Szeptember 2003
Csángó reneszánsz?

Ivácsony Zsuzsa

Szerelem, udvarlás, leánykérés Moldvában

Szélsőségesen felfokozott, teljességre törekvő, birtokló jellegű erotikus szenvedély egy másik ember iránt – ez a szerelem. Az udvarlás pedig kedveskedő, figyelmes, bókoló magatartás, amely arra irányul, hogy valaki, a másik fél erotikus érdeklődését, szerelmét felkeltse maga iránt. A szerelmi kapcsolatok kialakulásának bevezető szakasza, amely lehetőséget ad egymás megismerésére, az érzelmi összehangolásra – olvasható a Lexikon a szerelemről című összeállításban.

Mit tartanak udvarlásnak régen és ma, illetve magát az utat az udvarlásról az esküvőig, ezt próbáltam kideríteni moldvai gyűjtőútjaim során. Dolgozatomat a somoskai, forrófalvi, klézsei, pusztinai adatokra, az ott szerzett benyomásokra alapozom. A katolikus csángó asszonyok elég keveset és nehezen beszélnek minderről, kivéve a Tázló melletti pusztinai asszonyokat. Az udvarlás, párválasztás a moldvai csángó falvakban nagyon korán, szinte gyerekkorban elkezdődik. A legény udvarol a lánynak az esküvőig egy-két, de helyenként még hat-hét évet is. A leánynak, ha eléri a tizennegyedik életévét, már nyilvánosan udvarolhatnak neki, azonban egyelőre házasságot nem köthet. A legények valamivel később házasodhatnak a falu lakosai által képviselt értékrend szerint, hiszen nekik katonaviseltnek kellett lenniük. Az itt élő emberek nagyrészt alkalmazkodnak a helyes magatartáshoz és szabályokhoz. A helyi társadalom illetékesnek nyilvánította magát mind a közös mindennapi élet, mind az élettervek, az individuális szükségletek és magánérzések lefolyásában. Ez a társadalmi kontroll mechanizmus az életvilágbeli rend elnyomó és ellenőrző modellje.1

A második világháború utáni évtizedekben, különösen a kollektivizálás utáni időszakban már nem avatkoztak be nagy mértékben a fiatalok kapcsolataiba. Egy lényeges kérésük volt mindig, hogy a kiszemelt fiatal legyen szintén katolikus.2 Az utóbbi években már gyakrabban előfordul, hogy római katolikusok más vallásúakkal, ortodoxokkal kötik össze életüket, ilyenkor valamelyik fél köteles átállni a párja által gyakorolt hitre.

Az anyagi helyzet volt néha a legmeghatározóbb. Ha valaki sok vagyonnal, földdel rendelkezett – függetlenül attól, hogy fiú volt-e vagy lány –, szívesen adták hozzá a kevesebbel rendelkező szülők gyereküket, néha kényszerítették is ilyesmire.

„17 esztendősen jöttem férjhez. Járt az emberem három esztendőt, négyet, ötöt, kicsike vótam. S nem es szerettem. S mind csak elmentem, s mind csak megszerettem (...) Elmentem, me` más nem keresett. Mámám, tátám azt mondta, mennyek el. Gazdalegény vót. Főd sok vót. Azután a világ eltőt, azután megszerettem.” (T. I. I.) Íratlan szabályként kezelték, hogy ha a legény építette a házat, a lánynak kellett bebútorozni, feldíszíteni. Manapság nem veszik ezt figyelembe, közösen, együttes erővel próbálnak boldogulni a házasság után.

A fiatalok találkozásának helye és ideje korlátozva volt, legfőbb hely egymás megismerésére a guzsalyas volt. A guzsalyasra, bár dolgozni, fonni mentek oda a leányok, a ma már idős vagy kevésbé idős asszonyok mind szeretettel emlékeznek. „Guzsalias? Jajj, de szép volt! Mentünk guzsaliasba, minden este mentünk. Vasárnap este, ha mentünk guzsaliasba, olyan helyre tettük, hogy legyen padlás. Akkor hoztak a legények hegedűset, hegedélt – emlékezik a klézsei Simon Magda néni. – Este mentünk, fontunk. De mikor jöttek a legények, sötétbe, muzsikáltak, olyanokat táncoltunk! De nem erőst sokat. Kettőt, hármat, me hazamentél, mámá megkérdezte: Lámcsa’ miccsántál’? Mekkora gomolát fontál? Kellett dolgozni is, de szép volt.”

