Szeptember 2003
Csángó reneszánsz?

Tánczos Vilmos

Csángó reneszánsz?

Mintha a csángók volnának a mi indiánjaink, bár ez a hasonlat nem egészen találó, mert az indiánokat bekényszerítették egy zárt területre. Érvényes-e, és ha igen, minek tulajdonítható a rezervátum-jelleg a csángók vonatkozásában?

 

– Amikor Mohács után a középkori magyar birodalom szétesett, a csángók ősei, azaz az akkori moldvai magyarok, elveszítették intézményes kapcsolataikat a kárpát-medencei magyarsággal. Ennek következtében a népi kultúra szintjén a csángók máig megőrizték középkorias kultúrájukat. A 16–17. században nem jutott el hozzájuk a reformáció, ami a Kárpát-medencében, különösképpen Erdélyben nagyon jelentős szellemi változásokat eredményezett. Ezért a csángó kultúra, ezen belül a folklór is, a középkori katolicizmus világfelfogásán, valláserkölcsén alapszik. Később a csángók kimaradtak a nyelvújításból is, aminek következtében nem ismerik a magyar köznyelvet, nyelvjárásaik megmaradtak tájnyelvi szinten, nagyon sok középkori sajátosságot, nyelvi archaizmust őrizve meg. Végül a csángó etnikum kimaradt a magyar nemzetépítés folyamatából is: a reformkor romantikus eszméi nem jutottak el idáig, a csángók nem vettek részt az 1848-as szabadságharcban, majd ezt követően távol maradtak az egységesülő magyar nemzeti kultúrától, amit az iskola és a magyar kultúrpolitika más intézményei, a történelmi egyházak, a sajtó stb. terjesztettek.

 

– Ez a múlt hogyan határozza meg a mai csángók magyarságtudatát?

 

– Gondoljunk bele. A Kossuth-nóta megmozgatta a Kárpát-medencén belül az összes magyar népcsoportot, a rendi különállóságot élvező székelységet is 1848 szellemisége integrálta a magyar nemzetbe. Mivel ezekbe az integrációs folyamatokba a csángóság egyáltalán nem kapcsolódott be, ma sokszor értetlenkedve tapasztaljuk, hogy a csángók közömbösek a magyar nemzettudat iránt, hogy sok olyan fogalommal, szimbólummal nem tudnak mit kezdeni, melyek minden magyar számára érthetőek, illetve „érezhetőek”. Mindezzel egyáltalán nem állítom azt, hogy a csángóknak nincs magyarságtudatuk. Már a hétköznapi beszédben is magukat hol magyarnak, hol csángónak, hol pedig katolikusnak nevezik, sőt rendszerint a szomszédos román falvak is magyaroknak titulálják őket. Csakhogy ez a magyarságtudat inkább csak népi szinten, nem pedig nemzettudatként nyilvánul meg, és leginkább a szomszédtól való elhatárolódásban nyer értelmet. Bizonyos vonatkozásokban ma már talán lehetne a modern magyar nemzettudat jelenlétéről is beszélni, hiszen a székelységgel kialakított történelmi kapcsolatoknak, a világháború idején Magyarországra telepített csángókkal való rokoni kapcsolattartásnak, a modern kori népmozgásoknak, a csíksomlyói búcsúnak, a magyarországi munkavállalásoknak, az Erdélyben való iskoláztatásnak, a magyar fiatalok csángóföldi barangolásainak, egyszóval a csángókkal való állandó foglalkozásnak kétségkívül volt hatása a csángóság közösségi identitástudatára, olyannyira, hogy ma nagyon sok csángó személy közösségi önazonosságtudata a modern magyar nemzettudat elemeiből építkezik. Ez esetben azonban inkább a nemzetté alakulás megkésettségéről van szó, ezért kérdés, hogy a mai posztmodern korban nagyobb közösségek szintjén kialakulhatnak-e, illetve kialakíthatók-e olyan közösségi tudatok, melyek egy előző történelmi korszak emberét jellemezték alapvetően. De mivel a magyar nemzettudat egészének alakulása is az állandó jelenben zajlik, nekünk arra kell törekednünk, hogy ezt a „különutas” magyar etnikumot is mindinkább bekapcsoljuk a magyar nemzeti kultúrába.

 

Ahogy az indiánokkal akkor kezdtek el foglalkozni, amikor egyre jobban fogytak, és kezdték elveszíteni a kultúrájukat, úgy most nálunk is egyre divatosabb a csángókutatás. Mi ennek az oka?

 

– A magyar értelmiség csángók iránti érdeklődése korszakonként változott, hol lanyhult, hol pedig erősödött. A jelenkort illetően valóban úgy tűnik, hogy az „erősödő érdeklődés” korszakában vagyunk, de véleményem szerint jóval többről van itt szó, mint valamiféle divatjelenségről. Ezért megpróbálok a kérdésre az interjúműfaj keretei között „komolyan” válaszolni, legalábbis a saját válaszomat röviden megfogalmazni, vállalva a rövidség minden ódiumát.

A csángók iránti érdeklődés okai jelentős mértékben tudományosak. Ezt, úgy vélem, nem nehéz megérteni, a csángók iránti tudományos érdeklődés több tudományelméleti premissza alapján is indokolt:

