Május 2003
Kávéházak - Kocsmák

Füzi László

Maszkok, terek...

 

Sándor Ivánnak

 

Apró mozgások, aztán egyre erősebb késztetések: ezek visznek közelebb az íráshoz, végül magukkal rántanak, nem tudok menekülni előlük egészen addig, amíg a munkát be nem fejeztem. Egy idő után az írás már uralkodik fölöttem, elveszi szabad időmet, meghatározza olvasmányaimat, régen olvasott könyveket vetet velem elő, az újólag olvasott könyvekből azok a mondatok jutnak el hozzám, amelyek a felötlő témához kapcsolódnak, a beszélgetéseket is az engem foglalkoztató gondok irányába terelem, vagy éppen tudatosan hallgatok arról, ami a legmélyebben foglalkoztat – így vagy úgy, az írás nem csupán megteremti magát, rendet teremtve évtizedes olvasmányfoszlányok, emlékek, új gondolatok és felismerések között, hanem ki is fosztja az embert, hiszen védtelenné teszi mindazzal szemben, ami nem hozzá kapcsolódik. Talán éppen ennek a jelenségnek tudható be, hogy soha nem foglalkoztam az írással magával. Írtam, amit írnom kellett, írtam, amit egy belső hang diktált, csupán ütöttem a billentyűket a klaviatúrán, hiszen a hang mondatokat, bekezdéseket diktált, nem is csak mondatokat és bekezdéseket, hanem egész könyveket, váratlan villanásokkal, előre- és hátrautalásokkal, magán az íráson belül is vibrálásokkal, olyan összefüggések feltárásával és megmutatásával, amilyenekről talán nem is gondolkoztam. Mindez feltehetően annak tulajdonítható, hogy a világot érzelmileg éltem-élem meg, így aztán az írások témájához kapcsolódó belső érzelmi terek kialakulásakor maga a szöveg is alakot öltött. Ennélfogva akár fejedelemnek is érezhettem magam, hiszen azt csináltam, amit mindig is csinálni szerettem volna – de akár rabszolgának is, hiszen ha egy téma rabul ejtett, akkor semmi mást nem tudtam csinálni, mint írni és gondolkodni. Vagy: gondolkodni és írni, ez a sorrend talán helyesebb, mint az előző. A munkához kapcsoló kényszert mindig éreztem, így egyetlen munkám elől sem tudtam volna kitérni, még akkor sem, ha akartam volna, ám egyetlen olyan írásom sincs, amelyet valamiért ne kellett volna megírnom, magát az írást azonban soha nem éreztem kényszernek, dehogy volt kényszer, inkább megkönnyebbülés, levegővétel, elfogadása annak, hogy kiléphetek mindabból, amiben hetek, hónapok vagy évek óta léteztem... A jó esszé csak olyan témáról szólhat, amely csak esszévé alakulhat, mondta valamikor Gyergyai Albert, ám az igazság az, hogy az írásaim műfaji besorolása sem foglalkoztatott, írtam, amit írnom kellett, írtam, mert nem tehettem mást...

Most sem tehetek mást, mint hogy írok, ám most – most? már hetek óta – figyelem is magam, mi kényszerít az írásra. Írok, mert tisztáznom kell azt az állapotot, amelyikbe az elmúlt hónapokban kerültem. „Az emberélet útjának felén...” – idézhetném Dantét, vagy mondhatnám magamban a legszebb Kosztolányi-sorokat: „Ha negyvenéves elmúltál, egy éjjel...” – egészen a pontos meghatározásig: „Ez a forduló az, / mikor az életed új útra tér. / Csodálkozol, hogy föld és csillagok közt / éltél.” De ha őszinte vagyok magamhoz, akkor be kell látnom, hogy hajnali ébredéseim során mégsem a magam életének végességére ébredtem rá, nem azzal néztem szembe, hogy mit adott nekem az élet, s hogy mitől fosztott meg, hanem arra – ez már a hosszas elemzések, önellenőrzések és gondolatfutamok tisztázásának summázata, ezért merem egyetlen mondatba sűrítve leírni –, hogy megszűnt a társadalom életével valamilyen módon, akár ezer áttételen keresztül kapcsolatot tartó cselekvés lenni az, ami az életemet kitöltötte, s amit eddig cselekvésnek éreztem. Miután az évek lassú egymásra következésén túl magamban alapvető változások nem zajlottak le, gondolatvilágom sem alakult át, s lélektani válságra sem kellett gyanakodnom, így hát érdemes a külső világ változásain, átalakulásain meditálnom.

