Október 2003
Pártok Európában

Hans Bergel–Hajdú Farkas-Zoltán

Egy meghasonlás természetrajzához

 

A második világháború éveiben Erdélyben politikailag a német lakosság radikalizálódott a leghangsúlyozottabban. A Trianon utáni sorozatos csalódások és a társadalmi változások hatására keletkező belső ellentétek felerősítették az 1870-es évektől tapasztalható, Németország felé hajló orientációt. A húszas években jelentkező völkisch áramlatok 1930 után egyértelműen nemzetiszocialista súlypontot kaptak, és ezek a hitleri ideológiát 1933 után – átfogó jelleggel – kiterjesztették a szász hagyományokra is. A románok, magyarok és zsidók megütközésére a nemzetiszocialista körökben hamarosan heves vita alakult ki a romániai németek (erdélyi szászok és bánáti svábok) hovatartozását illetően. A felvetődő ellentéteket a bukaresti parlament kiegyezésre törekvő német képviselői nem tudták áthidalni. A vita csak a harmincas évek végén dőlt el a Német Birodalom közvetlen beavatkozásával, amely 1940-ben át is vette a gleichschaltolt romániai német népcsoport közvetlen irányítását. Az erdélyi német irodalom évtizedeken keresztül tabutémaként kezelte ezt az időszakot. Bergel úr, mesélne személyes élményeiről?

– 1939-ben tizennégy éves voltam. A szeptember elsejei német támadásról nem is szereztem tudomást. De arra jól emlékszem, hogy a szeptember harmadikai angol és francia hadüzenet alaposan megijesztett, mert úgy éreztem, hogy itt olyan konfliktusokról van szó, amelyek meg fogják változtatni a világ menetét. Persze mindez az érzések szintjén történt, ma sem tudnám megmagyarázni a racionális okát. Csak arra emlékszem, hogy akkor nagyon elbizonytalanodtam, mert úgy éreztem, hogy valami rettenetes fog következni. Magamnak sem tudtam megmagyarázni, hogy miért, de tagadhatatlan, hogy bénító érzés vett erőt rajtam.

– Ez az elbizonytalanodás nem tarthatott sokáig, hisz fiatal erdélyi szászként Ön sem fordíthatott hátat a vaskos adagokban érkező, totális háborúra sarkalló náci propagandának.

– Akkorjában Berlinnek egyetlen célja volt az erdélyi szászokkal és bánáti svábokkal. Hogy minél több elszánt katonát toborozhasson sorainkból. Mondhatom, rafináltan csinálták, mert a romániai német kisebbség emberségére alapozva kisajátították a közösség és egyén viszonyára érvényes összes pozitív fogalmat. Őszinteség, bátorság, vitézség, segítőkészség olyan fogalmak lettek, amelyeket kizárólagosan már csak a náci propaganda használhatott. Minket fiatalokat érzelmileg a legkülönb emberi erények nevében mobilizáltak. Mindenekelőtt persze a lélegzetelállító német győzelmek lelkesítettek Lengyelországban, Franciaországban, Norvégiában, majd a Szovjetunióban és Észak-Afrikában. Olyan katonákért lelkesedtünk, mint Werner Mölders, a majdhogy minden légi ütközetből győzelmesen hazatérő vadászrepülő vagy Günther Prien tengeralattjáró-parancsnok, aki a legfontosabb angol hadikikötőbe, Scapa Flowba behatolva mintegy a britek szeme láttára több nagy hajót elsüllyesztett. Égtünk a vágytól, hogy hamarosan mi is nyomdokaikba léphessünk.

– Mennyire volt otthonos egy romániai német fiatal a náci propagandában?