1. Az ezredfordulón létezik egy olyan magyar etnikai csoport, mely középkorias kultúrát, nyelvet és középkorias vallásos mentalitást őriz, tehát ezt a rövidesen elpusztuló kultúrát kutatni és archiválni kell – ez természetes. A csángó tradicionális kultúra túlélte a középkor óta eltelt századokat, ideértve a 19–20. század technikai-ipari civilizációjának romboló hatását is, ami a Kárpát-medencén belül jórész megsemmisítette már a hagyományos világot. A csángó kultúra első tudatos rögzítője, a csángó származású Petrás Ince János által a 19. század derekán feljegyzett folklóranyagot – népdalokat, balladákat, táncszókat, proverbiumokat, szokásokat, sőt helyneveket is – a 20. század középső harmadában a folkloristák változatlan formában találták meg, sőt e folklórdarabok többségéről még akár ma is, százötven év elteltével is, készíthetünk felvételeket. A magyar nyelvterület más részein alig van már ilyesmire lehetőség, Vikár, Bartók vagy Kodály székelyföldi gyűjtéseit például nem lehet már digitális kamerákkal megismételni. Nyugodtan mondhatjuk tehát, hogy a csángó kultúra tudományos szempontból rezervátumkultúra, ami fokozott figyelmet érdemel, hiszen felbomlóban, megsemmisülőben van. Mi magyarok végső soron szerencsések vagyunk: az egyik magyar etnikai csoport napjainkig megőrzött egy igen archaikus kultúrát, a magyar múlt egyik arcát, és mi ezt a kultúrát a jelenlegi technikai civilizáció előnyeit kihasználva tudjuk rögzíteni. Ezt a nyugat-európai népek például nem tudják már megtenni. Ez az egyik oka a csángók iránti fokozott érdeklődésnek. Természetesen a kérdések kérdését is fel lehet tenni, ti. hogy ez a dokumentálás, archiválás mennyire lehet sikeres. Nos, én mindig elszomorodom, ha a csángó archívumok holt anyagát böngészem, ha a csángó folklórkiadványokat lapozgatom, ha csángó kultúrjelenségek elemzéseit olvasom, vagy ha csángó dokumentumfilmeket nézek. Mert hát mi ez az élő, működő kultúrához képest? A könyvet becsukva, az internetes honlapot bezárva az ember újra és újra Moldvába, az életbe kívánkozik.

2. A tudományos érdeklődésnek van egy másik formája is, ami nem a régmúltra, hanem a jelenre irányul. Különösen a fiatal kutatók között sokan vannak, akik nem dokumentálni és archiválni, hanem egy modernebb antropológiai szemlélet jegyében megérteni akarnak. Megérteni azt, hogy miként viselkedik az archaikus elemeket máig megőrző csángó kultúra a modernitás körülményei között. Ezek a kutatók nem archívumokat, szövegadatbázisokat, hanem elemzéseket készítenek. Ez az érdeklődés is teljes mértékben megalapozott, hiszen a kulturális antropológiai irodalom egyik „klasszikus” témája a hagyomány és a modernitás látványos összeütközése.

3. Végül megjegyezném azt is, hogy noha egyelőre még alig-alig látom jelét, de bizonyára eljön az a kor is, amikor a posztmodern tudományelméletek hatására a legfiatalabbak a csángó kérdést mint a már megírt, csángó tárgyú „szövegekben” létrehozott világot fogják vizsgálni. De ekkor csángók nem lesznek már, vagy legalábbis nem úgy lesznek, ahogyan eddig voltak.

De menjünk tovább és a tudományos okok mellett nézzük a nem tudományosokat is. Mert amint előbb utaltam már rá, a csángók szemmel láthatóan nemcsak a szenvtelen „tudósokat”, hanem a magyar értelmiség jóval szélesebb körét foglalkoztatják, aminek ugyancsak van valami oka. Nos, én azt gondolom, hogy az ún. „csángókérdés” kapcsán a magyarság saját megoldatlan, sőt egyre mélyülő sorsproblémáival szembesül, ezért ez az etnikum más magyar etnikumoknál nagyobb mértékben foglalkoztatja az értelmiséget. Miért és hogyan következik be a nyelvvesztés? Melyek a közösségi identitás vállalásának vagy megtagadásának tényezői? Zavarodott-e és ha igen, mitől zavarodott ennek az etnikumnak az identitástudata? Mi az értelmiség szerepe a közösségi tudat alakításában? Melyek a „különutas” csángó történelmi fejlődés máig ható következményei? Milyen hatása van az egyháznak, a hivatalos élet intézményeinek vagy a médiának az identitás alakulására? – olyan kérdések ezek, amelyek megválaszolása közben a magyar értelmiségnek azt kell tapasztalnia, hogy egy-egy csángó probléma minduntalan egy-egy magyar probléma kiélezett metaforájává válik. Tehát a tudományosak mellett léteznek közösségi lélektani okok is, melyek a feldolgozatlan Trianon-traumával is összefüggnek. A magyar nyelvterület zsugorodásának, a moldvai hagyományos magyar kultúra pusztulásának, a csángó identitástudat zavarainak senki nem örül, ezért az értelmiség egy része nem tudományos eredményekre kíváncsi, hanem gyakorlati megoldásokat keres a csángó oktatás-, egyház- és gazdaságpolitikában, és sokan tevékenykednek is ezeken a területeken. De annak taglalása, hogy erre milyen intézményi lehetőségek vannak, illetve nincsenek, már messze vezetne.

Harmadsorban megemlíteném azt is, hogy a csángók felé való odafordulásnak vannak politikai okai is, és itt már valóban találkozhatunk múlékony, akár divatszerűnek is mondható jelenségekkel. De voltaképpen itt sem divatokról van szó, hanem a politikai tőkekovácsolás különböző gyakorlatairól. Szerencsére ezeknek az eredendően politikai jellegű kezdeményezéseknek, úgy „mellékesen”, van valamelyes gyakorlati hasznuk is, bár ez a tényleges hozadék jóval nagyobb is lehetne, ha a kezdeményezők célja eredendően nem a politikai szemfényvesztés, hanem a tényleges eredményekre való következetes és hosszabb távon is vállalt törekvés volna.

 

– Manapság már-már nem telhet el úgy a nap, hogy hiányozna az újságokból ez a téma. Naponta legalább egy nyilatkozat, szebbnél szebb vagy vadabbnál vadabb elmélet (el egészen odáig, hogy ki kell telepíteni őket, el kell költöztetni a csángókat). Mindez azt jelzi, hogy a politikum mezején erős tőkét próbálnak kovácsolni a csángókérdésből. Az ilyenfajta csatározás mennyire befolyásolja a csángók életét, közösségi magatartását? Hogyan viszonyulnak az őket (is) érintő politikai jelenségekhez, csatározásokhoz maguk a csángók?