A guzsalyas este hat után kezdődött, és fél tizenkettőig, éjfélig tartott. A végén megbeszélték, hogy másnap este kihez mennek, hová gyűlnek össze, hol folytatják a megkezdett munkát. Ezután, elindultak hazafele „mindenki ment haza házába, mindenki ment egy legénykével, beszélgetett a ház előtt a pretyinnal”. (S. M.)

Pusztinán régen külön csátát (csapatot) szerveztek a cinkák (leánykák) és az eladó sorban levő lányok. Miután összegyűltek a lányok, a vendéglátó lány szülei sietnek az esti ház körüli munkával, behúzódnak a kilérbe, s lefekszenek, hogy tudjanak a nagyházban a lányok magukra maradni. De olyan házak is vannak, ahol a házigazda ott marad, borral kínálja a vendégeket, kényelmes ülőhelyet állít össze a lányoknak. A legény igyekezett úgy összeállítani a sétát, hogy utoljára ahhoz a csátához érjen, ahol az ő szeretője volt, hogy tudjon vele beszélgetni. Amikor a legénycsapat indulni készült, a házilány kikíséri őket a kapuig, s ha kedve van, még beszélget a kapuban azzal a fiúval, akit kiválasztott. Ha csak a legénynek van kedve hozzá és a leánynak nincs, vagy mást szeret, „Isten áldjá”-t köszön, bemegy a házba, s a legény ebből megérti, mi a teendő.

Amikor a legény olyan guzsalyosba megy, ahol neki addig nem volt szeretője, és olyan ottani lányt akar szeretni, akinek addig más szeretője volt, a következőt tehette: beszélgetni kezdett vele, leült melléje. Ha megérkezett a leány korábbi szeretője, a lány gesztusaiból a legények hamar el tudják dönteni ki az, akinek menni kell, s ki az, aki maradhat.3

Amikor a lányok csak magukban vannak, jobban megy a munka. Igyekeztek szorgosnak mutatkozni a legények előtt, másrészt pedig otthon is be kellett mutatni, mennyit dolgoztak. De természetesen ezt is ki lehetett játszani, amit a szülők legtöbb esetben tudtak is. „Mámánk meghagyta, hogy mekkora gomola legyen, mer hanem holnap este nem enged. Mű hazunatt loptunk el egy gomolát, s mentünk szánkózni (...) Szép világ vót, így jártunk csátába.” (B. A.) Ha ott vannak a legények, azok leányszomszédjukat „csecselik, merészebb legény nagy kacagás közt viccből még le is fekteti a védekező lányt. Egyes legények a lámpát is eloltják. Ha azonban a legény túllépi a játék határát, a lány megharagszik, és rávág guzsalyával, sokszor úgy, hogy az el is törik. A legény ekkor köteles új guzsalyat csinálni az eltörött helyett.4

Ugyancsak jó alkalom volt a találkozásra a hétvégi táncmulatság: „Vasárnaponként volt horba. Akkor jöttünk, táncoltunk a legénykével, beszélgettünk...”(S.M.) „Vasárnap az iskola mellett. Há’. Tanácsoltunk ott is a legényekkel.” (S. R.)

Ahogy vége lett a mulatságnak, innen is párba mentek haza, ki-ki a maga választottjával. Egyes közösségekben meg voltak határozva, ki voltak jelölve azok a napok, amelyeken a legény elmehetett udvarolni a leányhoz, nos ezekben a katolikus csángó falvakban ezek az ún. „szeres napok” hiányoznak, mert a legények többsége „elment dologra”, és csak hétvégére kerültek vissza a faluba A helyzet még ma is hasonló, a közeli vasútállomás, a város, sok fiatal legényt vonz oda dolgozni, ezért az ismerkedés, udvarlás többnyire hétvégére marad.

