Július 2003
Teológia - szolgálat

Szilágyi Györgyi– Flóra Gábor

Változó vallásosság

Vallási viszonyulásmódok és egyházi szerepvállalás szociológiai kutatások tükrében

“Szociológiai szempontból félreértés a vallást a lélek belső megnyilvánulásai között, az egyéni lelki békében, a tudati értelemadásban vagy – általánosabban – a magánéletben keresni. Persze a vallás mindezeken a helyeken jelen lehet és hathat, de emellett igenis jelen van a társadalmi kapcsolatokban, a struktúrák létrehozásában, társadalmi különbségek és hasonlóságok megfogalmazásában, konfliktusokban és konfliktusmegoldásokban – azaz a nyilvános, a gazdasági, a politikai szférában.”1

E gondolat további értelmezéséből fakad az 1989–90-es évek után egyház és társadalom kapcsolatában bekövetkezett átalakulás szociológiai újraértékelésének szükségessége, ami a Kelet-Közép-Európában bekövetkezett radikális és mélyreható változások előrehaladtával vált nyilvánvalóvá. A társadalmunkban megjelenő problémák újszerű megoldásokat, viszonyulásmódokat, értékorientációkat eredményeztek. A vallási viszonyulásmódok területén ez mindenekelőtt a „vallásosságrobbanásban” mutatkozott meg, pontosabban abban a tényben, hogy a népesség nagy része hirtelen fokozott érdeklődéssel fordult a vallás és az egyházak felé. Ugyanakkor jelenlegi társadalmi státusuk és mozgásterük lehetővé teszik az egyházi intézmények számára, hogy mind szélesebb körben képviseljék és érvényesíthessék a vallásról és a vallásosságról alkotott saját felfogásukat, értékeiket.

Vallási változások, modernitás, szekularizáció

Napjaink egyházi szerepvállalásának sikerességét azonban nagymértékben befolyásolja, hogy a konkrét programok, cselekvési tervek megalapozásánál milyen mértékben vannak tekintettel az elmúlt évtizedekben lezajlott visszafordíthatatlan változásokra, melyek lényegesen átalakították a társadalmi élet összes szintjét. E folyamat értelmezésénél a sajátos kelet-közép-európai feltételrendszeren túlmenően, tekintetbe kell venni a 19. és 20. században elindult modernizáció vallásosságra gyakorolt hatását, azt a jelenséget, amelyet a jelenkori vallásszociológusok a szekularizáció fogalmával jellemeznek.

A szekularizáció tág értelemben vallásvesztést, a vallásosság csökkenését jelenti. A jelenség megítélése napjainkban igen ellentmondásos. Egyrészt a tudományossággal, technicitással, haladással, másrészt az erkölcsi értékek fellazulásával, társadalmi és emberi mivoltunk elszegényedésével társítják. A szekularizációs folyamat interpretációja olyannyira foglalkoztatja a szakembereket, hogy a mai vallásszociológia területe már szinte azonosnak tűnik a szekularizációs elméletek sokaságával.

Az egyik fő irányzat szerint a szekularizáció lényege a vallás visszahúzódása a makroszociális szférából a magánélet területére. E jelenséget Bryan Wilson a vallás privatizációjának nevezi. Fő tartalma szerinte az, hogy a vallásos gondolkodásmód, gyakorlat és intézmények veszítenek társadalmi jelentőségükből.2 A szekularizációs folyamat előrehaladásának a társadalmi differenciálódás mind magasabb szintjei felelnek meg.3

Ezzel szemben áll egy másik irányzat, amely szerint a vallásosság társadalmi kinyilvánításában jelentkező csökkenés korántsem jelenti, hogy a vallásos értékek veszítenek társadalmi jelentőségükből. Ehelyett valamiféle vallási változásról beszélhetünk, ami lehet privatizáció, misztifikáció, a hit egyéni megélési formáinak előtérbe kerülése, valamint a rejtett vallásosság különböző formáinak felerősödése a közösségi nyilvános szférában. Luckmann szerint a szekularizáció inkább csak illúziónak tekinthető, valójában a vallásosság hagyományos formáinak helyét új vallásossági formák veszik át.4