 

– Ön, amikor ezt a kérdést felteszi, egyszersmind állást is foglal: ha jól értem, elítéli a csángók kitelepítésére vonatkozó terveket, továbbá azt feltételezi, hogy a politikai közbeavatkozások károsan hatnak vissza a csángók hétköznapjaira és azonosságtudatára, vagy ahogyan ezt már mások megfogalmazták: sértik a csángók „személyiségét”. Arról van szó, hogy a moldvai csángókhoz való viszonyulás ma erősen ideologizált és politikafüggő, olyannyira, hogy olykor már nem is magukról a csángókról van szó, hanem a csángók kapcsán egy-egy ideológiai, sőt pártpolitikai álláspont megfogalmazásáról egy nemzetpolitikai vitában. Akik tagadják azt, hogy a nemzettudatot védeni kell, azt is tagadják, hogy a csángókérdéssel foglalkozni kell, azt szeretnék, ha ez az egész problematika kikerülne már végre a közgondolkodásból, és – egyebek mellett – azzal érvelnek, hogy minden „beavatkozásunkkal” megsértjük a csángók „személyiségjogait”, politikai tőkét kovácsolunk belőlük és így tovább.

Nos, szerintem a magyar politikának különös felelősséggel kell viszonyulnia ehhez a népcsoporthoz, ez természetes. Ha van nemzetpolitika, akkor ennek részei kell hogy legyenek a csángók is, úgyhogy igenis szükség van egy jól átgondolt csángópolitikára. Annál is inkább, mert ez az etnikai csoport a nyelvi-tudati asszimiláció olyan előrehaladott állapotába került már, hogy ebben a helyzetben már sem megfogalmazni, sem érvényesíteni nem tudja önnön érdekeit, igényeit. Ha tehát valaki úgy képzeli, hogy a demokratikus jogérvényesítés Moldvában külső beavatkozások nélkül, egy demokratikus társadalom belső „önszabályozása” révén megvalósul, és a dolgok rendeződnek, az mélységesen és doktriner módon téved. Az igaz közhelyeket tudomásul kell venni minden következményükkel együtt: a csángóknak nincs saját értelmiségük, a demokratikus jogérvényesítés törvényes útjai továbbra sem járhatóak, az állami adminisztráció és a katolikus egyház által tanúsított kőkemény asszimilációs magatartás a 19. század utolsó évtizedei óta lényegében nem változott, és e „munka gyümölcsei” mára beértek. Akik mindezt kitervelték, és szívós következetességgel végrehajtották, holmi szép européer eszmék jegyében nem fogják az eredményt kockáztatni. Ilyen körülmények között szerintem nincs más lehetőség, mint ugyanilyen szívós következetességgel felülről teremteni meg a jogérvényesítésnek azokat a kereteit, amelyekkel élhetnek azok, akik ezekkel a jogokkal még élni kívánnak. Szó sincs tehát semmiféle „beleavatkozásról”, a személyiségi jogok megsértéséről és így tovább. Sőt ellenkezőleg: a felajánlott lehetőséggel lehet élni – vagy nem élni, és ebben nyilvánul meg egy-egy csángó személy felelősségteljes döntésének szabadsága.

E szabadság kinyilvánításának lehetőségei ma még szűkösek, de az eredményeket meg kell becsülni, mert bizonyos gátak átszakadtak már. Vannak már bizonyos jogi keretek, melyeket mégis sikerült létrehozni, melyekkel lehet már élni vagy nem élni. Politikai vonatkozásban eredmény, hogy bákói székhellyel működik a Moldvai Csángómagyarok Szövetsége. Továbbá úgy tudom, a csángók közül is elég sokan igényeltek már magyar igazolványt, tehát ez reális igény a csángó társadalom részéről. Az anyanyelvi oktatás vonatkozásában eredmény, hogy sikerült törvényes kereteket és védelmet biztosítani a magyarórák iskolai bevezetéséhez. Tavaly két faluban sikerült elkezdeni a tanítást, az új tanévben már hétben igénylik ugyanezt. A csángó falvak számához képest kevés ez a szám, de az igény valós: nem lehet letagadni azt, hogy bizonyos moldvai családokban „a magyar útban” látnak fantáziát. Ahhoz azonban, hogy ez megvalósulhasson, az Európa Tanács közbelépésére volt szükség, és a határozatok, ajánlások alapján megteremtett jogi keretben a mi politikusaink is hatékonyabban tevékenykedhettek. Jobbára anyaországi támogatással sok csángó faluban létezik alternatív magyar nyelvoktatás, működnek a teleház programok, szerveznek nyári táborokat és más vakációs tevékenységeket. Gyimesfelsőlokon és más székelyföldi iskolákban a moldvai csángó gyermekek szervezett támogatási rendszerben tanulnak magyarul. Mindezek olyan felülről jövő kezdeményezések, amelyek a helyi igényekkel találkozva, céltudatos munka nyomán vezetnek eredményekhez.