Egymásnak a fiatalok ún. „zálogot” is adtak, innen is tudhatták, hogy összetartoznak. Míg Forrófalván annyira nem, de Klézsén és Somoskán nagyon elterjedt volt egymás megajándékozása. A lányok „servetet, gerdánokat, vilárt” ajándékoztak a legénynek, a legények láncokkal ékesítgették kiválasztottjukat. Somoskán a „legények a servetet húzta fel az övére, hasingekben mentek, s látszott.” (S. R.) A gerdánokat „csokrocska megkötve erőst szépen”, „a kalap van bekötve pántlikával”, a klézsei ífjak is büszkén viselték. Mindezeket addig birtokolták, amíg egymásnak udvaroltak. Ha ez a kapcsolat valamilyen módon megszakadt, egymásnak visszaszolgáltatták a korábban ajándékba kapott tárgyakat, hisz két legény nem viselhetett ugyanattól a leánytól servétet, gerdánt vagy vilárt. Az, hogy a visszaadott, kapott tárgyat tovább adták-e másnak, mindenkire külön volt rábízva.

Horába”, a táncmulatságokba nem akárhogy mentek régen sem az asszonyok. Felvették az ünneplő ruhájukat, s megpróbáltak tetszeni a maguk módján a legényeknek. A hetvenéves klézsei Simon Magda így beszél: „Nem kenődtünk ki, csak szép gúnyát vettünk. A hajunk fel csánva, felfontunk a hajinkat. Aztán voltak az előttünk való leányok, köttek ide egy kerekecskét (fejtetőre) megkötötték, s akkor felfonták a hajikat arra a găţara, kerekre – így mondták –, felfonták a hajikat, de szépen. De kellett vessék le, mert nem tudták tenni le fejiket (...) csántunk lúgot hamuból, abba mostuk hajunkot, nem tettünk bele mást, megkacagtak, ha tettél bele ilyeneket.”

Nem „festegetődtek” Somoskán sem, mint ma, de: „Köttek régen hurmuszt a nyakikra, szép fényes volt, tettek láncokat, táncoltunk, suppant a mellünkön.” Faluhatáron innen és túl, régen és ma, mindig és ma arra törekedtek az asszonyok, leányok, hogy tessenek az erősebbik nemnek, Klézsén ugyanezt fogalmazta meg egy idős asszony, csak más szavakkal: „öltöztünk fel szépbe, köttek láncokat, laposakat, s mikor táncoltunk, mint a csengettyű, úgy szólt, de szerettük. Szép volt.” (guzsalyas ének)

Pusztinán is igyekeztek minél csinosabban mutatkozni a fiatal lányok. Ünnepi viseletet öltöttek magukra, drága cipőt húztak a lábukra, rózsás fejkendő kötöttek a fejükre, gyöngyöt is tettek a nyakukba. Illatosító-, bódítószerként bazsalikommal próbálkoztak. De a legények is kitettek ám magukért, ők sem mutatkoztak hétköznapi „viselő” ingbe, rokolyás inget öltöttek magukra, rakott kalapot tettek a fejükre. „Aki szereteje vót a legénynek, felkészítette a kalapját, hogy lássák a népek.”

Végül pedig íme egy negyvennégy éves pusztinai asszony kiegészítése: „Mámikám azt mondta, amikor leánka vót, akkor mezítláb mentek a táncba, akkor nem vót olyan büszke világ, mint most.”

Régen voltak és ma is vannak bizonyos írott meg íratlan törvények, melyeket betartanak az általam vizsgált települések lakói, normatartó cselekvést folytatnak. Ahogy lejárt a farsang, mintha behúzták volna a harangokat, nem muzsikáltak, nem táncoltak, nem találkozgattak a fiatalok. Böjtben nem illett udvarolni, nemcsak a testi tápláléktól vonták meg testüket, hanem az udvarlás-, udvaroltatástól is. Azonban a különböző tilalmak és korlátok alól bizonyos esetekben kivételezésnek volt helye. Az egyik klézsei adatközlőm édesapja távollétében a böjt ideje alatt titokban tojást is evett, sőt a legénnyel is „tanácsolgatott”.

De nyilvánosan ma sem udvarolnak egymásnak a fiatalok. Ritkán járnak kézen fogva a falu utcáin, és állításuk szerint annál is ritkábban csókolóznak. A testi közelkerülés eme első intim megnyilvánulásáról Csicsó Antal, nyugalmazott klézsei tanító így szól: „A csángók kevésbé csókolóznak. Mielőtt a pap előtt össze nem kötötték a házasságot, addig nem nagyon. A csókolózás most terjedt el az utóbbi tíz évben. A szomszédfaluban, többet csókolóznak Somoskán.”