David Martin a szekularizációs folyamat összetett és ellentmondásos jellégére hívja fel a figyelmet.5 Többek között utal arra, hogy a vallásos szertartásokon való lakossági részvétel csökkenésével növekedhet az intézményes vallásosság szerepe, és fordítva, a vallási intézmények szerepének csökkenésével együtt járhat a templomlátogatottság növekedése. Összehasonlító elemzései nyomán megfogalmazza azt a következtetést, hogy végső soron a vallásosság mértéke alapvetően az egyház és állam sajátos kapcsolódási formájának függvénye. Álláspontja szerint a politikumnak központi szerepe van a szekularizációs folyamatban. Ezért is tartja lényegesnek megkülönböztetni a politikai szekularizációt, amely a politikai tényezők következményeként mutatkozik, az általa természetes folyamatként tételezett szekularizációtól, ami lényegében az általános társadalmi-gazdasági-kulturális változás függvénye.

A politikai és természetesnek vélt szekularizációs folyamatok összetett hatása igen erőteljesen mutatkozott a kelet-európai régióban. A kommunista diktatúra alatt álló társadalmakban az állam vallás- és egyházellenes politikája, az erőltetett iparosítási és urbanizációs törekvésekkel szoros összefüggésben álló elgyökértelenedés, identitásvesztés egy mesterségesen meggyorsított, a Nyugat-Európára jellemző „természetes” szekularizációtól sok vonatkozásban eltérő vallásvesztést idézett elő. Amint az 1991. évi International Survey Project összehasonlító adatai kimutatják, a politikum és modernizáció sajátos kapcsolata a volt kommunista országokban nemcsak a vallásosság mértékére volt hatással, hanem a vallásos és nem vallásos lakosság között erősebb társadalmi polarizációt és generációs választóvonalakat is jelentett.6

Tévedés volna azonban az említett régiót homogén egységként szemlélni, hiszen a kommunista diktatúra eltérő gazdasági fejlettségi szintű, társadalmi struktúrájú, más és más kulturális hagyományokkal rendelkező országokban került uralomra. A kép nem vált egységessé a „létező szocializmus” évtizedei alatt sem, így az 1989-et követő időszakot is jelentős fejlettségbeli szintkülönbségek és eltérő alkalmazkodási stratégiák jellemzik. Éppen ezért válik fontossá a vallásosság differenciált vizsgálata a térség országaiban.

Ha a modernitás és vallásosság ellentétpárjában gondolkodhatnánk, akkor elegendő volna a különféle gazdasági és társadalmi-civilizációs mutatók összehasonlító számbavétele és e mutatók közvetlen egyirányú determináló szerepének feltételezése a vallásosság mértékének alakulására. Valójában azonban egy sokkal összetettebb, többdimenziós folyamatról van szó. A közép- és kelet-európai országokban végbement szekularizációs folyamatok olyan mennyiségi és minőségi eltéréseket mutatnak, amelyek csak egy átfogóbb, több magyarázó elvet igénylő, több tényező kölcsönhatását figyelembe vevő elemzés során válnak értelmezhetővé.

A romániai-erdélyi helyzet vonatkozásában a legfontosabb sajátosságok a nemzeti és vallási együttélés történelmi hagyományaiból erednek, ami szükségessé teszi a vallás és közösség közötti kapcsolat identitásalakító, identitásmeghatározó szerepének kutatását, a rendszerváltás és modernizáció sajátos összefüggésrendszerében értelmezve az 1989 után lezajlott folyamatokat. Az egyház számára létfontosságú, hogy világosan lássa a társadalmi és kulturális folyamatokat; azoknak a fő átalakulásoknak az alapvető irányát, amelyek most és a jövőben egyaránt meghatározhatják a vallási és egyházi munka lehetőségeit és korlátait. A vallásos értékekhez való ragaszkodás és az egyház iránti szoros kötődés éppen ezért nemcsak alapvető társadalmi szerepeket hivatott betölteni, hanem önmagunk megtartásának létfontosságú erejévé is kell válnia.

