Október 2003
Pártok Európában

Balázs Sándor, Cseke Péter, Gyímesi Éva, Kántor Lajos, Nagy György, Pillich László, Molnár Gusztáv beszélgetése

Szilveszter Kolozsváron

(1989. december 31.)

Váratlan ajándék – bizonyára nem csupán a kerekasztal résztvevőinek – a Molnár Gusztáv magnószalagján megőrzött kolozsvári dokumentum, tulajdonképpen még az RMDSZ megalakulása előtti időből. Politológusok elemezhetik majd a ’89-es változások napjaiban, közvetlenül utánuk születő remények, illúziók (például a Bolyai Tudományegyetem közeli újraindítása), félelmek és felismerések korai halálát vagy továbbélését. Az eltelt közel tizennégy év alatt természetesen változott a beszélgetés (vita) során emlegetett egyes személyek pozitív–negatív megítélése; Doina Cornea, Octavian Buracu adott pillanatban tett kellemetlen nyilatkozatai, lépései rossz érzést váltottak ki bennünk, a későbbiekben azonban barátivá váltak kapcsolataink. (Popescu alezredessel ennek a fordítottja történt.) Meglepő viszont, hogy a szilveszteri beszélgetésünkben felvetődő alapvető kérdések időszerűek maradtak mindmáig. Ez egyaránt vonatkozik a magyar–román kapcsolatokra, Erdély és Bukarest viszonyára és a magyar–magyar párbeszédre („Erdély kérdése ne legyen választási kampány-kérdés”).

Az itt következő szöveg arra is bizonyság, hogy Kolozsvár és a magyar értelmiség az első időkben az aktív politizálásban nem akármilyen szerepet játszott.

K. L.

 

 

A vita résztvevői: Balázs Sándor filozófus, egyetemi tanár; Cseke Péter újságíró;  Gyímesi Éva egyetemi tanár, a Nemzeti Megmentési Front Kolozs megyei Tanácsának tagja; Kántor Lajos, a Korunk főszerkesztője, a Magyar Demokrata Szövetség Kolozs megyei szervezetének elnöke; Nagy György egyetemi tanár; Pillich László, a kolozsvári Szabadság szerkesztője; Molnár Gusztáv, a Magyar Napló (a Magyar Írószövetség hetilapja) szerkesztője, a Limes (Budapest) főszerkesztője.

 

Molnár G.: – Az utolsó Limes-vitát Bukarestben tartottuk 1986 novemberében, három évvel ezelőtt. Azt hiszem, ez a legmegfelelőbb alkalom, hogy minden különösebb ceremónia nélkül új életre keltsük a Limes-viták kváziintézményét. Azzal a bevallott céllal, hogy egyfajta hidat építsünk az erdélyi és az anyaországi magyarság között. Rögtön meg is kérném Balázs Sándort, úgy is mint a Limes-kör tagját, hogy kísérelje meg a helyzet kiértékelését.

Balázs S.: – Csak rögtönözni fogok. A fő probléma, azt hiszem, a magyarság megszervezése, illetve hogy miként viszonyul ehhez a románság. Hogyan viszonyulunk mi az új hatalomhoz, illetve az új hatalom hogyan viszonyul hozzánk. Itt már a kezdet kezdetén elég súlyos problémák merültek fel, kezdve a bizalmi válsággal, egészen addig, hogy nyílt konfliktusokra került sor a magyarságon belül. Egy gyűlésen például valaki határozottan kijelentette, hogy amíg a Balogh Edgár neve szerepel a listán, addig nem hajlandó bekapcsolódni a munkába.

Az emberek attól félnek, hogy esetleg megismétlődhet az 1945 utáni helyzet, amikor a Magyar Népi Szövetség, mint tudjuk, az egyenlőségi jellel indult a választásokon, az egyenlőségi jel, sajnos, a kommunista pártdiktatúra kiépülését elősegítő párttömörülés és a magyarság közötti egyenlőségi jel kitételét jelentette. Az én véleményem az, hogy ez a veszély úgy, ahogyan ’45-ben felmerült, most nem áll, tekintettel arra, hogy a demokratikus kibontakozás lehetetlenné teszi, hogy visszatérjenek azok az erők, amelyek az egypártrendszer kialakulását segítették elő. Az a lehetőség viszont áll, hogy a fenti hatalmi struktúrához és vezetéshez hajbókolva hozzásimuló szervezet jöjjön létre, mondjuk Balogh Edgár-módra. Ennek a veszélyét már az első nap tapasztaltuk, amikor az a csoport, amely Kolozsváron a Hívó Szót megszövegezte, elvetette Balogh Edgár szövegváltozatát, amelyben ez a hozzáállás jelentkezett, amely csak a csatlakozást, az azonosulást hangsúlyozta azzal, amit mások csináltak, nem véve figyelembe azt, hogy végeredményben mi is részt vettünk az egészben. Ez a veszély fennáll.

A kibontakozás másik fontos oldala az, hogy ebben a szerveződésben a politikai elem milyen helyet foglal el. Egyelőre az az érzésem, hogy a Magyar Demokrata Szövetség nem helyez elég nagy hangsúlyt erre, holott a választások nagyon közel vannak. Persze ez átmenetileg nagyon könnyen megoldható úgy, hogy az MDSZ egyszerűen pártként fog fellépni, jelölteket állít a választásokon, és így nem lesz szüksége arra, hogy e mellett a szervezet mellett egy Magyar Pártot is létrehozzunk.

Molnár G.: – Ez lehet a Magyar Párt.

Balázs S.: – Ha át tud alakulni Magyar Párttá. Akkor viszont az egész struktúrának át kell alakulnia, hiszen a mi szervezetünk pillanatnyilag nem kizárólag politikai szervezet. A kulturális, tudományos élet megszervezését is feladatának tekinti. A lényeg az, hogy semmilyen körülmények között sem szabad megkettőzni az erőnket és egy külön pártszervezetet létrehozni. A politikai szerveződéssel kapcsolatos másik probléma az, hogy a romániai magyarságnak szüksége van-e vagy sem a pluralizmusra befelé. Hogy pluralizmus kell, az világos, de hogy a politikai pluralizmus is szükséges-e, az már más kérdés. Felaprózhatjuk-e az amúgy is gyenge erőinket olyanformán, hogy különböző pártokban veszünk részt? Ez nem kizárólag  tőlünk függ, mert nincs kizárva, hogy a kívülről jövő hatás amúgy is feldarabolja a magyarságot.

Molnár G.: – Magyarországi hatásra gondolsz?

Balázs S.: – Nem, helybeli hatásra. Létrejön a Kommunista Párt, a Szociáldemokrata Párt vagy bármilyen más párt, amelyben a magyarok is részt fognak venni. Gyakorlatilag arra gondolok, hogy a tegnap (december 30-án) este már jelentkezett a televízióban „Szabó Sándor elvtársunk”, akiről nagyon jól tudjuk, ki volt.

Kántor L.: – Teljesen Ceauşescu-módra szónokolt…

Balázs S.: – Egy alkalommal eljött hozzánk az egyetemre egy gyűlést vezetni, és a kollégánkat, Kallós Miklóst úgy szólította, hogy „tovarăşul Kaloş”. Ez az ember bejelentette a Kommunista Párt megalakulását. Ha körülnézek itt Kolozsváron, kapásból meg tudok vagy tíz olyan magyart nevezni, aki minden bizonnyal a Kommunista Pártban fog tevékenykedni. Gondolok itt a vezércikkírókra, Gál Jánosra, Sztranyiczkira és a hozzájuk hasonlókra. Ez már eleve megosztja a sorainkat. Ha a Szociáldemokrata Párt ugyanígy lép fel, az szintén megosztja a sorainkat. A Liberális Pártba, gondolom, nem fognak sokan belépni, hiszen tudunk arról a sajnálatos esetről, amikor Kiss Géza annak idején a Liberális Pártban tevékenykedett. Ez a választások szempontjából fontos, mert a szétdarabolódás feltétlenül csökkenti választási esélyeinket.

