Jegy­ze­tek Ba­lázs Sán­dor mo­nog­rá­fi­á­ja kap­csán

Csak­nem har­minc év­vel ez­előtt, ami­kor a ro­má­ni­ai ma­gyar iro­da­lom élő klasszi­ku­sa­it be­mu­ta­tó Közelképek1 meg­je­lent, az 1911-ben szü­le­tett Mikó Im­re volt a leg­fi­a­ta­labb hat­van­éves a kö­tet­ben. Az 1930 ja­nu­ár­já­ban in­dult Er­dé­lyi Fi­a­ta­lok ala­pí­tó­i­ról ké­szült cso­port­ké­pen ugyan­csak ő az egyet­len hú­szon alu­li fő­mun­ka­társ.

Fi­a­tal­ként bölcs­nek len­ni és a sú­lyos év­ti­ze­dek ter­he alatt is fi­a­tal­nak ma­rad­ni – idő­ben be­ha­tá­rolt, vé­ges éle­tünk­nek alig­ha­nem ez az egyik leg­na­gyobb adománya. Pél-damutató, ahogy Mikó Im­re él­ni tu­dott ez­zel az adott­ság­gal.

Vál­to­za­tos élet­pá­lyá­ja so­rán hol „tör­té­nel­mi erő­tér­ben” állt, hol „tör­té­nel­mi szél­ár­nyék­ba” ve­tet­te bal­sor­sa. Mi­kor a szá­munk­ra ked­ve­zőbb kons­tel­lá­ci­ók fel­is­me­rő­je­ként és cél­irá­nyos ala­kí­tó­ja­ként tűnt ki, mi­kor a tör­té­nel­mi erő­vi­szony­ok ked­ve­zőt­len ala­ku­lá­sá­nak szen­ve­dő ala­nya­ként vo­nult a szel­le­mi al­ko­tó­mun­ka ma­gá­nyá­ba. Ám a tör­té­ne­lem­ből ak­kor sem vo­nult ki tel­je­sen, el­len­ke­ző­leg, szel­le­mi sza­bad­sá­gá­nak meg­őr­zé­sé­ért ak­kor vív­ta a leg­in­kább meg­pró­bál­ta­tó küz­del­met, és en­nek leg­in­kább a múlt volt a csa­ta­te­re.

En­nek kö­szön­he­tő­en ta­nul­hat­tuk meg tő­le: a múlt nem mö­göt­tünk van, ha­nem alat­tunk. Azon ál­lunk. Nem csak a nap­ja­ink­ban meg­csú­folt ko­lozs­vá­ri fő­té­ren, ahol (az ő ide­jé­ben még csen­des) Pe­tő­fi ut­cá­ból jö­vet vagy me­net na­pon­ként meg­cso­dál­hat­ta az er­dé­lyi „miesnapok” és „mí­ves” szá­za­dok ég fe­lé tö­rő mo­nu­men­ta­li­tá­sát. Mi­nél tá­vo­labb ke­rül sze­re­tett vá­ro­sá­tól, an­nál vi­lá­go­sab­bá vá­lik szá­má­ra: mély­ség nél­kül nincs ma­gas­ság sem. Ami­kor meg­ada­tik szá­má­ra, hogy az Egye­sült Ál­la­mok­ba lá­to­gas­son, azt tart­ja a leg­fon­to­sabb­nak, hogy föl­di­je, a de­mok­rá­cia er­dé­lyi meg­ho­no­sí­tá­sá­ért küz­dő Bölöni Far­kas Sán­dor nyom­do­ka­it ke­res­se.