De mivel a moldvai csángók jog- és érdekérvényesítése továbbra is akadályoztatva van, például a magyar nyelvű misék ügyében és egyebekben sincs áttörés, tudomásul kell vennünk azt is, hogy az ún. „csángókérdést” még sokáig nem lehet függetleníteni a politikai szférától. Csakhogy a politika természetéből adódóan a politikusokat sohasem a tények és sohasem maga a társadalom érdeklik, hanem az, hogy mindebből miféle tőkét lehet kovácsolni. Még szerencse, hogy a politikai szféra által teremtett virtuális világ nem függetleníthető teljesen a való világtól, és így van valamelyes ellenőrzési, számonkérési lehetőség is. Így aztán akadnak olyan politikai törekvések, szándékok, amelyeknek van valós hátterük, kivitelezhető céljuk, és ezekre a kezdeményezésekre válaszol is a csángó társadalom. Szóval én nem osztom, sőt veszélyeseknek tartom az olyasfajta véleményeket, miszerint nem kell, nem szabad a csángókérdéssel foglalkozni, mert úgysem történik egyéb, mint hogy valakik saját céljaikra kihasználják a csángó ügyben rejlő lehetőségeket. Effélére magam is bőven tudnék példát hozni – ha megengedi, ettől most eltekintek –, de nem szabad a fürdővízzel együtt kiönteni a gyermeket. A szociálpolitikának igenis lehetnek jó kezdeményezései. Én hatékony nemzetpolitikában gondolkodom, és azt szeretném, ha azok, akik ezt csinálják, valóban profi módon végeznék a munkájukat. Jó az, ha a magyar költségvetésből évente 100 millió forintot elkülönítenek különféle csángóprogramokra, de az az elvárásom, hogy ez a pénzkeret hatékonyan és européer módon kerüljön elköltésre. És ezzel, azt hiszem, mind a magyar adófizetők, mind maguk a csángók egyetértenek.

 

– No és a kitelepítés gondolata, ami újra és újra felbukkan a médiában...

 

– Az ilyen megoldások keresése nagyon is időszerű, nem tartom felelőtleneknek azokat, akik efféléken töprengenek. A kitelepítést persze nem úgy kell elképzelni, ahogyan a bukovinai öt székely falut vagy velük együtt közel ezerötszáz moldvai csángót is 1941-ben áttelepítettek Magyarországra. Ilyenszerű népmozgatás ma valóban teljesen anakronisztikus, nélkülöz minden jogi hátteret, és ha valaki ilyesmire gondol, az teljes mértékben felelőtlen. Viszont vannak olyan migrációs folyamatok, trendek, amelyeket egy átgondolt, hosszú távon felelősen tervezett nemzetpolitika jegyében irányítani lehetne, sőt kellene. Izraelnek, Németországnak van ilyen politikája, de mifelénk hamar nacionalista hőzöngő vagy legalábbis naiv álmodozó lesz az, aki komolyan föl mer vetni ilyen kérdéseket.

Hát gondoljunk bele ebbe is, már amennyire ez lehetséges. A csángók demográfiai magatartásáról, migrációs problémáiról szinte semmit sem tudunk, de már a problémával való felületes szembesülés is beavatkozásra késztet. A moldvai katolikusok száma 1931 és 1992 között, azaz hatvan év alatt (!) Csángóföldön 109 ezerről 241 ezer főre emelkedett, azaz 118 százalékkal nőtt. Ezenfelül a ceauşescui ipartelepítési gyakorlat közel 50 ezer, magát ma egyértelműen románnak valló moldvai katolikust (csángót) hozott be Dél-Erdélybe a Brassó–Hunyad vidéki bányaövezet–Temesvár ipari tengelyre és kisebb részben a Székelyföldre. További migrációs célpontok voltak Bukarest, a Ploieşti környéki kőolajmezők és Konstanca kikötőváros – itt összesen további mintegy 15 ezer csángó telepedett le. Az 1989-es rendszerváltás után a külföldön való munkavállalás öltött hatalmas arányokat – Oroszország, Izrael, Németország és Magyarország voltak a célországok –, ma pedig a fő célpont Olaszország, ahová férfiak és nők, fiatalok és idősebbek egyformán igyekeznek. Ők már csak úgy mondják: Megyünk Itálijéba! Ezekről a migrációs jelenségekről nagyon keveset tudunk, de nem tehetünk úgy, mintha nem létezne csángó túlnépesedés és migráció. Természetesen nem azt mondom, hogy telepítsünk ki teljes csángó falvakat vagy akár családokat. De abban már lehetne gondolkodni, hogy az amúgy is meglévő demográfiai folyamatokat egy felelős magyar nemzetpolitika jegyében irányítsuk. Ha intézményes keretet, gyakorlatot lehetne teremteni a csángó fiatalság egy részének Magyarországra való irányítására, és az ehhez szükséges előzetes nyelvi és szakmai képzés szülőföldön történő megvalósítására, az nagy nyereség volna mind a csángók, mind az összmagyarság szempontjából. Ezeket az akciókat azonban hosszú távon kell végiggondolni és nagy felelősséggel megvalósítani. A csángó falvakban létrehozott vasárnapi iskolák, különféle teleházprogramok, nyári táborok, a gyimesfelsőloki és székelyföldi általános és középszintű oktatás, az alapítványi támogatással megvalósuló egyéb képzések már csírái lehetnek a felnövő csángó fiatalok irányított migrációjának, ezért ezeket a civil kezdeményezéseket ilyen meggondolásból is erősíteni lehetne.

 

– Amikor így gondolkodik, számol-e Ön a megvalósítás útjában álló nehézségekkel is?

 

– Ma, amikor a magyar adófizetőt leginkább a költségvetés tételei, részletei, a felhasználás körüli bonyodalmak érdeklik, talán meglepőnek hat, amit mondok: a csángók irányított kitelepítésének programja körül sorjázó legnagyobb nehézségek nem gazdasági természetűek. A legnagyobb akadály szerintem jogi-politikai természetű: a rendszerváltás óta a határon túli magyarságot illetően minden magyar kormány elfogadta a „szülőföldön való megmaradás támogatása” elvét, ami a heves politikai-közéleti viták közepette is sziklaszilárd, vitán felüli evidencia Magyarországon. Ezen elv gyakorlati alkalmazása során eddig egyetlen kormány, sőt politikai párt sem fogalmazott meg olyan véleményt, hogy valamelyik határon túli magyar népcsoport helyzete, veszélyeztetettsége alapján el lehetne tekinteni ettől az alapelvtől. Magyarán: ma semmiféle kitelepítési akciónak nincs jogi-politikai kerete Magyarországon. És végezetül még egy másik, ugyancsak nem gazdasági természetű nehézséget is említenék: a magyar közélet és politika ma annyira megosztott, és a másik félre való odafigyelés közben annyira elveszítette valóságérzékét, hogy egy ilyesfajta hosszú távú program kidolgozásához szükséges előzetes szakmai vitákat bizonyára lehetetlen lenne lefolytatni, nem is beszélve az esetleges kivitelezés „belső” nehézségeiről. De a problémával mégis foglalkozni kell, mert az előbb emlegetett jogi „kereteket” ebben a vonatkozásban is illenék felajánlani az „Itálijéba” készülőknek, ezzel még bizonyára nem sértenénk meg a személyiségüket.