Ugyancsak a választásokkal kapcsolatban, azt hiszem, nagyon nagy hangsúlyt kell fektetnünk arra, hogy milyen lesz  a választási törvény. Nyilvánvaló, hogy nekünk – a székelyföldi megyéket kivéve – csak a listás választás esetén lehetnek esélyeink arra, hogy elegendő számú képviselőt juttassunk a parlamentbe. Mi nem engedhetjük meg magunknak, hogy akár egyetlen ránk leadott szavazat is veszendőbe menjen. Nekünk a Moldvában leadott szavazatokra is szükségünk van. Ezen áll vagy bukik a magyarság képviselete.

Cseke P.: – Nem lehetetlen, hogy előbb-utóbb magyarellenes éle lesz a dolgoknak, tudniillik az itteni románság attól tart, hogy mi tért nyerünk, ők pedig teret veszítenek. Amikor például az Erdélyi Történelmi Múzeum román munkatársai értesültek a sajtóból, hogy az Erdélyi Múzeum-Egyesület újjá fog alakulni, úgy tették fel a kérdést, hogy most a magyarok majd beleülnek a készbe, abba, amit ők negyven éven át felépítettek!

Kántor L.: – Abba, amit ők vettek el tőlünk!

Cseke P.: – De más dolgok is vannak. Az a tény például, hogy a Tribuna elkezdte közölni Doina Cornea Gyímesi Évának írott válaszlevelét. Több helyről is tudjuk, hogy vannak, akik most még türtőztetik magukat, de számítani lehet arra, hogy hamarosan színt vallanak, és ez a dolog ki fog robbanni. Éppen ezért lenne jó, hogy akár Magyarországról, akár innen megnyugtassuk őket, attól, hogy nekünk több jut, mint volt ezelőtt, nekik nem lesz kevesebb. Ez az alapkérdés

Balázs S.: – Erről nem tudjuk meggyőzni őket.

Cseke P.: – Miért?

Balázs S.: – Mert nekik kevesebb lesz. Több épületünk nem lesz, márpedig a Bolyai Egyetemet létre akarjuk hozni. Nekik tehát le kell mondaniuk bizonyos dolgokról. Ehhez hozzá kell hogy szokjanak.

Nagy Gy.: – Amit én mondani fogok, az bizonyos mértékig ellentétes lesz azzal, amit Cseke Péter hangsúlyozott. Több embernek is kifejtettem ezekben a napokban azt a véleményemet – és itt elismétlem most –, hogy a romániai magyarság amióta kisebbséggé vált, soha nem volt olyan kedvező stratégiai helyzetben, amilyenben most van. Ez nemcsak annak tulajdonítható, hogy Tőkés László ebben a kibontakozási folyamatban olyan szerepet játszott, amilyet játszott, és általában, hogy Erdély olyan szerepet játszott, amilyet játszott, hanem tulajdonítható elsősorban annak, hogy a román nacionalizmus az utóbbi évtizedekben hozzákötötte, hozzáláncolta magát a Ceauşescu-féle kurzushoz, és a Ceauşescu-féle kurzus bukásával bukott ez a román nacionalizmus is.

Kántor L. :– Mármint annak hivatalos formája.

Balázs S.: – Csak a hivatalos formája.

Nagy Gy.: – Ez nyilván nem jelenti azt, hogy rövid időn belül nem aktivizálódik újra. Persze, hogy aktivizálódik. Itt annak tudatában kell tevékenykednünk, hogy nagyon kemény küzdelem várható. És amit el fogunk érni, azt csak nagyon kemény küzdelem eredményeképpen tudjuk majd elérni.

Molnár G.: – Ez az előnyös stratégiai helyzet a külső körülményekre vonatkozik. Az erdélyi magyarság belső állapota is indokolja ezt az optimizmust?

Nagy Gy.: – A kérdés mindenekelőtt arra vonatkozik, hogy milyen belső erőkkel rendelkezünk. Meg kell mondanom, én ebben a tekintetben optimista vagyok. Mi mindannyian botcsinálta politikusok vagyunk, és nem értünk igazából ahhoz, hogy miképpen kell a gyakorlatban politikát csinálni. De meggyőződésem, hogy néhány év alatt kiformálódik itt egy kemény politikusgárda. Intellektuális erőink mindenképpen vannak. Csak éppen az intellektuális erőhöz nem társul – eddig nem is társulhatott – társadalmi-politikai gyakorlat, az abból adódó tapasztalat. De ez a szimbiózis rövid időn belül valahogy majd csak megszületik.

Én átgondoltam, hogy amikor majd országos szervezetté alakulunk – és remélem, hogy ez egy, legkésőbb másfél hónapon belül megvalósul –, milyen emberi erők dolgozhatnak majd a központban. Nagyszerű emberi erőket vettem számba, akik majd a központban a magyarság képviselőiként dolgozhatnak.

Molnár G.: – Itt nyilván Domokos Gézára és Király Károlyra gondolsz.

Nagy Gy.: – Igen. Domokosra, Király Károlyra, Sütő Andrásra. Van itt egy olyan névsor, amilyet nem tudom, hogy román barátaink föl tudnak-e mutatni.

Balázs S.: – Azt hiszem, itt arról van szó, hogy nekünk hivatásos politikusokra van szükségünk, akik hivatásszerűen művelik a kisebbségpolitikát, és ilyen hivatásos politikust én egyetlenegyet ismerek: Király Károlyt. Nekünk nincs egy Willer Józsefünk, egy Jakabffy Elemérünk, nincsenek olyan embereink, akik az életüket a politikára tették. Domokos kitűnő politikus, de csak másodállásban.

Nagy Gy.: – A legnagyobb baj az, hogy nincsenek jogászaink. Kevés az olyan ember, aki igazán ért a nemzetiségi-kisebbségi problematikához. Jogász pedig egyáltalán nincs.

Molnár G.: – Az este Kántor Lajosnál lezajlott beszélgetés során felmerült az a kérdés, hogy végül is hol legyen a Magyar Demokraták Szövetségének a központja. Lajos, te itt bizonyos problémákat jeleztél, megkérnélek, fejtsd ki itt, hogy miről is van szó tulajdonképpen.

Kántor L.: – Előbb még visszatérnék az optimizmus vagy pesszimizmus kérdéséhez. Nekem is az a véleményem, nem kevés az erőnk. Sőt határozottan érzem, hogy nagyon sok az erőnk. Az alkotó, építő energiák, a munkakedv fantasztikus kibontakozását látjuk. Kiváló fiatal gárda van itt, Patrubány Miklós, Péter Pál, Sólyom Péter és a többiek. Kiválóak. És mi csak azokat tudjuk megnevezni, akik itt vannak Kolozsváron, de a Székelyföldön is nagyon sok fiatal mérnök van, akikre számíthatunk. Ha igaznak bizonyul, amit állítólag tegnap megszavaztak, hogy a Műegyetemen külön magyar tagozat működhet, még többen lesznek azok a – műszaki végzettségű – értelmiségiek, akik láthatóan nem szakadtak el a kultúra humán hagyományaitól és annak társadalmi vonatkozásaitól. Ebben a tekintetben sokkal jobban állunk, mint valaha is álltunk. Ez biztos, hogy így van, most alkalmam volt meggyőződni erről. Mi, akik itt vagyunk, a humán értelmiség oldaláról láttuk a dolgokat, a szörnyű kiáramlást. A középnemzedékből és a fiatalok közül elment az a réteg, amely a jövő lehetett volna.

Lényeges dolog ebben a vonatkozásban, hogy nekünk építenünk kell azokra is, akik elmentek. Vagy úgy, hogy visszajönnek, mert biztosan lesznek olyanok, akik vissza akarnak jönni, vagy úgy, hogy visszajönnek dolgozni, átmenetileg, vendégtanárokként. Nekünk az egészben kell gondolkodni, és  akkor valóban erősek vagyunk, erősebbek vagyunk, mint valaha. Biztos vagyok benne, hogy a Nyugaton élőkre is számíthatunk, ha nem is úgy, hogy végleg hazatelepüljenek, de legalább „romániai vendégmunkásokként”.