Böjtben ma sem szerveznek mulatságokat, de a napjainkban egyre jobban teret hódító diszkó  ebben az időben is vonzza a fiatalokat, szinte mindenhol.

Bár tudnak róla, hogy volt szerelmi varázslás, és talán ma is van, nem beszélnek szívesen vagy nem mernek beszélni erről az ott lakó emberek. Mégis különböző módját ismerik annak, hogy mit tehet a leány vagy legény, hogy magába szerelmesítsen valakit. Termékenységvarázsláshoz, illetve áldáshoz hasonlóan, előre elkészített vizet önt a varázsolni akaró a varázsolandó személy elé, s ha az belelép, szerelmes lesz. Újabb alternatíva, hogy a lány a férfi ingét specialistához viszi az érzelmek érdekében. „Hogy ottan miccsán vele a cigányka – Rodicának hívják –, nem tudom, nem jártam soha... visszaadja az inget, s há, viszel bort, s megtiszteli. Nem tudom, nem is akarom hallani…

Gyűjtésem során azt tapasztaltam, hogy a pusztinai asszonyok, leányok sokkal nyíltabban beszélnek bármilyen témáról, mint a másik három településen. Pusztinán B. A. bizalmába avatott, a kérdéssel kapcsolatos ismereteinek elmesélése nem ütközött semmiféle akadályba. „Még mondták, hogy a bugyilevet is megitatták, hogy a legény szerelmes legyen. Keverték bele borba vagy pálinkába, de mégis borba, me ott nem tetszedett.

Klézsén egyetlen fiatalember avatott bizalmába, amikor ilyen dolgok után tudakozódtam. Elmondása szerint Gyergyószentmiklósról visznek haza csikóvért, azt borba keverik, és így itatják meg azzal a legénnyel a leányok, akit magukba akarnak szerelmesíteni. Ezt a műveletet eredményes, kedvező hatás elérése érdekében egy évben háromszor meg kell ismételni. Pillanatnyi erotikus vágyat tud kelteni, ha a legény a szarvasbogárnak a szarvát letöri, megszárítja, és az orrán keresztül felszippantja – állítja, és szerinte ezt ma is hasznosítják (önszántukból!) a klézsei ifjak.

Félve, nem szívesen beszélnek minderről, hiszen tudják: Istennek nem tetsző dolgok ezek.

Amikor a fiatalok úgy érzik, hogy már elég érettek biológiai és szellemi értelemben ahhoz, hogy összeházasodjanak, a szülői engedély megszerzése után elkezdődhet a készülődés. Elérkeztek a nemi érettségnek a családalapításhoz szükséges fokához. Az alkalmassá válás egyúttal kötelezettséggel is együtt jár.5 A fiú szülei, rokonai ellátogatnak a lányos házhoz, hogy megkérjék a lányt. A lány szüleit nem éri váratlanul a látogatás, előre értesülve vannak, azonban nem adják egyből beleegyezésüket, így a rokonságnak három alkalommal kell próbálkoznia. A harmadik alkalommal már a legény is jelen van, közösen egyezkednek. Tudatában vannak, hogy a házassághoz fontos a szexuális érettség, az anyagi alap, az ennek megteremtéséhez elengedhetetlen munkakészség, a termelési eszközök és javak, illetve kellő szakértelem. Annak ellenére, hogy a házasságnak eme komoly kérdései vetődnek fel, a hangulat általában oldott, bensőséges. A kézfogónak talán legfontosabb momentuma a fiatalok kézfogása az asztal felett, amikor a megpecsételés jeleként borral öntik le kezüket, áldást kívánva. Diót is fogyasztanak az egybegyűltek, a maradékból a lány másnap megkínálja a barátnőit: Nesze neked örömdió. Az elkövetkező periódusban kerül sor a csírkötözésre6 és szabogatásra7 egyaránt.