 

– Térjünk vissza a tudománypolitikához. Csángóügyben milyen mértékben lehet elvonatkoztatni (ha egyáltalán lehet) a hazai és a nemzetközi politikai játszmáktól? Lehet-e ebben a sokszor túlpolitizált légkörben nyugodtan, teljes objektivitással kutatni, tudományos kritériumrendszer alapján ítélkezni? Vagyis: a kutató el tudja-e érni a célját úgy, hogy rá ne hassanak a politikai taktikázások?

 

– Nagyon nehéz ügy. A csángókutatásoknak, már a tudományos kutatásoknak kezdettől fogva az volt az alapvető és természetellenes jellemzőjük, hogy nagyon átpolitizáltak voltak, és ez így van ma is. Csángóügyben tudniillik minden tett politikai tettnek számít. Egy egyházi, kulturális, didaktikai vagy tudományos esemény is azonnal politikai értelmezést, jelentőséget kap, ami egy természetellenes helyzet természetellenes következménye, de amit rendszerint mindenki helyénvalónak tart. Ennek következtében a politikai szféra már eleve „számít” az egyéb területeken működők megjelenésére különféle csángó vonatkozású politikai eseményeken. A csángó ügyben „érintett” tudományos kutatók, pedagógusok, előadóművészek, lelkészek szerephez jutnak az évente megrendezett Csángó Bálon, az ún. „tusványosi” nyári politikai fórumokon, az Európa Tanács helyszíni szemléin, politikai közleményeket, tiltakozásokat fogalmaznak meg, pénzt osztogató kuratóriumokba hívják meg őket és így tovább. Sőt el is várják tőlük, hogy megnyilatkozásaik politikai jellegűek legyenek. Hallottam már olyan esetről, hogy egy csángókkal foglalkozó kutatónak azért nem ítéltek oda egy alapítványi díjat, mert az illető tudományos tevékenységének nem volt gyakorlati haszna a csángók életét, sorsát illetően. Márpedig egy kutatónak szuverén joga azt kutatni, amit ő éppen fontosnak tart, függetlenül attól, hogy származik-e mindebből valakinek valami haszna.

És itt van az érem másik oldala: a tudományműveléshez valamennyi pénz kell, a tudományt támogató politikusok viszont úgy gondolják, hogy önkényesen meghatározhatják a nekik tetsző támogatandó témákat, sőt eredményeket (!) is, fittyet hányva arra, hogy vannak tudományos problémák, amiknek a kutatók végére szeretnének járni, mert valami miatt fontosnak tartják ezeket a kérdéseket. A csángókutatások terén ez például azt jelentette, hogy a rendszerváltozás óta hátrányos helyzetbe került a hagyományos népi kultúra kutatása, feltárása és archiválása, mert valahol valakik az etnicitás és identitás, a modernitás körülményei között történő viselkedés, a kulturális egymásra hatás, a migrációs jelenségek és más effélék kutatását tartották igazán fontosnak, politikai mezőben is eladhatónak. A kiszolgáltatott helyzetben lévő kutatók, tanárok, doktorandusok pedig jobb híján alkalmazkodnak. Látom, figyelem a kollégáimat az egyetemen, a szakmai társaságokban, és azt tapasztalom, hogy már eleve igyekeznek úgy választani meg a kutatási témákat, majd úgy prezentálni eredményeket, hogy az az adott politikai kontextusban eladható legyen. Nincs más kiút, a stratégiákat e tekintetben is végig kell gondolni. Ha például be akarok vinni harminc–negyven diákot a csángók közé, vagy meg akarok jelentetni egy kiadványt, akkor jó előre el kell terveznem, miből finanszírozom az akciót, majd hogyan adom el a végterméket. Messze vezetne annak feszegetése: ki hogyan találja meg az ésszerű kompromisszumokat, és végül miként sikerül megőrizni a tudományművelés autonómiáját, vagy pedig prostituáljuk a szakmát.

 

Említette, hogy minden egyes kutató valamilyen létező vagy számára égetőnek tűnő problémára keresi a megoldást. Ön személy szerint, jelenlegi csángókutatásával mire keresi a választ?

 

– Magamról talán annyit, hogy eddig a csángók középkori eredetű archaikus imaanyagát kutattam, ebben a témában írtam egy doktori disszertációt és négy könyvet is. Ez sem volt „menő” téma, a terepmunkámat senki nem támogatta, de örülök, hogy végül is kész vagyok vele. A modern világ emberei az efféle ókonzervatív dolgokon csak mosolyognak, pedig érzik ők is, hogy a hagyomány feltárása nélkül végleg csonka maradna a magyar nemzeti kultúra. Az utóbbi hónapokban egy tudománytörténeti összefoglalón dolgozom, megpróbálom összegezni a  csángókkal kapcsolatos 1945 utáni tudományos kutatások eredményeit. Úgy érzem, erre azért van szükség, mert a második világháborúig Mikecs László a Csángók című könyvében összefoglalta az addigi eredményeket, de azóta eltelt hatvan esztendő, és a szakembereknek is egyre nehezebb tájékozódniuk a hatalmasra duzzadt csángóirodalomban. Meg aztán talán egyszer eljön majd a szintézisek korszaka is, amihez előmunkálatok kellenek.

