Június 2003
Vendégmunkás

Nicolae Balotă

Tanárok és tanítványok

[…] És íme egy utolsó példa egyetemi tanulmányaim tapasztalataiból. Egyik tanárom, azok közül, akiknek különös hálával tartozom, a francia Henri Jacquier volt. Ő sokkal közelebb állt hozzám, mint mások, így nem csupán tanítómesterem, de idősebb barátom is volt, akit előadásain kívül otthon is látogattam. Előadásai voltaképpen folyamatos és roppant érdekfeszítő kirándulások voltak, amelyek során fáradhatatlan peregri-nációinak gyakran egzotikus tájaira kalauzolt el bennünket. Mestere volt a tárgytól való elrugaszkodásnak: olvasmányok tömkelegéhez fűzött gondolatébresztő glosszák szerzőjeként egyszerűen képtelen volt kilépni abból a szellemi labirintusból, amelyet, mint valami tudós vakond, a Könyv önkéntes és örökös rabjaként ő maga ásott. Barangolásainak sohasem volt valamilyen konkrét célja: igazi, tőrőlmetszett kalandozások voltak. Pihenőit pedig, mondhatnám, a francia képes beszéd értelmében vett spanyol vendégfogadókban töltötte, ahol az események szemkápráztató kavargásában az ember bárkivel és bármivel találkozhatott, ami azonban nem kevés tanulsággal szolgált azok számára, akik kellő figyelemmel vettek részt ezeken a szellemi lakomákon. Ez az olla potrida, ez a szellemi saláta, amit szemináriumain tálalt hallgatóinak, bizonyára nem mindenkinek ízlett. Hogyan is élvezhették volna némelyek gondolatainak szertelen csapongását egyik tárgyról a másikra, miközben a héber magánhangzók mazoterikus jeleitől eljutott Valéry Az Ifjú Párka című verskoszorújának egyik költeményéhez fűzött észrevételekhez, innen a belga-kongói bakuba törzs egy fakupáján látható jelképekhez, a fapesmo, a Port Royal-i Logika egyik kifejezésének a magyarázatához, hogy végül bizonyos keleti fűszerek általa igen nagyra tartott ízhatásainál kössön ki. Csak azért mondom, hogy „végül“, mivel nem szándékozom túl hosszúra nyújtani az általa tárgyalt témák felsorolását, hiszen ezek száma az említettek többszörösére is rúghatott a kétórás szeminárium alatt. Engem, bevallom, elbűvölt ez a rapszodikus ide-oda csapongás: sohasem lehetett tudni, honnan indulunk el, és hova érkezünk. E bolyongások közben hallgatóinak többsége azt sem tudta, hogy hol is tartózkodik. Fragmentá-riuma oly sok ismeretet ölelt fel – és ezeket úgy szórta a szélbe, ahogyan a Kis képes Larousse fedőlapján látható kislány fújja szanaszét a pitypang bolyhos bóbitájáról a kis ejtőernyőket –, beszéd közben oly fensőségesen ignorálta az ismeretek közötti határvonalakat, mint aki jól tudja, hogy ezek a végtelenségig megsokszorozott ismeretmagvak bízvást kicsíráznak majd a lehetséges kis kozmikus modellek megtervezésére vagy éppenséggel megalkotására, felépítésére képes – elnézést a pedáns kifejezésért – kozmoti-kus lelkekben.

Ám Henri Jacquier leckéi nem az utolsó és legnyilvánvalóbb példák, amiket azért idézek fel, hogy az egyetemi világ paradoxonját érzékeltessem, azt a paradoxont, ami – ismétlem – körülhatároltságának, felparcellázottságának, részekre bontottságának és a végtelen, a teljes, az egyetemes felé való lehetséges nyitottságának az összhangjában rejlett. Ebben a francia férfiban, aki hazánkban fejezte be életét, igaz barátra, a nem akadémikus beállítottságú tanár tökéletes megtestesítőjére leltem, hacsak nem Akadémosz ligetét, ezt a befogadó, vendégszerető, gyümölcsöző találkozások színhelyéül szolgáló térséget tekintjük az eszményi akadémiának.