Molnár G.: – Itt említem meg, hogy néhány héttel ezelőtt, tehát még a „régi” rendszerben, Budapesten azon tanakodtunk a Limes egyik szerkesztőségi megbeszélésén, hogy felhívást kellene intézni a világ minden táján élő erdélyi és nem csak erdélyi magyar szakemberekhez, kapcsolódjanak be az újraindítandó kolozsvári magyar egyetem munkájába mint vendégtanárok. Végül is azért nem született meg a felhívás, mert úgy gondoltuk, helyesebb, ha azt maguk az erdélyiek fogalmazzák majd meg. Ne kívülről tukmáljuk rá magunkat az erdélyiekre, hanem ti, innen hívjátok mindazokat, akik Magyarországon vagy Nyugaton élnek.

Kántor L.: – Ezt csakis így lehet és így érdemes megcsinálni. Ezt a felhívást hamarosan közzé is fogjuk tenni.

Nagy Gy.: – Volna egy megjegyzésem ezzel kapcsolatban. Az elsődleges és a meghatározó nyilvánvalóan a továbbiak során is az lesz, amit mi itt csinálunk. De tudnunk kell, hogy bizonyos dolgok majd csak a kormányzattal való tárgyalások során dőlnek el.

Cseke P.: – A hazatelepülést is kormányszinten kell megoldani.

Kántor L.: – Az már megtörtént. Én ezelőtt három nappal beszéltem erről Domokos Gézával, és kiderült, hogy Horn Gyula tárgyalásain már szó volt a kérdésről, és elvben már meg is állapodtak. Az újságban is megjelent, hogy mindenki visszajöhet, akár végleg, akár meghatározatlan ideig. Ez óriási dolog.

Pillich L.: – Itt elhangzott – és joggal –, hogy számolni kell a nacionalizmus újraszerveződésének a veszélyével. Az az igazság, hogy román részről már a legelső lépésünket, a kolozsvári Magyar Tanács megszervezésének a bejelentését is fenntartással fogadták. A helyi román lapban megjelent cikkre gondolok, amely szeparatizmust emlegetett a magyar szervezettel kapcsolatban. A cikkre adott válaszom állítólag másodikán fog megjelenni.

Molnár G.: – Balázs Sándor válasza már meg is jelent a Szabadságban.

Pillich L.: – Igen, de én román nyelven válaszoltam, Nu ne separăm [Nem szigetelődünk el] címmel írtam egy cikket, amelyben azt mondom, hogy ők szigetelődnek el, ha a mi szerveződésünkben szeparatizmust szimatolnak, és akkor a közös változtatási szándék újból halálra ítéltetett. Szerintem van egy olyan román réteg, amely éppolyan szellemi elnyomatásban élt, mint mi, amely nem dőlt be az utóbbi huszonöt év nacionalista uszításának, és a velünk kialakított személyi kapcsolataik, a román emigrációnak és főként az utóbbi időben pozitív szerepet játszó román Szabad Európának köszönhetően tudatosította, hogy a mi ittlétünk és másságunk természetes realitás. Számos jele van annak, hogy az egészséges érzületű erők igyekeznek belülről elszigetelni a nacionalista jellegű megnyilvánulásokat. Ezt tapasztaltam ezekben a napokban.

Ami magát a román népet illeti, elsősorban nem is annyira nacionalizmusról van itt szó, hanem valami másról. Én évek óta járok a hegyekbe, látom a tiszta lelkületű egyszerű emberekben a román népre annyira jellemző lelki alázatot, ami az ő lényük egyik jellemzője. Ők lelkileg tiszták. Én inkább azt érzem, hogy évszázados örökség az, hogy a románságban mindig is volt velünk kapcsolatban egyfajta kisebbségrendű komplexus. Én éppen ezért úgy érzem, bizonyos veszélyt jelenthet, ha mi túlságosan előre futunk, mert tájékozottabbak vagyunk, mert rendelkezésünkre állnak a magyar és az egész kelet-európai demokratizálódás tapasztalatai. A demokrácia mint létforma a magyar történelemben mélyebben gyökerezik, a magyarság a maga pártjainak és szerveződéseinek köszönhetően előrébb tart a demokratizálódásban, és a románok ebben tájékozatlanabbak, mint mi. Ellenérzések itt abból születhetnek, hogy ők megint arra a következtetésre juthatnak, hogy nem tudják megtenni ugyanolyan ütemben ugyanazokat a lépéseket, amelyeket mi megtettünk és megteszünk.

Molnár G.: – Tehát fékezzük le magunkat?

Pillich L.: – Nem hiszem, hogy ezt kellene tennünk, de jó volna az ő önszerveződésüket is teljes mértékben, nyitottan támogatni, hogy érezzék: segíteni akarunk nekik ebben is.

Cseke P.: – Nyissunk egy rovatot az Adevărulban?

Kántor L.: – Nem hiszem, hogy ez sokat használna.

Nagy Gy.: – Nincs is szükség erre.

Pillich L.: – Szervezeti kapcsolatok létesítésével is lehet ezt szolgálni. A fiataloknak is mondtam, hogy a román diákszervezetet is támogassák. Meg kell őket tanítani a demokratikus viselkedésre és gondolkodásra. Itt persze nekünk is sok tennivalónk van még, hiszen a Magyar Demokrata Szövetség például ma még csak egy deklarált szervezet, és nem a helyi szerveződések, nem a tényleges önszerveződés eredménye. Ha az önszerveződést komolyan vesszük, akkor mindenik szervezetnek megyei, városi és községi szinten kell intézményesülnie, és a felső vezetést ezeknek a helyi szervezeteknek kell megválasztaniuk. Ebben az intézményesülési folyamatban támogatni kell a román törekvések intézményesülését is, ahogyan például a lap esetében csináltuk. Önálló lapot csinálunk mi is, ők is. Éppolyan státusban vannak, mint mi. Éppen ezért engem senki sem vádolhat meg azzal, hogy egy önálló jogi személyként létező, független magyar lapot csinálok – mert mi nem a Megmentési Front lapja vagyunk –, mert a románok jogi helyzete is ugyanilyen. Ezt azért tartom fontosnak, mert a lapok többsége a Front orgánumaként jelenik meg.

Végül még egy dologra hívnám fel a figyelmet. Keresnünk kell a kapcsolatot a többi nemzetiséggel vagy kisebbséggel, a németekkel, a szerbekkel, a cigányokkal. Egy külön osztályt kellene nyitnunk a magyar szervezeten belül, amely ezekkel a kapcsolatokkal foglalkozik. Hiszen a saját programunkat csakis úgy tudhatjuk elfogadtatni legfelsőbb szinten, ha együttműködünk a többiekkel. Nekik szükségük van ránk, mert mi vagyunk a hangadó nemzetiség, az itt maradt németség képviselői például már korábban is közeledtek felénk. Domokos Gézának a Kriterionon keresztül vannak ilyen irányú kapcsolatai és lehetőségei. A bánsági szerbekre is oda kell figyelnünk…

Balázs S.: – Már megjelentek a tévében a törökök is.

Pillich L.: – Jók – különösen a bánságiakkal – a személyi kapcsolataink, ezeket ápolni kell. Fordítani is fogunk egymás anyagaiból.

Nagy Gy.: – Tájékoztatásképpen mondom el – mert ide kapcsolódik –, hogy Benkő Samu fölvetette azt a gondolatot, hogy a létesítendő Bolyai ne egyszerűen csak magyar egyetem legyen, hanem egy olyan felsőfokú kisebbségi oktatási intézmény, amelyben a többi nemzetiség is helyet kapna.

Balázs S.: – Ezt fogjuk felkarolni.

Kántor L.: – Ez egyedülálló lenne egész Európában.

