Június 2003
Vendégmunkás

Lászlóffy Csaba

A betöltendő hely elégiája

Mindenedből kifosztva! – ez azért

túlzás, a téveszmék a legsűrűbben

gomolygó, áthatolhatatlannak hitt

begubózások ködét is kikezdik.

 

Akár egy kérlelhetetlen parancsnak

engedelmeskedő karhatalommal

körülvett váróteremben: milyen

esélyed lehet, mondd, ha te vagy a

célpont? „Félek, de nem mozdulok mégsem

(mert nem mozdulhatok); egészen

lefoglal a természet, az öröklött,

semmivel nem helyettesíthető

jó és rossz és a legbotorabb vágyak,

esendő szerelem, hiú kockázat-

vállalás, a fordulatok csapdáit

nem ismerő vakmerőség a

nem-tudás kifent kései előtt.

A fal tövében gyökeret verő

szimbólumig felnőni,
                      ama sors jegyében,

amelyre fel sem esküdtem talán, de

belém költözött észrevétlenül.

És közben elkallódott az Idő

(s vele mi minden még!)”

                            Hol a te részed

– a kétségeken kívül –, ami már

a kezdet kezdetén (miként
                                  csekélynek

vehető súlyod a köldökzsinórtól)

eloldódott? És elkallódott rég, vagy

eladódott? Már csak a szorongás,

hogy

ami történik benned: idegen.

*

Látod, mint úszik el a záporillat,

a gyűlölet s a meggyávult magány;

csalódni furcsa földi szó – talán

addig van érvényben, míg
                                visszahívhat

éber ellenfél, gondos kéz, csalán

csípése. Közöny párnájára hull

szétesőn, csillapíthatatlanul,

az arcod…

              Mert minek vagy része te

az üres jövőn kívül, amelyet

a legnehezebb elképzelnie

annak, aki világra jött? Kinek,

ha egyszer végképp lefordult a

székről, nem lesz többé már
                              semmihez

köze?! Mint ahogy mindig tudta:

a betöltendő hely esetleges.

 

2002. november 30.