De hol vagyok még akár az okok felderítésétől, főképpen pedig a magyarázattól, ha egyáltalán létezik-létezhet magyarázat, maradok tehát maguknál a jelenségeknél. „Ülök, csak itt, kételyek közt tépelődve”, a mondatot Fekete J. József írta le Zomborban, de írhattam volna én is, a magam létállapotáról. Pontosabban voltak pillanataim, amikor a munka legyőzte a kételyt, a Lakatlan Sziget fejezeteinek és a Németh László-könyvemnek az írásakor éreztem, hogy az állítások legyőzték a szinte minden pillanatban felbukkanó kérdéseket, a kételkedéssel szembe tudtam állítani a munkát, most azonban az olvasmányaim is a kételkedésre hívják fel a figyelmemet. A napokban Vekerdi Lászlótól olvastam egy recenziót. Vekerdi a tizenkilencedik és a huszadik század különbözőségéről beszélt, a huszadik század legfontosabb megnevezésének a határozatlansági relációra való rámutatást tartja, a bizonytalanság elkerülhetetlenségének élményét és érvényét. Arról, hogy igaza van, senkinek sem kell meggyőznie, rengeteg példa ígérkezik állítása bizonyítására. József Attila legjobb kutatói például szinte állanóan idézik Féja Géza szavait, Féja szélkakas költőnek nevezte József Attilát, merthogy nem tudta értelmezni a költő világnézeti útkeresését. Maga a jelenség, mármint a József Attilához kapcsolódó jelenség jól mutatja a kétely jelentkezését, a kétely mellett pedig a hiányét, hiszen a kétely eluralkodása a bizonyosság elvesztésének következménye. „...e léha, locska / földön szorongva keresek / bizonyosabbat, mint a kocka” – írta József Attila az Eszmélet egyik változatában, a Vekerdi László által leírt „bizonytalansági reláció” szebb megjelenítésével nem találkoztam. József Attila verseit olvasva is érezhetjük – nagyobb esztétikai érvénnyel bíró logikai rendszerrel soha nem találkoztam –, hogy az állítás pontossága a szellemi és egzisztenciális elbizonytalanodás legyőzésének szándékából fakad. Mivel a jelenségek feltehetően összefüggnek egymással, minden bizonnyal a hiány és a bizonyosság elvesztése közötti kapcsolat miatt választottam ezt a két sort a tavaly nyári Forrás-szám, a Hiány-lexikon mottójának. Ha az utóbbi évek megkésett felfedezését, Márai Sándor időrendbe állított Naplóit nézzük, vagy nem is csupán a Naplóit, hanem mindazt, amit Márai az Egy polgár vallomásai után vallomásos prózában írt, akkor is a kétely uralomra jutását látjuk. Egyszerű vallomásként, dokumentumként is – pedig mennyivel több annál – a huszadik század egyik legnagyobb dokumentuma ez, a szétesés, a kaotizálódás dokumentuma. Abban, amit a század racionalizálódásának neveznek, Márai nem talált kapaszkodót, élete végén ezért folytatott hatalmas küzdelmet a rátörő Semmivel, s talán ezért értette nagyon mélyen a Semmi birodalmáról legtöbbet mondó József Attilát: „Babitscsal egy időben a legjelentősebb magyar költő volt: másféleképpen volt »költő«, szólátomásai voltak, s ez a másféleség, amelyet a tudat már nem kontrollált, nagy erővel szólalt meg a költészetében. Látomásai, szóképei, titkos utalásai, az őrültnek és a költőnek ez a jajongó jelbeszéde ritka tünemény az irodalomban. Hölderlin és Verlaine, Kleist és Rimbaud között van valahol... De József Attila az őrület erejével, egy-egy szavával néha mélyebbre nyúlt, mint bárki más előtte” – írta róla 1957-ben. S ha a Te gondolati törekvésedet nézem, Iván, azt, ahogy feltárod „az én integritásának felbomlását”, ennek különböző stációit, akkor sem mondhatok mást, mint azt, hogy a szellemi színtéren történő cselekvést számos kétely kíséri. Hadd beszéljek egy másik idekapcsolódó tapasztalatomról. Sokszor hallhattam-hallhatom Buda Ferenc verseit a költő előadásában, de ha nem hallhattam volna őket, olvasva is észre kellett volna vennem, hogy az a költő, aki átélte és magában őrzi a „versemben hatalom van” költői léthelyzetét, legnagyobb verseiben kérdések sorát fogalmazta meg. Tudatos volt ez? – kérdeztem egyszer tőle, a kérdésre ezt a választ kaptam: „Persze... Az ember maga is választ keres a dolgokra, és kínok-keservek közepette jó esetben eljuthat odáig, hogy a kérdést fel tudja tenni. Talán ez sem kis dolog. Ezek egyszerű, elemi kérdések: ki látogat meg, tarló arcú öreg? Vagy: kié a nyűg? kié a konc? Vagy kicsit transzcendentálisnak tűnik, de hát ez is egyszerű kérdés: ki űzi el az ördögöt? Vagy: kell rá hitel? van rá hitel? ki dönti el? mi dönti el? Ennyire egyszerűek a kérdések, mint ahogy az életünk is pár alapkérdésre egyszerűsödik le.”

De hagyjuk ezt, mindez csak kitérő, valamiféle összeillesztése annak, amire a körülöttem kavargó szellemi életből felfigyeltem, úgy érzem, nem az olvasmányaimról, hanem magamról kellene beszélnem – az irodalmi példák idézését mégis elkerülhetetlennek tartottam, mert ami megtörtént velem és bennem, az az irodalmon keresztül történt meg, ezért a jelenség előhívása is csak irodalmi szövegek segítségével történhet meg...

 

A jelenség előhívásának és átvilágításának kényszerét regényed, a Drága Liv hívta elő bennem, Iván. A regény történéseinek, mozgásainak rendszere éreztette meg velem, hogy kísérletet kell tennem annak a térnek az átvilágítására, amelyikben az életem zajlik. A regény nem elhanyagolható pillanatai és gesztusai élnek bennem. A szereplők gesztusa, a regényíró gesztusa és a regényíró pillanata... Az egyik pillanat: a történet elbeszélőjének emlékezetében megjelenik a Bazilika fölé érkező nap, bevilágítja a szobát, miközben édesanyja zongorajátékát hallgatja. S az egyik legemlékezetesebb gesztus: Liv minden ügyességét elővéve felosont a Deák téri kapitányság épületébe, hogy ellenőrizze, barátja, Gábor láthatta-e onnét ötvenhatban a Népköztársaság útján közeledő orosz tankokat.

