Június 2003
Vendégmunkás

Kérdezett: Sipos Zoltán

Áron, aki Amerikában dolgozott, és pénz nélkül jött haza

Már ismerek néhány hasonló esetet, de azért akkor sem kis teljesítmény pénz nélkül jönni haza Amerikából – neked hogyan sikerült? Főleg, hogy halászhajón dolgoztál Alaszkában, amiről úgy hírlik, hogy nagyon jól fizetik.

– Úgy volt, hogy a haverok nagyon hamar elmentek, én pedig utolsónak maradtam. Miután megérkeztem New Yorkba, a második nap a Work Experience-esek kitettek, hogy na, fiúka, menj a szemed világába. Ott álltam hát két csomaggal meg egy nagy hátizsákkal New York közepén, s gőzöm nem volt, hogy most mit is csináljak. Erősen szar érzés volt... Portlandben élnek valami rokonaim, felhívtam őket, s el is indultam hozzájuk Oregonba. Ott nekiálltam munkát keresni, de nem kaptam semmit.

Volt Portlandben egy cég, melynek az volt a neve, hogy „Labour Ready”. Minden reggel hétre bementél hozzájuk, s betelefonáltak az emberek, hogy fel kell ásni a kertet, ki kell meszelni a szobát stb. A cég adott felszerelést, s kiküldtek dolgozni. Egy nap megáll a cég előtt egy vagány piros autó, kiszáll egy kövérkés hölgy, egyenesen odajön hozzám, s kérdi, hogy akarok-e gyorsan pénzt keresni. Persze, hogyne. Beszállok az autóba, elindulunk, s mondja a hölgy, hogy ő luxusvillákat takarít.

Tart gyorsan egy rövid szakmai beavatást, elmondja, hogy sok ember azt hiszi, az ilyen-olyan mosószerektől lesznek tiszták a dolgok. Ez azonban nem így van, ő régi motoros a szakmában, és tudja, hogy a tárgyak attól lesznek tiszták, hogy sokat dörzsölik őket. Egyből sejtettem, hogy kemény munka lesz... Nekem a vécéket osztotta ki: adott egy mosogatószivacsot, kesztyűt és mosogatószert, mindent végig kellett dörzsölni. A kesztyű egyszer csak kiszakadt – mikor odamentem hozzá, és kértem egy újat, azt mondta, hogy ő már adott, ha kell kesztyű, hozzak magamnak. Vagy három napig dolgoztam neki, reggel hattól déli egyig, és adott 35 dollárt, ami okés is volt.

– Hogyan jött be a képbe Alaszka és a halászhajó?

– Megláttam egy újsághirdetést, hogy az FCA Fishing Company legénységet keres Alaszkába halászhajóra. Elmentem az irodába, ahol levetítettek nekem egy filmet (boldog munkások makulátlan ruhában éppen csak hogy arrébb tesznek egy ládácskát, vigyorognak, minden ragyog a tisztaságtól), és én még aznap aláírtam a céggel egy hatvannapos szerződést, aztán átrepültem az alaszkai Dutch Harborba. Amikor hajóra szálltam, az első élmény az volt, hogy kezembe nyomtak egy stósz pornólapot, hogy fogd, fiú, ez a tiéd. A hajón a fő beszédtémát a lapok képezték, folyton csereberéltünk, aztán a hajóút végére mindenki kívülről ismerte az összest. Egyetlen nő volt a hajón, a biológusnő, akinek törvény szerint ott kell lennie, hogy ellenőrizze, milyen halat fognak ki a halászok. Cristie molett csaj volt, nem túl szexi, de ott a hajón rettenetesen szexinek tűnt mindenkinek.

Indulás előtt mindenki kellett hogy vegyen magának gumiruhát, csizmát, meleg ruhát. Az üzlet a hajón volt: ezt úgy kell képzelni, hogy felnyitnak egy csapóajtót, lenn van egy gödör, s megkérdik, hogy na, mi kell.

