Június 2003
Vendégmunkás

Sz.G.

vendég/munkás

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy tetszőleges ország, amely oly nyomorba süllyedt röpke egy évtized alatt, hogy már-már kész csoda: csak százezrével vándorolnak el lakosai, nem pakol egyszerre mind a huszonvalahány millió.

Ez a populáció akármit megtenne, csakhogy jobban éljen, többet keressen. Nyugat bűvöletében vergődve alig várja a pillanatot, a lehetőséget, amikor kiléphet szűk börtönéből, és odakint dolgozhat. Mindegy, mit. Mosogat a mekiben vagy bármilyen gyanús helyeken, aztán fokhagymát szed 40 fokos hőségben, autót lop a sötétség leple alatt, megfeji a dán gazda kövér teheneit. (Idegesen persze, mert odahaza ilyen kövéreket, tisztákat sosem látott.) Aztán meg se mukkan, amikor a gyárban a feliratot látja: EIGEDOM VAN PHILIPS (vagy akármi más nemzetközi konzorcium logóját), megszokta ezt is, nap mint nap látja. Bizonyára az fájna neki, ha nem szembesülne állandóan a modern rabszolgatartás formáival, mert akkor haza kellene menni, vissza a nyomorba, a félállati létből a vegetálásba süllyedni.

Mennyivel jobb a Nyugaton összegyűjtött pénzmagot átutalni a hazai bankszámlára, mint idehaza húzni, mint az állat. Az ideiglenesen Nyugaton dolgozó atyafiak hazautalásai a tetszőleges országocska egyik legfontosabb pénzforrását jelentik: megbízható gazdasági szakemberek szerint 1,3 milliárd dollárt küldtek haza 2002 folyamán. Azonnal ki kell egészíteni ezt az adatot azzal, hogy ez 200 millió dollárral több, mint a közvetlen külföldi befektetések összege. Mekkora populáció dolgozik ezért a jelentős összegért, nemegyszer távol családjától, barátaitól, rokonaitól, ismerőseitől? Hivatalos kimutatások szerint mioritikus országocskánk 600 ezer polgára dolgozik valamerre külföldön.

A munkacélú kiutazások miatt néha egész kisvárosok néptelenednek el. Akad olyan harmincezer lakosú város, amelynek mintegy egyharmada szinte állandó jelleggel Nyugaton dolgozik. Sok faluban még a polgármestert is ritkán látni: hónapokig külföldi munkával egészíti ki keresetét a település első embere. Az már általános jelenségnek számít, hogy nyáron a tanárok epret, fokhagymát szednek, több ezer kilométerre hazájuktól, de a leghangzatosabb eset talán azé a fiatal egyetemi tanáré, aki nyári szabadságát mindig egy olasz kisvárosban tölti, és ott benzinkutasként annyi pénzt kap két hónap alatt, mint idehaza két év alatt.

Ám nehogy azt higgyük, hogy csak Nyugat vonzásában élnek jó atyánkfiai. Mivel háború idején minden divattá válik, amit fel lehet hajtani az érintett térségről, szemfüles riporterek hamar kiderítették, hogy tőlünk is sok-sok vendégmunkás részt vett az iraki bunkerek építésében. Az egyik munkás (nevezzük őt tetszőlegesen Hága Józsefnek, faluját pedig Karikafalvának) azt állítja, hogy Szaddám Husszein szülővárosa mellett dolgozott a lakónegyedek alá épített óvóhelyek kiépítésekor. „Szád volt annak a városnak a neve, ahol a bunkert csináltuk. Huszonnyolc méter mélyen készítettük, és akkora nagy volt, mint egy kisebb falu. Hetvenhét centiméter széles falak voltak benne, és a lehető legbiztonságosabb ajtók meg zárak. És hogy ezek teljes biztonságban legyenek, fölé nyolcemeletes lakóházakat építettek.”

Hága több száz honfitársával utazott ki 1983-ban Irakba. Akkor ült először repülőn Hága, akit hazatérte után ismerősei csak „Iraki” becenevén szólították. Az ácsmester bőven mesél élményeiről. Megérkezése után ő is igazolványt kapott, mint mindenki, és azzal viszonylag szabadon mozoghatott Moszul környékén, de többször járt Bagdadban is.