Miért fontos számomra a fent idézett pillanat és gesztus? Azért, mert a pillanat és a gesztus egymásra vetítése a tér pontos kijelölésének és átláthatóságának élményét sugallja. Azt, hogy létezik még egységes tér, s hogy ez a tér átlátható, megérthető. A tér, regényed terének megértését segítette, Iván, hogy egyszer, teljesen véletlenül, bejártuk a regény terévé összenövő utcákat: az Oktogonról indultunk, ettünk valamit az Andrássy út egyik éttermének teraszán, aztán a Goethe Intézetnél, az Opera mellett fordultunk rá a Hajós utcára, a Hajós utca és a Zichy utca sarkán mutattad a házat, amelyiknek a harmadik emeleti szobáját a Bazilika fölé érkező nap megvilágította. Nem volt innét messze a Deák téri rendőrkapitányság épülete sem, hogy rendőrkapitányság volt, pedig az volt, még pár évvel ezelőtt is, Kopácsi Sándor emlékezéséből tudtam. S a tiédből, Iván, hogy ötvenhatban jártál abban az épületben. Az Oktogon–Deák tér–Hajós utca–Zichy utca sarok által kirajzolódó háromszögre aztán rávetítettem ennek a háromszögnek az előző századfordulón felépülő képét. Tehettem, Krúdy mindent megírt arról a világról, John Lukacs pontosan listába vette, hogy mi történt Pesttel száz évvel ezelőtt, Bölcsics Márta és Csordás Lajos pedig elkészítette Krúdy budapesti színhelyeinek pontos kalauzát. Az Oktogonon, ahonnét indultunk, állt az Abbázia kávéház, az Andrássy úton, az Oktogontól a Deák tér irányába vendéglők és kávéházak sorakoztak, ne felejtsük el a mai Írók Boltja helyén álló Japán kávéházat – az Abbázia helyén ma bank található, ahogy szinte mindegyik megszűnt kávéház helyén –, aztán a túlsó oldalon a Nagymező utcai mulatók és az Ó utcai nyilvánosházak következtek, köztük Ady „kakasos“ háza, a Goethe Intézet helyén pedig a híres Három Holló, Ady kocsmája. „Ma már nyoma is eltűnt az Andrássy útról – idézem Krúdyt az említett kézikönyvből, 1925-ből –, mert ez a sorsa minden intézménynek, ha még egyszerű serház is, ahová a Szentek és Bolondok beteszik a lábukat. A Három Hollóhoz pedig bőven jártak az akkori pesti szentek, amikor az éjszakának amaz órái elkövetkeztek, mikor a szerkesztőségi szolgák végre seprőt vehettek a kezükbe.“ Az Operaház lépcsőjének szobrainál történt meg Ady kalandja a szfinxszel, ma már csak könyveket bújva, történeteket rekonstruálva, emléktáblákat keresve jeleníthető meg az akkori tér és az akkori élet, eltűnt minden, a régi Művész is megváltozott, Mándy Iván asztalának helyét is a Te könyved rögzíti, Iván, s azt is Te mutattad meg, hogy a Lukácsban melyik asztalnál ült Mándy, a Lukács cukrászdának is csak az egyik fele létezik, s arra is kevesen gondolnak, hogy a Hajós utcának az Andrássy út Operával szemközti részén lakott Pilinszky. Félreértés ne essék, nem az idő múlását akarom felróni valakinek, s felelőssé sem akarom tenni azt a valakit a mérhetetlen sok változásért. Azt keresem, ami volt – egy viszonylag pontosan körülhatárolható térben, s hogy az, ami volt, miképpen volt másképpen, mint ahogyan ma van. Miképpen volt másképpen? Láttuk, miképpen. S azt is látjuk, hogy miképpen van ma, mert ma már valójában nem úgy van, ahogy nyugodt sétánk során láttuk, hanem inkább úgy, ahogy Esterházy Péter Javított kiadás című regényében, a maga kereső állapotában leírta. A szerző nagy városi vándorlását idéző leírását idézem, mondhatnám, természetes folytatása annak, amit Kafka, Németh László, Milan Kundera a szétesésről írt. A szétesést valamennyien a város képével jelenítették meg. Ezt teszi Esterházy is: „Amilyen mázlista vagyok, épp a Fény presszó felé tartok... Szóval a Fény nincs... A Pozsonyi út elején a Szamovárból söröző lett, Gyros, Dreher, biliárd, este élőzene... A legendás Luxor helyén galéria van. Múltkor még önkiszolgálót láttam itt... Az Európába be se nézek, olyan új... A Tünde presszó helyén: Senator Póker Center... Nem vagyok egy Egon Ervin Kisch, húsz perce kóválygok a Nyugati térnek nevezett Marx téren a Sabária étterem végett. Nagy valószínűséggel egy bank az... Az Alkotmány éttermet a Bajcsy-Zsilinszky úton nem találom, poros üvegek, átalakítás miatt zárva, New York Bagel... A Kis Dóm eszpresszót nem találom, mintha egy csemegebolt lenne a helyén, a Carmen cukrászdát sem találom, vagy a Seiko-szervíz, vagy a Fotex, vagy a Rétes-cukrászda... Szemben a Bazilika. Látott mindent mindig. A Keringő helyére csak egy pillantást vetek, ez is bank lett.“ Azt hiszem, Ady nem véletlenül írta: „Páris az én Bakonyom.“ Ady, Krúdy s talán a nemzedékük többi tagja is természetes közegként élték meg Pestet, egyáltalán a felnövő nagyvárost, szinte faluként, ahol szerkesztőségről szerkesztőségre, kávéházról kávéházra, éjszakánként pedig kocsmáról kocsmára, mulatóról mulatóra jártak. Ez a város nekem már csak háttér, háttér Esterházynak is, lehet, hogy Neked is az, Iván, egy-egy része előugrik, hirtelen fontossá válik, de az egészhez nincs közöm, nem átlátható, nem átélhető. Az a világ is eltűnt már rég, amelyikhez nekem még közöm volt.

A regényedben megteremtett átláthatóság gesztusként is, hiányként is megmutatja magát. Gesztusként, mert a regény egységes teret hoz létre, ennek a térnek a legfőbb jellemzője az, hogy eltűnnek benne azok a maszkok, amelyeket a regény alakjai viseltek. „A legközlékenyebbek viselték a legvastagabb maszkokat – olvasom. – Néha tudtam szótlanul sétálgatni valamelyik ismerősömmel az elcsendesedő utcákon. Néha tudtam szótlanul üldögélni a Művész presszóban egy kávé mellett. Úgy éreztem, ilyenkor van esélyem rá, hogy megközelítsem magamban is, másokban is azt, ami miatt kölcsönösen hallgattunk. Ilyenkor ajándékoztuk meg egymást szavak nélkül a közös élményeinkkel. Ilyenkor tapasztaltam, hogy elmosódik a tekintetekben az, amit nem mondhattam sem együttérzésnek, sem elonolodásnak, amit nem tudom, minek nevezhettem volna, meg kellett hát elégednem annyival, hogy a meg nem nevezhetőségében közös és hiteles.” A regény világát ezek az apró mozgások uralják, a mozgások, amelyek eltüntetik a hősök közötti távolságokat, s amelyek átláthatóvá teszik a teret. Mozgások, amelyek a mi világunk átláthatóságának és érthetőségének a hiányára hívják fel a figyelmet...

 

A kétely önmagában is képes felfüggeszteni a cselekvést, az ember kereső állapotba kerül, elveszti kötöttségeit. Vagy: visszafordul, ragaszkodik kötöttségeihez, ebben az esetben távlatai tűnnek el. De ami még ennél is fontosabb, a cselekvés, az egyszerű emberi cselekvés, egy szék odábbtevésének az értelmessége kérdőjeleződik meg. Helyezzük át ezt a mozzanatot a csak áttételességében létező kulturális világba, s egyből érezhetjük, hogy az írással való hatni akarás mozzanatába milyen gátak épültek be. Természetesen minden magával az írással kezdődik. „Érzem, belesüppedek az érdektelenségbe” – mondja a korunk feszültségeinek önmagát kiszolgáltató Tandori Dezső. S rántsuk ide a világ szétszakadása kapcsán Flusser mondatát: „Az ember csak a történelemben képes célokat követni.“ Ezt a mondatot Te idézted, Iván, s Hyden White mondatát is: „Ha nem találjuk a történelem belső értelmét, szakítanunk kell azzal az elképzeléssel, hogy elbeszélhető“, aztán hozzátetted a mondatokhoz: „Szilárd instabilitások a megközelítésekben is. Kizárólag a történelem mítoszának szétesésében vannak találkozási pontok.“ Magamat az időben létező embernek látom, ennek következtében ideologikus embernek is – bár a világ erről szeretne leszoktatni, s én is szeretném, ha önmagammal és a világgal kapcsolatban nem lennének állandóan célképzetes elképzeléseim –, ezért aztán őszintén megmondom, nem tudok sem a történelem, sem pedig a történelem mítoszának a szétesésével mit kezdeni. A mondatokat értem, a jelenségeket a bőrömön érzékelem, viszont azzal az állapottal, amelyikre a mondatok vonatkoznak, amelyikből a tapasztalataim kinőttek, nem tudok mit kezdeni.