Nagy Gy.: – A Kriterion mintájára lehetne megszervezni.

Cseke P.: – Akkor külföldi segítségre is inkább számíthatunk.

Nagy Gy.: – Mi nagyon okosnak tartottuk ezt a gondolatot.

Pillich L.: – Így a szeparatizmus vádja is teljesen értelmetlenné válik.

Molnár G.: – Azt javasolnám, hogy nagyon hamar álljatok elő nyilvánosan is ezzel a javaslattal. Az ötlet zseniális, de ha a román nacionalisták tudomást szereznek róla, félő, hogy paravánnak fogják használni a saját céljaik érdekében. Nagyon sietni kell a dologgal, nehogy mások sajátítsák ki.

Gyímesi É.: – Mi itt most okosan, szépen, optimistábbnál optimistább elképzelésekkel állunk elő, de én azt hiszem, hogy a tömegkapcsolat még hiányzik. Eljött hozzám a napokban egy magyar mérnök, hogy őket – mármint azokat, akik közvetlenül a gyárban dolgoznak – egyszer már megetették a demokráciával, amelyben mindenki egyenlő, de egyesek egyenlőbbek. Ők inkább – írt is erről egy levelet Domokos Gézának – egy Kereszténydemokrata Pártot szeretnének, mert abban nincs olyan, hogy egyesek egyenlőbbek.

Kántor L.: – Papíron nincs. Vagy addig, amíg meg nem szerveződnek.

Molnár G.: – Magyar Kereszténydemokrata Pártot akarnak?

Gyímesi É.: – Igen. Ezen lehet mosolyogni, de ők ezt halálosan komolyan gondolják. Ez egy fáradt, kiábrándult munkás volt, pontosabban mérnök, aki a műhelyben dolgozik.

A másik kérdés a falu. Ha mi választókat akarunk, akkor olyan szervezőkre, állandóan mozgó emberekre van szükségünk, akik a politikai agitációt végeznék el – ami nagyon csúnya dolog, de csinálni kell. Ezt a kulimunkát csak lelkes, magukat nem kímélő emberek végezhetik.

A másik problémánk az, hogy nekünk nemcsak az általános demokratizálódás folyamatában kell részt vennünk, hanem a sajátos nemzetiségi problémáinkat is meg kell oldani. Márpedig – legalábbis itt, Kolozs megyében – ugyanazok végzik ezt is, és egyszerre kell két helyen lenniük. Miközben a Front – úgy látom – minden szinten kompromittálja magát. Tehát ha az ember meg akarja őrizni a politikai egyértelműségét annak, amit csinál, akkor most már egyre veszélyesebb részt venni egy olyan Frontban, integrálódni egy olyan hatalmi struktúrába, amely nem demokratikus. Ugyanis a Nemzeti Megmentés Frontja kezd veszélyesen a központi irányítás jeleivel fellépni. Az is tünetértékű, hogy beállítanak a tévékamera elé egy fiatalembert, aki ugyanolyan – a Ceauşescu-korszakra jellemző – merev stílusban, lelkes patetikus hangnemben kifejezi csatlakozását…

Kántor L.: – „Adeziune totală…” [Teljes odaadással…]

Pillich L.: – Állandóan ezt az „adeziune”-t hallani, mindenki „csatlakozik”…

Gyímesi É.: – Holott a Front egy önszervező erő kellene hogy legyen, nem volna szabad hajbókoló, üres szólamokban kimerülnie, hanem – mindenekelőtt – biztosítania kellene a reális munkahelyi demokráciát. A régi vezetők ott ülnek a helyükön, köztük olyanok is, akik a szekuval mélyen kollaboráltak. Nálunk a bölcsészkaron például tegnap volt a kari tanács. És nagyon gyanús, hogy a karon a Front vezetője a Securitate embere, és még kettő van mellette, akiket ő javasolt. És aki őt javasolta, az szintén securitatés, a román kollégák tudomása szerint is.

Kántor L.: – És miért hallgattatok erről? Miért nem szól senki?

Gyímesi É.: – Mert nem volt demokratikus a választás. Mire engem oda beválasztottak, már lezajlott minden, és kész. Tegnap ezen a kari tanácsi ülésen nagy harc folyt azért, hogy tessék titkos szavazással az egészet újraválasztani. De kérdem, kik azok a lelkes emberek, akik minden gyárba kimennek, hogy abból a műhelyből, ahol a magyar munkásasszonyok vannak többségben, miért négy románt küldtek a megyéhez, és miért nem küldtek magyart? Ki az, aki ezt a kulimunkát most elvégzi, hogy az áprilisi választásokig ne történjenek többé ilyen visszaélések? Az egésznek a túl-gyorsasága a gyanús politikai szempontból. [Miért kell január 5-ig lebonyolítani a munkahelyi választásokat?] Miért kell ilyen korai időpontban megtartani az általános választásokat? Mert nem akarnak teret adni a tényleges érdektagolódásnak, hiszen egyszerűen nem lesz elég idő ahhoz, hogy a különféle érdekek megfelelően artikulálódni tudjanak, hogy egyáltalán pluralista, többpárti választásokról lehessen beszélni. Mert kavarog kaotikusan minden.

A másik dolog, amiről beszélni szeretnék, az, hogy a mi Magyar Demokrata Tanácsunknak [ez a Magyar Demokrata Szövetség kolozsvári szervezetének elnevezése] valóban ellenzéki szervezetnek kellene lennie. Ezt a javaslatomat a Tanács közgyűlésén fenntartással fogadták.

Kántor L.: – Sőt, egyértelműen visszautasítottuk.

Gyímesi É.: – Legyünk realisták. Nekünk nem olyan értelemben kell ellenzékinek lennünk, hogy akadályozzuk a Front munkáját, hogy szembeszálljunk az egész Nemzeti Megmentési Fronttal. Isten őrizz! De ha már Demokrata Tanácsnak nevezi magát ez a szervezet – és azt hiszem, joggal lehetünk erre büszkék, hogy Kolozsváron nagyon hamar megalakult a Magyar Demokrata Tanács, mindenesetre hamarabb, mint a Szövetség Bukarestben, tehát ez önszervező volt –, ha mi demokraták vagyunk, akkor nekünk kutya kötelességünk és egyszersmind jogunk őrködni azon, hogy a Nemzetmentő Front is demokratikusan működjön! Én egy kontroll-ellenzék szerepre gondolok. Nem azt mondom, hogy támadó ellenzék legyünk, hanem azt, hogy egy folyamatosan őrködő, tisztító, purifikáló erőként lépjünk fel. Nekünk azért kell küzdenünk, hogy a demokrácia európai játékszabályait mindenki elfogadja Romániában. Erre kell irányulnia a mi politikai felvilágosító és szervezőmunkánknak.

Molnár G. (Kántorhoz): – És ezt ti nem fogadtátok el?

Kántor L.: – Nem erről volt szó.

Gyímesi É.: – De hát én világosan ezt képviseltem. Ha megkérdeztétek volna, mit is akarok, pontosan megmondtam volna.

Kántor L.: – Ott nem lehetett ezt így felvetni.

Pillich L.: – A nyilvánosság kockázatokat jelent.

Kántor L.: – Tudomásul kell venni, hogy hol vagyunk. Állítólag leszerelték a lehallgató-készülékeket, és nincsenek ott a gyűléseken a szekusok, és lehet, hogy tényleg igaz az, amit most mondott nekem a Front egyik tagja, egy fiatal román munkásgyerek, hogy ott őrzik ezeket a készülékeket… Azt mondják, a főtéri dolog is megoldódott.

Molnár G.: – Miről van szó?

Kántor L.: – A plébánia épületében volt a szekunak egy helyisége, ahol állandóan ott ültek.

Gyímesi É.: – Igen, volt egy hálószobájuk.