Vallási attitűdök Nagyváradon

Tőkés László királyhágómelléki református püspök személyes kezdeményezésére, 1994-ben az akkori Sulyok István Református Főiskola vallásszociológiai kutatócsoportja beindította Nagyvárad magyar lakosságának átfogó, tudományos igényű számbavételét, különös hangsúllyal azoknak a változásoknak a felmérésére, amelyek a népesség vallásos értékvilágában, az egyház és a hívők kölcsönös viszonyrendszerében 1989 óta bekövetkeztek. Ennek nyomán valósult meg a Nagyvárad Rogerius negyedében élő magyar lakosság vallásosságának átfogó felmérése.7

A kutatás megkezdéséhez az adta a közvetlen indítékot, hogy az 1992-es romániai népszámlálás jóval több református hívőt mutatott ki Nagyváradon, mint ahányan az egyház nyilvántartásában szerepelnek. A népszámlálók 42 000, magukat reformátusnak tartó személyt találtak, mindössze 22 000-en vannak azonban az egyházközösségek kimutatásaiban. Bár hasonló különbségeket néhány más erdélyi városban is megfigyelhetünk, egyik sem olyan mértékű, mint a Nagyváradon észlelt  húszezres eltérés. A nagyváradi lakosságon belül más felekezetek estében sincs ehhez mérhető különbség. Ez a tény már önmagában is kérdéseket vet fel a vallásos értékek strukturálódását, az egyházhoz való tartozás minőségét és kifejezési módját illetően.

Nagyváradon végzett kutatásunk a „vallásos öntudat” társadalmi megnyilvánulását egyetlen dimenzió (a rendszeres templomba járás elterjedtsége) révén próbálta megragadni. Ezáltal a vallásgyakorlás olyan minőségi szintjéről próbáltunk minél pontosabb helyzetképet nyújtani, amely a hívő közösséggel fenntartott többé-kevésbé rendszeres kapcsolattartásban fejeződik ki. Tudatában vagyunk annak, hogy a lakosság vallás és egyház iránti viszonyulása nem meríthető ki a fent jelzett fogalom- és kritériumrendszer segítségével. A templomlátogatás ténye önmagában nem feltétlenül utal a hitbeli közösségi érzés aktív megélésére és főként nem annak minőségére. Jelentheti az egyházi és vallási kötődés tudatos vállalását, de kimerülhet a többé-kevésbé formális csatlakozás jelképes kifejezésében is.

Mindezeket előrevetítve talán tisztában láthatjuk a kutatás által kimutatott általános templomba járási arányszám szociológiai értelmezhetőségét is. A felmért népesség 36,59%-a vallotta magát rendszeres templomlátogatónak. E számadat végeredményben egy kölcsönös, kétirányú kapcsolat két pólusát világítja meg. Egyrészt utal arra, hogy a népesség milyen mértékben tartja fontosnak vallásosságát azáltal is kinyilvánítani, hogy kapcsolódik az egyházhoz és a hitbeli közösséghez, másrészt pedig tükrözi azt is, hogy kikkel, milyen társadalmi csoportokkal van folyamatos kapcsolatban az egyház.

 

1. táblázat. Templomba járók aránya felekezet szerint

 

Felekezet

Rendszeresen templomba járók aránya

Református

32,95

Római katolikus

43,03

Evangélikus,

unitárius

36,5

Baptista

90,00

Ortodox

21,85

 

 

 

Ahhoz, hogy e dimenzió magyarázó értékét pontosabban felmérhessük, a kutatás a vallásos magatartás két másik mutatóját is figyelembe vette: a konfirmálók–áldozók, valamint az egyházadót fizetők arányszámát. Feltételezésünk szerint az előbbi a vallás mint kultúrforma elfogadását, továbbadását jelenti (a felmért közösségen belül 80,90% vállalja a vallási hovatartozás ilyen módon való kifejezését), míg egyházadót 52,05% fizet. Ez utóbbi arányszám véleményünk szerint leginkább az egyház mint a vallásos kötődés legitim intézményes keretének elfogadására utal.

Az a tény, hogy mindkét mutató, de különösen az áldozók/konfirmálók aránya jóval magasabb értéket mutat, mint a templomba járás esetében, nagy valószínűséggel alátámasztja azt a kutatásunk más adatai által is igazolt következtetést, hogy a valláshoz és egyházhoz való kapcsolódás hagyományos, formális kinyilvánításának módozatai állandóbbnak bizonyultak, mint az aktív, tudatos részvétel és kötődés megélését, a minőségileg magasabb szintű azonosulást feltételező cselekvésmódok.