Ha mindehhez hozzáteszem, hogy ezt az írást úgy szerettem volna megírni, ahogy régen írtak, ceruzával vagy tollal, aztán javítani, gépbe diktálni, végül pedig, ha az írás lehetőséget kapna arra, hogy olvasó elé kerüljön, akkor tovább javítani, csiszolgatni, pirossal jelölve mindazt, ami nem szerepelt a kéziraton, akkor nyilvánvaló, hogy egy, a mostani helyzetemtől különböző szerepbe szerettem volna beleélni magam. Szerettem volna átélni azt, ami ötven-száz vagy akár húsz esztendővel ezelőtt is a kézirattal történt, egészen addig, amíg a szöveg a nyomtatásig el nem jutott. Megjegyzem: a géppel tulajdonképpen semmi bajom nincsen, néha szeretem, hiszen akkor is konok következetességgel ragaszkodik a saját előre kialakított rendjéhez, amikor képtelen vagyok következetesen gondolkodni, néha viszont, amikor éppen a következetes gondolkodáson szeretnék túllépni, mérhetetlenül meg tud bántani. Ezzel együtt eszköz, s addig nincs is gond vele, amíg eszközként használjuk, a gond akkor kezdődik, amikor a megszületendő írást a születés pillanatában szeretnénk készen látni, s azok a nyomtatott szövegképhez hasonlatos formák, amelyeket a számítógép nyújtani tud, beleépülnek az írásba. Mintha korunk kapkodása, mindig mindent azonnal áruvá való formálása jelentkezne ebben a jelenségben is.

Toll helyett azonban én is a laptop után nyúltam, ezért nincs más dolgom, mint hogy az újonnan létrejövő szövegáradat természetéről tűnődjek, annál is inkább, mert ennek az új eszközökkel megteremtett szövegáradatnak meglehetősen régi előképei vannak. Milosevits Péter éppen kezembe került tanulmányában olvasom: „A bibliai szövegek fejezet- és versbeosztása lehetővé tette a belső hivatkozások lábjegyzetszerű jelölését. A célhely kikeresését segítik a fejlécben (az oldalak tetején) megjelenített könyvcímek és fejezetszámok, az Ó- és Újszövetség egy kötetben való nyomtatásának elterjedt gyakorlata pedig a hivatkozások teljes hálózatának elérhetőségét biztosítja. Hiperszöveg esetén elég lenne ceruza- vagy ujjheggyel hozzáérni a hivatkozáshoz, és máris... megrázna az áram. (Mert a hypertext csak elektronikus formán létezik.) Ám a rázkódás közben álmélkodva néznénk a szemünk előtt lejátszódó áttűnést: az olvasott szövegre ráúszna a keresett könyv megfelelő oldala. A hiperszövegnek tehát a bibliai hivatkozáshálózat az egyik őse. A technikai szerepű segédelemek a szövegek közti kohézió erővonalait jelenítik meg.“

Ha az ősi minta teremtődik újjá a mai szöveghálóban, akkor miért hiányzik mégis a kézzel való írás? Alighanem leginkább azért, mert a számítógépnek nevezett tárgy, ez a végletesen racionálisan működő eszköz, miközben nemcsak a tudományos gondolkodásban, de a hétköznapi életben is egyre inkább nélkülözhetetlenné válik, a hétköznapiság szintjén mégiscsak magával ránt bennünket, s magával rántja a gondolkodásunkat is. Gondolkodásunk is végletesen racionalizálódik, s nyilvánvalóan emiatt nem vesszük észre, Kosztolányira utalva, hogy a Föld és a csillagok között élünk. Mi több, ennél még tovább is megyek, gondolkodásunk az élet számos alapkérdése helyett apró, jelentéktelen kérdésekre koncentrál. Czelnai Rudolfnak a világóceánról írott könyvében olvasom: „Az az érzésem, hogy régebben olyan alapvető természeti jelenségek, mint a tenger hullámzása, az árapály és a tengerrengés jobban érdekelték az embereket, mint manapság. Talán mert akkor még nem vonta el a figyelmünket az El Niño, az éghajlatváltozás vagy az, hogyan jelöli meg a territóriumát a tengeri farkas.“ A figyelmet azóta más is elvonja már, a múlt századelő oly sokszor megidézett s a tömegkultúra jelképeként szereplő bokszbajnoka szinte visszakívánt hőssé változott, mert a tömegnek már rá sincs szüksége, a tömeg már minden kultúráról lemondott, önmagát tette meg érdeklődése tárgyává, s immáron nézni is önmagát kívánja minden lehetséges eszközben, a racionalitás igézete alatt.

 

