nemigen álltunk szóba egymással. Most egyszerre kérdezgetni kezdtük egymást, közösen  hallgattuk a rádiót, és együtt faggattak engem, aki a legtöbbet járkáltam az utcán. Ugyanígy történt a lépcsőházban is, ahol régi jó szomszédok nemszeretem új beköltözőkkel laktak együtt. W. bácsi és M. néni följöttek, és elmesélték, hogy a fiaik Izraelbe menekültek. Egyszerre összejártunk N. S-ékkel; nagyapám révén régi ismerősök, mert N.S.-t a nagyapám taníttatta, de ezt ő nehezen bocsátotta meg nekünk. Most együtt hallgattunk rádiót.

De a biztos és állandó támpont R. F. I. volt, akihez szüleim csaknem minden délután vagy este átmentek. R. F. I. és a lakása – egyben lelkészi hivatal – forradalmi találkozóhelynek számított. Sokan megfordultak ott; a készülődő többpártrendszer második vonalából gyakorlatilag mindenki, akiről akkoriban hallani lehetett, főként erdélyiek. Hosszan latolgatták a kisgazdapárt újjászervezésének esélyeit vagy a Petőfi-párt programját. R. F. I-nek nemzetközi egyházi kapcsolatai voltak, elsősorban angolszász országokkal; nála mindig friss hírekhez vagy autentikus kombinációkhoz lehetett jutni. Híreket és álhíreket, rémhíreket és félinformációkat egyforma mohósággal fogyasztottunk, ittuk a csalóka reményt.

A reményre, hogy minden megváltozik, családom igencsak rá volt éhezve. Attól kezdve, hogy szüleimet kibombázták a lakásukból, és az ostrom alatt a nagyanyámékhoz költöztünk, szinte évente történt valami rossz velük. Ostrom, GPU-fogság, apám leütése és kifosztása a nyílt utcán, nagyapám vagyonának államosítása, lakásunk társbérletesítése, állásvesztés, kitelepítés, kitiltás Budapestről. Apám és anyám családja mind a két oldalon – apámé, amely a Horthy-rendszer establishmentjének jómódú tagja lett, és anyámé, amely viszont Erdélyből  menekült – nemzedékről nemzedékre újra meg újra elvesztette az egzisztenciáját.  Most az oroszok kivonulásában reménykedtünk, az ENSZ bejövetelében, semlegességben és abban, hogy valamiféle nemzeti és demokratikus világ következik. A politikusokat, akik egyre többen és egyre sűrűbben tűntek föl, ezekhez a vágyainkhoz mértük. Ehhez képest Nagy Imrét (másokról nem is szólva) kommunistának tartottuk, aki kénytelenségből engedett a fölkelőknek, és sodródott az eseményekkel. A szorongó reményt, hogy megszabadulunk a Rákosi-rendszertől és az oroszoktól, egyfelől a rádió táplálta, másfelől azok a hírek, amiket magunk gyűjtöttünk utcán, társaságban, sorban állás közben vagy tüntetéseken. Újra meg újra elénekeltük a Himnuszt meg a Kossuth-nótát.

November 3-án végre látszani kezdett a kibontakozás. Az oroszok bevonulása mintha lelassult volna, és az általános sztrájkot is felfüggesztették. November 5-re, hétfőre munkába készült mindenki. Addig én sem jártam iskolába. Úgy volt, hogy hétfőn újrakezdődik a tanítás.

 

November 4-e után hetekig úgy támolyogtunk, mint a részegek. A fölfokozott várakozás, a hiú remény és a teljes kiszolgáltatottság  mély csüggedésbe taszított. Hiába reménykedtünk az utóvédharcokban és a néma ellenállásban. Hiába gyújtottunk gyertyát a harcolók tiszteletére, az elesettek emlékére. Hiába tiltakozott minden porcikánk a rágalmak és ferdítések ellen. Az orosz túlerővel szemben mit sem használt. Nem használt bátor helytállás és személyes áldozat. Egyre csak abban a kettősségben hánykolódtam, hogy vagy ki kéne állnom, vagy pedig menekülnöm kellene. Végül egyiket sem mertem.

Néhány erdélyi író Tamási Áronnal együtt R. F. I.-nél fogalmazta és gépelte a röpiratait.

Én is másoltam és terjesztettem őket (főként az iskolában). És hozzájuk hasonlóan lemondásra szólítottuk föl B. V.-t, fiatal tanárnőnket, akiről úgy tudtuk, hogy Rákosiék rokona. Sokan Nyugatra mentek; unokatestvéreim közül ketten is. A családom ismerősei is sokan menekültek; mindhárom család, akikkel a kitelepítés alatt baráti kapcsolatot tartottunk. 

Miért nem mentem velük? (Holott valami svájci egyházi meghívásom is volt.) Olyan döntés volt ez, amely meghatározta az egész életemet – noha akkor még nem voltam tisztában vele. Sőt azzal sem, hogy milyen mélyen és messzire hatóan fogja érzelmileg is megalapozni a további életemet. Elég fiatal voltam hozzá, hogy az eseményeket jórészt elfelejtsem vagy személyesen meg se tapasztaljam. De az érzelmek, amiket ötvenhat keltett, egy életre belém égetődtek.

Ötvenhat tette lehetetlenné, hogy bármikor későbbi pályám során komolyan fontolóra vegyem a politikai szereplést, főként a Mindenkori Pártban (akkor is, amikor egyesekhez a későbbiek során személyesen közel kerültem). Ötvenhat a mai napig lehetetlenné tette számomra, hogy az oroszokkal – bármely személlyel – érzelmileg azonosulni tudjak (ami később visszásságokat is okozott, hiszen például a feleségem orosz szakos tanár volt). Ötvenhat értette meg velem, hogy olyan rendszerben élek, amely alapvető hazugságra épül – még ha fokozatosan módosultak is az alapjai. Ez a kettősség – alkalmazkodni a rendszerhez, élni benne, noha hazugnak tartom még azt is, ami történetesen igaz – egészen 1989/90-ig meghatározta a gondolkodásomat és a cselekvésemet. 

Ezért ötvenhat nekem személyes történelem. Nem voltam ellenálló – sem akkor, sem később. De annyit azért a magam mentségére elmondhatok, hogy sohasem neveztem ötvenhatot ellenforradalomnak. Ezt a szót nem ejtettem ki, és ezt – lehet, szerénytelenül – ma is fontosnak tartom.

De akkor mért zavar, hogy ötvenhatból is állami ünnep lett? Talán mert mások másként élték meg, mint én? Talán mert olyanok is ünneplik, akiknek nincs ott keresnivalójuk? Talán mert csak alkalomnak tekintik, hogy föltűnést keltsenek, és demonstráljanak? Nem tudom. Nekem, mondom, megmarad személyes történelemnek. És ma este is gyertyát gyújtok.

 

2002. október 23.