A vizsgált népesség fentebb leírt szociodemográfiai jellemzői lehetővé teszik, hogy árnyaltabb képet alkothassunk a vallási értékek strukturálódását meghatározó fő tényezőkről. A lakosság születési hely szerinti megoszlását azért is tekintettük fontos mutatónak, mivel rávilágít a településformák közösségszervező, identitásépítő szerepére. A népszámlálási adatok és az egyházi nyilvántartás közötti különösen erős eltérés nyomán kiinduló hipotézisként fogalmazzuk meg, hogy ennek egyik lényegbevágó oka lehet a faluról bevándorolt népesség elégtelen integrációja a nagyvárosi életformába. Feltételeztük ugyanakkor azt is, hogy éppen e felemás integráció eredményeképpen a nemrég betelepült lakosság értékvilágában jelentős mértékben tovább él a szülőhely iránti tradicionális kötődés, amely a közösségi élet személyes, emocionálisan telítődött szférájában nyilvánul meg a legerőteljesebben. Bár városi lakosokká váltak, végeredményben megkettőzik közösségi életüket, ami kifejeződhet eredeti szülőhelyi közösségük egyházához való kötődésük fennmaradásában is.

 

2. táblázat. Templomba nem járók aránya

felekezet és születési hely szerint

 

 

Felekezet

Születési helye

 

Falu

Város

Református

62,03%

73,63%

Római katolikus

48,63%

63,74%

Evangélikus,

unitárius

39,02%

68,18%

Baptista

12,81%

    0%

 

Feltevésünk nagyon termékeny munkahipotézisnek bizonyult azáltal, hogy vizsgálódásainkat a lakótelepi társadalom közösségi strukturálódásának lényeges dimenziói felé irányította. A felmérés során viszont világossá vált, hogy eredeti kiindulópontunk, bár az integráció lényeges vetületére utal, mégsem alkalmas arra, hogy teljes mértékben magyarázza azt. Adataink ugyanis arra utalnak, hogy a templomot nem látogató, falusi származású személyeknek csak kis hányada fejezi ki az egyházadó fizetése által eredeti egyházközösségéhez való kötődését. A reformátusok esetében ez az arányszám 5,99%, míg a római katolikusok körében 6,72%-ot tesz ki. Az evangélikus, unitárius, valamint a baptista felekezet tagjai közt nem találtunk olyan személyt, aki ily módon nyilvánítaná ki szülőhelyi egyházközösségével fenntartott kapcsolatát. Minden jel arra mutat tehát, hogy a betelepülés tömegméretekben termelt ki egyfajta átmeneti helyzetet, a se ide, se oda nem tartozás identitásválságot előidéző állapotát.

Igen érdekes következetésekre ad alkalmat, ha összehasonlítjuk a különböző felekezetekhez tartozó személyek templomba járási adatait aszerint, hogy rendelkeznek-e vagy sem felsőfokú iskolai végzettséggel.

 

3. táblázat. Templomlátogatási arány az össznépesség

és felsőfokú végzettség függvényében

 

Felekezet

Össznépesség          Felsőfokú végzettek

Református

32,95%                                22,79%

Római katolikus

43,03%                                42,89%

Evangélikus,

unitárius

36,5%                                  18,10%

Baptista

90,00%                               100,00%

Ortodox

21,85%                                11,10%

 

 

A fenti adatok alapján két ellentétes pólus rajzolódik ki. Igen figyelemre méltó, hogy a baptista egyházhoz tartozó személyek esetében a magas iskolázottság nemhogy csökkentené, hanem még emeli az amúgy is csaknem száz százalékos templomlátogatási arányt. Míg ebben az esetben egy tudatos vállalásról és elkötelezettségről van szó, az ellenkező oldalon (az etnikailag vegyes házasságban élő ortodoxok esetében) a magasabb fokú iskolázottság a népesség átlagánál is inkább gyengíti a szülőktől örökölt valláshoz való kötődést. A katolikus, illetve református és evangélikus felekezetek közötti eltérés viszont azt látszik igazolni, hogy a hagyományos történelmi egyházak esetében sem szükségszerű az összefüggés az iskolázottság növekedése és a vallásosság csökkenése között. Anélkül, hogy adataink lehetővé tennék a jelenséget befolyásoló összes fontos tényező azonosítását, a nagyváradi népesség lakóhelyi, származás szerinti, valamint korösszetétele alapján feltételezhetjük, hogy a katolikus értelmiségi templomba járók magasabb arányszáma kapcsolatban van a Nagyváradon születettek, valamint az idősebb korosztály nagyobb súlyával a katolikusok körében.