Miután regényedet elolvasva a magam életének terein kezdtem tűnődni, elővettem a rendszerváltásról írott háromkötetes Naplódat, Iván: a nyolcvankilences esztendő – a kilencvenes esztendő – a kilencvenegyes esztendő hónapjai, eseményei elevenedtek meg előttem újra. Mindnyájan éreztük, hogy történelmi események sodrásában élünk, Te rögzítetted ezeket az eseményeket, s megnevezted a bennük megmutatkozó történéseket. Most, hogy tizenvalahány esztendő után újraolvastam az akkor először kéziratban olvasott fejezeteket (Te még tartottad-tartod magadat a klasszikus mintához: kézzel írod a szöveget, aztán gépelteted, a levonaton pedig pirossal írod be az első változatban nem szereplő mondatokat), nem az lepett meg, hogy megérezted azoknak az éveknek a súlyát, ez akkor természetszerűen benne volt a levegőben, nem is az, hogy a nyolcvankilences váltással immáron nálunk is elodázhatatlan civilizációs váltásra felhívtad a figyelmet, hanem az, hogy milyen hihetetlen gyorsasággal rögzítetted az újonnan megnyíló térben a maszkok – velük együtt pedig a szerepjátékok – eluralkodását. Már a nyolcvankilences „nagy fejezetben“ találhatók erre való utalások, a kilencvenegyes esztendőt pedig már annak a rögzítésével indítottad, hogy ez a korszak legalább három nemzedéket temetett maga alá: „Szerepek, kacatok. Ledobni a maszkokat! Elég kevesen vannak (ugye, ahogy körülnézünk), akik kíváncsivá tesznek arra, hogy mi lehet még a szerepeik, a maszkjaik alatt“ – írtad. Aztán jöttek a maszkok és a szerepjátékok évei. („Festett maszkok. Mosoly-mázak / letapossák, aki lázad“ – pár esztendővel később Buda Ferenc így rögzítette a huszadik század léttapasztalatát.) Mindezt így éltem meg én is, így élte meg más is, ha máshogy látta az eseményeket, mint én vagy te, akkor más maszkokat és más szerepeket látott. Ami mégis döbbenetes az egészben, azaz, hogy nem volt senki, a közéletnek, ennek a hatalmas szellemi-társadalmi mozgásnak, sodródásnak egyetlen szereplője sem, aki a maga érdekein felülemelkedve, a magával hozott társadalmi helyzetből és előítélet-rendszerből kilépve az egész folyamat fölé tudott volna emelkedni. Erről egyszer mélyen és őszintén kell majd beszélni. S arról is, hogy mi történt itt az elmúlt tizenvalahány esztendőben (pontos éveket azért nem írok, mert a folyamatok kezdőpontjait szinte lehetetlen megjelölni). Újraolvasva a három kötetet, nem nehéz észrevenni, hogy a történések-mozgások leírásakor mind a három köteten végighúzódik egyfajta kettősség. Egyrészt jóformán havonta rögzítetted, hogy mi történt, főképpen a politika színterén, s azt is, hogy mi nem történt a válságot kiváltó kisebb válságok területén. A nyolcvankilences esztendő „kitartott labilitásáról“, arról a helyzetről, amelyikben még semmi nem dőlt el, amikor még nem lehetett tudni, hogy a változásokat akaró erők érnek-e el bármilyen eredményt, avagy ismét felülről törnek le minden újítani akaró kezdeményezést, a következőket írtad: „És ebből, amit kitartott labilitásnak, dinamikus patthelyzetnek nevezek (amelyben a nyilvánosság, a viták, az egypártrendszer helyett kialakuló új alternatívák »fölül új világot hoznak«, ám közben az intézményi-gazdasági-kulturális, egészségügyi, vagyis a létszférákban, »alul«, a válság tovább mélyül), zárt, változtathatatlan, hosszú távra szóló modell szerveződhet.“ Azért ragadtam ki ezt az egyetlen mondatot a három kötetből, mert szinte önmagában jelképezi azt, ami azóta történt vagy nem történt. Korábban elképzelhetetlen politikai változások – ennek jelképe a parlamenti demokrácia működése, a külső szemlélő számára pedig még inkább az ország NATO-tagsága s küszöbön álló belépése az Európai Unióba, közben pedig az említett válságjelenségek megoldására inkább csak tervek születtek négyévente, eredményeket viszont alig tudunk felsorolni. A hihetetlen s meg nem kérdőjelezhető politikai változások mellett tehát itt vannak a társadalmi mozdulatlanságok, mellettük pedig az újabb feszültségek és ellentmondásos jelenségek, ezek közül, beszélek még róluk, az üres terek kialakulását tartom a legsúlyosabb jelenségnek, a társadalmi üres terek kialakulását, másképpen nem tudom megnevezni azt a jelenséget, hogy a társadalom harmadának-felének még csak esélye sincs arra, hogy a megnyíló lehetőségekbe belekapcsolódjon. Társadalmi tapasztalatainknak, tudásunknak is megvannak az üres terei, a mai Magyarországról kevesebbet tudunk, mint amennyit tudtunk a hatvanas vagy a hetvenes évek Magyarországáról. Az eltömegesedés, a kaotizálódás következménye lenne mindez? Azé is, de tudatosan rejtve hagyott folyamatokat is érzékelek, hiszen a vagyonosodásról, meggazdagodásról, mindennek a módszertanáról senki sem beszél szívesen. A maga szegénységéről sem, de annak kapcsán mégiscsak vannak történelmi tapasztalataink. „A korszakváltások jellegét a bennük élők megérezhetik, de ha az életükbe nem hoznak gyors, mindennapi változásokat – és többnyire nem hoznak –, méretüket, kihatásukat áttekinteni már nem tudják“ – írtad ennek kapcsán, még nyolcvankilencben. Mindezek következtében eltűnt az általad is említett társadalmi problémák organikus megoldásának lehetősége. Ha tehát ismét megkérdezem, hogy mi történt itt, akkor csak azt tudom mondani, hogy nagy dolgok történtek, de nem másképpen, mint ahogy Ady írta, sodródásokkal, a korábbiakhoz képest azzal az el nem hanyagolható különbséggel – hogy most Nyugaton kötöttünk ki.

 

A változássor természetesen érintette az irodalmat. Nemcsak az írást, hanem a műveket is. Aközben, hogy az írás a sorsfoglalattól a szövegtermelésig jutott el – szándékosan élezem ki a helyzetet –, természetesen rengeteg apró folyamat ment végbe. Ezek közül csak azt említem meg, hogy az újabb s újabb idők a maguk könyörtelenségével töröltek addig értékként kezelt jelenségeket, s tették őket puszta dokumentummá, miközben természetesen más értékeket még jobban kiemeltek. Azt is mondhatnám, hogy folytatódott a szelektálás és kiemelés örök folyamata, ám ha csak ezt mondanám, akkor nem utalnék arra, hogy ennek az átalakulásnak a során a magyar kultúra organikus vonása is eltűnt. Mit értek egy kultúra organikusságán? A meghatározás helyett példával élek. Jó éve – dehogy egy éve, megnéztem, két éve jelent meg, valóban összefolyik bennünk és körülöttünk minden – érkezett hozzánk a szerkesztőségbe Tandori Dezső Mindennapi módját című verse. A versből csak töredéket idézek, a mostani Tandori egyik remekének gondolom.

 

S megelégeltem mindennapi módját. –

Ahogy ráköszönök hirtelenekre;

ahogy azt mondom: kül-mázát leszedve

látod, ugyanazt – és mióta! – mondják

 

esszéírók és filozófusok,

megelégeltem a határozósdit,

a csak „felőlit“, a nagyon „alólit“,

mikor az „érdemi“ így nem jutott

 

arra, hogy azt mondhatnád, foganatja

van, és előbb fognak a daganatra

panaceát – bár átmenet! – találni,

mint hogy oly emberlénnyé tudna válni

az emberlény, ahogy megkövetelné

embertársától, s ne örökre mellé

kacsintana a... mondtam, „érdemi“:

s „rész“ és „egész“ – rá kell legyinteni.

 

Marad megint a rádgyötört gyakorlat,

a másoké, vagy plasztilin a korlát,

de be nem rogyhat, de le nem omolhat,

s csak üres mederben bonthatsz vitorlát,

 

és ahogy úgy lehet: „minden hasonlat“,

vagy minden eset rendszerezhető

egyediség, átfordul a tető,

az ember-se-kell-hozzá lábnyomoknak

 

gyűjtője lesz, trükk film, és nincs alatta

egy gekkó, egy árva tengeri ördög,

egy kacsacsőrű – s ezért kell rakatra

elfogadnod, s mind, amiből kitörnöd

 

módod nincs, ellenjáték, mit koholni

kellene eleve, nincs remete

zug esély, s hogy illenél oda te,

ám hogy nyüzsgésundorba belehalni–?

 

A verset – merthogy megszerettem – mindenkinek, aki betért a szerkesztőségbe, felolvastam. Mind a tíz gépelt oldalt, s megkérdeztem, hogy ki írta. A válaszok döntő többségében Kosztolányi Dezső neve hangzott el. Elgondolkodva ezen, legalábbis két dolog szembetűnő. Az egyik: minden új jelenséget szeretünk klasszikus, a gondolkodásunkban önmaguknak már biztos helyet kivívott értékekhez kapcsolni. A másik: a verset hallgatókban bizonyára felidéződött Kosztolányi áradó életszeretete – „Most harminckét éves vagyok. / Nyár van. / Lehet, hogy tán ez, amire / vártam“ – s így tovább, ismerjük-ismerhetjük, s Tandori akadályokba ütköző élet- s cselekvésvágyát visszavetítették a Kosztolányi által megfogalmazott életvágyra, azaz Tandori Kosztolányi világának új oldalát tárta fel azok számára, akik ezzel a jelenséggel szembekerültek, s ezzel azt a világot teljesebben érthetővé tette, mint ahogy addig ismertük. Kísértetiesen úgy, még ha erre a vers felszínre törésekor nyilvánvalóan nem is gondolt, ahogyan József Attila írta: „Egyes zenészek Bachból próbálják megértetni Bartókot. Ez lehetetlenség. Bach olyan, mint a szokás. Ha valaki szokásból tesz valamit, a szokásnak az értelmét csak úgy foghatja föl, ha egy eredeti helyzetet fog föl (probléma) és old meg. Tehát Bartókból érthető meg Bach és nem fordítva.“ Az utóbbi években az organikusság jelenségét azonban egyre kevésbé tudom megfigyelni. A szemem elé kerülő, hatalmas kiterjedésű szöveghalmaz s az, hogy minden kör, társaság külön-külön kultúraképet alakított ki a maga számára, az áttekintést is lehetetlenné teszi.

