Május 2003
Kávéházak - Kocsmák

Lászlóffy Aladár

A „Cola”

A dolgok címszavakká tömörülésekor jön rá hirtelen az ember, hogy ez is olyan pontatlan eredményre vezető, veszteséges herkulesi munka, akár a „műferdítés”. Egykori intézetek, intézmények (Bánk bán nádori irodája, Krúdy kuplerájai) esetében a lexikonban a lényeg marad láthatatlan, az igazi színhely láthatatlan már az emlékezőnek is, hát még a Ness-porából felélesztőnek, még hogyha az épület, a terem, a szoba még áll is. Petőfi kiskörösi stuccolt nádfedelese épp annyira „ügyes”, mint egy újabb Lohengrin-színrevitel színpadterve.

Igen, volt egy Cola is. Az odajáró kolozsvári Villonok és Benvenutók ezt nem hívhatták lényegretörően másképp, mint kocsmának. (A neve különben a korszakra jellemző betűszó volt, és csakis románul feloldható, ahogy oroszul a sztengazeta vagy a pityiletka). A Főtér egyik északi utcasarkán áll ma is az épület, az egykori „szürkenővérek” hajdani intézménye, amelynek vidéki bárrá előléptetett földszinti terme felett egy emeleti traktus, elég tágas, hallgatott COLA névre vagy másfél évtizedig, inertív alapon, még akkor is, mikor már nem is volt az. Egy COLA, mely sosem volt „koka” is. Nos ilyen is létezett. Mihez is hasonlított egészen félmodern, álmodern közegében, szerepkörében (abban a szinte népmesei „hoztam is, nem is – adták is, nem is” jellegűben)?… Az alpesi tájakat átszelő utakon, vasútvonalak felett helyenként, a nagyon evidens lavinaveszélyt látványosan kivédeni, vannak afféle „fogjatok le, fogjatok le, mert”… hősiességgel ott álló betonfedelek, oszlopos félalagutak – ilyen volt!

Ott volt hát ez a művész-fogadó az „egymás közt lehetünk” illúziójával, ami azért fontos volt. Lévén hogy egyetlen életidő állt rendelkezésünkre, s akkoriban különben sem sok esélyünk volt jobbra, másra, hasonlóra sem. A város szelleméhez ennyiben tartozott: fiatalkorunk egyik díszlete, a kulissza, melyben illett fellépni. Pofavizit-hely, művész-vidámpark, vodka-csarnok, piás paradicsomaink egyike. Mert az utal – egyedül az – rimbaud-ian és szőcskálmánosan valóságos volt. Ahol aztán mégis történtek találkozások, nagy dumák estek. Hogy története végül, akkora távlatból a láger-humor kategóriájába öltözik-költözik, annak egyszerű a magyarázata: hogy VOLT. Ez is volt. Zsugorított vidéki pilvaxocska, japánkávéházka, próbálkozó nemzedékek keresztútján valahol, transzatlantok és transzszibériák között feszülő pókháló és acélkeserűség mentén, feltételes megálló, töltőállomás, bakterház. Mégis elmeállomás.