Kántor L.: – Egy épületrész, külön bejárattal. Az utóbbi időben annyira elszemtelenedtek, hogy egyszerűen kinyitották az ajtókat, és bejártak a plébániára, és állandóan molesztálták a papokat. Tegnap reggel adtam át a két levelet, amit Czirjákék küldtek Topliceaunak és Doina Corneának címezve – egyik sem volt ott, de mindkét levél jó kezekbe került, Vişanhoz, aki akkor még elnök volt, a másik pedig Popescu alezredeshez, aki az egyik legrokonszenvesebb ember ott, akiben én abszolúte megbízok.

A Demokrata Tanács gyűlésére visszatérve, én voltam az első, aki nagyon kategorikusan megcáfoltalak, és akkor abban a pillanatban mindenki úgy érezte, hogy ezt kell tenni.

Gyímesi É.: – És most is úgy érzed? Mert mi itt…

Kántor L.: – Nézd, más dolog így, egymást közt beszélgetni, de nyilvánosan is ugyanazt mondanám. Amit mondasz, azt én elfogadom, de egészen más dolog nyilvánosan deklarálni valamit.

Pillich L.: – Én ezt nem is nevezném ellenzékiségnek. Nem azonosulunk a hatalommal, hanem viszonylag független pozícióból ellenőrző funkciót gyakorolunk.

Balázs S.: – Az ellenzék azt jelenti, hogy valamivel szemben állunk. Mi nem állunk szemben a Fronttal.

Kántor L.: – Ha ellenzéki vagyok, akkor magának a demokratikus kibontakozásnak a lehetőségét kérdőjelezem meg. Ha ellenzéknek nyilvánítom magam, akkor oda kerülök a nemzeti parasztpártiak, a liberálisok stb. közé, akik meg akarnak fojtani bennünket. És a Szabó Sándorok közé, akik ma gyakorlatilag a szélsőbaloldali ellenzéket jelentik. Ha én ma Iliescuékat, Petre Romanékat és Király Károlyékat megkontrázva azt mondom, hogy ellenzéke vagyok például Király Károlynak, akkor kivel vagyok együtt? Ha nekik ellenzéke vagyok, akkor kinek vagyok a támogatója vagy a híve?

Ennek van egy elvi, politológiai vonatkozása is, és van egy kifejezetten gyakorlati-politikai vetülete. És a mi számunkra most ez az utóbbi a fontosabb, ennek a tisztázása. Ezért kell nekünk elhatárolódni az ilyenfajta nyilatkozatoktól, mert nem szabad azt az amúgy is meglévő gyanút – ami nem az Iliescuék részéről nyilvánul meg, hanem a jobboldali és a baloldali ellenzék részéről, akik a Ceauşescu-korszakból át akarják menteni magukat – tovább táplálnunk, amely nem ismeri el a mi külön magyar szervezetünk létjogosultságát. Ha még deklaráljuk is, hogy mi ellenzék vagyunk, akkor kihívjuk a haragját, a  többségi románság egészét magunk ellen fordítjuk.

Gyímesi É.: – Válaszolhatok erre? Mivel a Nemzeti Megmentési Front egész felépítése – szerintem – antidemokratikus, és nemcsak hogy antidemokratikus, hanem elősegíti a helyi kiskirályok átmentődését, akik nemcsak politikailag, hanem sok szempontból kompromittálódtak, akkor mi nem állhatunk melléje, és nem csatlakozhatunk – a Magyar Demokrata Tanács mint szervezet – a Nemzetmentő Fronthoz. Találjatok ki más kifejezést, mondjuk akkor azt, hogy megőrizve a függetlenségünket támogatjuk őket, de minden erőnkkel azon vagyunk, hogy az antidemokratikus megnyilvánulásokat visszaszorítsuk.

Kántor L.: – Igen, ezzel egyetértek. Az utolsó pillanatban vettem észre – szerencsére, mert már majdnem lement a nyomdába –, hogy a belépési nyilatkozatunkban benne volt, hogy csatlakozunk a Nemzeti Megmentési Fronthoz. Azonnal kihúztam. De nekünk azt sem szabad kinyilvánítanunk, hogy elhatároljuk magunkat tőle, hogy ellenzék vagyunk. Itt nagyon ki kell dekázni minden lépésünket. Ez a napi politikai játék rettenetesen veszélyes. Nekünk meg kell őriznünk azokat, akiknek a rokonszenve eddig felénk irányult – Iliescutól le Puşcăig…

Molnár G.: – Az ki?

Kántor L.: – Egy kolozsvári informatikus, aki először szavazott Ceauşescu újraválasztása ellen, és ezért kizárták a pártból. Ez volt itt Kolozsváron az első nyilvános fellépés, aminek óriási jelentősége volt. Akkor szembesültek az emberek először azzal, hogy ilyesmi lehetséges. Más kérdés, hogy úgy nézett ki, az egész Számítástechnikai Intézetet fel akarják számolni.

Úgyhogy nekünk erre nagyon vigyázni kell. Én külön is kérnélek téged, Éva, hogy vedd ezt figyelembe, mert Te vagy az egyetlen, sajátos helyzetednél fogva, mint aki ugyan vitatkoztál Doina Corneával, de támogattad is őt, akit [téged] bevettek a megyei Végrehajtó Bizottságba mint egyedüli magyart. A legjobb az volna, ha ki lehetne cserélni téged, én is azt tanácsolom, az egészségedre való tekintettel és sok minden egyébért is. Patrubány, aki Puşcának kollégája, léphetne a helyedbe. Te nem tudsz ott lenni, mert más feladataid vannak, de ezenkívül, ha csak egyszer is kifejted ezt az ellenzéki teóriát, akkor nekünk végünk.

Balázs S.: – Nem volna taktikus.

Kántor L.: – Te nem tudsz taktikusan fogalmazni. Te, mint erkölcsi lény, mint író, mint tanár rendkívül fontos vagy számunkra, de nem vagy politikus.

Gyímesi É.: – Miért kellett akkor engem odaküldeni? Akkor persze jól fogtam.

Pillich L.: – Éva, nehogy megsértődj. Nem azért mondjuk neked ezeket.

Kántor L.: – Nagyon lényeges dolog, hogy Te – nemcsak erkölcsileg, hanem politikailag is – sokkal tisztábban és összehasonlíthatatlanul magasabb szinten képviseled mindazt, amit szeretnénk, mint Doina Cornea. Amit ő eddig csinált, az egyszerűen siralmas, és akik ott voltunk a megyénél az elmúlt napokban, láthattuk, milyen katasztrofális lehet egy ilyen „szent asszony”. Meg is mondtam – ha nem is a nagy nyilvánosság előtt –, hogy tegyék oda a kivágott kép helyébe az övét, és jöjjenek azok az emberek, akik ezt el tudják fogadni, és csinálják ők a dolgokat. Gyakorlatilag az történik, hogy akit ő kézen fog, az lesz az elnök. Az a szerencsétlen geológus, meg mernék esküdni, hogy görög katolikus, a geológusok, akik ismerik, azt mondják, hogy keresztbe lenyelne bennünket, az a Buracu, aki most az elnök lett Vişan helyett. Vişan olyan, amilyen, de tudta azt, hogy mit jelentenek a magyarok. És nemcsak deklarálta, hanem évek óta, amikor ez még nem volt divat, élte. Nekünk rettentő nagy veszteség, hogy Vişan végül is kilépett.

Gyímesi É.: – Csak éppen befejezném, amit elkezdtem, és aztán tényleg nem szólok többet. A feladataink eléggé sürgetőek. Nekünk ki kellene dolgozni egy stratégiát, és bennem elméletileg ez alatt a hét alatt, az élményeim alapján kialakult egy elképzelés arról, hogy legyen egy kemény stratégiánk és egy lágy stratégiánk. Ezen azt hiszem, érdemes elgondolkozni. A kemény stratégiához tartozott az, ahogy itt fölvetettük sokan a Bolyai Egyetem és egyáltalán a magyar intézmények visszaállításának kérdését. Itt éreztem először azt, hogy lassabban a testtel, nem abban az értelemben, ahogy Prunea írta, hogy „ne siessünk”, hanem mérlegelnünk kell, melyik a lehető legelőnyösebb taktika a számunkra, és hogy ezt a kemény stratégiát lehet-e folytatni, ki lehet-e terjeszteni mindenre. Azért tartom ezt megfontolandónak – ezt majd vitassátok meg, én nem tudok dönteni –, mert nagyon komoly gazdasági feltételek kellenek ahhoz, hogy egy ilyen egyetem visszaálljon. Lehet, hogy valamilyen nagy emberbaráti gesztussal lemondanak bizonyos épületekről. Ez a legegyszerűbb. De mit csinálunk a laboratóriumi felszerelésekkel, ami kell a kémikusoknak, a fizikusoknak, a biológusoknak.