Abban, amit az egyetem az antik Akadémiától örökölt, tulajdonképpen ez is benne van: az egyetem, születése óta és talán természete okán is, a termékeny találkozások színhelye. Tanárok találkoznak itt tanítványokkal és tanítványok egymással. Az egyetem emberformáló küldetése mindenekelőtt ezekben a választható affinitásokban teljesedik ki. A szebeni menekülés éveiben azoknak a találkozásai bizonyultak a leggyümölcsözőbbeknek, akiket később „körösöknek“ neveztek el; a Szebeni Irodalmi Kör tagjairól van szó, olyanokról, mint Radu Stanca, Negoiţescu, Doinaş, Eta Boeriu, Cornel Regman, Gary Sârbu, Dominic Stanca és mások. Lucian Blaga kultúrfilozófiai szemináriumain „fedeztek fel“ engem, és fedeztem fel őket én 1943 őszén, amikor bemutattam a „román stílusról“ készített dolgozatomat. Fiatalabb voltam náluk, utoljára érkeztem, épphogy bekerültem a karra, ők már végeztek, vagy az abszolváló vizsgára készültek, éppen ezért a professzorénál is nagyobbra tartott megbecsülésük boldoggá tett. A professzor katalizáló jelenléte, lelki melegséget sugárzó irányítása természetesen megkönnyítette találkozásomat a „körösökkel“, aminthogy más találkozásaimat is azokon a szemináriumokon, amelyeken olyanok is részt vettek, akik már nem voltak az egyetem diákjai, vagy azokon az irodalmi rendezvényeken, amelyekre Henri Jacquier könyvekkel kitapétázott, vendégszerető otthonában került sor. A Szebeni Irodalmi Kör, amely napjainkra immár az örökre eltávozott költők irodalmi körévé vált, alakította egykor szellemi profilunkat, nyomta rá sorsunkra lemoshatatlan bélyegét.

Első találkozásom Blagával, a professzorral nem a Lucian Blagával való találkozásomat jelentette. Őt már évekkel korábban megismertem költői és filozófiai műveiből, és hamarosan még mélyebben megismerhettem. Ám a kultúrfilozófia professzoraként tartott első előadása számomra csalódást okozott, amint monoton hangon felolvasott Orizont şi stil (Horizont és stílus) című könyvéből, a könyvet ugyanis már középiskolás koromban olvastam és újraolvastam. Kiábrándultságot éreztem, úgy éreztem magam, mint az a késő középkori ember, aki egy rég áhított in folióban fellelhető miniatúrát szemlélgetve és a hieratikus pózban megfestett szent egyházatya szájából előkacskaringózó pántlikán sorakozó szavakat betűzgetve felfedez egy régóta ismert, betéve tudott mondatot, egy már-már személytelen mondatot egy olyan szövegből, amely a sztereotip ismételgetés miatt deszakralizálódott, rég elveszítette már mélyenszántó belső értékét. Ám hamis volt a kiábrándultság, hiszen már akkor illett volna tudnom azt, amit sokkal később megtudtam, hogy ama középkori szemlélőhöz hasonlatosan, aki a miniatúrát vizsgálva csupán konszakrálódott szavakat láthatott előbukkanni a szent szájból, professzorom száját esetemben is csak azok a szavak hagyhatták el, amelyek már nem egyszerűen az ő szavai voltak, hanem a Műhöz tartoztak, a megjelent alkotáshoz, ahhoz a személyes-személytelen építményhez, amely-nek három emelete szorosan egymáson nyugszik: a román bölcselet csodálatos, talán egyedüli rendszerének az építményéhez.

Az oktatás, az információközlés tekintetében Blaga professzor előadásai számomra semmit vagy szinte semmit sem nyújtottak. Mi „körösök“ sokkal kevesebbet kaptunk tőle, mint esztétikaprofesszorunktól, Liviu Rusutól vagy személy szerint jómagam Nicolae Mărgineanutól, aki a pszichológiát tanította. Amikor a tanár Blaga személyét idézem fel, egy olyan kép jelenik meg előttem, amely nem Lucian Blagát, az embert mutatja. Fra Luca Pacioli, a geométer szerzetes, Leonardo da Vinci barátjának a portréja ez. Fején csuklya, szerzetesi kámzsája csak két karját és kezét hagyja fedetlenül. Nyugodt, szótlan, komoly, de nem szigorú. Egyik kezét nyitott könyvön pihenteti, a másikban tartott íróvesszővel egy táblácskára mutat, amelyen egy háromszögbe rajzolt kör látható: a Mértantudós demonstrál. Tanítványa mellette áll, nem néz rá, úgy tűnik, nem is figyel, szemét, túl a könyvön és a háromszögbe zárt körön, egy pontra szögezi, ugyanarra a pontra, amelyre a mester tekintete is irányul. Egyetlen szó sem hangzik el, a könyv, Eukleidész könyvének békéjét, melyen a szerző olaszosan írt nevét láthatjuk, semmi sem zavarja. A pillanat ünnepélyes csendjében, a két alakot körülvevő félhomályban, fejük magasságában, hatalmas gyémántra emlékeztető poliéder lebeg a levegőben kristályosan fénylő lapjaival és éleivel.