Bár­me­lyik vég­let­ből is néz­zük: sze­mé­lyes sor­sán mind­egy­re át­üt a tör­té­ne­lem sors­pe­csét­je, mi­ként géz­kö­té­sen a vér. Min­den mű­faj­ban ott­hon volt, amely mö­gé ma­ga a tör­té­ne­lem he­lye­zett messze zen­gő hang­szek­rényt. Csak ép­pen az egyé­ni­sé­gé­hez ta­lán leg­kö­ze­lebb ál­ló par excellence er­dé­lyi mű­faj­ban nem nyi­lat­koz­ha­tott meg a ma­ga kí­vá­nal­mai sze­rint. Pe­dig jól is­mer­te an­nak tör­vé­nye­it, ki­tün­te­tő sze­re­pet tu­laj­do­ní­tott ne­ki, rö­vid ame­ri­kai út­ja so­rán épp er­ről tar­tott elő­adást. Em­lé­ke­zet­ből per­sze, tud­juk meg Ba­lázs Sán­dor könyvének2 jegy­ze­te­i­ből, mert kéz­ira­tát – a „ki­vi­te­li en­ge­dély” el­le­né­re – a szel­le­mi vám­őrök visszatartották.3

A kö­zös­sé­gi sors­ala­kí­tás­ban előt­tünk já­ró szel­le­mi nagy­ja­ink kö­zül nem Mikó Im­re az egyet­len, aki a köz­éle­ti cse­lek­vés­sel ki­töl­tött, il­let­ve a cse­lek­vés­kép­te­len­ség­ben el­szen­ve­dett idő­ről nem ha­gyott hát­ra a min­den­nap­ok­kal far­kas­sze­met né­ző nap­lót, az élet­pá­lya és az élet­mű bel­ső össze­füg­gé­se­it fel­vil­lan­tó em­lék­ira­tot, tör­té­nel­mi lép­té­kű vissza­te­kin­tést. És ez ért­he­tő, ha ar­ra gon­do­lunk, hogy Mikó er­dé­lyi sors­kép­le­té­nek ala­kí­tá­sá­ban sze­re­pet ját­szot­tak olyan tör­té­nel­mi moz­za­na­tok is, ame­lyek­ről a má­so­dik vi­lág­há­bo­rú után nem le­he­tett be­szél­ni, fel­jegy­zé­se­ket ké­szí­te­ni pe­dig élet­ve­szé­lyes volt. Mikó Im­re vál­lal­ta ezt a koc­ká­za­tot is. Mi­köz­ben a ve­szé­lyes­nek tar­tott po­li­ti­kai me­mo­ár­ja­it – kép­le­te­sen szól­va – tör­té­nel­münk tu­dat­alat­ti ré­gi­ó­já­ba menekítette,4 rá­lelt az em­lék­irat­írás egyik sa­já­tos for­má­já­ra, tör­té­nel­mi tra­u­má­ink „ki­be­szé­lé­sé­nek” csak­is rá jel­lem­ző mű­faj­ára.