 

Mióta a világ terekre szakadt szét, annak lehetetlensége okán nem a különböző terek együttlátására irányulhat a legtöbb törekvés, hanem arra, hogy a számunkra adott, egymástól elkülönülő tereket önmagukban át tudjuk-e világítani. Mint ahogy a regényíró az általa létrehozott teret átvilágítja... De átvilágítható-e az üres tér? A kifejezést Bolyai János használta, mondván: „Mikor körülbelül 3 éves koromban beszélni hallottam arról, de minden közelebbi magyarázat nélkül, hogy a világnak, ami alatt akkor csak a Földet értettem, nincsen vége, azt gondoltam, ha a Földnek, melyet a mélysége felé a végtelenbe terjedőnek képzeltem, vége is volna, azaz széle volna, legalább rajta túl mégis valami végtelen mennyiségnek, azaz üres térnek kellene lennie...” Ám ezt az „üres teret“, az általam megjelöltet ne efféle világvégi térnek gondoljuk, ami valamiképpen mégis a világ része, ne is a Semmi megjelenítőjének, ahogyan József Attila gondolkodásában élt, hanem olyan térnek, amelyikben zajlik ugyan az élet, de a társadalom, a külső világ nem vagy alig vesz tudomást róla. Miután a világ nem önálló, hanem egymással kapcsolatban álló, egymásba átfolyó terekben létezik, mindig vannak a másiknál fontosabbnak tűnő terek, sűrűsödési pontok, s ha ilyenek vannak, akkor vannak kiüresedő terek is, amelyek elvesztették egykori fontosságukat, noha léteznek, az élet sajátosságai bennük is megmutatkoznak. A centrumok, a kicsi, nagyobb, még nagyobb centrumok életét ismerjük, lüktetésük szétsugárzódik a világ számos pontja felé, erejük, dinamizmusuk a fejlődés motorja, mondták-mondják róluk sokszor. Nézzünk a térképre, járjuk be az országot, járjuk be a világot, mindenütt tapasztalhatjuk a centrum és a periféria egymást feltételező, mégis ellentmondásos kapcsolatát. A közfigyelem mindig arra a térre esik, amelyikben az élet zajlik, lüktet. Mi tagadás, jó is a lüktetés közepette lenni, az érdeklődés középpontjában állni, ám legalább annyi tapasztalatot hozhat a kiüresedő terek iránti figyelem is. Tudjuk, mekkora figyelem esik a nagy tudományos eredményekkel előálló tudósokra, de nem az életet védi a betegei fölött éjszaka őrködő orvos is? Ha az elmúlt évtizedekben mégiscsak változott a gondolkodásom, akkor a változás abban jelölhető meg, hogy egyre nagyobb figyelemmel fordulok az „üres terek“ iránt. Talán azért, mert egyre inkább úgy érzem, hogy magam is „üres térben“ élek.

Napjaink egyik üres terének gondolom a kultúra, a művelődés, a művészetek világát. Mielőtt bárki akár egyetlen szót is szólna, hadd jegyezzem meg: tudom, hogy ennek a térnek a kijelölése így túl általánosnak tűnik – az is –, s azt is tudom, hogy ezen a területen belül hallatlan nagy változások történnek akár egyetlen pillanaton belül, a változások ellen pedig még gondolatban sem szeretnék tiltakozni, ráadásul az így kirajzolódó tereken belül igenis vannak telített területek, mégis... Mégis úgy érzem, hogy az a terület – irodalom, szerkesztés, történeti-irodalmi kutatás, tanítás, nevelés –, amelyikhez az életemet kapcsoltam, elveszítette társadalmi kapcsolatrendszerét, azt a mezőt, amelyben a maga hatását kifejthette, s amelyen keresztül a maga létének társadalmi értelmét érzékelhette. Innét kezdve eddigi szemlélődő magatartásomat is feladom, szembefordulok az írásom elé mottóként állított két sorral – Fejtő Ferenc idézte őket –, s a jelenségek szemlélése helyett a korábbinál indulatosabban mondom azt, amit mondani akarok. Horváth János jó száz évvel ezelőtt írta az irodalmi tudatról, az abban megmutatkozó folytonosságérzetről: „Mi az irodalmi tudat? Az írónak elődeihez s olvasóközönségéhez való tudatos viszonya. Tudása, nyilvántartása annak, hogy ha író vagyok: az én művem nem elszigetelt jelenség, hanem folytatása bizonyos hagyománynak, részese egy nagy együttes munkának, átmenet múlt és jövő közt, mely termékeny csak úgy lehet, ha eleven közlekedésben van mennél kiterjedtebb olvasóközönséggel. Ha pedig olvasó vagyok: tudása annak, hogy amit olvasok, más rokon neműekkel együtt az én figyelmemre számít, kedvemet keresi, művelődésemet célozza: ennél fogva állandóan érdeklődöm iránta, figyelemmel kísérem a jelenkor irodalmi jelenségeit, de minthogy ismerem – legalább lényegesebb elemeiben – a hagyományt is, avval az újat összehasonlítgatom.“ Úgy gondolom, ennek a „meghatározásnak“ nem az érvényességét, hanem a létét kérdőjelezte meg az idő, bár igényként valamennyi íróban, olvasóban a Horváth János által felsorolt elemek külön-külön s együtt is léteznek, változatlanul. A magyar irodalom számos ékesen megfogalmazott panaszt őriz az irodalom iránti érdektelenséggel kapcsolatosan, gondoljunk Csokonaira, aki azt is bolondnak nevezte, aki „poétává lesz Magyarországon”, vagy Katona Józsefre, aki szépséges szomorúsággal rögzítette a maga panaszát. „De ha a madár látja, hogy hasztalan esik fütyürézése, élelméről gondoskodik, és – elhallgat.“ Csokonai, Katona panasza és annyi más panasz után újabb panaszok megszületésének vagyunk tanúi, mert a művekkel való hatás esélye csökkent.