Kántor L.: – Kifejtették azok, akik ismerik a kérdést, hogy ez nem probléma. Sokkal jobban fölszerelt lesz ez az egyetem, mint amilyen az ő egyetemük most. Máris útban van sok minden errefelé. A laboratóriumi felszerelésekkel nem lesz probléma. Olyan műszaki felszerelést fogunk kapni, amiről ők nem is álmodhatnak, mert – ahogy én látom – a román emigráció nem olyan erős gazdasági értelemben, mint a magyar. Ez rendkívüli előnyt jelent a számunkra. A másik – propagandisztikus – előny, hogy a Bolyai Egyetemet éppen Ceauşescu számolta fel mint KB-titkár, 1959-ben. Végül azt kell tudatosítanunk bennük, hogy nekik, az országnak érdekében áll, hogy legyen Kolozsváron egy új, korszerűen felszerelt egyetem. Mi az országnak hozzuk ezt létre, nem az ország ellen.

Molnár G.: – Biztos vagy benne, hogy ilyen mérvű támogatásra számíthatunk?

Kántor L.: – Biztos vagyok benne.

Gyímesi É.: – Az egyetemen legalább két, pontosabban három dologgal szembesülök. Először, mint saját problémámmal, azzal az igénnyel szembesülök, hogy visszaálljon ne csak a magyar tanszék, hanem az egész egyetem. Mi ezt akarjuk, ez a magyar szempont. Ezenkívül látni, mi van a karon, a hivatalos vonalon. A kar ugyanis az Universitatea Daciei Superioare [Felső-Dacia Egyeteme] cím alatt egy egységes román egyetembe kíván beépülni, amelynek már a neve és a programja is mutatja, hogy ők el sem tudják képzelni, hogy abból különváljon valaki. Nekik már megvan az elképzelésük arról, hogy betömik a szánkat a kétnyelvű oktatásra vonatkozó ígéretekkel, de Isten őrizz attól, hogy önálló magyar egyetem létesüljön. Ez kemény taktikai lépés volt a részükről, a mi lépésünkhöz hasonlóan. A két nyilatkozat egyébként egymás mellett jelent meg a kolozsvári lapokban.

Végül harmadsorban nekem – nagyon taktikusan és diplomatikusan – a Democraþia Universitară [Egyetemi demokrácia] nevű szervezetben is részt kell vennem, amely önszervezően jött létre, és a legjobb román tanerőket tömöríti, mint pléldául Emilian Popescu, Ioana Petrescu, Liviu Cotrau, akiknek erkölcsi tekintélye is van.

Balázs S.: – Magának nincs.

Gyímesi É.: – Ezen lehet vitatkozni, hogy mit jelent az, hogy valaki erkölcsileg feddhetetlen. Ha én azokkal jóban akarok lenni – márpedig ez mindannyiunk érdeke, hogy én a Democraþia Universitară nevű szervezetben az egész egyetemi rendszer reformjáért küzdjek, országosan –, akkor én milyen módszerrel viszem be az ő tudatukba azt, hogy mi mást is akarunk?

Molnár G.: – Ők még nincsenek ennek tudatában?

Balázs S.: – Itt van egy jó taktikai lehetőség. Támogatni kell azt, amit ők akarnak. Mert ők román egyetemet akarnak. Amelyre nem azt írják, hogy „Babeş–Bo-lyai”, hanem azt, hogy „Dacia”, meg mit tudom én mi. Csinálják meg, és hagyjanak minket nyugodtan dolgozni a mi egyetemünkön.

Kántor L.: – Van itt még valami, amit kérdezett az előbb Guszti, és ami pont a Bolyaival kapcsolatban is megnyilvánult. Több szinten kell megvizsgálni a konfliktusainkat. Az egyik a központi és a helyi román többséghez való viszony. A másik a saját tömegbázisunkhoz, a faluhoz és a gyárhoz való viszony. A falu vonatkozásában azt hiszem, nagyon jól állunk, ez személyes tapasztalatom. Szinte egész falvak jöttek be, papjaikkal az élen, ezres tömegekkel. Ez nagyon fontos.

Gyímesi É.: – Tagdíjunk van? Jó vastag tagdíjat kell beszedni.

Pillich L.: – Előbb be kell jegyeztetnünk magunkat.

Kántor L.: – Ez már elvben megtörtént. Már a pecsét is elő van készítve. Az egyházakkal való kapcsolat – ez jelenti elsősorban a falut. Ezenkívül van néhány hely, mint például Szentkirály, ahol kinőttek olyan helyi vezetők, akik az egyháztól függetlenül vagy azzal együtt képviselték már eddig is a falut. A falut illetően optimista vagyok. A falvakban komoly aktivizálható tömegeink vannak. Tegnap például bejött Bácsról egy idősebb ember, a papjuktól függetlenül, csak azért, hogy kezet szorítson velünk.

Pillich L.: – Bocsáss meg egy pillanatra. A városok viszonylatában sincs baj. Lassúbb a jelentkezés, mert nincsenek úgy együtt az emberek, mint falun. De a vállalatok is mindenütt szerveződnek, az Armaturából, a Február 16-ból jöttek olyan jelzések, hogy számítógépen összesítik a jelentkezőket, hogy ne kelljen mindenkinek külön-külön beiratkozni.

Kántor L.: – Végül a konfliktusok harmadik nagy csoportja a mi szervezetünk különböző szintjei közötti ellentéteket öleli fel. Én ezt egy kicsit éreztem eddig is. Régi, legalább harmincéves írószövetségi tapasztalataim alapján ismerem a bukaresti és az Erdélyben, vidéken élő magyarok közötti viszonyban jelentkező nehézségeket. Patrubány például elmondta, hogy Domokossal beszélgetve észrevette a viselkedésében a saját személyével kapcsolatos legitimitásválság jeleit, ugyanakkor bizonyos távolságtartást is észlelt.

Bukarestben érzékelhető egy olyan szándék – és a vásárhelyiek ezzel már szembe is szálltak –, hogy a magyarság politikai központja is ott legyen. Markó Béláék
3-án jönnek át Vásárhelyről, hogy egyeztessük a dolgokat. Az álláspontunk az, hogy a központnak mindenképpen Erdélyben kell lennie, a legjobb lenne Kolozsváron, de ha Vásárhelyen lesz, akkor sem dől össze a világ.

Molnár G.: – Kvázi nemcsak azért volna jobb, mert itt van a legtöbb szellemi erő, hanem azért is, mert a két nagy magyar tömb, a Székelyföld és a határmente között elhelyezkedve természetes középpontja az egész erdélyi magyarságnak.

Kántor L.: – Az egyetem is Kolozsvár mellett szól. De most egyértelműen kiderült, hogy a bukarestiek, Domokos Gézáék akarják betölteni a központ szerepét. És azt akarják, hogy mi ne fussunk túlságosan előre – ez már a múltkor is érződött, amikor Benkő Samu beszélt Gézával. Mi is volt akkor a Géza üzenete?

Pillich L.: – Az, hogy vegyük fel velük a kapcsolatot, küldjünk oda minden dokumentumot magunkról, és ha nagygyűlést tartunk, mindig hívjunk meg valakit közülük, a vezetőségből. A legfontosabb utasítás az volt, hogy egyelőre ne lépjünk, hanem tájékozódjunk, vizsgáljuk a helyzetet.