Kutatásunk azt is kimutatja, hogy az inaktív személyek nagyobb arányban vesznek részt az egyházi szertartásokban. Összehasonlítva a gazdasági aktivitás és templomba járás kapcsolatára vonatkozó adatokat a korösszetétel szerinti vallásossági mutatókkal, nagy valószínűséggel állíthatjuk, hogy az inaktív személyek intenzívebb templomba járása jórészt az idős korcsoport fokozott vallásos aktivitásának köszönhető.

4. táblázat. Templomba járás aránya idősek körében

az össznépességhez viszonyítva felekezetek szerint

 

Felekezet

Össznépesség

50 éven

felüliek

Református

32,95%

35,80%

Római katolikus

43,03%

51,06%

Evangélikus,

unit.

36,50%

45,09%

Baptista

90,00%

92,90%

Ortodox

21,50%

21,54%

 

 

 

A nagyváradi kutatás kiindulópontját jelentette a Partium és Erdély különböző régióira kiterjedő összehasonlító elemzésnek. A következő években kutatómunkánk kiterjesztése olyan tipológiai szempontok alkalmazását tette lehetővé, amelyek révén lehetőségünk nyílt nemcsak országon belüli, hanem nemzetközi összehasonlításokra is. Mindez alapot nyújtott arra, hogy fokozatosan áttérjünk a vallási identitás minőségi szintjeinek, megnyilvánulási formáinak számbavételére, a vallásos értékek megélésének mélyrehatóbb elemzésére, annak közelebbi megvilágítására, hogy miként fogadja a társadalom az egyház közösségépítő, integrációs törekvéseit, milyen elvárások jelentkeznek az egyházi intézmények iránt egyéni és csoportszinten. Annak módozatait vizsgáltuk, hogyan közvetíthet az egyház eredményesebben olyan emberi kapcsolatokat, amelyek a hitet mint életalkotó valóságot hordozzák; miként juthatnak el egyének és közösségek a vallásosság megélésének hiteles, jövőorientált, a hatékony társadalmi cselekvést elősegítő szintjeire.

Egyházi szerepek – lakossági elvárások

Az egyházak társadalmi szerepének értelmezésében abból az Etzioni által kidolgozott elméleti modellből indultunk ki, amely a vallási szervezeteket normatív szervezetekként határozza meg.8 E meghatározás, bár az egyház szociológiai nézőpontból tekintve legalapvetőbb szerepét hangsúlyozza, mégsem alkalmazható maradéktalanul a modern vallási intézményekre, amelyek a korszak kihívásaival szembesülve funkcióik sokrétűvé válásával igyekeznek társadalmi küldetésüket minél hatékonyabban betölteni. Ezt felismerve Stephen Sharolt9 az egyházi intézményeket az általuk betöltött funkciók szimbolikus, illetve instrumentális jellege szerint osztályozta. E dichotomikus felosztást figyelembe véve jelen kutatásunkban mi egy árnyaltabb tipológia alapján próbáltuk csoportosítani az egyházi külkapcsolatok tartalmának, jellegének, irányultságának meghatározásában szerepet játszó funkciókat, a következőképpen:

1. Szimbolikus funkciók: azt a bizonyos sajátosan egyházi feladatkört alkotják, amely az egyház specifikus és minden korszakra jellemző intézményi legitimációját megalapozza: ide tartoznak a hitbeli és rituális dimenziók, az egyházi tanítások és azok közvetítési módja, a vallásosság egyéni és közösségi megélési módozatai.