A csángó népi kultúra rendkívül gazdag volt, a felgyűjtött, archivált folklóranyag is nagyon impozáns. Nemrég az MTA Zenetudományi Intézetében betekintettem az ott archivált csángó anyagba, és azt láttam, hogy csak a strófikus szerkezetű csángó szövegfolklór-gyűjtemény darabjainak száma meghaladja a háromezret. És ekkor még nem beszéltünk a többi műfajokról, illetve a többi archívumokról. Ehhez képest a publikált anyag nagyon kevés, ami egészen természetes. Máshol is így van ez. A dán folklór kincseit is az archívumok őrzik, rendszerint nem kerülnek nagyközönség elé az ilyen gyűjtemények, de a feldolgozás előrehaladtával a nagyobb nyilvánosság is megvalósítható.

 

Leghatékonyabb volna felvinni az internetre.

 

– Igen, akár így is hozzáférhetővé tehető egy-egy adatbázis. És a mi archivált folklórunk nagyon gazdag. Kelet-európai nép vagyunk, viszonylag későn hatott ránk az ipari civilizáció, úgyhogy a technika vívmányait már fel tudtuk használni a hagyományos népi kultúra értékeinek rögzítésére. Érdemes tehát az eredményeket számba venni. Csak most, amikor bibliográfiákat próbálok összeállítani, látom, milyen nagy a csángóirodalom, milyen sok minden van, amit még nem ismer az ember.

 

– És „menet közben”, a kutatás folyamán bizonyára egyre jobban dagad az anyag.

 

– Igen, ráadásul egyre nehezebben látja az ember az alagút végét. Ez a természete a kutatásnak: minél jobban beleásom magam, annál több újdonság kerül felszínre. Összegzésképpen annyit, hogy nincsen még egy olyan magyar etnikai csoport, amelyiknek akkora néprajzi irodalma volna, mint a csángóságnak. Ez természetes is, mert ez a kultúra eltűnőben van. Másfelől viszont szomorú, hogy más, ugyancsak eltűnőfélben lévő népi kultúrák alig vannak, vagy egyáltalán nincsenek dokumentálva. A csángó kultúra iránti megkülönböztetett figyelem egy speciális helyzetnek, nevezetesen a kultúra archaikus jellegének és a küszöbön álló nyelvvesztésnek tulajdonítható. Csakhogy kultúraváltás (akkulturáció) mindenütt van. Az előbb említett Zenetudományi Intézet archívumában azt tapasztaltam, hogy az egész Csíkból nincsen annyi archivált adat, mint egyetlen kutatottabb csángó faluból. És ez már rendkívül lehangoló.

 

– Az Ön által készített munkában, gondolom, benne lesznek a román tudományosság eredményei is. Ismeri-e a román fél a mi kutatási programjainkat, illetve milyen mértékben fogadja el az eredményeinket – mi pedig hogyan viszonyulunk a román tudósok csángóelméleteihez? Milyen a viszony a magyar, illetve a román tudományos álláspont között csángóügyben?

 

– Kölcsönösen hajlamosak vagyunk arra, hogy ne vegyünk tudomást egymás eredményeiről, és ez is jelentős mértékben a téma politikai „terheltségének” tulajdonítható. Nekünk tudomásul kell vennünk, hogy a csángókérdés román irodalma meglehetősen nagy. A román történészeket például régóta foglalkoztatja a csángókérdés, és az elfogult, szakmailag nem releváns munkák mellett számos jelentős eredmény is született. Amióta megnyitották a Vatikáni Levéltárat, ez valamikor az első világháború előtt történt, nagyon komoly levéltári forráskiadványok, sorozatok jelentek meg. Mi, magyarok büszkék vagyunk a Benda Kálmán által szerkesztett kétkötetes Csángó–magyar okmánytárra, és joggal, mert kitűnő szakmunka. De nem tudom, hányan ismerik a George Călinescu szerkesztésében 1925–1939 között, a Diplomatarium italicum sorozatban kiadott négy vaskos kötetet, mely a moldvai katolikusokra vonatkozó levéltári anyagot tartalmaz. A románok már korábban is publikáltak csángókra vonatkozó levéltári anyagokat, például az 1648-ban kelt Codex Bandinust is ők adták ki először 1893–94-ben. Általában a román történetírásban helyet kapott a csángókérdés is, és ezt a magyar történészek is tudomásul vették, Demény Lajos, Benda Kálmán, Tóth István György idevágó munkáiban találunk román szakirodalmi hivatkozásokat is.

Újabban a román kollégák néprajzi kutatással, sőt folklórgyűjtéssel is próbálkoznak, de itt már az a kutató, aki nem ismeri el a csángók magyar eredetét, kutyaszorítóba kerülhet, amiből nem mindig sikerül tisztességgel kiszabadulni. Nehéz ugyanis autentikus román folklórt kimutatni olyan falvakból, melyek valamikor egynyelvű csángómagyar falvak voltak, és csak később lettek kétnyelvűekké, majd pedig – sok falu van már ilyen – egynyelvű román falvakká. De mivel a román folklór ma is él Moldvában, és kölcsönzések, átvételek is történtek és történnek, így a kitűzött ideologikus feladat teljesítése nem mindig lehetetlen. Voltaképpen nem is volna érdektelen megtudni azt, hogy egy magyarul még beszélő vagy már nem beszélő csángó falu milyen román nyelvű tradicionális folklórt ismer, de ehhez korrekt munkára volna szükség. Ezen a területen román részről alig vannak eredmények, azok is erősen célzatosak, úgyhogy maradjunk annyiban, hogy a román folklórkutatás a román történelemkutatáshoz viszonyítva csángóügyben látványosan alulmarad. A tárgyi kultúra, a gazdasági élet kutatása ellenben már román oldalról is figyelemre méltó.