A ha­lá­la előt­ti évek­ben ugyan­is a leg­in­kább azok­ról írt és be­szélt elő­sze­re­tet­tel, em­pa­ti­kus be­le­fe­led­ke­zés­sel, akik előt­te jár­tak. Akik­re fel­né­zett, akik­nek a mun­kás­sá­gát a ma­ga szá­má­ra min­den idő­ben mo­dell­ér­té­kű­nek te­kin­tet­te. Akik­nek a szel­le­mét ma­ga is to­vább­él­tet­te az idő­ben. Kós Kár­oly, Paál Ár­pád, Szentimrei Je­nő, Jakabffy Elem­ér, Ke­le­men La­jos ne­ve kí­ván­ko­zik az él­re. A nyolc­van éve in­dult el­ső író­nem­ze­dék, a Ti­zen­egyek tag­jai kö­zül pe­dig a Ba­lázs Fe­ren­cé, Jancsó Bé­láé, Ka­csó Sán­do­ré, Ta­má­si Ároné.5 Ám en­nél is be­szé­de­sebb az a név­sor, ame­lyik Ba­lázs Sán­dor köny­vé­nek név­mu­ta­tó­já­ból tá­rul elénk asze­rint, hogy a mo­no­grá­fia­író kik­re hi­vat­ko­zik a leg­gyak­rab­ban. Nos, Baj­csy­-Zsi­linsz­ky End­ré­re, Ba­lázs Fe­renc­re, Ba­logh Ed­gár­ra, Bánffy Mik­lós­ra, Beth­len György­re, Bölöni Far­kas Sán­dor­ra, Bözödi György­re, Dálnoki Ve­ress La­jos­ra, De­ák Fe­renc­re, De­me­ter Bél­ára, De­me­ter Já­nos­ra, Gaál Gá­bor­ra, Gáll Er­nő­re, Dimitrie Gustira, He­ge­dűs Nán­dor­ra, Jakabffy Elem­ér­re, Jancsó Bél­ára, Jancsó Elem­ér­re, Jor-dáky La­jos­ra, Józsa Bél­ára, Ke­le­men La­jos­ra, Kós Kár­oly­ra, Kos­suth La­jos­ra, Kri­za Já­nos­ra, Lász­ló De­zső­re, Méliusz Jó­zsef­re, Nagy Ist­ván­ra, Ne­mes Jó­zsef­re, Or­bán Ba­lázs­ra, Paál Ár­pád­ra, Spectatorra, Szabédi Lász­ló­ra, Szász End­ré­re, Szentimrei Jen­őre, Ta­má­si Áron­ra, Te­le­ki Bél­ára, Te­le­ki Pál­ra, Venczel Jó­zsef­re, Vi­ta Sán­dor­ra, Vi­ta Zsig­mond­ra. Va­ló­sá­gos tör­té­nel­mi arc­kép­csar­nok ele­ve­ne­dik meg előt­tünk, a tu­do­má­nyos meg­kö­ze­lí­tés ob­jek­ti­vi­tá­sá­val, a prob­lé­ma­tisz­tá­zás igé­nyé­vel, az ár­nya­la­ti kü­lönb­sé­gek szí­ven ütő­en pon­tos ér­zé­kel­te­té­sé­vel.

A fen­ti­ek­ben csak le­zárt élet­pá­lyák­ra utal­tam – olya­no­ké­ra is, akik bár Mikónál fi­a­ta­lab­bak vol­tak, már nem mond­hat­ták el, ami­ről ta­nú­sá­got te­het­tek vol­na –, élő szer­ző­re nem hi­vat­koz­tam. Pe­dig Mikó Im­re fi­gyelt azok­ra is, akik utá­na jön­nek. Akik sok­ré­tű mun­kás­sá­gá­nak egy-egy pász­má­ján vál­lal­koz­tak te­het­sé­gük bi­zo­nyí­tá­sá­ra. Meg is ne­ve­zi őket éle­te utol­só rá­di­ós be­szél­ge­té­sé­ben (az in­ter­jút Sza­bó Zsolt ké­szí­tet­te a bu­ka­res­ti rá­dió ma­gyar adá­sa számára6), ami­ből ar­ra a kö­vet­kez­te­tés­re ju­tot­tam: vol­ta­kép­pen mind­étig leg­alább fél­tu­cat­nyi em­ber he­lyett dol­go­zott.

Oly­kor ugyan­azon idő­ben.

De még a cse­lek­vés­kép­te­len­ség­re kár­hoz­ta­tó idők­ben is össze tud­ta egyez­tet­ni a szel­le­mi rang­ján alu­li mun­kát az ön­ként vál­lalt iro­dal­mi gá­lya­rab­ság­gal.