Miután a pap is értesül a fiatalok tervéről, három egymásutáni vasárnap hirdeti ki jegyességüket a hívek előtt A lány ezeken a vasárnapokon nem egyedül a családjával megy a templomba. A fiú rokonai összegyűlnek az udvarukon, ahol borral, pálinkával, süteménnyel kínálják meg a háziak. Miután mindenki megérkezett együtt elmennek a nyirásza házához, ahol szintén az említett módon tisztelik meg őket. Közben a menyasszony barátnői a vendégsereg tagjainak kivétel nélkül mindenkinek erre az alkalomra vásárolt virágot tűznek a mellükre, majd templomba induláskor a vőlegény régen mindenkit kölnivel öntözött, illatos vízzel locsolta meg a násznépet, ezt ma spray helyettesíti

A csír elengedhetetlen kelléke a menyasszonyi hajviseletnek a csángó falvakban. A viselés alkalma a templomi hirdetés, azaz három vasárnap. Forrófalván, Klézsén, Somoskán, Nagypatakon csak három tincs készül, Pusztinán pedig a menyasszony testi adottságaihoz igazítják (magasság, alkat), készítik elő nagy szakértelemmel. A továbbiakban a pusztinai csírkötözésre térnék ki bővebben.

Kötözésre hívja a nyirásza (menyasszony) vagy az örömanya a nyámokat (rokonság), szomszédokat, barátnőket. „Csír? Van egy deszka, arra a csírszálakat felakajszák. Csinálnak 50–60 szálat egy tincsnek, akkor megkötik három helyen, hogy ne bolonduljon össze. Egyik végit felakajszák. Van fenn egy bot, s akkor azok lenyúlnak. A nyirászának felteszik a koronája után, ide hátul, hogy nyúljon le. Ezt három vasárnap hordojzák.” Általában szombaton kerül sor csírkötözésre, de előfordult, hogy a családtagok elfoglaltsága miatt más napra teszik át. Letesznek egy házilag összeállított felszegezett fakeretet, amire majd könnyen tudják tekerni a csírszálakat, igazítva az ujjukkal, hogy ne tekeredjen le róla. Miután megközelítőleg ötven-hatvanszor tekertek rajta, már kész is van egy tincs. Összesen százhúsz-százötven tincsre van szükség a menyasszony magasságának függvényében. Ahogy készülnek a tincsek bent a házban már előre rögzítettek vízszintesen erre a célra egy botot, ahová fel tudják akasztani, majd három helyen megkötni a könnyen kezelhetőség miatt, valamint esztétikai szempontból is szebb. Általában estig is eltart ez a munka, közben beszélgetnek, újabban román (mű)nép- és könnyűzenét hallgatnak – népdaléneklés helyett A dolog végeztével Spătaru Tinca ellenőrzi, minden rendben van-e. Ő ugyanis az egyetlen Pusztinán, aki érti a csírnek a kötözését annak rendje és módja szerint. „Csak ő tudja ezt a faluban, ő üsmeri. Nem tudjuk, mi lesz, ha ő meghól, ejsze valakinek megtaniccsa, az én leányomnak is ő csánta.”

Az elkészített fejdíszt egyáltalán nem könnyű a hajba illeszteni „ A csírt külön kötik fel. Megköti a leány [Tinca] 3 csukro, 3csukrot nagy vastag cérnával, s ekkor az szépen kiterül, hogy neki eltakarta ...(?), s ami van téve a koronának a fogajára azt eltakarja. De a csírt külön veszik le a fejről, s akasszák fel a szegre, s más vasárnap kezdik elülről.” Miután lejárt a három vasárnap, és az ünnepi viselet kiegészítőjeként a fejre került, nem örökli senki, van aki megtartja, van aki szemétbe dobja, van aki a szálakat felhasználja szövéshez, hímzéshez. Viszont az általam említett többi faluban szívesen kölcsönzik egymásnak, nem tartják annyira személyes kelléknek. A pusztinaiak büszkék is erre a sajátosságra, magukénak tulajdonítják.

A templomi áldás után külön-külön a szülői házhoz megy haza az új pár, ahol az anyák érdekes rítust hajtanak végre, papírpénzt tesznek a frissen házasodottak lábára, kívánva, hogy pénzben járjanak egész életükben. A vendégek ennek megfelelően mennek egyik vagy másik félhez, annak függvényében, hogy ki hívta meg őket, és kezdődhet a lakodalmi mulatság.