2. Instrumentális funkciók: a sajátosan egyházi feladatkörhöz kapcsolódó, de az egyház intézményi legitimációja szempontjából mindenkor periferikusnak tekintett feladatkörök, amelyek viszont lényeges közvetítő, érdek- és-értékérvényesítő szerepet töltenek-tölthetnek be hitélet, egyház és társadalmi csoportok között. Ide sorolhatók többek között az egyházak diakóniai, oktatási, közösségszervező tevékenységei.

3. Identitásőrző funkciók: a vallási, etnikai, nemzeti önazonosság védelmével, megőrzésével, fejlesztésével kapcsolatos érdekvédelmi, képviseleti, közösségépítő és értékközvetítő egyházi feladatok és tevékenység.

4. Közéleti funkciók: azok a tevékenyégi rendszerek, amelyek révén az egyházak képviselik, érvényesíteni próbálják állásfoglalásaikat a közélet különböző szféráiban.

Az egyházi küldetés szakrális, illetve világi oldalainak egymáshoz viszonyított fontosságára vonatkozó lakossági elvárásokat – egy erdélyi reprezentatív minta megkérdezésével végzett kutatás alapján10 – a következő táblázat összegzi:

 

 

5. táblázat. Az egyházi funkciók elsődlegességére vonatkozó

lakossági vélemények megoszlása

 

Felekezeti hovatartozás

Elsődlegesen szakrális funkció

Mindkettő

Elsődlegesen társadalmi

funkció

Összesen

Nem nyilatkozik felekezeti hovatartozásáról

15

50,0%

 11

 36,7%

 4

13,3%

 30

  3,2%

Római és görög katolikus

33

37,5%

 33

 37,5%

22

25,0%

 88

  9,3%

Ortodox

300

43,8%

317

 46,3%

68

 9,9%

685

  72,2%

Protestáns

47

38,2%

 49

 39,8%

27

22,0%

123

  13,0%

Neoprotestáns

10

43,5%

 10

 43,5%

 3

13,0%

 23

  2,4%

Összesen

405

42,7%

420

 44,3%

124

13,1%

949

100,0%

N: 949 Coef. Pearson: 0, 00091

 

 

 

Amint a fenti adatok is alátámasztják, 1989, vagyis a kommunista diktatúra összeomlása után az újjászerveződő egyházak elsősorban instrumentális feladatvállalásuk révén kerültek a nyilvánosság előterébe, igyekezvén megfelelni az irányukban megfogalmazott, mindinkább kibontakozó társadalmi elvárásoknak.

E funkció betöltésének legfontosabb területei a szociális és oktatási intézményépítés. Ugyanakkor a magyar történelmi egyházak életében nagy jelentőséget kapott a közéleti tevékenység és különösképpen a nemzeti kisebbségi jogvédelem, érdekképviselet. Az egyházak elsősorban e funkciók érvényesüléséhez járulnak hozzá, némileg háttérbe szorítva a szimbolikus egyházi szerepek nyilvános megjelenítésének fontosságát, értékelését a köztudatban.

Nagyváradi kutatásaink során11 arra is kerestük a választ, hogy régiónkban a megváltozott körülmények között milyen elvárások és viszonyulási módok mutatkoznak az egyházi intézmények társadalmi szerepvállalása irányában.

 

6. táblázat. Az egyház társadalmi szerepvállalásával kapcsolatos

lakossági viszonyulásmódok

 

 

Társadalmi élet területei

Az egyházak szerepvállalása kívánatos

Az egyházak szerepvállalása nem kívánatos

Politikum

41,6%

58,4%

Erkölcs

97,3%

3,7%

Szociális problémák

86,4%

13,6%

 

 

 

Kutatási eredményeink rámutatnak, hogy a legtöbbek által megfogalmazott elvárás az egyháznak az erkölcsi értékek fenntartásában, érvényesítésében betöltött szerepére vonatkozik. Ezt követi a szociális feladatok felvállalása, amit a lakosság nagy többsége szintén fontosnak tart. Az egyházak közvetlen politikai szerepvállalását jóval kevesebben – de azért jelentős arányban – tartják kívánatosnak.