Ma­gam a köz­éle­ti pá­lyá­ra va­ló fel­ké­szü­lé­sé­nek ter­mé­keny éve­it is­me­rem a leg­in­kább. Azt a pe­ri­ó­dust, ami­kor a ko­lozs­vá­ri diákönszerveződés agi­lis har­co­sa­ként lép pást­ra, ami­kor a fa­lu­ku­ta­tás er­dé­lyi út­tö­rő­je­ként sze­rez ma­gá­nak ér­de­me­ket és kon­zer­va­tív el­len­fe­le­ket, ami­kor az Er­dé­lyi Fi­a­ta­lok égi­sze alatt meg­te­rem­ti a ki­sebb­sé­gi jog ta­nul­má­nyo­zá­sá­nak jö­vő­ori­en­tá­ci­ós mű­he­lyét, ami­kor az Or­szá­gos Ma­gyar Párt bu­ka­res­ti iro­dá­já­ban már el­jö­ven­dő ki­sebb­ség­po­li­ti­kus­ként ké­szí­ti elő par­la­men­ti kép­vi­se­lő­ink interpellációit.7 A leg­na­gyobb ki­hí­vást szá­má­ra alig­ha­nem az a négy esz­ten­dő je­len­tet­te, ami­kor a ket­té­osz­tott Er­dély árán ki­tá­gul előt­te a po­li­ti­kai cse­lek­vés küz­dő­te­re. Pá­rizs­ban el­mé­lyí­tett két­éves ki­sebb­ség­jo­gi ta­nul­má­nya­i­nak ek­kor ve­szi iga­zán nagy hasz­nát. Nem le­het meg­ren­dü­lés nél­kül ol­vas­ni a mo­nog­rá­fi­á­nak azt a fejezetét,8 ame­lyik­ből ki­de­rül: az ak­ko­ri ma­gyar or­szág­gyű­lés be­hí­vott kép­vi­se­lő­je­ként hány­szor ka­var vi­hart ki­sebb­sé­gi ta­pasz­ta­la­tok­ra épí­tett fel­szó­la­lá­sa­i­val és in­ter­pel­lá­ci­ó­i­val. Ezek vég­ki­csen­gé­se az ese­tek több­sé­gé­ben így hang­zott: nem aka­runk el­nyo­mot­tak­ból el­nyo­mók­ká válni.9

Hogy ér­ve­lé­se­i­nek na­gyobb nyo­ma­té­kot ad­jon, meg­ír­ja az er­dé­lyi ma­gyar­ság po­li­ti­kai tör­té­ne­tét, a nap­ja­ink­ban is so­kat idé­zett Hu­szon­két évet (1941),10 majd hoz­zá­lát az 1944-ben meg­je­lent Nem­ze­ti­sé­gi jog és nem­ze­ti­sé­gi po­li­ti­ka cí­mű im­po­záns traktátusának a megírásához.11 Va­ló­szí­nű­nek tar­tom, hogy a szé­kely au­to­nó­mi­át di­ák­ko­rá­ban szen­ve­dé­lye­sen ta­nul­má­nyo­zó, majd eb­ből a té­ma­kör­ből dok­to­rá­ló Mikó Im­ré­ben ek­kor ér­le­lő­dik meg az a fel­is­me­rés, amely a há­bo­rú utol­só évé­ben cse­lek­vé­se­it is mo­ti­vál­ta: csak­is a füg­get­len Er­dély meg­te­rem­té­se le­het a zá­lo­ga a tér­ség bé­ké­jé­nek, az er­dé­lyi ma­gyar­ság gya­ra­po­dá­sá­nak, az egy­más­sal köl­csön­ha­tás­ban élő kul­tú­rák fenn­ma­ra­dá­sá­nak, a he­lyi szin­ten meg­szer­ve­zett kö­zös­sé­gek egye­te­mes táv­la­tú fej­lő­dé­sé­nek. A nagy­ha­tal­mi ér­de­kek, mint tud­juk, más irányt szab­tak a „tör­té­ne­lem me­ne­té­nek”. De ez nem je­len­ti azt, hogy a nagy­ha­tal­mi ér­dek­ér­vé­nye­sí­tők­nek volt iga­zuk. Amint ta­pasz­tal­juk, a 21. szá­zad el­ső év­ti­ze­de a kö­zel­múlt tör­té­né­se­i­nek új­ra­ér­tel­me­zé­sét tűz­te na­pi­rend­re. Az egy­sé­ge­sü­lő Eu­ró­pá­ban a tör­té­ne­lem új ar­cát for­dít­ja fe­lénk. Eb­ben az össze­füg­gés­ben Mikó Im­re 1944-ben meg­fo­gal­ma­zott gon­do­la­ta­i­nak és po­li­ti­kai cse­le­ke­de­te­i­nek – mutatis mutandis – ma is van ak­tu­a­li­tá­suk.