Gyakran elkísértük Blagát a teremig, ahol előadásait tartotta, ám a terembe már nem léptünk be; mellettünk tudhattuk szemináriumai alkalmával vagy az Irodalmi Kör gyűlésein, ahol némán ült, de puszta jelenlétével is gondolkodásra sarkallt bennünket; vele tartottunk hosszú sétáin a Kiserdő égerfái alatt, bár igaz, kevés itt elhangzott szavát őriztem meg emlékezetemben, mindazonáltal sem én, sem a többi „körös“ nem lettünk „blagisták“. Látom magam a szellemi kiforrás éveiben Blaga oldalán a geométer szerzetes, Fra Luca Pacioli tanítványához hasonlatosan, nem keresve őt a tekintetemmel, de még az írásait sem, mégis egyesülve vele, legalábbis egy ideig, ugyanabban a közös vízióban. Azokban az években, amikor – Blaga nézetei ellenére – lelkesen felfedeztem magamnak a fenomenológiát, ezt a szellemi közösséget kultúrfilozófia-professzorommal egyfajta hitvallás kifejezésének nevezhettem volna, Husserl szavai szerint, „im unzeitli-chen Reiche der Ideen“ – az eszmék időtlen birodalmában.

Csakhogy miközben mi az eszmékről elmélkedtünk, a lármás és gyűlöletterhes történelem ott kísértett az időben, és csakhamar sikerült összekuszálnia, sőt egészen szétzilálnia az eszméknek ezt az időtlen birodalmát. 1948-ban a mi kolozsvári egyetemünk a viszontagságok homlokterébe került, ami előrevetítette hamarosan bekövetkező szétverését. Eszembe jutnak a Kommunista Párt egyik „instruktorának“ éppen ebben a teremben, a bölcsészkar tantestületi tagjai, tanárok és fiatal tanársegédek előtt vészjósló nyugalommal mondott szavai: „Mi nem ellenezzük a gyűlöletet – hangoztatta az a megszállott nő –, és tudni fogjuk alkalmazni az erőszakot ott, ahol szükség lesz rá!“ Az egyetlen ilyen gyűlés volt ez, amelyen Blagával, D.D. Roşcával, Liviu Rusuval és mindazokkal együtt, akik tanáraim voltak, részt vettem. A kijelentés csakhamar beigazolódott. Nem egészen egy hónap múlva letartóztattak, elszenvedtem első elítélésemet, és börtönbe zártak. Amikor kiszabadultam, ifjúságom Egyetemének már csak a romjait találtam. Megtiszteltetésnek vettem tehát, hogy Blagával és annyi más kartársammal együtt, akik mestereim voltak, kitettek az egyetemről. Ugyanakkor szétverték az Irodalmi Kört is. Beléptünk az éjszakába.

Az oktatási intézmények jövőjéről (Über die Zukunft unserer Bildungsanstalten) 1871–72-ben tartott előadásaiban Nietzsche, arra a szóra utalva, amelyet beszédem bevezetőjében magam is említettem, határozottan leszögezte: „Filozófiánknak nem a rácsodálkozással, hanem a megfélemlítéssel kell kezdődnie“ („mit dem Erschrecken“).

A kommunista terror bevezetésével elkezdődött számunkra az, amit a megfélemlítés pedagógiájának nevezhetnék. Hosszú időre el kellett hagynom az egyetemi berkeket. Sőt akár azt is hihettem volna, hogy örökre el kell hagynom, ha – a visszatérést lehetetlenné tevő minden akadály ellenére – nem őrzöm meg a reményt, a hitet a recon-qistában, ahogyan az egykori spanyolok mondták volna. Abban a pillanatban, amikor szabadságom elvesztésével nem csupán induló egyetemi pályafutásom első állását veszítettem el, hanem azt a lehetőséget is, hogy kutathassak, olvashassak és írhassak, ott, a kommunista börtönben, zárkabeli magányomban vagy később mások oldalán, másokkal együtt felfedeztem a meditáció, az elmélkedés, a gondolatközlés, a tanulás és tanítás egy más lehetőségét. Nem volt az valamiféle iskola- vagy egyetemutánzat. Túl sok minden hiányzott ahhoz, hogy legalább utánozni tudhattuk volna az egyetemi életet. Ennek ellenére sikerült újra megtalálnunk az egyetemi élet kezdetleges, elemi formáit. Rendkívül szűk keretek közé szorított lét volt ez, mely cellányi terével és minden eszköztől való megfosztottságával a messze középkor conventiculumait juttatta eszembe, ama societast, a tanítómester és a köréje gyűlt tanítványok közösségét. A minket rácsok mögött őrző hatalom nem adott erre nekünk semminemű licentia docendit, tanítási engedélyt, amilyent közel ezer évvel korábban az egyház adott Nyugaton a kolostori iskolák falai között sarjadozó egyetemi oktatásnak. Meg voltunk fosztva a kutatás, a tanulás és tanítás szabadságától, mindazoktól a szabadságjogoktól és kedvezményektől, amelyeket az 1231-ben kibocsátott pápai bulla, a Parens scientiarum biztosított az egyetemek számára.