Kántor L.: – Jellemző, hogy Géza mellett Lőrincz László a másik vezetőségi tag, a volt oktatásügyi államtitkár. Az aktivistaszemlélet, az egész múlt ott kísért az intézkedéseikben. Géza, akit nagyon tisztességes embernek tartok, és ezt leszögezem magunk között is és a magnó számára is, és én őt teljes mértékben támogatom, de ő is nagyon nehezen tud szabadulni a saját múltjától. És a környezetétől. Az egy teljesen más környezet. Ő ott végül is elszigetelten él a magyarságtól, néha lemegy valahová, és akkor jól érzi magát, de sokkal könnyebben azonosul a központi román törekvésekkel, mint mi. Ez a Fronthoz való csatlakozás, a „teljes odatapadás” kinyilvánításában is megmutatkozott.

Nekünk nem szabad ennyire elveszítenünk az identitásunkat, hanem ösztökélő szerepet kell folytatnunk, és ragaszkodnunk kell ahhoz, hogy a központ itt, Erdélyben legyen, és ott csak egy ügyvezető elnökség működjön. Nem arról van szó, hogy esetleg ne éppen Domokos Géza legyen az elnök Bukarestben, de a központnak nem szabad Bukarestben lennie, nem szabad mindent oda összpontosítani. Ebben nem engedhetünk, mert akkor megint az lesz, amiről az este, amikor Rajkék nálam voltak, beszéltünk, és amit Guszti részletesebben fejtegetett a Magyar Népi Szövetség politikájával kapcsolatban, akkor sokkal könnyebb lesz beszippantani, integrálni bennünket. Bukarestben nagy a veszélye annak, hogy a volt aktivisták fognak előjönni, akik közül többeknek lehetett hosszabb és rövidebb ideig tartó pozitív életszakasza is, mint például Lőrincz Lászlónak, de többnyire hosszú kártékony múlt áll mögöttük.

Pillich L.: – Én itt egy érdekes analógiát látok a különböző megyei frontok és a mi bukaresti vezetőségünk kialakulásában. Nagyon kis létszámú „csoportok”-ról van itt szó, amelyek egyszerűen kinyilvánították önmagukról, hogy ők a vezetők, anélkül hogy demokratikus módon képviselnének bárkit is. Bukarestben van egy Rodostó, egy telepes csapat, amelynek a tagjai közül sokan komoly áldozatokat hoztak azért, hogy ott a mi kultúránk ügyét szolgálják – azokról beszélek természetesen, akik nem önérdekből és karriervágyból mentek oda –, de ez a kolónia nem nyilváníthatja ki önmagáról, hogy ő a Magyar Demokrata Szövetség.

Nagy Gy.: – Azt hiszem, nem lehet vitatni, hogy a gyakorlati mozgásnak már most is itt van a központja, Marosvásárhelyen, Kolozsváron, tehát itt Erdélyben.

Gyímesi É.: – És a választásokat is innen lehet szervezni.

Molnár G.: – És mit szóltok ahhoz, hogy az első kongresszuson vagy küldöttgyűlésen, amelynek eredményeképpen demokratikusan megválasztott vezetőség kerülhet a szervezet élére, tiszteletbeli elnökké Tőkés Lászlót kellene megválasztani. Biztosítva őt arról, hogy a folyó ügyekkel nem kell foglalkoznia.

Balázs S.: – Már elvállalta, hogy nemzetiségi miniszter legyen.

Molnár G.: – Az nagy ostobaság volna. Azt vállalja el Király vagy másvalaki. Neki a püspöki székben a helye, az az ő elsődleges dolga. Szerintem ő azért volna megfelelő, mert még csak nem is reformkommunista, vagyis posszibilis lehet egy olyan helyzetben is, amikor ez a Front már rég összeomlott. A magyar szervezetet meg kell őrizni akkor is, ha a Front összeomlik. Nem szabad túlságosan messzire menni az azonosulásban, már csak azért sem, mert ez egy ingatag, igazi legitimitással nem rendelkező testület. Itt még nincs parlament, nincs semmi. Ha azonosultok vele, akkor vele buktok. Tőkésnek nem a Magyar Demokrata Szövetség egyik alelnökének kellene lennie, a többi mellett, hanem az MDSZ önállóságát személyében is garantáló karizmatikus  vezetőnek, aki mellett persze volna egy ügyvezető alelnök – Domokos Géza vagy másvalaki –, aki a gyakorlati-politikai vezető szerepét töltené be.

Gyímesi É.: – Elmondanék egy eléggé ijesztő esetet. A Front munkájában, mint tudjuk, a katonák is részt vesznek. Egyszer egy reggel hívatnak sürgősen, hogy be kell menni. Bemegyek, illetve bemennék, mert a volt szekus, akit évek óta ismerek, fogad a kapuban, és felelősségre von, hogy miért nincs belépőcédulám. Jellemző, hogy csak nekem nem volt, mindenkinek volt már. Bemegyek, és azt mondják, hogy „Colonelul Crişan vă aşteaptă” [Crişan ezredes várja]. Csak Puşcă Mircea volt ott, meg én. Nem értettem, miért vár bennünket egy ezredes. Kifejti nekünk a szekusok lágy módszerére jellemző módon, hogy a mi szervezetünk – mármint a Nemzeti Megmentés Frontja – apolitikus szervezet. Vegyük észre, mondja, mennyi megoldandó probléma van itt a városban… Jó messziről kezdte, Ádámtól és Évától, hogy a végén oda lyukadjon ki, hogy mi ne politizáljunk. Mert Puşcának épp egy gyárba kellett menni beszélni, nekem pedig a MADISZ-hoz. Akkor még nyilván lehallgatták a telefonokat, onnan tudták. Azelőtt este hívtam fel a pártszékházat, pontosabban visszahívtam két beszélgetés után a kisasszonyt, hogy figyelmeztessem, „magát is lehallgatják, ha az én telefonomat lehallgatják, akkor minden bemenő és kimenő információt ellenőrizni tudnak a szekusok”.

Mit akarok ezzel mondani? Ha a Fronton belül van egy ilyen, a politizálásról bennünket lebeszélő irányzat, olyannyira, hogy a Front vezetőségének tagjait egy ezredes  figyelmeztetheti, akkor én bizony joggal mondom, és mondtam azt, hogy egy ilyen struktúrának én ellenzéke vagyok. Vigyázzunk tehát, mert ha ez a Front így árulja el a demokráciát, akkor én ebben a Frontban fogok bemocskolódni. Ha engem integrál a Front, akkor a Magyar Demokrata Tanács egyik olyan képviselőjét integrálja, aki eddig meg akarta őrizni magát.

Pillich L.: – Egy érdekes dologra szeretném felhívni a figyelmet, ami fontos lehet, ha a taktika és a stratégia kérdéséről beszélünk. Bejön egy 28–30 év körüli fiatalember a szerkesztőségbe, és egy hibátlan magyarsággal megírt szöveg közlésére kér fel a görög katolikus egyház nevében. Hangsúlyozta, hogy ezt szándékosan nem a román, hanem a magyar lapban szeretnék publikálni. A levél, pontosabban a nyilatkozat egy nagyon meleg hangú köszönetnyilvánítás a római katolikus egyház, az egyház papsága felé, azért a lelki szolgálatért, amelyben a római katolikus egyház a görög katolikus egyház hűséges tagjait ezek alatt az évtizedek alatt részesítette, és a katolikusok további megértését kérik, hogy a jövőben is fogadják szeretettel az ő híveiket, egészen addig, amíg vissza nem szerzik – ha kell, harc árán – az ortodox egyháztól a saját templomaikat. Ez fontos jelzés számunkra. Azt mutatja, hogy a románság „betonegysége” vallási értelemben is megszűnik.

Gyímesi É.: – Sokkal intelligensebbek, mint az ortodoxok.