Sze­mé­lye­sen ab­ban az idő­ben is­mer­ked­tem meg ve­le, ami­kor jel­leg­ze­tes szür­kés-bar­nás kö­pe­nyé­ben a „pult mö­gött” állt, és két ve­vő kö­zött vi­lág­iro­dal­mi ta­nul­má­nya­it ír­ta, ked­venc szer­ző­it for­dí­tot­ta. Va­gyis az Egye­tem ut­cá­ban mű­kö­dő tan­könyv­bolt­ban. Nem jegy­zet­vá­sár­lás vé­gett tér­tem be oda 1967-ben, ha­nem hogy in­ter­jút ké­szít­sek ve­le a ko­lozs­vá­ri rá­dió Egye­te­mi élet cí­mű mű­so­ra szá­má­ra. Ak­kor már ma­gam­mal vi­het­tem fris­sen meg­je­lent esszé­kö­te­tét, a Hon­pol­gár­ok és vi­lág­pol­gá­ro­kat, de­di­ká­lás vé­gett. Szem­mel lát­ha­tó­an jó­le­sett ne­ki, hogy egy szé­kely­föl­di di­ák a rang­rej­tett írót tisz­te­li a tan­könyv­áru­sí­tó­ban. Hát hogy­ne tisz­tel­tem vol­na! Hi­szen a ne­ve fo­ga­lom volt a leg­ki­sebb er­dé­lyi fa­lu­ban is, és nem csu­pán az uni­tá­ri­us egy­ház­köz­sé­gek­ben.

Ami­kor már ab­ban a szel­le­mi sza­bad­csa­pat­ban dol­goz­ha­tott, ame­lyik a het­ve­nes évek el­ső fe­lé­ben a Kriterion ige­vá­rát meg­te­rem­tet­te, ta­lál­ko­zá­sa­ink gya­ko­rib­bá vál­tak a ki­adó ko­lozs­vá­ri fi­ók­szer­kesz­tő­sé­gé­ben. Így volt né­mi rá­lá­tá­som ar­ra, hogy mek­ko­ra mun­kát vál­lalt ma­gá­ra a mű­ve­lő­dés­tör­té­ne­ti ki­ad­vány­ok szer­kesz­tő­je­ként. Rá­adá­sul nem csak a cen­zú­rá­val szem­ben kel­lett áll­nia a sa­rat, oly­kor a ba­ka­fán­tos­ko­dó szer­zők is meg­ne­he­zí­tet­ték a dol­gát. Ami­dőn ezt egy­szer szó­ba hoz­tam, la­ko­ni­kus vá­la­sza így hang­zott: „Elég ide­ig tar­tot­tak tá­vol et­től a mun­ká­tól ah­hoz, hogy most ne pa­nasz­kod­junk.” Páskándi Géz­ára, majd Dá­vid Gyu­lá­ra néz­tem, és min­dent meg­ér­tet­tem.