Szólni kellene itt bizonyos aránytévesztésekről is a kutatások tárgyát illetően. Mi, magyarok jobbára csak azokat a csángó falvakat vizsgáljuk, ahol még magyarul beszélnek. A román kollégák viszont a teljes, mintegy negyedmilliós csángóságot – az ő terminusukkal: a moldvai katolikusokat – egységben látják, csakhogy az egész közösséget egyöntetűen román anyanyelvűnek tekintik, és az idővel bekövetkező teljes asszimilációt máris előrevetítve, egyáltalán nincsenek tekintettel arra, hogy e lakosság mintegy egynegyed része, saját számításaim szerint mintegy hatvanezer csángó, még magyarul is beszél, vagyis kétnyelvű. A „két” kutatási tárgy tehát nem fedi egymást, és ezt a terminológia különbözősége („moldvai csángók” – „moldvai katolikusok”) is jelzi.

 

A román tudományos álláspont (nevezzük így) mennyire változott a háború, majd a rendszerváltás  után? Változott-e egyáltalán?

 

– A két világháború között és a második világháború alatt a csángókérdésben a román tudományosság álláspontja nem volt egységes. A román történetírásban már abban az időben megjelent az az elmélet, amit később Dumitru Mărtinaş juttatott csúcspontra, az 1985-ben megjelent Originea ceangăilor din Moldova című könyvében, ami alapvetően arról szól, hogy a csángók Erdélyben elmagyarosított románok, akik a nemzeti elnyomás elől menekültek Moldvába. Ekkor még azonban nem ez volt a „fő vonal”, a vélemények megoszlottak. Voltak olyan román tudósok is, akik minden további nélkül elismerték a csángók magyar származását, és az eredetkérdés tisztázása során ugyanúgy keresték a helyes válaszokat, mint a magyar kutatók. Például Gheorghe Năstaséra gondolok itt, aki az Arhivele Basarabieiben 1934–35-ben folytatásokban közzétett tanulmányában lényegében ugyanarra az álláspontra helyezkedik, mint Lükő Gábor A moldvai csángók című, 1936-ban megjelent könyvében: a csángók ősei két hullámban érkeztek Moldvába, tehát kétfajta magyar etnikumról van szó, egy középkori eredetű magyarságról és egy később bevándorolt székely eredetű etnikumról. Gheorghe Năstasét e tanulmánya miatt később kihagyták a román történetírók lexikonából, amikor már semmiképpen nem tekintettek legitimnek egy ilyen álláspontot.

A második világháború után viszont, a kommunizmus éveiben, miután elmúlt az ötvenes évek proletár internacionalizmusa, és Románia erőteljesen a nemzeti nacionalizmus felé fordult, a csángókérdésről egyre kevésbé lehetett beszélni, úgyhogy a diktatúra utolsó éveiben már maga a csángó szó is a tiltott szavak jegyzékére került a szerkesztőségekben. Az ötvenes években még intézményes keretek között végzett nyelvészeti és néprajzi kutatásokat a hatvanas, hetvenes években már nem lehetett folytatni, olyannyira, hogy még a korábban ott kutató kolozsvári magyar kutatókat sem engedték be a csángók közé, így a kényszerhelyzetben a szórványos egyéni partizánakciók korszaka következett. Román oldalon pedig egyeduralkodóvá vált az említett Mărtinaş-elmélet, bár meg kell jegyezni, hogy a hatvanas-hetvenes években kiadott román kézikönyvekben, szótárakban még másféle csángódefiníciókkal is találkozhatunk. Sajnálatos, hogy 1989 után román részről nem történt visszakanyarodás a harmincas évek tudományos megosztottságához, és ma is alig lehet találkozni olyan román kutatóval, aki gyökeresen másfajta álláspontot képvisel.

 

Létezik-e fehér holló?

 

– Igen, van. Nemrég a Kriza János Néprajzi Társaság által szervezett májusi csángókonferencián, itt Kolozsvárt egy fiatal bukaresti román történész, Marius Diaconescu valósággal szétzúzta a Mărtinaş-féle elméletet. Nagyon meglepő volt, de van ilyen, és bizonyára lesz még ilyen.

 

Ha már a Krizáról beszélünk, arról is említést kell tennünk, hogy Kolozsvárt komoly tudományos kutatómunka folyik a KJNT égisze alatt. Számtalan csángó tematikájú dolgozat született a közelmúltban (ezekből egyébként a Korunk jelen lapszáma közöl ízelítőt). Milyen szerepet játszik a csángókutatás terén az ilyen jellegű, egybehangolt, intézményesített, szakszerű kutatómunka? Könnyebb csapatban végezni ezt a feladatot?

 

– Mindig is voltak intézmények, szellemi csoportosulások, amelyek részt vettek a csángókutatásban, esetleg elfogadtak egy közös kutatási módszertant. És ezek mellett mindig is akadtak egyéni kutatók, az intézményi keretekbe nem illeszkedő különutasok. Ennek a kérdésnek jelentős története van, több iskolát is tudnék említeni. Már a 19. század derekán Döbrentei Gábor, az Akadémia titoknoka kutatásra szorgalmazta Petrás Ince Jánost. Később, a század második felében a Szent László Társulat tudományos kutatásokat, például nyelvészeket is támogat. A két világháború közötti korszakban a nagy egyéni teljesítmények kerülnek előtérbe – itt Veress Sándorra, Domokos Pál Péterre, Lükő Gáborra, Balla Péterre, Mikecs Lászlóra gondolok. Később is akadnak olyan csángókutatók, akiknek munkássága nem valamely műhely keretében zajlik (ezek legjelentősebbike Kallós Zoltán), de a világháború utáni korszakot már inkább az intézményes csángókutatások jellemzik Magyarországon és Erdélyben egyaránt. A Bolyai Egyetem magyar nyelvészeti tanszéke keretében kialakul az ún. nyelvföldrajzi iskola, mely épp a csángókutatások terén mutat fel nagyon jelentős eredményeket. Az ötvenes évek elején megalakuló kolozsvári Folklór Intézet munkatársai közös módszertan alapján együtt dolgoznak az egyetem magyar tanszékének tanáraival, úgyhogy talán nem túlzás kolozsvári iskoláról beszélni a csángókutatások terén. Ma a Kriza János Néprajzi Társaság és a Babeş–Bolyai Tudományegyetem Magyar Néprajz és Antropológia Tanszéke olyasfajta közös műhelyt hozott létre, mint amilyet korábban a Folklór Intézet és az akkori magyar tanszék munkatársai működtettek. Nem hivatalos együttműködési szerződés alapján működő szimbiózis ez, hanem a kölcsönös egymásrautaltság eredménye: az egyetemi tanszék az oktatók, doktorandusok és egyetemi hallgatók szellemi erejét hozza, a Kriza Társaság pedig a kutatások anyagi és infrastrukturális hátterének megteremtésében jut fontos szerephez. A lényeg az, hogy a két intézmény együttműködése hatékony. Ezt a futó kutatási programok, az archivált néprajzi adatok, a megjelent kiadványok, a megszervezett konferenciák, kiállítások egyaránt jelzik.

