Kávéház? A nyolcvan éven felülieket kivéve senkinek nincs már róla mértékadó személyes tapasztalata. Mértékadó, mondom, mert aki csak gyerekként látta, az sok mindenre emlékezhet, de arról nem fog beszámolni, hányféle újságot járatott Kikakker Boldizsár (s melyikből hány példányt), mikor váltották egymást a nappali és az éjszakai pincérek, és milyen rendszerességgel jött a kártyatisztító. Pedig ezt is tudni kéne.

Hogy miért olyan fontos minden apró részlet?

Azért, mert körülbelül kétszázötven évig a kávéház volt az európai polgári nyilvánosság első számú és legfontosabb színtere. Civil kapcsolatok működtek, információk jöttek és mentek – „amit az egyik kávéház délután kettőkor tud, azt délután ötkor tudja valamennyi”¹ –, bárki szabadon kezdeményezett és hagyott abba beszélgetéseket és játékokat, viselkedés és vélemény megerősítést vagy bírálatot kapott és így tovább. Mindezek miatt a hatalom szinte minden országban bezárt olykor egy-egy kávést vagy kávéházat, de az egész intézményt csak a kommunisták tüntették el szőröstül-bőröstül, korántsem véletlenül.

Most meg itt a „gyönyörű volt, de hát olyan úgyse lesz többet” álszent sóhaja. Meg ne halljam! Mert ebben a sóhajban az „olyan úgyse”, illetve az „úgyse lesz” úgy mosódik össze, hogy elejét veszi a továbblépés lehetőségének, ezáltal pedig pontosan azoknak a malmára hajtja a vizet, akiknek elemi érdekük, hogy a társadalom ne nyitott, önállóan gondolkodó, vitázó kis közösségekből, hanem magányos és bizonytalan, tehát könnyedén vezérelhető fogyasztógépekből álljon. (Hogy éppen valami maszatos ideológiát vagy anyagi javakat fogyasztatnak-e velük, ebből a szempontból mindegy.)

Annak a kártékony nosztalgiának, amely e lemondó sóhajba torkoll, fő támasza és talpköve a mára szépen kikristályosodott kávéházmitológia. Ideje szétrombolni.

Lássuk először a legelterjedtebb közhelyeket.

A kávéház néhány korai kivételtől eltekintve a 19. és 20. század fordulójának leleménye, nagyvárosokban működött. Ebben, de csak ebben a korban gyönyörű volt: csupa márvány, aranyozás és tükör. A vendégek részben dzsentrik és a polgárság dologtalan tagjai voltak, akik hőzöngő politizálással és duhaj mulatozással töltötték idejüket (pezsgősüvegeket vagdostak a tükrökhöz, vagy beugrottak a nagybőgőbe), részben – főleg – bohémek, kócos ifjú költők és festők, valamint irodalmi lapok szerkesztői és munkatársai. A kávés és a pincérek máson sem fáradoztak, mint hogy e fizetésképtelen férfinépséget kényeztessék. Rendes asszony ugyanis nem ment kávéházba, gyerekek pedig be se tették a lábukat.

Nomármost: az iménti bekezdésből egy szó se igaz.

Mielőtt a részletekbe bocsátkoznánk, tegyük fel a kérdést: honnan ez a hazugsághalmaz, és kiknek köszönhető?

Gyáni Gábor abban a könyvében,² amelyből a mottót választottuk, a történész helyzetét elemezve így borong: „többnyire az emlékezet által erősen megrostált, szeszélyes esetlegességgel fennmaradt nyomokat találja meg... Tovább súlyosbítja helyzetét, hogy még ezek a hiányosan megőrzött, reprezentatívnak a legkevésbé sem nevezhető nyomok is rendszerint »előre kódoltak«, azt értvén ezen, hogy a források többé-kevésbé a mindenkori hatalom puszta öndokumentációi.”³

Esetünkben a dokumentáció az irodalmi és művészkávéházakat használó szűk rétegtől, voltaképp egy intellektuális hatalomtól származik. Itt nincs miért háborognunk: képviselői elsősorban – de nem kizárólag! – azokról a helyekről írtak, ahova jártak, és azt – de nem csak azt! – mutatták be, ami ott történt. A múlt szépítgetésére és a szenzációhajhászásra hajlamos utókor, illetve az a másik hatalom, amelyik az intézményt már csak hírből ismerők képzeteit manipulálni akarta, ebből a dokumentációból annak rendje és módja szerint kiválogatta magának azokat a részleteket, amelyek a kívánatos, hazug kép alátámasztására alkalmasak voltak. (A harmadik tettestársi csoport azoké, akik lustaságból, tiszteletből, naivitásból és gyávaságból hagyják magukat lóvá tenni.)