Az egyetemi világ paradoxona azonban e katakombaegyetemen is érvényesült. A végsőkig leszűkített tér, a munkaeszközök teljes hiánya, a szabadságjogoktól való erőszakos megfosztottság mégsem szoríthatta korlátok közé a szellem minden akadályt legyőző szabadságát, mely folyton táguló, határtalan mindenséggé képes kiterebélyesedni. Ma több, később megjelent könyvemnél is büszkébb vagyok arra, hogy „sötétzárkát“ kaptam, amikor tetten értek egy DDT-vel beszórt szappanforgáccsal a kezemben, amelyre azok-nak a Szókratész előtti görög bölcselőknek a nevét karcoltam, akikről tanítványaimnak beszéltem. Dacolva a tiltásokkal, melyekkel minden egyetemi jogunktól megfosztottak, hogy a privilégiumokat már ne is említsem, ott, Jilava vagy az ódon fogarasi vár boltívei alatt, Szamosújváron, egy kicsiny börtöncellában, amelybe tizenhármunkat zsúfoltak be, vagy a piteşti-i fegyház alagsorában, „földalattijában“, ahogyan én neveztem, másoktól tanultam, és másokat tanítottam, éppen úgy, miként az a közel ezeréves múltra visszatekintő egyetemi stúdiumok hajnalán történt. Akárcsak a skolasztikus oktatás idején, a lectio és az azt követő discutio mindig szóbeli volt. Bár nem vallottam be hatvan-hetven főnyi hallgatóságomnak – bajtársaim között olyanok voltak, mint az azóta Istenhez megtért, nagy tekintélyű görög katolikus püspökök, Alexandru Rusu és Ioan Ploscaru vagy főtisztelendő George Guţiu, aki igaz örömömre ma itt lehet körünkben –, úgy éreztem magam a cellában, mint Bonaven-tura, Duns Scott vagy Aquinói Tamás kései utóda, hiszen előadásaim témáit, hosszas meditáció után, kizárólag emlékezetemre támaszkodva választottam és dolgoztam ki.

Amikor sok évvel később megadatott, hogy mint az összehasonlító irodalomtörténet professzora tizennégy esztendőn át németországi és franciaországi egyetemek, a müncheni Ludwig-Maximilian Universität, a tours-i François Rabelais Egyetem, a párizsi Sorbonne vagy a római Sapientia amfiteátrumaiban tarthattam előadásokat, az, amit ezekbe a diákjaimtól élénk érdeklődéssel fogadott előadásokba fektettem, nem csupán a szövegek tanulmányozása során nyert ismereteimet tükrözte, vagy pedig azt, amit magam is – hála érte – másoktól kaptam, hanem egy véres évszázadban megélt élet során, de különösképpen ama föld alatti egyetem celláiban szerzett tapasztalatok is nyújtottak számomra.

Ezért ma, amikor az egyetem jövőjére – és mindenekelőtt szülővárosom, Kolozsvár egyetemének, első egyetemem jövőjére – tekintek, azon kapom magam, hogy visszaálmodom (talán valamivel több ésszel és kevesebb hévvel) egyetemi pályafutásom inaséveit, azt a mindenre nyitott, állandóan táguló világot. Bevallom, boldogan látom, hogy Kolozsváron irányadó egyetemet építenek, egy multipoláris, többnyelvű egyetemi megapoliszt, amely egyértelműen bátorítja a tanárok, kutatók és diákok mobilitását. Ám ugyanúgy örömömre szolgálna, ha most, amikor leomlanak a korlátok, a kommunikáció pedig oly könnyűvé válik, újjászületni látnám ama peregrinatio academicát, amelyet a keresztény középkor művelt. És bár jól tudom, hogy a jövő egyeteme – nevezzük az internetkorszak egyetemének, amelybe már beléptünk – aligha fog hasonlítani napjaink egyeteméhez, mégis örömmel töltene el, ha az az egyetem, amelynek a tere folyamatosan tágulni fog, nem felejtené el a választott tanítványoktól körülvett magiszter középkori kolostorcelláját, sőt a börtöncellát sem, ahol az egymással megosztott tanító szó, akár az imádság, életet adott.

Kerekes György fordítása