At­tól fog­va, hogy 1975 ja­nu­ár­já­ban köz­re­ad­tam Ba­lázs Fe­renc úti­tár­sa cí­mű ri­por­to­mat, vissza-vissza­té­rő té­mánk ter­mé­sze­te­sen Ba­lázs Fe­renc volt. Né­hány hó­nap múl­va az­zal tisz­telt meg, hogy át­nyúj­tot­ta Ba­lázs Fe­renc­ről írt ta­nul­má­nyá­nak kéz­ira­tát. Kí­ván­csi a vé­le­mé­nyem­re, mon­dot­ta, mert ez az írás ke­rül Ba­lázs Fe­renc mű­vei új­ra­ki­adá­sá­nak az élé­re a Ro­má­ni­ai Ma­gyar Írók so­ro­zat­ban. Most tu­dom meg Ba­lázs Sán­dor mo­nog­rá­fi­á­já­ból, hogy mi­e­lőtt kéz­ira­ta­it nyom­dá­ba ad­ta vol­na, rend­sze­rint má­sok vé­le­mé­nyét is ki­kér­te. Eb­ből a szem­pont­ból ugyan­csak ta­nul­sá­go­sak a füg­ge­lék­ben köz­re­a­dott kéz­ira­to­kat és do­ku­men­tu­mo­kat kí­sé­rő jegy­ze­tek. A so­kak ál­tal még ma is le­né­zett „fi­lo­ló­gi­ai ap­ró­mun­ká­ban” pél­da­mu­ta­tó­nak te­kint­het­jük Ba­lázs Sán­dor el­já­rá­sát, ami­kor sor­ról sor­ra egy­be­ve­ti, hogy pél­dá­ul a Jancsó Bé­la-ta­nul­mány kap­csán meg­fo­gal­ma­zott – ön­ma­guk­ban is ta­nul­mány­ér­té­kű – ész­re­vé­te­lek kö­zül mit fo­ga­dott el Mikó és mit nem. Az el­fo­gult­ság­ból táp­lál­ko­zó meg­jegy­zé­se­ket nyil­ván­va­ló­an nem vet­te fi­gye­lem­be, de kész­ség­gel hasz­no­sí­tot­ta azo­kat, ame­lyek to­vább­gon­do­lá­sa ré­vén lé­nye­gi össze­füg­gé­sek­re tu­dott rávilágítani.12 Fon­tos volt ez a mű­ve­let, hi­szen a szó­ban for­gó ta­nul­mány Jancsó Bé­la má­ig egyet­len kö­te­té­nek (Iro­da­lom és köz­élet. Kriterion Könyv­ki­adó, 1973) élén je­lent meg, ugyan­csak a Ro­má­ni­ai Ma­gyar Írók so­ro­zat­ban.

Ba­lázs Fe­renc­nek vé­gül is csak a Be­já­rom a ke­rek vi­lá­got cí­mű mű­ve lát­ha­tott nap­vi­lá­got ak­ko­ri­ban, a cen­zú­ra ál­tal cson­kí­tot­tan. Hu­szon­két év­nek kel­lett el­tel­nie, hogy A rög alatt cson­ko­lás­men­te­sen ke­rül­hes­sen az ol­va­sók ke­zé­be. Akár sze­mé­lyes elég­té­tel­nek is te­kint­het­ném, hogy az ál­ta­lam gon­do­zott Men­tor-kö­tet ko­lozs­vá­ri pél­dá­nya­it jó­részt a ta­nít­vá­nya­im vá­sá­rol­ták fel.

Nem­ze­dé­kek lán­co­la­ta, lám, így kap­cso­ló­dik egy­más­ba.

E gon­do­lat­sor­hoz még csak annyit fűz­nék hoz­zá: Kós Kár­oly­tól jött ép­pen, ami­kor utol­já­ra ta­lál­koz­tunk. Az Akik előt­tem jár­tak de­di­kált pél­dá­nyá­val tet­te tisz­te­le­tét ná­la. Ké­szü­lő köny­vé­ről, A csen­des Pe­tő­fi ut­cá­ról be­szélt, a há­bo­rú alat­ti négy év­ről, ko­ra­be­li kap­cso­la­ta­i­ról és azok­ról az el­kép­ze­lé­sek­ről, ame­lye­ket a tör­té­ne­lem kö­nyör­te­le­nül meg­hi­ú­sí­tott.