– Így utólag azt kell mondanom, hogy a birodalmi Németország területén kívül élő német etnikumok számára Hitler és az uszító náci propaganda nem volt igazán érdekes. Minket ez kevésbé érdekelt. Annál inkább az a tény, hogy a hatalmas Németország nyomására, parányi kisebbségként végre megszabadultunk a németek hű szövetségesévé váló bukaresti kormány zaklatásaitól, balkáni bosszantásaitól. Az esti ideológiai képzéseken elhangzó nemzetiszocialista tézisekkel nagy részünknek nem volt mit kezdenünk, ezek a tézisek idegenek voltak számunkra, lehetetlen volt őket a mi helyzetünkre alkalmazni. Egyre gyanakvóbbá váltam, s egyre több gyámoltalan kérdést tettem fel magamnak. Tegyem hozzá, hogy családunkban a vélemények nagyon megoszlottak: míg apámat kimondottan vonzotta a náci ideológia, addig anyai nagyapám élesen bírálta Berlin politikáját. Mindkettőjüket nagyon szerettem, elképzelheti, mennyire elbizonytalanodtam.

– A városi szász polgárság szenvedélyesen követte a háború menetét, kevés család akadt, akinek ebédlőjében nem volt felállítva egy nagyméretű Európa-térkép, amelyen színes zászlócskákkal, pontosan fel volt tüntetve a harcok állása. Serdülőként Önben is égett a vágy, hogy minél hamarabb bevonuljon?

– A mi akkori közösségi életünket a németországi HJ (Hitlerjugend) mintájára megalapított DJ (Deutsche Jugend) nevű szervezet irányította (mi is barna ingben jártunk, „Heil Hitler”-rel kellett köszöntenünk egymást). De amit mi akkor a háborúról képzeltünk, hát annak semmi köze nem volt a halottakhoz, a nyomorhoz, a piszokhoz, a végkimerüléshez. A háborút nekünk vidám száguldásként, állandó győzelmekként mutatták be, akár egy hollywoodi szuperprodukcióban. A háborús propaganda az utóbbi évszázadokban nem sokat változott – gondoljunk csak napjaink amerikai médiáira. Egész neveltetésünket tulajdonképpen a keménység, a szigor gondolata határozta meg. „Gelobt sei, was hart macht” – a nietzschei mondat, a végtelenségig meggyalázva ott függött minden osztályterem, kultúrház falán. Meg kell jegyeznem, hogy az első német kudarcokat a szovjet és az afrikai fronton hitetlen álmélkodással fogadtuk, hisz a visszavonulásra, a vereségre nem készítettek fel minket, ez a lehetőség fel sem merült bennünk. Társaimhoz hasonlóan alig vártam, hogy leérettségizzek, hogy német tisztként a fronton harcolhassak. És ezt a kívánságot a magamban feltett, elbizonytalanító kérdések csak felerősítették. Menekülni akartam az idegenül hangzó propagandától, a birodalmi propagandisták frázisaitól, ki a frontra, ahol végre megszűnik az örökös ideológiai maszlag, ahol csak az egyéni kezdeményezésnek, a személyes bátorságnak van értéke.

– Azt hiszem, átfogóbb kontextusban itt arról a végzetes dilemmáról van szó, amely a nyolc évszázada Erdélyben élő, sajátságos és összetéveszthetetlen kulturális dimenzióját büszkén őrző erdélyi szászságban a gleichschaltolás során felvetődött. A mindaddig tudatosan őrzött különbözőség, különlegesség (tulajdonképpen erdélyi szász identitás) egy csapásra „Erblast”-tá, szégyellni való, eredendő bűnné vált, mert nem egyezett a nácik germán ideáljaival.

– Ez a külső erők által gerjesztett átkos dilemma a romániai németeket kettészakította. A városi polgárság nagy része fenntartások nélkül átvette a Németországból érkező náci ideológiát. A falusi lakosság viszont – s ez volt a többség, hisz az erdélyi szászság hetvenöt százaléka élt falun – visszautasította a számára idegen eszméket. Így történhetett meg, hogy az egyik észak-erdélyi faluban az öregek tanácsa (Ältestenrat) a vonattal Németország felé szállított fiatal katonák után ment, és Budapestről visszatérítette őket. Ez az alapállás volt jellemző a falusi lakosságra. A városokban viszont egy másfajta szakadást is lehetett észlelni a generációk között. Míg a fiatalok egy része fanatikus nácivá vált, szégyellni való múlttá bélyegezve a szászok nyolcszáz éves erdélyi történelmét, addig az öregebbek elutasították vagy legalábbis fenntartásokkal kezelték ezt a végzetes szakítást. Jellemző, hogy a Romániában 1940 őszén hivatalosan megalakult nemzetiszocialista szervezet (Volks-gruppen-führung der Deutschen in Rumänien) vezetői gárdájának átlagéletkora huszonhét-huszonnyolc év volt. Hát ha ezt a politikai felelősség szemszögéből nézzük, akkor csak azt mondhatjuk rá, hogy maga volt a téboly!