A huszadik századi magyar irodalom története már számos elszomorító példát szolgáltat ezzel az érdektelenséggel kapcsolatosan, az érdektelenség egyetemessé és általánossá – nálunk – mégis a huszadik század végére s a huszonegyedik század elejére vált. Katona a recenzió hiányát is emlegette azzal kapcsolatosan, hogy a játékszíni mesterség Magyarországon nem tudott lábra kapni. Nézzünk körül ma, a lapok és folyóiratok tengerében az érdemleges könyvekről hány írás jelenik meg, s hogy az érdemleges írók, festők, művészek nevét ismeri-e az a réteg, amelyik húsz-huszonöt esztendővel ezelőtt még ismerte? Szinte bizonyos, hogy a kor mozgása is szerepet játszik ebben, de hát azt is meg kell kérdezni, hogy az utóbbi években mi történt az értékes műveket értelmezni tudó értelmiségi réteggel. S mi történt a kulturális értékek terjesztése körül? Miképpen lehetséges az, hogy a könyvek többsége a könyvesboltokig és a könyvtárakig sem jut el? A tájékozódást, a szellemi tájékozódást is alapvető jognak tartom, s látom azt is, hogy ma minden korábbinál komolyabb technikai háttere van a tájékozódásnak, a szétesés mégis minden korábbinál erősebb. Miképpen lehetséges, hogy a magyar könyvkiadás utolsó nagy évtizede szinte észrevétlen maradt? Miképpen lehetséges, hogy az évtizedes lemaradásokat pótló társadalomtudományi könyvkiadásról a szakma leginkább érintett rétegén kívül szinte senki nem tud? Nem történt itt valami hiba a kultúrafinanszírozás körül? Nem kellene a művek megszületésének támogatása mellett azok terjesztését is támogatni? Áruvá ugyanis csak az a mű tud válni, amelyik képes kilépni a maga szellemi teréből, s egy másik térben is önállóan tud viselkedni – örüljünk annak, hogy az elmúlt évtizedben is akadtak ilyen munkák –, de mi lesz azokkal a művekkel, amelyek megmaradnak a maguk területén? Sokszor érzem úgy, mintha a magyar szellemi élet annak az utókornak „dolgozna“, amelynek létében egyébként már nem is tud hinni, ha mégis leltárt készít egyszer majd valaki, akkor mégiscsak lássák, történt itt egy s más. Az anyagi, szellemi és társadalmi megbecsültség hiányával ismét csak a mégis a szakma követelményeihez való kötődés kerül szembe, legalábbis egy ideig. S bár másokkal együtt mélyen és elfogadhatatlanul erkölcstelennek gondolom, ha valaki akár egyetlen sort is úgy ír le, hogy nem számol olvasójával, s Weöres Sándorra hivatkozva mondom, hogy egy műnek akkor is helye van az irodalomtörténetben, ha történetesen egy évben senki nem olvassa el, úgy gondolom, ezzel a változássorozattal mégsem az alkotó, hanem a lehetséges olvasó veszítette a legtöbbet, az az olvasó, akinek léthelyzetéről, sorsáról valamiképpen a legelvontabb mű is beszél. Azt pedig, hogy akár az alkotás, akár az értékteremtés más mozzanata, csupán azért, mert egy adott területhez kapcsolódik, kívül szorul a világon s annak fő mozgatóján, a pénzen, megbocsáthatatlannak tartom. Megbocsáthatatlannak, mert háttérbe állít területeket, megbocsáthatatlannak, mert óhatatlanul kontraszelekciós folyamatokat indíthat el.

Ez a folyamat – tudjuk – a világ racionalizálódásának kikerülhetetlen kísérője. „A növekvő méretű intellektualizálódás és racionalizálódás annyit jelent [...] – írta Max Weber –, hogy nem tudunk valamiről, vagy hiszünk benne: azaz csak tőlünk függ, s akár mindenről megbizonyosodhatunk, tehát nincsenek közbejátszó, titokzatos, kiszámíthatatlan hatalmak, amelyek belefolynak a dolgokba, így mindezeket a dolgokat – elvben – számításokkal uralmunk alá hajthatjuk. Ez azonban annyit jelent: a világ feloldódik a varázslat alól.” Amíg a lét és a világ őriz mitikus elemeket, addig abban is hinni tudunk, hogy a mű vagy a gondolat ereje, szépsége képes megváltoztatni a világot. Nézzük csak meg: még a harmincas évek irodalmában is mélyen élt az a hit, hogy a mű és a műhöz kapcsolódó magatartás szembeállítható a világgal. Azóta sok minden megváltozott, hatni, ha lehet egyáltalán művel még valamiféle hatást elérni, magával a szöveggel lehet, ez a tény önmagában is magyarázza a különböző szövegközpontú teóriák térnyerését. De már a szöveg, az elfogadott, értéket hordozó és azt kifejező szöveg is más összefüggésrendszerbe illeszkedik, mint korábban. Már idézett tanulmányában Milosevits Péter írja: „Az enciklopédia olyan idők szüleménye, amikor az ember a teljes tudást rendszernek képzelte el; úgy vélte, hogy a tudás összessége valamilyen végső értelemmel bír, s ezért érdemes rendbe lehet sorakoztatni: áttekinthető, tematikus vagy ábécés rendes gyűjteményekben, lexikonokban és enciklopédiákban foglalható egybe. Az internet olyan korban született (bizonyára nem véletlenül), amikor a tudás mennyisége és minősége túlnőtt az enciklopédián: nemcsak a mennyiség, hanem az összefüggések minősége lett »sok« és másmilyen: a lineáris és kétdimenziós kauzalitás helyett többdimenziós hálózat alakult ki.” Mindez az irodalom területére lefordítva azt is jelenti, hogy a szöveg, a végsőkig csiszolt irodalmi szöveg bekerül az irdatlan szöveghálóba – a pár száz vagy pár ezer példányban kinyomtatott regény vagy tanulmány pedig már a helyét sem találja ebben a tengerben, s akinek szüksége van, lesz rá, vagy csak rátalált, letöltheti magának, azaz hozzáférhetővé teheti a maga számára – de mindaz, kultúra, műveltség, magatartás és így tovább, ami a szöveg körül volt, vagy amiért a szövetg tulajdonképpen létezett, az végérvényesen a múlt részévé vált. Számomra vigasz nélküli látomás ez...