Ba­lázs Sán­dor­nak két­ség­te­le­nül nem volt könnyű dol­ga, ami­kor a Mikó Im­ré­ről szó­ló mo­no­grá­fia meg­írá­sát fel­vál­lal­ta. Szer­te­ága­zó élet­pá­lyá­ról és sok­ré­tű élet­mű­ről kel­lett ho­ri­zon­tá­lis és ver­ti­ká­lis ke­reszt­met­sze­tet ad­nia, amely­nek egye­nes ívű ala­ku­lá­sát több íz­ben éle­sen meg­sza­kí­tot­ta a tör­té­nel­mi ce­zú­ra. Ha csak az idő­rend­be­li egyenesvo-nalúságot ér­vé­nye­sí­ti, az össz­kép alig­ha le­he­tett vol­na re­le­váns. Hi­szen az élet­pá­lya és az élet­mű más­ként szer­ve­sült, mint ahogy azt  a tör­té­ne­lem lo­gi­ká­ja – már ha egy­ál­ta­lán van ilyen – in­do­kol­ta vol­na. Mikó Im­re át­lá­tott az el­le­nünk dol­go­zó tör­té­ne­lem lo­gi­ká­ján. Éle­te és mun­kás­sá­ga ezért le­het szer­ves ré­sze ki­sebb­ség­tör­té­ne­tünk­nek. Csak kö­szö­net­tel tar­toz­ha­tunk Ba­lázs Sán­dor­nak, hogy mind­ezt szá­munk­ra nyil­ván­va­ló­vá tet­te. Ok­nyo­mo­zó for­rás­fel­tá­rá­sa­i­val, az élet­mű ér­tel­me­zé­sét elő­se­gí­tő fo­gal­mi há­ló­za­tá­nak ér­vé­nye­sí­té­sé­vel és fi­lo­zó­fi­ai esszé­ken edzett gon­do­lat­éb­resz­tő stí­lu­sá­val. Ha va­la­mit ajánl­ha­tok e kö­tet ol­va­só­já­nak, ak­kor nyu­godt lé­lek­kel azt mon­dom: kezd­je az is­mer­ke­dést a füg­ge­lék­kel és az eh­hez tár­su­ló jegy­ze­tek­kel. Eb­ből ér­ti meg iga­zán, hogy mi­ért ír­ta meg Ba­lázs Sán­dor ezt a köny­vet az új­ra ön­ma­gá­ra esz­mé­lő Kár­pát-me­den­cei ma­gyar­ság szá­má­ra.

1939 nya­rán Mikó Im­re fel­ol­va­sást tar­tott az Uni­tá­ri­us Iro­dal­mi Tár­sa­ság es­té­lyén. Ezen fej­tet­te ki: „Egyet­len ki­sebb­ség sem pusz­tult el csak azért, mert jo­gai nem vol­tak tör­vény­be ik­tat­va, vi­szont egyet­len ki­sebb­sé­get sem tar­tott meg a tör­vény be­tű­je. A val­lá­si és nem­ze­ti ki­sebb­sé­gek iga­zi vé­del­mé­nek a jog és a tör­té­ne­lem csak a for­má­ját ad­ja meg, a lé­nyeg itt sem a má­sok ál­tal nyúj­tott vé­de­lem, ha­nem a ki­sebb­sé­gek bel­ső ön­vé­del­me. En­nél az ön­vé­de­lem­nél pe­dig az egy­ház és is­ko­la dön­tő sze­re­pet játszodhatik, mert a lel­kek fe­let­ti ha­tal­má­val olyan ki­sebb­sé­gi em­ber­tí­pust, olyan sa­já­tos lel­kü­le­tet  ala­kít­hat ki, amely el­len tud áll­ni az asszi­mi­lá­ció és disszi­mi­lá­ció ve­szé­lye­i­nek egy­aránt. […] A ki­sebb­sé­gi élet tit­ka te­hát az adott le­he­tő­sé­gek mes­te­ri fel­hasz­ná­lá­sá­ban rej­lik […]. Ha a sors ne­künk, uni­tá­ri­u­sok­nak, örö­kös ki­sebb­sé­gi élet­for­mát ren­delt, ak­kor én sze­ret­ném, ha en­nek az új em­ber­tí­pus­nak a ki­ala­kí­tá­sá­val az unitarizmus mu­tat­na az egye­te­mes ki­sebb­sé­gi ma­gyar­ság­nak pél­dát.”