– Vajon mi okból érzett hajlandóságot a Harmadik Birodalom határain kívül élő német ajkú fiatalság, hogy ennek hadseregét szolgálja?

– A legnagyobb katasztrófát a berlini náci rezsim és az Antonescu marsall vezette román katonai diktatúra közötti megállapodás jelentette. Eszerint ugyanis azok az erdélyi szászok és bánáti svábok, akiket a német hadseregbe soroztak be, automatikusan a Waffen SS hatáskörébe tartoztak. Vagyis eleve le volt zárva az útjuk a német véderő, a Wehrmacht felé, akarva-akaratlanul az SS-hez kerültek, s ez később annak a téves képnek a kialakulásához vezetett, hogy önként léptek be az SS-be. Tudnunk kell, hogy ezek a fiatalok távolról sem voltak politikailag annnyira érdekeltek, mint a németországi SS-csapatok. Hogy mégis miért a német hadseregbe jelentkeztek, mikor választhatták volna a román hadsereget is, annak elsősorban az volt az oka, hogy a német néphez tartozóknak érezték magukat, s háború esetén erkölcsileg kötelezet-teknek. Emellett a román hadsereg olyan siralmas állapotban volt, hogy inkább a jól felszerelt és ellátott, mintaszerűen vezetett német hadsereget választották. Gondoljunk csak bele, a román hadseregben akkoriban még divatban volt a botbüntetés, szegényes volt az ellátás, a fegyverzetről nem is beszélve.

– Ezekben az években Ön még nem volt katonaköteles. Hogyan élte meg e mindent átfogó elbizonytalanodást?

– Valóban, a közállapotok miatt és a családomban folytatott heves viták révén ál-landó bizonytalanságban éltem. Ahhoz, hogy politikailag az egyik vagy a másik oldalra álljak, még túl fiatal, túl tapasztalatlan voltam. Egyrészt vonzott a velem egykorúak DJ csoportjában eltöltött, kalandokban gazdag élet, ahol kedvünkre sportolhattunk vagy művészkedhettünk, másrészt voltak olyan dolgok, amelyek kellemetlenül érintettek, amelyeket nemtetszéssel fogadtam.  Mindenekelőtt az ifjúsági szervezetben, az iskolában, az irodalomban és a sajtóban egyre agresszívabban fellépő faji kérdés zavart. Egész nap csak az „északi felsőbbrendű emberről”, a „fölényes germán fajról”, a „szláv és szemita alsóbbrendűségről” hallottunk. S mert én sem szőke, sem kék szemű nem voltam, tehát nem az „északi felsőbbrendű emberek” fajához tartoztam, noha nagyobb megerőltetés nélkül iskolánk legjobb tanulója, legjobb sportolója, mi több, iskolatitkára voltam, egy szép napon kétségeim támadtak a „Rassentheorie” hitelességét illetően. Itt valami sántít –  gondoltam, főleg ha egyik szőke, búzavirágkék szemű osztálytársamat láttam, aki szegény borzasztóan buta volt. Ehhez még az is hozzáadódott, hogy kedves és tehetséges magyar és román barátaim voltak, akik még kevésbé feleltek meg az „északi emberideálnak”. Végezetül volt egy nagyon kedves zsidó barátnőm. Családja politikai okokból visszavonultan élt, tegyem hozzá – s ez itt most nagyon fontos – szász szomszédai védelmében. Mondom, mindez az élettapasztalat szöges ellentétben állt a belénk sulykolt faji teóriákkal.

