Szeptember 2003
Csángó reneszánsz?

Sz. G.

Májnéjmiz Perjo. Dan Perjovschi

Dan, mondd, kérlek, még mindig ott van a válladon az a Románia-tetkó?

– Igen, a Románia-tetoválás ott található a vállamon. A története röviden: élőben tetováltattam rá a temesvári közönség előtt 1993-ban, az első Performance Art Fesztiválon (Kelet-Európai Zóna). Akkor meglehetősen kúlnak tűnt, hogy megmutassam a fonákját Horia Patapievici kedvenc kliséjének: Te, Dan, há` mi marad meg mindebből? Nos, én egy olyan performanszot találtam ki, ami élni fog, míg a szerző életben van. Aztán meggondoltam magam, mivel 2000 körül úgy láttam, hogy kikerültünk a Zónából. Igen ám, de mit ad isten: a felvitel olcsó volt, megbeszéltem egy rockerrel, aki felrakta rám a tetkót (ingyen, no meg két sörért), azonban a levétel (ugye most már a technológia Romániába is befutott) iszonyatosan sokba kerülne. Így hát úgy döntöttem, hogy elhalasztom a fontos döntéshozatalt, míg kisütök valami okosat. Többek között arra is gondoltam, hogy esztétikai műtétre fogok jelentkezni, pontosan a tízéves évfordulón. Ki tudja, talán egy szponzort is fel tudok hajtani.

Igen, így könnyen meg lehet oldani a gondokat, csakhogy ebben az esetben a szponzor jelét kellene feltennedd a válladra. Azon töprengtél-e valaha, hogy egy olyan szponzort keress, aki segítene kivenni a fejedből Romániát?

– Á, én nem vagyok Doroftei, aki valamilyen kaszinónak a jelvényével a hátán bevasalná az ökölcsapásokat a hazáért. Nem érdekel az olyan győzelem, ami után bevisznek a kórházba. Nekem Romániával semmi bajom, sőt nagyon is baráti viszonyban vagyunk egymással (lásd gyönyörű tájak, viccek, pacalleves, Szeben). Viszont volna elszámolnivalóm a kormányon levőkkel, és úgy általában véve a nagynépi nyafogás is ki szokott borítani.

Egy ilyen kedélyes bevezető után mi másról lehetne faggatni a művészt, mint arról, hogy milyen új külföldi projektben vesz részt... Egy németországi független intézmény fedezte fel Dan Perjovschit, aki ezúttal tökéletes környezetben (egy bezárt bányában, a Ruhr vidéken) valósíthatja meg régi tervét, a White Chalk – Dark Issues nevezetű performanszot. A szénfekete falakra krétával rajzolt Perjo-karikatúrák egy csoportos kiállítás részét képezik (Open City – Models for Use). A patrónus, a Zollverein nevű alapítvány egy óriási bányát adminisztrál az UNESCO védnöksége alatt. Az egykori tárnákban többek között múzeumokat, design-iskolákat, színházi és balettelőadásra alkalmas csarnokokat, alapítványok és kulturális intézmények székhelyét rendezték be.

– Bezzeg nálunk, a Zsil-völgyében... Azokban a németországi bányaépületekben szocio-művészeti projektek folynak. Ilyen a Kunst und Kritik is. A 2001-es téma ez volt: Essen, Arbeit, Angst (Evés, Munka, Félelem). 2002-ben: Campus. A kurátorok nem a szokásos, klasszikus tárlatokban utaznak, hanem a térség szociológiai, politikai és kulturális keresztmetszetét próbálják kitapogatni. A művészi rendszert mutatják be – vagy egész egyszerűen a kapitalizmus hétköznapjait. Projektjeik általában botrányosak, vitát keltenek, pro és kontra reakciókat szülnek. Szerintük a művészet nem dekoratív, hanem támadó elem, az általuk kiválasztott művészeknek pedig kötelező módon szembe kell nézniük a jelenkor politikai és szociális problémáival.

Eléggé botrányosnak találtak téged?

– Meghívtak a csapatba, mivel hallatom a hangom a politikai sajtóban (22) és a kulturális folyóiratokban (Balkon), de azért is, mert nem éppen ortodox módon és egyáltalán nem klasszikus módon rajzolok. Az én jelenlegi szerepköröm, szerzőségem a grafitti indoorhoz kapcsolódik, és szó szerint meg kell töltenem hét óriási termet (8x8x7 méter), ki kell töltenem ezt a teret politikai rajzokkal – arról, hogy mi történik ma a világban (iraki háború, Schröder reformja, osztrák sztrájkhullám stb.). Egy egész emelet az enyém, éppen az az emelet, ahol egykor a kokszot állították elő... Ezért koromfeketék a falak (és ezért van a kréta).

Ezek után Perjo művésztársairól beszél, akikről kihangsúlyozza, hogy ugyanolyan botrányosan gondolkodnak, mint ő. Renaud Auguste-Dormeuil például arról híres, hogy elkészítette Párizs térképét, feltüntetve a pontos útvonalakat, ahol nem követik kamerák az ember minden egyes lépését. Ugyanez a francia művész kidolgozott egy magántükör-rendszert, amely megóvja viselőjét attól, hogy az űrből fényképezzék. Rebecca Forner óriási tablókat állított ki Essen városában. Egy héten csak az emberek arcát láthatták a nézők a képeken, a második héten csak az emberek neve jelent meg, utolsó héten pedig az egyének története, fiatalok, öregek, férfiak, nők története, akiket rasszisták gyilkoltak meg Németország területén. 74 ilyen esetről tudnak a német hatóságok csak az utóbbi két évben.

Mindennel, amihez nekifogsz, arra szeretnéd rávenni az embereket, hogy gondolkozzanak. Ahogy egyszer mondtad nekem: be szeretnéd csavarozni az individuumot a valóságba. Megmutattam a barátaimnak néhány rajzodat a németországi projekt rajzai közül. Az első reakció – szinte azonnal – mindig a kacagás. Számítasz-e ilyen reagálásra – avagy bosszankodsz, ha a szemlélők megtorpannak ezen a ponton?

– Az első reakció mindenképp a kacagás kellene hogy legyen. Aztán kötelező módon következnie kellene a sírásnak. Én nem jókedvre derítek. Én (ki)derítek. Évek hosszú sora óta írok egy nagy szövegfolyamot (képekben persze): falakra, padlókra, bőrre vagy újságra tervezem, rajzolom mondanivalómat, ami illusztrálja az általam megélt politikai, társadalmi és kulturális valóságot, reflektál, és válaszol is minderre – ha szükséges. Nem akárhogy írok ám! Mert ugyan bizony lehet-e úgy nevetni, hogy könnyek potyognak a szemünkből, amikor egy háborús rajzot látunk? Lehet-e mókás egy gyermek, aki elvesztette a kezeit? És tényleg annyira funny volna Románia maffiotizálása? [...] Habár a humor fegyverét használom, én nagyon-nagyon komoly vagyok. Lám, a Gheorghe Ursu Alapítvány (igen, az emberi jogokkal foglalkozó!) díjat adott nekem. Aki csak a karikatúrát akarja látni – az csak karikatúrát lát. (Timpul, 2003. máj., IV. évf., 53.)