A kelengye darabjait nagyjából házilag állítják elő, ezért csak kivitelezésben térnek el a darabok egymástól. Ha minden családban meg is találunk nagyjából minden ruhadarabot, a szegényebbeknél egyes ruhadarabokból esetleg az összes családtag számára egy van, amelyet felváltva hordanak, míg a módosabbaknak személyenként is juthat belőle.8 Manapság már bolti holmival egészül ki a hozomány. Az ajándékot a hívogatók szedték össze, először a menyasszony házánál levőktől, majd utoljára a vőlegény rokonaitól, akkor is, ha messze laktak egymástól. Forrófalván különleges módon szedik az ajándékot. Tésztából kakast sütnek, szemet, csőrt ragasztanak neki, gyöngyöt tesznek a nyakába, ráhelyezik egy tányérra, és a kakasnak kérik a támogatását a házépítésre. Ez a fajta ajándékozás napjainkban már nincs, a lakodalmat közösen tartják, általában a helyi kultúrotthonban (amennyiben van ilyen). Régen kisebb, a mindennapi élethez szükséges tárgyakat ajándékoztak, ma pedig teret hódítanak a háztartási cikkek. Külön foglalnak ma is helyet a menyasszony és vőlegény vendégei, azonban társadalmi rétegződésbeli elkülönülések is megfigyelhetőek, tekintettel arra, hogy anyagi helyzetükből kifolyólag nem ajándékozhatnak egyformán.

Adatközlők

Simon Magda – Klézse, Kádár Bori (1933) – Klézse, Csicsó Antal – Klézse, Duma András – Klézse, Duma Péter – Nagypatak, Pável Vera – Forrófalva, Csicsó Márton (1910) – Forrófalva, Buliané Serbán Rózsa (1940) – Somoska, Bartos Anna (1956) – Pusztina, Rosu Anna (1956) – Pusztina, Spataru Tinca (1947) – Pusztina, Pustianu Ilona (1939) – Puszina, Pustianu Mária (1956) – Pusztina, Timár István Ilona (1912) – Pusztina, Andris Józsi Ilona (1923) – Pusztina, Bartha Magda (1950?) – Pusztina, Nistor (Bartha) Margit (1980) – Pusztina, Pustianu (Bálint) Mária (1975) – Pusztina

JEGYZETEK

1. vö. Kotics 2001, 30.

2. Istók–Pozsony 1992, 34.

3. Kós 1976, 216.

4. uo. 1997, 75.

5. vö. Tárkány 1981, 247.

6. l. a későbbiekben bővebben

7. szabogatáskor a menyasszony  nőrokonai, barátnői segítségével ingeket szabnak a férfiak számára (vőlegény, após, násznagyok, keresztapák)

8. uo.

IRODALOM

Balázs Lajos: Száz lejes feleség. Az exogámia különös esete Csíkszentdomokoson. In: Csángosors. (Szerk. Pozsony Ferenc) Teleki László Alapítvány, Bp.; 1999.

Istók György–Pozsony Ferenc: Lakodalom a moldvai Klézsén. In: Művelődés, 1992. 12.

Coşa, Anton: Nunta. In: Cleja. Monografie etnografică. Editura Semne, 2001.

Dr. Kós Károly: Csángó néprajzi vázlat. In: tájak, falvak, hagyományok. Kriterion Könyvkiadó, Buk., 1976.

Dr. Kós Károly: Moldvai csángó mennyegző (1949). In: KJNT Évkönyve 5., Kvár.

Domokos Pál Péter: Moldvai magyarság. Bp., 1987.

Erős Mónika–Halász Péter: A leányság, házasélet és a terhesség a moldvai csángóknál. In: Néprajzi Látóhatár 2001.

Halász Péter: Bokrétába kötögettem vala. Bp., 2002.

Kotics József: Erkölcsi értékrend és társadalmi kontroll néhány moldvai csángó faluban. In: Mások tekintetében. Miskolci Egyetem, Kulturális és Vizuális Antropológia Tanszék Könyvei 4., 2001.

S. Fl. Marian: Nunta la români. Editura „Grai şi suflet–cultura naţională”, Buc., 1995.

Tárkány Szücs Ernő: Házasság. In: Magyar jogi népszokások. Gondolat, Bp., 1981.