Beszámolója főleg azért érdekes, mert abban az időben Irak háborúban állt Iránnal, és a kurdok állandóan lázongtak. „Előfordult, hogy utóbbiak megtámadták a barakkunkat. A moszuli cementgyárban dolgoztam, és éppen karácsony este volt. Szalad az egyik ismerősöm, hogy meneküljünk, mert különben mind ott halunk meg. Először nem tudtam, mi van, aztán döbbentem rá, hogy a kurdok megtámadták a táborunkat. Szerencsére katonák vigyáztak ránk, így megúsztuk a kalandot, de több katona és nyolc kurd is meghalt azon az estén.” Mit meg nem tesz az ember azért a pár zöldhasúért! Ráadásul távol az otthonától, a családjától, barátaitól, megszokott környezetétől.

Hága úgy tudja, hogy 1700 munkás ment ki tőlünk Irakba dolgozni a különböző építőtelepeken, és bizony közülük több százan meghaltak, csakhogy a kommunista rezsim az áldozatok számát (és egyáltalán az áldozatokról szóló híreket) nem hozta nyilvánosságra. Minek mindent a lakosság orrára kötni! A rémségek, a rossz munkakörülmények megtették a „hatásukat”: egy-egy munkabalesetben tucatnyi munkás pusztult el Irakban. Hága egy karbalai esetet mesél el, amikor összedőlt egy fal, és tizennyolc honfitársát temette maga alá. Kiváló fizetést kaptak persze, hogy mindent el tudjanak viselni: első évben 95 dinárt kaptak minden hónapban (és akkor egy dinárt 3,22 dollárért lehetett értékesíteni). Második évben beleköptek az iraki vendégmunkások levesébe – idehaza: megvonták tőlük a „melegpénzt”, amit azért kaptak, mert egyes napokon 58 fokos hőmérsékletben kellett dolgozniuk. Hága felháborodva emlékezik arra, hogy rajtuk kívül más európai vendégmunkások is jelen voltak Irakban, „ők azonban sokkal jobban kerestek, a franciák például havi négyszáz dinárt kaptak”. Arról, mondjuk, nem beszél, hogy azok a fránya franciák milyen beosztásban és milyen szaktudással tevékenykedtek Irakban.

Honfitársaink nemegyszer gyanús üzelmeket folytatnak hazájuktól távol. Egy fiatal fiú, nevezzük őt Gabinak, összekuporgatta minden pénzét, szülei eladtak mindent a házból, és útnak indult Spanyolország felé. Hónapokig nem tudott róla senki semmit, aztán nyolc hónap múlva telefonált Párizsból szüleinek, hogy köszöni, jól van, újságot árul a világvárosban, és kiváló a keresete. Aztán ismét másfél éves csönd, amit egyetlen hír kavart csak fel: Gabi egyik ismerőse tudni vélte, mi történt a fiatal fiúval, és amikor hazajött, elmesélte a szülőknek. Eszerint a francia rendőrség a Szajna fenekéről húzta fel, ki volt szúrva mindkét szeme, megfojtották, aztán lábára követ kötöttek, és bedobták a folyóba.

A történet végkifejlete mégsem ez volt, mert egy szép nap Gabi ismét telefonált: végre eljutott Spanyolországba. A gond az, mondta szüleinek, hogy a „testvérek” ott is kemény bandákba szerveződnek, áruházakból lopnak, szervezetten, az állami hatóságokat ugyanúgy megvesztegetik, mint idehaza, és nem ritka az sem, hogy egy-egy spanyol kisvárosban a piacoktól kezdve az iskolák körüli drogkereskedelemig mindent ők ellenőriznek. Vendégmunkások, akik szeretnek a zavarosban halászni, ám rájöttek, hogy idehaza sokkal kisebb profitot kaszálhatnak, mint Nyugaton. Akkor miért ne az Ígéret Földjén?!