– Most már nagyon kíváncsi vagyok, hogy milyen következtetéseket vont le mindebből egy tíz-egynéhány éves, értelmes fiú.

– 1942 júniusában – Rommel veresége Afrikában már nyilvánvaló volt, a sztálingrádi csata a küszöbön állt – Berlinből magas rangú Hitlerjugend-vezető látogatta meg nagyszebeni iskolánkat. A jelenlét kötelező volt, mégpedig barna egyenruhában. A háromszáz egybegyűlt diák előtt az előadó a „Harmadik Birodalom és a faji kérdés” címmel tartott előadást. Amit mondott, az szöges ellentétben állt az én megfigyeléseimmel, nem beszélve arról, hogy minden mondatát sértésnek éreztem a nem szőke és nem kék szemű egybegyűltekkel szemben. Vagyis megsértette a hallgatóság jó kétharmadát. Nem bírtam tovább, s olyasmit tettem, ami nagy felháborodást keltett a terem egyenruhásai között: megszakítottam a szónokot azzal a szemtelen közbevetéssel, hogy a témával kapcsolatban volna néhány kérdésem. Persze nem hagytak szóhoz jutni, de már ebből a közbevetésből is skandalum lett. Az egész város rólam beszélt. Hamarosan kizártak a DJ-ből, majd kicsaptak az iskolából. Ezt a dokumentumot a mai nap is őrzöm, 1942. június 28-án állították ki, s az áll benne, hogy „a tanulóközönség előtt a romániai német iskolarendszer alapvetéseit meghatározó nemzetiszocialista eszmerendszer bomlasztása, lenézése” miatt eltávolítanak a gimnáziumból. Nem voltam túl érzékeny, de akkor megijedtem, hogy ennek következményei lesznek, esetleg fel sem vesznek a német hadseregbe.

– Vagyis a német hadsereg varázsát a gyanús náci ideológia sem tudta megtörni?

– Nézze, a Romániában állomásozó katonák és tisztek szabad idejükben főleg a német lakossággal érintkeztek. Jelenlétük arra ösztönzött, hogy naponta foglalkozzunk ezzel a kérdéssel. Családom kényelmes, nagy lakásában bőven volt hely egy-egy német katonatiszt elszállásolására. Emlékszem, milyen mély benyomást tett rám az a fiatal, csinos főhadnagy, aki egyik napon bekopogtatott. Repülős tiszt volt, Richthofennek hívták, és abból a híres német családból származott, amelynek egyik tagja az első világháború leghíresebb vadászrepülője, Manfred Freiherr von Richthofen volt. Nyolcvan győztes légicsata után, 1918 áprilisában esett el. Népszerű könyvét, a Der rote Kampffliegert gyermekkoromban többször is kiadták, már nem is emlékszem, hányszor olvastam el ezt az elbűvölő könyvet. És egyszer csak ott állott előttem e legendás vadászrepülős egyik unokaöccse! Három hetet lakott nálunk, velünk gyerekekkel – négyen voltunk testvérek – sokat foglalkozott, s kiváló modora révén anyánk kedvencévé vált. Sem tőle, sem a viszonylag nagyszámú, nálunk beszállásolt katonától, altiszttől vagy tiszttől nem hallottunk egyetlen a nemzetiszocializmust dicsőítő megjegyzést sem. Emellett volt még egy kulcsfontosságú élményem: 1943 nyarán apám egyik ismerőse, prof. Viktor Bickerich, a brassói Fekete-templom zenei igazgatója és kántora, magas rangú német tiszttel érkezett a szokásos szombat esti beszélgetésre. Dietrich von Choltitz altábornagy a keleti frontról Berlinbe tartott, s két napra megállt Brassóban. A három férfi visszavonult apám dolgozószobájába. A beszélgetés során többször is felemelték a hangjukat, résnyire megnyitottam szobám ajtaját, és hallgatózni kezdtem. Choltitz Hitlert felváltva „gazembernek”, „vadállatnak”, „gazfickónak” nevezte, s elmondta, hogy Szevasztopol ostrománál csapatának négyezernyolcszáz katonájából mindössze háromszázötvenen maradtak életben. Dietrich von Choltitz később bekerült a történelembe, mert amikor 1944 őszén Hitler kiadta őrült parancsát, hogy égessék fel Párizst, ő, a párizsi Wehrmacht főparancsnokaként, életét kockáztatva megparancsolta katonáinak, hogy kíméljék meg a francia fővárost.

