Lászlóffy Csaba A betöltendő hely elégiája
Mindenedből kifosztva! – ez azért
túlzás, a téveszmék a legsűrűbben
gomolygó, áthatolhatatlannak hitt
begubózások ködét is kikezdik.
Akár egy kérlelhetetlen parancsnak
engedelmeskedő karhatalommal
körülvett váróteremben: milyen
esélyed lehet, mondd, ha te vagy a
célpont? „Félek, de nem mozdulok mégsem
(mert nem mozdulhatok); egészen
lefoglal a természet, az öröklött,
semmivel nem helyettesíthető
jó és rossz és a legbotorabb vágyak,
esendő szerelem, hiú kockázat-
vállalás, a fordulatok csapdáit
nem ismerő vakmerőség a
nem-tudás kifent kései előtt.
A fal tövében gyökeret verő
szimbólumig felnőni,
ama sors jegyében,
amelyre fel sem esküdtem talán, de
belém költözött észrevétlenül.
És közben elkallódott az Idő
(s vele mi minden még!)”
Hol a te részed
– a kétségeken kívül –, ami már
a kezdet kezdetén (miként
csekélynek
vehető súlyod a köldökzsinórtól)
eloldódott? És elkallódott rég, vagy
eladódott? Már csak a szorongás,
hogy
ami történik benned: idegen.
*
Látod, mint úszik el a záporillat,
a gyűlölet s a meggyávult magány;
csalódni furcsa földi szó – talán
addig van érvényben, míg
visszahívhat
éber ellenfél, gondos kéz, csalán
csípése. Közöny párnájára hull
szétesőn, csillapíthatatlanul,
az arcod…
Mert minek vagy része te
az üres jövőn kívül, amelyet
a legnehezebb elképzelnie
annak, aki világra jött? Kinek,
ha egyszer végképp lefordult a
székről, nem lesz többé már
semmihez
köze?! Mint ahogy mindig tudta:
a betöltendő hely esetleges.
2002. november 30.