Ami mostanában nem is annyira az Egyesült Államok, mint inkább Spanyolország. Gabi találkozott egy barátjával, aki narancsültetvényen dolgozott. Nála kötött ki, egy szobát kapott, amiért havonta 200 eurót kellett fizetnie. A barátja azt mondta, hogy elhelyezkedhet a narancsültetvényen, azonban nem tanácsos, hogy a spanyol munkaadóval beszélje meg a dolgot, mert akkor biztos pórul jár. Inkább a helyi főnökkel, egy Bita nevezetű „otthoni gyerekkel” kell felvenni a kapcsolatot, mert az intézkedik ilyen esetekben. Megtörtént, Gabi pedig Bitának köszönhetően jól keresett. Naponta 45–50 euró volt a fizetése, ennek felét azonban le kellett tejelnie a főnöknek. Ez sem zavarta, még mindig jóval több volt a keresete, mint amiről idehaza valaha is álmodni mert volna.

A gondok akkor kezdődtek, amikor találkozott egy csoport honfitársával a spanyol kisvárosban, és azok megkérdezték, hogy volna-e kedve áruházakból lopni. Először viccnek tűnt a kérdés, és nevetett. Azok ugyancsak nevettek, és Gabi már-már azt hitte, nem lesz folytatása a dolognak. Csakhogy a következő találkozás már úgy zajlott le, hogy a fickók kijelentették: márpedig ők nem azt mondták, hogy gondolkozzon a lopás lehetőségén, hanem felszólították, hogy lopjon. Á, nem lehet, én ilyesmiben nem veszek részt! Meggyőzték, hogy be kell ugrania a buliba: baseball-ütővel győzték meg, szétverték az állkapcsát.

A feljelentést, amit a rendőrségen tett, vissza kellett vonnia, mert azzal fenyegették honfitársai, hogy kinyírják. Miután visszavonta a feljelentést, azonnal léptek jóakarói: „szóltak” az idegenrendészeten valakinek, és Gabi két nap múlva idehaza töprenghetett kalandjain. Barátai azt mondták, hogy buta volt, amikor nem fogadta el az alvilág ajánlatát: lopnia kellett volna, és akkor sok ezer euróval térhetett volna haza. A zsebmetszők a bevétel 25 százalékát kapják odakint, akik viszont nagybani üzletekben, teherkocsikkal betörésekben vesznek részt, valamivel többet szereznek, az áru egyharmadát. Ezek a nagybanisok naponta 500 ezer eurót termelnek főnökeiknek. A módszer rendkívül egyszerű – az árut Európa különböző országaiba küldik (vagy éppen haza), értékesítés után pedig átutalják a pénzt egy tiszta bankszámlára.

Gabi undorral meséli ezeket a statisztikai adatokat, majd rátér arra, hogy a kishalak megelégedtek morzsákkal is. Hiába próbált ő Bita mellett más keresetet is szerezni, hiába ment el szabadidejében takarítani és raktáraknál dobozokat rakosgatni, mert ott is ugyanaz volt a helyzet: a jó honfitárs, aki őt alkalmazta, a napi 40 euróból csak 20 eurót adott neki. Persze, megtehette volna, hogy egyenesen a spanyol munkaadóhoz fordul, és akkor megkapja tisztán a 40–50 eurót, de akkor megjelent volna Bita egyik verőlegénye, és figyelmezteti, hogy a törvényt nem a spanyolok, hanem ők csinálják abban a városban.

Egyébként a városka rendkívül híres, éppen arról, hogy a legutóbbi népszámlálás adatai szerint húszezer vendégmunkás él ott, „mind a miénk” – mondja Gabi, majd hozzáteszi, hogy ez a húszezer nem reális, hiszen mindenki tudja, hogy legalább kétszer–há-romszor annyian vannak. Mindössze négyezer honfitárs rendelkezik a szükséges tartózkodási engedéllyel. Tavaly ezerkétszáz gyanús elemet utasítottak ki Spanyolországból. Öt évig nem kaphatnak útlevelet, és bűnügyi iratcsomó várja őket idehaza.

 

 

 

 

Hasonló borzalmas történetek hosszú sorát lehetne előbányászni említett országocska sajtójából.