– Ezek az élmények, gondolom, még átláthatatlanabbá tették a helyzetet?

– Hadd meséljek el két történetet. Azokban a háborús években a német iskolákba járó tanulók számára kötelező volt a „falusi szolgálat” (Landdienst). Ez azt jelentette, hogy a nyári vakációban kötelesek voltunk falun dolgozni, hogy valamelyest pótoljuk a portákról behívott apák és fiak munkaerejét. Én egy kisgyerekkorom óta ismerős, fiatal parasztcsaládnál teljesítettem szolgálatot. A gazdát már-már karizmatikus életkedv jellemezte, felesége maga volt a jóság és odaadás. A férj egy szép napon aztán eltűnt, behívták a keleti frontra. Fiatal felesége hívott, hogy segítsek a nyári szünidőben.

Egyik nap rövid szabadságra hazaérkezett a gazda. Alig ismertem meg a csukaszürke egyenruhában előttem álló, szikár, komor embert. Kedves mosolya, cselekvéseit jellemző humoros higgadtsága nyomtalanul eltűnt, mintha kitörölték volna az emlékeit. Zárkózott lett és hallgatag, a frontról, a harcokról nem volt hajlandó mesélni. Amikor 1947-ben a szovjet hadifogságból hazatért, feleségét már nem találta otthon. 1945-ben hurcolták el, több tízezer szász nővel kényszermunkára a Szovjetunióba, ahonnan nem tért többé haza.

A másik élményem egy szovjet hadifogollyal kapcsolatos. Valamelyik román fogolytáborból rendelték ki falura dolgozni. 1943 és 1944 nyarán együtt segítettünk gazdasszonyunknak a mezei munkákban. Emberünk, moszlim vallású tanító, valahonnan a Szovjetunió Európához tartozó déli részéről származott. Kezdetben nagyon félénk volt és döbbenetesen bizalmatlan. Ha csak lehetett, űzött vadként az óriási csűr valamelyik sötét zugába húzódott. Lassacskán aztán – látva, hogy a portán mindenki emberszámba veszi – egyre barátságosabbá vált. Jó nyelvérzéke lévén, alig telt el nehány hét, máris vidáman csevegtünk kapálás, istállótakarítás közben. De a sztálingrádi vereség után, a német csapatok visszavonulásának hallatára arca egyre haloványabb lett, visszamenekült kezdeti magányába. Az elején sehogyan sem értettem ezt a pálfordulást. Nagy nehezen sikerült kivennem belőle rátörő pesszimizmusának az okát: a közelgő szovjet csapatoktól félt, mert tudta, hogy ha ezek Romániába bevonulnak, neki is vissza kell térnie a Szovjetunióba, a kommunista diktatúrába. Ez a hithű moszlim, ez a művelt ember félt saját hadseregének a győzelmétől!

– Azt hiszem, a diktatúrák egyik fontos jellemzője az egyértelműség. Az általuk jónak és rossznak hirdetett erőszakos szétválasztása. Ezáltal a valósnak hirdetett, egysíkú ideál és a sokértelmű mindennapok között feloldhatatlannak tűnő ellentét feszül. A diktatúrában élő egyén élete maga a vegytiszta ambivalencia, függetlenül attól, hogy a diktatúra híve-e vagy ellensége. De hát kiben nincsen meg az egyértelműség utáni vágy? Ki nem szereti a nyugtató bizonyosságot? Ki az, aki az elbizonytalanító ismeretlenre figyel?