Az 1989-ben megnyílt szabad cselekvési lehetőség esélyt adott az egyházaknak arra, hogy szerepvállalásaikban alkalmazkodjanak a modern kor társadalmi követelményei, elvárásai által meghatározott feladatrendszerekhez. Az instrumentális funkciók előtérbe kerülése a mai világhoz való intézményes alkalmazkodás velejárójának tekinthető, amit a szekularizáció kihívásaira adott kreatív válaszként kell értelmeznünk.

A hagyományos egyháziasságra jellemző vallásos értékek konzerválódása sokak tudatában még mindig az elmaradottság megbélyegzettségével társul, egy antimodern társadalom képzetével, amely nehezen nyit az új felé. A történelmi egyházaink iránti magas fokú bizalom, nyitottságuk a társadalmi kihívások iránt biztató jelei annak, hogy társadalmunkban a vallásos értékek továbbélése lehetővé tehet egy kiegyensúlyozottabb, értékközpontú fejlődést, mértéktartó arányok fennmaradását tradíció és modernitás között.

Bár a fokozottabb közösségi feladatvállalás követelménye kétségkívül komoly kihívást jelent az 1989 előtt nagyrészt a templom falai közé szorított egyházainknak, és bizonyos kockázatokat is hordoz magában, véleményünk szerint borúlátásra még sincs ok a specifikusan egyházi legitimációt megalapozó értékek megmaradása tekintetében. A nemzeti és felekezeti identitás védelme, erősítése terén betöltött pótolhatatlan szerepük révén a történelmi magyar egyházaknak igen jó esélyük kínálkozik arra, hogy nemzeti és vallási hagyományaink folytonosságára építve, szilárd azonosságtudattal, önmagukat megőrizve-megújítva tölthessék be küldetésüket társadalmunkban.

JEGYZETEK

 1. New religious movements and rapid social change. UNESCO, Paris és Sage, London, 1986. Szerk. James A. Beckford. Lásd még Tomka Miklós: A vallásszociológia új útjai. www.c3.hu/scripta/scripta0/replika/2122/tomka.htm

 2. Brian Wilson: Religion in Secular Society. C. A. Watts, London, 1966.

 3. Peter Berger: The Social Reality of Religion. Harmondsworth, Penguin, 1973.

 4. Thomas Luckmann: The Invisible Religion. McMillan, New York, 1967.

 5. David Martin: The General Theory of Secularization. Blackwell, Oxford, 1977.

 6. Tomka Miklós: Vallási változások Európában (és ezen belül Magyarországon). In: Vallás és multikulturalizmus. KLTE Szociológiai Tanszék, Debrecen, 1998. 27

 7. A Rogerius körzeti felmérés 2796 családra terjedt ki. Ezekben a családokban 5014 felnőtt személyt és 1779 gyermeket találtunk. A megkérdezettek felekezeti megoszlása a következő: 2889 (41,57%) református, 1636 (33,43%) római katolikus, 63 (1,25%) evangélikus és unitárius, 101 (2,01%) baptista, 325 (6,08%) ortodox és más felekezetekhez tartozó személy. Ez utóbbiak etnikailag heterogén családokban élnek (305 család, a felmért családoknak 10,9%-a). A megkérdezettek 44,61%-a férfi, 55,38%-a nő. A felmért személyek korösszetétele a következő: 1779 (26,18%) gyermek, 559 (8,22%) 18 és 30 év közötti fiatal, 2213 (32,57%) középkorú és 2202 (32,41%) 50 éven felüli.

 8. Szántó János: Vallásosság egy szekularizált társadalomban. Új Mandátum, Budapest, 1998. 161

 9. I. h.

10. Az adatok az Aufbruch nemzetközi összehasonlító kutatásból származnak (1998). A kutatás irányítói Paul M. Zulehner, Tomka Miklós, Máté Tóth András. A felmérés adatait Tomka Miklós bocsátotta rendelkezésünkre SPSS formátumban. A feldolgozást és kiértékelést e tanulmány szerzői végezték, függetlenül az Aufbruch kutatás keretében végzett feldolgozási munkálatoktól

11. Györgyi Szilágyi–Gábor Flóra: Church and Society in Romania in the Period of Systemic Change. In: Religion and Social Change in Central and Eastern Europe. (Szerk. Irena Borowik és Miklós Tomka.) Nomos, Krakow, 2002. 55–77.