Kurva kemény volt hatvan nap a tengeren, nem ajánlom senkinek: napi hat órát alszik az ember, a többi munka – és az a hat óra nem mindig esik estére... A szabályok egyszerűek: mindent megcsinálsz, amit mondanak, főnökökkel pofázni, kötekedni, verekedni pedig nem szabad, mert azonnal kirúgnak: ez azt jelenti, hogy dolgozol tovább, csak éppen nem fizetnek.

Egy kabin kétszemélyes: belépsz, és a kezeddel lazán megfoghatod mind a négy falat. Van benne egy emeletes ágy és egy szekrény. Ha már van bent valaki, akkor csak nagyon nehezen lehet bemenni. A hajón a leghasználtabb szó a fuck, shit, galley volt, ebben a sorrendben. A galley nem káromkodás, hanem ebédlő. Az viszont jó volt, hogy a fuck és a shit mellett a fiúk azt is tudták mondani, hogy please – pedig mind olyan mackós-tetkós nehézfiúk voltak. Én nagyon cingár gyereknek számítottam közöttük, viszont látták azt, hogy nem tartozom közéjük, így mindenki a védencének tekintett.

Az egyik legszimpatikusabb srác tarkójára az volt tetoválva: Respect. Egyszer megkérdem, hogy amikor nem halászik, mivel foglalkozik. Mondja, hogy ő tax-collector, vagyis adóbehajtó. Rákérdek, hogy az mégis mit jelent, ad egy példát: „Mondjuk, hogy egy ember tartozik valakinek hatszáz dollárral, és nem akarja megadni. Én elmegyek a pofához, és azt mondom neki: van egy jó és egy rossz hírem. A jó az, hogy már nem tartozol a másiknak hatszáz dollárral. A rossz hír az, hogy nekem tartozol kilencszázzal. Ha a pofa nem fizet, viszem az autót, hifit, mindent, ami a lakásban van. Ha nincsen semmi, kiverem a fogait.”

A munka nagyrészt abból állt, hogy a halakat kibelezték, majd én a belekből ki kellett nyomjam a szart, s be kellett tegyem a beleket egy kosárba. Ha lassan dolgoztam, akkor túlóráztattak, mikor a többiek elmentek aludni, még baszakodhattam pár órát, úgyhogy kevesebbet aludtam.

A legrosszabb talán az volt, hogy fel volt szerelve egy nagy kazó a falra, s a főnök, egy hawaii srác, folyton hawaii-i slágereket hallgatott, ugyanazt a számot nyomatta maximum hangerővel egész nap. Ha valaki lekapcsolta, rögtön odarohant, s kérdezte, hogy: „Who’s fucking with my tape?” Mindenki meg volt őrülve tőle. Később rájöttem a cselre: egyszer megszólítom a mellettem levőt, hogy adjon valami horgokat – nem reagál. Szólok még egyszer – semmi. Ordítok, erre felém fordul, kiszedi a füléből a vattát, hogy na, mondjam!

– Mennyit fizettek?

– Negyven napért 2500 dollárt fizettek, kajára és szállásra nem kellett költeni, s már számoltam, hogy ha még elmegyek egy útra, akkor helyben is vagyok. A gáz csak az volt, hogy a következő út nem ért volna véget, mire lejár a vízumom. Sajnos ezt a cégnél is észrevették, úgyhogy nem vittek magukkal másodszor. Kitettek a kikötőben, és kész. A szerződésben viszont volt egy apró betűs rész, hogy a cég azoknak nem fizeti a repülőjegyét, akik nem dolgozták le a szerződésben előírt hatvan napot. Így levágták a fizetésemből az 1250 dolláros repülőutat Portlandtól Oregonig.

Egy hónapig éltem a keleti parton a haverekkel, vettem magamnak egy MP3 lejátszót, egy processzort meg egy alaplapot, és el is ment a maradék pénz. Sőt még a szüleim küldtek negyven dollárt, hogy Budapestről haza tudjak buszozni, de azt is ellopták tőlem, amikor Londonban átszálltam. Viszont én is loptam a repülőről egy fülhallgatót...

– Megpróbálnád még egyszer?

– Igen.

 

 

2003. május 16. Transindex