– Igaza van. És én ebben a bizonytalanságban nem sokáig tudtam élni. Elhatároztam, hogy nem leszek a német hadsereg katonája, nem fogok részt venni a háborúban. A faji kérdés volt az utolsó csepp a pohárban, rá kellett jönnöm, hogy a mi Németországról kialakított eszményi képünk teljességgel hamis. 1942-től egyre jobban hatalmába kerített az az érzés, hogy minket, jóhiszemű embereket alaposan becsaptak. Úgyhogy 1943 őszén, majd 1944 nyarán, amikor rám is sor került volna, határozottan visszautasítottam, hogy a német hadseregbe sorozzanak be. Szerencsémre hamarosan Erdélybe is bevonultak a szovjet csapatok. Emlékszem, éppen Nagyszebenben voltam, s húsz órát töltöttem a város egyik legforgalmasabb útkereszteződésénél a tankok, ágyúk, teherautók végeláthatatlan sorát bámulva. A legjobban a hosszú háborús évek alatt elvadult katonák és tisztek modora borzasztott el. A magukat felsőbbrendűeknek érzők tapintatlanságával, kíméletlenségével néha leszöktek járműveikről, s a bámuló tömegre szegzett fegyverekkel mindenkitől elszedték a karórákat és ékszereket. Akkor láttam életemben először katonanőket – a nép mar-kotányosnőknek nevezte őket. Kisvártatva asszonyaink tömeges megerőszakolásáról is tudomást szereztünk, s elkeseredve megállapítottuk, hogy nem egy – a kormányközleményekben, médiákban fennen hirdetett – felszabadító, hanem egy megszálló hadsereggel van dolgunk.

– Voltak-e személyes kapcsolatai a Vörös Hadsereg katonáival?

– 1944 őszén egyik román sportfunkcionárius ismerősöm felszólított, hogy vegyek részt a Nagyszebenben állomásozó szovjet csapatok által szervezett atlétikai versenyen. A mérkőzések alatt, a számomra idegen, de érdekes környezetben egy németül jól beszélő, fiatal szovjet hadnaggyal is megismerkedtem. Udovicsenkónak hívták, a nyolcszáz méteres síkfutásban egymás ellen versenyeztünk. Vidám ember volt, s amikor elmeséltem neki, hogy ugyanezen a sportpályán még egy évvel ezelőtt német katonákkal és tisztekkel kézilabdáztam, hasát fogta a nevetéstől. Egyszer a futópályát szegélyező gyepen hevertünk. Sohasem fogom elfelejteni a következő, rövid párbeszédet: – Alapjában véve rettenetes – suttogta Udovicsenko, mert félt a spicliktől –, hogy velünk egykorú fiatalok éveken keresztül kölcsönösen lemészárolták egymást. S ennél még borzasztóbb, hogy egy olyan nagy kultúrájú nép, mint a német, szerencsétlen civilek ezreit gázosította el a koncentrációs táborokban. – Hát én erről addig még sohasem hallottam, s hogy megdöbbenésemet palástoljam, fügét mutattam neki: – Honnan veszed ezt a bődületes marhaságot?! – De a szemtanú szavahihetőségével és komolyságával elmondott történetei pillanatok alatt elnémítottak. Napokon keresztül unszoltam, hogy meséljen. Így szereztem tudomást a náci koncentrációs táborokról, a tömeggyilkosságokról, a páratlan rettenetről. Amikor otthon elmeséltem apámnak is a hallottakat, ő csak legyintett, hitetlenül csóválva a fejét. Ez volt az a pillanat, amikor végleg szakítottam vele, s elhatároztam, hogy ezentúl függetlenül, a családomtól távol fogok élni. Kapóra jött egy nálam öt évvel idősebb román jogász ismerősöm ajánlata, hogy vállaljak el „bizonyos futári tevékenységet” a hegyekben. Azokban a bizonytalan időkben sokan bujdostak a Nagyszebent környező Déli-Kárpátokban, s hamis személyi igazolványokra volt szükségük, hogy megszabaduljanak üldözőiktől, a román és szovjet titkosrendőrségtől. Dr. Ion Repa jól tudta, hogy túravezetőként, hegymászóként és szenvedélyes sízőként úgy ismertem a Déli-Kárpátokat, mint a tenyeremet. Így kerültem először kapcsolatba azokkal az ország legkülönbözőbb etnikai és szakmai rétegeiből összeálló csoportokkal – az antikommunista ellenállás sejtjeivel –, akiktől hosszú éveken keresztül rettegett a berendezkedő kommunista rezsim. Ezek a felfegyverzett csoportok a hatvanas évek közepéig tevékenykedtek a Déli-Kárpátokban, s leghíresebb vezetőjüket csak 1976-ban fogták el, árulás áldozata lett. 1947 szeptemberéig, vagyis három évet voltam a partizánok kurírja, míg életemben először, de nem utoljára engem is elárult valaki. Körözőlevelet adtak ki a nevemre, menekülnöm kellett az országból. Tudtam, ha elfognak, kötél vagy kivégzőosztag vár rám. Sikerült elvergődnöm Budapestre, ahol egy buta véletlen folytán elfogtak a magyar rendőrök, és átadtak a kürtösi román határőrségnek. Ezek szerencsémre nem szereztek tudomást a körözőlevélről, s tiltott határátlépésért elítéltek. Egy évig ültem a temesvári katonai börtönben. Sohasem voltam ilyen biztos helyen üldözőim elől.