 

Mindazt, ami az elmúlt évtizedben új jelenségként a felszínre hozta magát, szeretjük az azt megelőző évtizedek történéseivel összevetni, pedig akkor járnánk el helyesen, ha az újabb s meghatározó érvényű történéseket a huszadik század légköréből eredeztetnénk, s azt a bizonyos pár évtizedet tekintenénk kitérőnek, a másutt természetesebben lezajló folyamatokból való kilépésnek. Legföljebb azt kérdezhetnénk meg: ha azok az évtizedek lezajlottak, akkor miért zajlottak le, s ha megkísérelnénk a válaszadást, akkor valószínűleg a megkésett s fölülről végigvinni akart modernizációhoz jutnánk el, amiből persze – a döbbenetes s meg nem bocsátható erőszakon túl – ismét csak újabb megkésettségek származtak. S ha még mindig szeretnénk kérdezni valamit, akkor azt is kérdezhetnénk, hogy mi volt, mi lehetett az ezerkilencszáznyolcvankilenctől eltelt évek “fela-data” nálunk s a hozzánk hasonló utat járó országokban. A válaszok többsége nyilvánvalóan a „Nyugat utolérését“ jelölné meg, a mostani éveket pedig a Nyugat mondjuk tizenkilencedik századi „alapozó“ éveivel rokonítaná. Részben helyesnek is gondolnám ezt a feleletet, ám azonnal hozzátenném, hogy bármilyen hasonlóságok is mutatkoznak a felszínen, látnunk kellene, hogy ebben a térségben valami más történik, mint ami valamikor Nyugaton történt. A történések újra úgy történnek, hogy látjuk a kifejletüket is, ezért az így megjelenő tapasztalatoknak is be kellene épülniük a gondolkodásunkba. Közben persze Nyugaton sem történik már semmi úgy, ahogy száz esztendővel ezelőtt történt, s mi ezzel a Nyugattal vagyunk kapcsolatban, nem a száz esztendővel ezelőttivel. Közben természetesen zajlott-zajlik a tőkefelhalmozás huszadik század végi, huszonegyedik század eleji kelet-európai változata is, a maga sok nagyszerű és számos kicsinyes megnyilvánulásával... S mégis: a kor kihívásaiban benne rejlő tartalmaknak bele kell épülniük a válaszokba, a kihívás pedig nem csupán a kapitalizmus „gründolását“ rejti magában. Nem beszélve arról, hogy ahol – bárhol, ami kapcsolatban van az élettel – emberi tartalmak megjelennek, az már nem fölösleges, s nem egyszerű másolása valaminek, mert az értékét önmagában hordozza. Az értékekkel kapcsolatban pedig nehéz viszonyítani: a magam életének örömét vagy bánatát miképpen lehetne összevetni mások életének örömével és bánatával? Persze lehetne és kellene jobban élni, ezt nyilván azok is így gondolják, akik nálunknál jobban élnek, de magát a viszonyítást nem tehetjük meg egyetlen értékmérővé, mert közben elfeledkeznénk azokról az értékekről, amelyek nekünk adattak meg.

Az, hogy ezt a kérdéssort egyáltalán végig kell járni, önmagában is jelzi, hogy a tizenvalahány esztendővel ezelőtti visszakanyarodás az élet újraformálódó kereteinek kialakításakor, mivel egy társadalom a spontán módon kialakuló értékek mellett közösségi értékeket is maga elé állít, számos meghatározó tényezőről lemondott. Elsőként az elmúlt évtizedek eltorzultságából következő fejleményeket említem. Visszanézve magam is mosolygok azon, ahogy elképzeltem a nagyobb társadalmi feszültségek nélküli életet. Ám ha ismerjük az elmúlt század feloldatlan társadalmi-nemzeti-politikai feszültségeit, kezdve mondjuk a Monarchia szétesésétől s Trianontól, keresztül a forradalmak időszakán, a Horthy-rendszeren, a második világháborús részvételen, a koalíciós perióduson, a kemény ötvenes éveken, az olvadáson, ötvenhaton, az azt követő megtorláson, majd a konszolidáción, a reform- és a bekeményítős periódusokon át egészen az átmenet jelenségéig – akkor hogyan is képzelhettük, hogy a magunkban hordozott feszültségek kibeszélése és feloldása nélkül bármi megbékélés történhet itt? Mondom ezt az elemző nyugalmával, miközben szerettem volna hallani, hogy az elmúlt esztendők történéseihez mit szólt volna mondjuk Szabó Zoltán, Cs. Szabó László, Bibó István, tehát azt, hogy mit mondtak volna azok, akik munkásságukat a másokat jellemző elfogultságok nélkül teljesítették ki.

A fenti gondolatsor viszont meg is fordítható. A sajátos történelmi fejlődésből fakadó sajátosságok közepette számos olyan értékes jelenség található, amelyeket mostanság nem akarunk észrevenni. Így például éppenséggel a hagyományos népi és magaskultúra korábbi megbecsültsége. Nemzedékek hosszú sora fogja nálunk leélni az életét azzal a tudattal, hogy nem teljes életet él, mert még csak átmeneti periódusban vagyunk, s nem értük utol a Nyugatot, miközben rengeteg értéket jelentő jelenség mellett megy el észrevétlenül. Az átfejlődés körüli gondolati hibák között megemlítem azt is, hogy a politikával kapcsolatos fenntartásainkat azonosítottuk a létezett szocializmussal szembeni ellenérzéseinkkel. Azóta láthatjuk, hogy a politika hatalmas s számos önmozgással tarkított területet hasított ki önmaga számára a társadalom életéből. Az pedig, hogy elvárásainkat valamiféle klasszikus demokrácia iránti sóvárgással s nem a tömegdemokrácia jellemzőivel szembesítettük, alighanem az e téren való tapasztalatlanság és tudatlanság következménye. John Lukacs, miközben a történészség területén is regisztrálja az eltömegesedés jelenségét – „a történetírás alapproblémája már más, mint hajdanán. Manapság már nem az »anyag« szűkössége, hanem túláradó bősége a gondunk; s a mennyiség növekedésével párosulva romlik a minőség“ –, a tűszúrás pontosságával idézi Madisont: „Ne tévesszük össze a köztársaságot a demokráciával... A demokráciában az embereknek személyes érintkezésük van a kormányzással, és személyesen végzik a kormányzást, a köztársaságban képviselőiket küldik gyűlésbe, és általuk kormányoztatják magukat... Ebből következőleg egy demokráciához szűk hely kell, a köztársaságnak kiterjedt tér.“ John Lukacs meggyőzően bizonyítja, hogy a tizenkilencedik században az amerikai demokrácia el tudott helyezkedni ebben a kiterjedő térben, ám a huszadik század közepétől megjelent a demokrácia elbürokratizálódó formája...

Ezzel sem számoltunk, annyi más mellett. De: a változások, a hirtelen jött átalakulások mellett voltak természetes, örömöt adó mozgások is, barátságok, művek a szöveggyár mellett, ritka pillanatok, beszélgetések, egymásra találások, egy egész társadalom megmozdulása. Ha valamit furcsállok, Iván, akkor az az, hogy a társadalomnak ez a természetes mozgása szinte egyik pillanatról a másikra megállt, mintha megdermedt volna minden. Most valóban nem a politikáról, hanem a társadalomról beszélek: a gyors felpezsdülést legalább annyira gyors megmerevedés követte. Mintha az új szereposztás után mindenki ragaszkodna a frissen szerzett maszkjához, mintha csupán egy-két esztendő vagy csupán egy pillanat kapcsolódott volna a felpezsdüléshez, aztán pedig az akkor kialakított keretek között zajlik az életünk. Elkülönülő terek egymás mellett s átláthatatlanság, semmi más...