Molnár G.: – A beszélgetés vége felé tartunk. Arra kérnélek benneteket, hogy fogalmazzátok meg – egyfajta közvetlen üzenet formájában –, mit vártok, mit vár az erdélyi magyarság ma Magyarországtól. Nincs arra szükség, hogy tanácsokat osztogassunk egymásnak, de bizonyos elvárásaink lehetnek. A legfontosabb talán az, hogy a magyarországi politikai erők ne rendeljék alá az erdélyi magyarság ügyét pártpolitikai érdekeknek.

Pillich L.: – Ezt tegnap az SZDSZ képviseletében itt járt Rajk László és Szentiványi István is kinyilvánította.

Molnár G.: – Az MDF álláspontja is határozott és egyértelmű e tekintetben. Senki sem vállalhatja magára azt a felelősséget, hogy az erdélyi magyarság szervezeti egységét megbontsa.

Pillich L.: – A legnagyobb segítséget az jelentené, ha azokat a programpontokat, amelyek teljesítésétől a mi önálló politikai és kulturális életünk kiépülése függ, feltétel nélkül és a nagy nyilvánosság előtt támogatná Magyarország. Ez a szándék már korábban is érzékelhető volt, ezt kell továbbvinni. Ez pillanatnyilag a legfontosabb.

Molnár G.: – A Kisebbségi Kollégium nemrég találkozót szervezett a felvidéki Független Magyar Kezdeményezés jogi és gazdasági szakértői és magyarországi szakemberek között. Mint tudjátok, ott a magyarságnak két szervezete van, a Csemadok és a Szlovák VPN társszervezete, az FMK. Nagy szerencsének és esélynek tartom azt egyébként, hogy ez a szakadás itt nem következett be, mert a Független Magyar Kezdeményezés például, bármennyire is fontosnak tartja a kisebbségi érdekvédelmet, nem léphet be egy kisebbségi magyar „koalícióba”, mert akkor elveszítené a szlovák társszervezetet mint fő szövetségest, amihez viszont ragaszkodik.

A szakmai tanácsadásra mindenesetre nagyon nagy szüksége van a Csemadoknak és az FMK-nak is, pedig valamivel talán jobban állnak, mint ti itt vagy mi itt. Remélhetőleg hamarosan megteremtődnek annak feltételei, hogy innen szakértőket küldjetek ti is Budapestre vagy bárhová Magyarországra. És a legjobb magyar szakembereket fogjuk mozgósítani, hogy a rendelkezésetekre álljanak. Törvénytervezeteket, különféle konkrét jogszabályokat, statútumokat kell itt majd előkészíteni, hogy a legteljesebb szakmai és politikai vértezettséggel léphessetek fel a nyilvánosság és a román kormánytényezők előtt. Ezt az egész kérdést természetesen nagyon bizalmasan kell kezelni, nem szabad nagydobra verni. De a lehetőség meglesz, és szerintem élnetek kell vele.

Nagy Gy.: – Ez fontos.

Pillich L.: – A bukaresti „központ” és a mi itteni szerveződésünk viszonyát illetően arra a következtetésre jutottunk, hogy nekünk egy fél lépéssel mindig előttük kell járnunk, hogy a szervezet egészét magunk után húzzuk…

Kántor L.: – És hogy egyúttal ösztökéljük őket a keményebb fellépésre…

Pillich L.: – Ugyanígy kell eljárnia szerintem az anyaországnak is – Erdély viszonylatában. Tekintettel arra, hogy a leglényegesebb kérdések ügyében – mint például a kulturális autonómia – a románok nagyon bizalmatlanok, és a mi törekvéseink várhatóan kemény ellenállásba ütköznek, a magyar kormányzatnak és a magyar politikai közvéleménynek egy fél lépéssel mindig előttünk kell járnia. Mert egyedül nehezen fogunk boldogulni.

Molnár G.: – Ez rendkívül fontos. De gondolom az is, hogy mindig csak egy fél, legfennebb egy lépéssel – és soha sem öttel – haladjunk előttetek. Máskülönben bármikor elszakadhat a lánc, mely az anyaországi magyarságot az erdélyi magyarsággal és mindkettőnket – ha akarjuk, ha nem – a románokkal összeköt.

Kántor L.: – Két dolgot szeretnék itt elmondani. Már el is készült az új alkotmány számára egy tervezet, amelyet a mi jogászaink készítettek. Tegnap hozta el Podhradszky, aki konzultált Szabó Pál jogászprofesszorral és Kapczával. Ez arra vonatkozik, hogy a kisebbségek jogai milyen formában szerepeljenek az alkotmányban.

A másik dolog pedig a politikai képzés. Tegnap sokat beszéltünk erről Rajkékkal. Ez más vonal, mint a Tabajdiéké, de a cél ugyanaz. A politikusképzést már a választások előtt meg kell kezdeni. Ők felajánlották ebben a segítségüket. Meg kell keresni azokat a fiatal embereket, akiket majd ki lehet küldeni, erre valószínűleg meglesz a lehetőség. De remélhetőleg nem sétálni mennek majd Budapestre, hanem egy legalább egyhetes kemény tanfolyamra. Az SZDSZ nagyon jó feltételeket tud a korszerű politikai felkészítésre biztosítani.

Molnár G.: – Azért itt nagyon vigyázzatok, ezt a képzést Budapesten koordinálni kell más pártokkal.

Kántor L.: – Világos.

Molnár G.: – Annak nem volna sok értelme, hogy az SZDSZ külön „indoktrináljon” embereket, az MDF megint külön és így tovább.

Pillich L.: – Nem ellenzéki szempontok szerint képeznénk ki az embereket, hanem a mi erdélyi szempontjaink szerint.

Kántor L.: – Nagyon lényegesnek tartom, hogy ebben a dologban konszenzus alakult ki, és ezt a pártok deklarálták is. Én az este hallgattam az MDF felhívását a Kossuth rádióban, hogy Erdély kérdése ne legyen választásikampány-kérdés. Teljes konszenzus van a pártok között abban, hogy ezt nem használják fel. Ugyanakkor Rajkék biztosítottak bennünket arról, hogy ők nem akarnak SZDSZ-aktivistákat kiképezni, hanem a maguk anyagi eszközeivel és lehetőségeivel segítenek – ugyanúgy, mint az MDF, és ugyanúgy, mint a kormány illetékes szervei – kiképezni azokat az embereket, akik aktívan részt fognak venni a választási harcban. Nagyon lényeges viszont, hogy ez nehogy valamilyen formában nyilvánosságra kerüljön, mert akkor könnyen ránk süthetik, hogy mi diverzánsokat képezünk vagy képeztetünk ki Magyarországon. Ez nagyon kényes dolog. És már itt, ennél az asztalnál is mondjuk ki, hogy mi nem a románok ellen akarunk kiképezni valakiket, hanem azért, hogy a romániai magyarság a demokratikus kibontakozásban megtalálja az érdekeinek leginkább megfelelő utakat és módokat.

Nagy Gy.: – Nagyon alaposan végig kell itt gondolni néhány kérdést, mert a magyarországi politikai erőkkel való gyakorlati és politikai együttműködésnek lesznek olyan vonatkozásai, amelyek a nyilvánosság előtt zajlanak, és lesznek olyanok, amelyek nem tartoznak a nyilvánosságra. Mindig tudnunk kell, mi az, ami a nyilvánosság előtt történhet, és mi az, ami nem.

Kántor L.: – Ezt a beszélgetést éppen ezért kezeljétek nagyon óvatosan, mert ez nem a nyilvánosság számára készült.

Nagy Gy.: – Ez nem jelent összeesküvést, ezt minden politikai párt alkalmazza a más politikai pártokkal való együttműködésében.

Pillich L.: – Olyan körülmények között, amikor a román történelmi pártok és más szervezetek is minden bizonnyal meg fogják kapni a szükséges támogatást a román emigrációtól, különösen a választásokra való felkészülés tekintetében, nyilván mi sem maradhatunk tétlenek.