– Bergel úr, úgy látom, hogy a történések furcsa (végzetszerű?, szerencsés?) összejátszása révén Ön az új hatalommal, a kommunistákkal sem barátkozott meg igazából?

– Ekkor már tizenkilenc éves voltam, és a fiatal koromban olvasott könyvekből, a hazatérő hadifoglyok elbeszéléseiből egyre világosabbá vált számomra, hogy a kommunizmus, mint minden diktatúra, a szabadság, az egyéni emberi méltóság, a jogszerűség legnagyobb ellensége. Szóval cseberből vödörbe estem. 1945 januárjában a szovjetek egy éjszakai, rajtaütésszerű akció során összegyűjtötték az összes munkaképes romániai németet – főképpen lányokat, fiatal asszonyokat és öregeket –, és marhavagonokba zsúfolva kényszermunkára vitték őket. Bányákba, erdőkitermelésre, útépítésre, mocsarak kiszárítására, gátépítésre. Jó részük sohasem tért többé haza.

Tudja, ha így most visszagondolok, azt kell mondanom, hogy a különböző kormányzási rendszerekkel való állandó konfliktusaim eredője ama 1942-es gyermeki rebellióm volt. Mióta eszemet tudom, gyűlölöm a hazugságot, az igazságtalanságot, a véleményszabadság ellenségeit. Ez az alapállás segített abban, hogy a náci ideológiától szabadulva ne egyenesen a kommunizmus bódulatába essem. A történelem igazat adott nekem, de ez számomra csak annyiban jelent előnyt, hogy reggelente, borotválkozáskor nem kell magam előtt lesütnöm a szememet. Írói karrierem szempontjából viszont ez az alapállás mindvégig visszahúzott. Mert hát olyan világban élünk, ahol az írókat pártérdekek szerint rakosgatják sorba, java részük a politikusoktól kapja fizetését... Vegyük már észre, hogy egy perverz korban élünk, amelyben a tegnap még elengedhetetlenül érvényesnek hitt és végső soron Európa kulturális dimenzióját meghatározó álláspontok „modern” kérdésfelvetésekkel, pszichologizálással, relativizálással megkérdőjelezik és pervertálják. Sokszor az az érzésem, hogy fel sem fogjuk, mit művelünk. De már jócskán közeledünk libertinizmusunk legvégső határaihoz, ahol aztán rémülten meg fogjuk állapítani, hogy pillanat, ez így nem mehet tovább, ez végképpen tönkreteszi társadalmunkat. Vagyis vissza kellene találnunk a már nem relativizálható, vitathatatlanul igaz álláspontokhoz.

– Bergel úr, köszönöm szépen a beszélgetést.