Az idé­zett szö­veg­rész az Uni­tá­ri­us Köz­löny 1939. évi 7-es szá­má­ban je­lent meg, ma­gam pe­dig Sán­dor Krisz­ti­na államvizsga dolgozatából má­sol­tam ki. Az előt­tünk já­rók­tól és az utá­nunk jö­vők­től, lám, egy­kép­pen ta­nul­ha­tunk.

Csak ma­rad­jon meg a fo­gé­kony­sá­gunk hoz­zá.

JEGY­ZE­TEK

1. Ma­ro­si Il­di­kó: Kö­zel­ké­pek (In­ter­jú húsz ro­má­ni­ai ma­gyar író­val). A fény­ké­pe­ket ké­szí­tet­te Er­dé­lyi La­jos. Kriterion Könyv­ki­adó, Buk., 1974.

2. Ba­lázs Sán­dor: Mikó Im­re. Élet– és pá­lya­kép. Kéz­irat­ok, do­ku­men­tu­mok (1933–1968). Polis Könyv­ki­adó, Ko­lozs­vár, 2003.

3. I. m. 435. A Gon­do­la­tok az er­dé­lyi ma­gyar em­lék­irat-iro­da­lom­ról szö­ve­ge az író Akik előt­tem jár­tak cí­mű köny­vé­ben ol­vas­ha­tó (Kriterion Könyv­ki­adó, Buk., 1976. 239–248.).

4. Lásd a kö­tet füg­ge­lé­ké­ben köz­re­a­dott kéz­ira­to­kat, il­let­ve azok jegy­ze­te­it – kü­lö­nös te­kin­tet­tel Ba­lázs Sán­dor­nak A négy év váz­la­tá­hoz fű­zött meg­jegy­zé­se­it (449.).

5. Mi­ként a ha­lá­la előt­ti év­ben (1976) meg­je­lent kö­te­té­nek (Akik előt­tem jár­tak) írá­sai ta­nú­sít­ják: az  ő arc­vo­ná­sai csak az elő­dök és a kor­tár­sak tük­ré­ben vil­lan­nak fel egy-egy pil­la­nat­ra. Ön­élet­írás he­lyett a „meg­idé­zett tör­té­ne­lem” arc­kép­csar­no­ká­nak a be­mu­ta­tá­sá­ra vál­lal­ko­zik.

6. Lásd: Sza­bó Zsolt: Ami egy könyv­ből ki­ma­radt. Mű­ve­lő­dés, 1977. 3.

7. Lásd: Er­dé­lyi Fi­a­ta­lok – do­ku­men­tu­mok, vi­ták (1930–1940). Köz­zé­te­szi dr. Lász­ló Ferenc–Cseke Pé­ter. Kriterion Könyv­ki­adó, Buk., 1986/1990.

8. A több­sé­gi hon­atya. In: Ba­lázs Sán­dor: i. m. 95–128., il­let­ve a vo­nat­ko­zó jegy­ze­tek, 421–427.

9. I. m. 423.

10. Lásd: i. m. 129–147, 427–429.

11. I. m. 90–94.

12. I. m. 444–445.