 

Végül egy személyes kérdés: ha 20–30 vagy akár 50 év múlva kiejtjük ezt a szót, csángó, ön szerint mi jut majd eszünkbe? Fennmaradhat-e egyáltalán a jelenlegi sajátos szellemi, kulturális állapotában ez a népcsoport?

 

– Nyilvánvalóan nem maradhat fönn. Nincs ugyanis a világon olyan kultúra, ami ekkora időtávlatban a maga változatlanságában maradna fönn. Úgy érzem, hogy akkor, amikor hagyományápolásról vagy a hagyományos kultúra megőrzéséről beszélünk, nem nézünk szembe elég őszintén a dolgokkal, és nem tesszük fel a végső kérdéseket. Az nagyon jó, hogy az Európa Tanács is parlamenti határozatot hoz, kötelező érvényű ajánlásokat fogalmaz meg, miszerint védeni kell a kis kultúrákat, a hagyományokat stb. De hogyan is védjük? Mit is jelent ez a védelem? Vajon Strasbourgban csángó rezervátumokban gondolkodnak? Erre nem tér ki az ET-határozat sem, mint ahogy a hagyományápolás más zászlóvivői sem igen szoktak eljutni ama részletkérdésig, hogy valójában, gyakorlati szinten mit is jelent egy-egy kis kultúra védelme. Én azt gondolom, hogy a jelenlegi technikai körülmények között természetes és feltartóztathatatlan a lokális kultúrák eltűnése. Az a fajta kultúra, ami a Csángóföldön megőrződött a középkorból, nem fog a továbbiakban fennmaradni, mert az a világkép, az a mentalitás, ami mögötte áll(t), megkérdőjeleződik, szétesik, és maguk a csángók sem hisznek többé már benne. Ha az az eszmei-vallásos háttér, ami a kultúrát élteti, megszűnik, akkor megszűnik maga a kultúra is.

Ennek ellenére az Európa Tanács határozata a csángó lokális kultúra védelméről mégis jó és fontos dolog. Egyfelől azért, mert ami fölváltja a hagyományosnak mondott csángó kultúrát, az még mindig maradhat sajátos kultúra. Lehetséges, hogy akkor is lesz csángó identitás, amikor már a csángók nem fogják őrizni sem a szellemi, sem a tárgyi kultúrájukat, esetleg már a nyelvet sem. És ezt a mindenkori regionális identitástudatot, kulturális másságot védeni kell, akár ET-határozattal is. Másfelől arra is gondolni kell, hogy az a kultúra, ami autentikus népi mivoltában természetszerűen megszűnik, részben a pusztulás után is visszajuttatható a közösségi tudatba, és a modern ember önazonosság-tudatának fontos részévé tehető. Ehhez merőben más, a hagyományos kommunikációs formáktól különböző intézmények, technikai eszközök szükségesek. Arra gondolok itt, hogy egy jól archivált kultúrát tanítani lehet az iskolákban, különböző rendezvényeknek részévé vagy akár a fénypontjává lehet tenni, megjeleníthető a televízióban, a rádióban, az interneten. Folklórjelenségekkel, alkalmazott folklórral a világ bármely részén találkozhatunk. Rögzíteni kell tehát, amit lehet, és ez ötven év múlva is értéket fog jelenteni.

Nemrég megkeresett egy szabófalvi születésű, ma Románvásárban élő vállalkozó, aki ugyan egy szót sem tud már magyarul, de közölte, hogy ki szeretné adni, szülőfaluja fiataljai számára CD-n is hozzáférhetővé szeretné tenni Szabófalva folklóremlékeit. Még akkor is fontos ez – magyarázta –, ha a fiatalok többsége már nem beszéli vagy csak hellyel-közzel értegeti ősei magyar nyelvét. Nos, hasonló jelenségekkel, igényekkel más tájegységek, falvak esetében is gyakran találkozhatunk, akár a székelyek, a tömbmagyarság körében is. Nem lehet véletlen, hogy eljött a falumonográfiák kora, az emberek érdeklődnek a lokális kultúrák iránt, és áldozatokra is képesek azért, hogy saját hagyományaikat felvállalhassák. Az én szülőfalumban, Csíkszentkirályon a lovashagyományokat újították fel, és nemrég a fiatalok afelől érdeklődtek, milyen volt a székely huszárezred viselete. Nem tudom, történészekkel kell majd konzultálnom. Ha megszakad egy kulturális jelenség folytonossága, és később valaki vissza akar térni hozzá, nagy kérdés, hogy mihez lehet nyúlni, milyen fogódzók léteznek. Ha az élő kultúra pusztulása után, a rá vonatkozó történeti emlékezet is elveszett, az emberek a néprajzoshoz, a történészhez fordulnak segítségért. És e tekintetben az alcsíki Csíkszentkirály helyzete sem más, mint az északi csángó Szabófalváé. Mi, székelyek a magyar köznyelvet nem veszítettük el ugyan, de hagyományos kultúránkat, ideértve őseink tájnyelvét is... ugyanúgy feladtuk.

Kérdezett Szabó Géza