Ha Gyáni tanácsát megfogadva kitágítjuk a források körét, kis közhelygyűjteményünk minden állítása könnyűszerrel cáfolható. Fogjunk is hozzá. (Adataink Pestre vonatkoznak – legfőbb ideje lenne tisztességgel feldolgozni minden városunk kávéháztörténetét!)

Magyarországon a kávéház intézménye a 17. század legvégétől kezd meghonosodni. Igaz, a hódoltság alatt a magyarok kevés kivétellel még kifejezetten török italnak tartják a kávét, s undorral elutasítják, ám a harcok befejeződése után a diplomaták, katonatisztek, de főként az európai egyetemeken tanuló diákok új, nyugati divatként ismerkednek meg vele, s ekkor már kedvező a fogadtatása.⁴

A térhódítás a bonyolult jogi szabályozás és a városlakók társadalmi összetétele miatt lassú volt. (A polgárosodás üteme Pesten nem állt arányban a népességnövekedés ütemével: az 1700-as évek közepén a lakosság több mint 40 százaléka még mezőgazdasággal foglalkozott.⁵)

A századforduló üzletnyitási őrülete – Budapesten 1896-ban átmenetileg mintegy 500 kávéház működik – a városegyesítést követő ugrásszerű népességnövekedés és az építkezések gyorsuló üteme mellett a millenniumi ünnepségekkel magyarázható. A fentiekből viszont látszik, hogy ha kisvárosias léptékben is, de komoly előzményei voltak.

Hogy néztek ki ezek az „őskávéházak”? Igaz-e, hogy az a magas színvonalú belsőépítészeti kultúra, amely a századforduló üzleteit jellemzi, a semmiből bukkant elő?

Az első magyar újságíró, Vay Sándor hivatkozik Ferenc főherceg – a későbbi Ferenc császár – naplójegyzeteire, aki „1786-ban, a pesti nagy táborozások idején” néhány hónapot Pesten töltve „az utcákat... szűkeknek és börtönhöz hasonlóknak” találja, „de annál fényesebbeknek, szinte kápráztatóknak, ebben az ázsiai piszokban és rendetlenségben meglepőeknek festi a kávéházakat... benézett a Hét Éllecteur Fürst szálló [a Hét Választó Fejedelem] kávésházába, és amint a nagy, világos ablakokon át szemlélhette, ott igazi forgalmas életet látott”.⁷ (A főhercegnek volt némi fogalma a fényűzésről: ha ő valamit „kápráztatónak” talált, az valóban magas színvonalú kellett hogy legyen.)

Mit ír Hoffmansegg gróf 1793–94-ben a pesti hajóhíd hídfőjénél lévő Kemnitzer-ház kávéházáról? „A pesti kávéház még a legszebb, a mit e nemben idáig láttam. Ez földszint van és több szobából áll, de már az első – mindjárt a bemenetnél – valóban pompás. Ez egy kis négyszögű terem, egy-egy oldala talán tizenöt lépés lehet, négy bolthajtással, melyek a középen négy oszlopon nyugosznak. Úgy ezek, mint az összes falak és a boltozat márványból vagy gipszből vannak én úgy gondolom, hogy inkább különböző színű gipszösszetételből. A négy bolthajtásról négy új divatú kristály gyertyatartó függ alá, à l’Arabesque. Egy gazdag díszítésű ízléses kályha harmonikusan egyezik meg egy hasonló nagyságú fali órával. A teremben három billiard van. Az egyik oldalon van a buffet, a hol – mivel a négyszög egyik oldalát áttörték – mindent láthat az ember, midőn valamit készítenek, e mellett egy fülkében ül egy választékosan öltözött fiatal hölgy, egy kedves kis íróasztal van előtte, és beszedi a pénzt.” ⁸

Kristály gyertyatartók? Egymáshoz passzított kályha és óra? Látványkonyha? Hm!

1834-ben kávéházi kertek, sőt tetőkertek várják a vendégeket: „Pest városa belseje se szűkölködik csinos vendéglő s mulató helyek nélkül. Méltán említjük itt a Wurm-ház s a magyar király fogadója kávéházait, melyeknek eleje élő s virágzó fákkal és csemetékkel (edényekben) ékesíttetett. A hétválasztó hotel bérlője udvara belsején a nyílt vendéglő hely (Flora) fölébe üveg ablakos verandát készíttetett a vadászkürt hotel bérlője Arkádiája tetejét virágokkal s edényekben zöldellő fácskákkal rakta meg, melyek között vendéglő asztalok állanak (mely helyet a geniális ötletű bérlő Semiramis kertjének keresztelt) a játékszín épületében lévő vendéglő hasonlót cselekedett a termekbe vezető nagy csarnokkal...”9

1845-ben Weisz Márton lipótvárosi kávéházában „a földszín saroktermét foglalja el a fő kávéterem, melyből három más apróbb nyílik külön irányban. A falak halványkék márványzatúak, a boltkapuk pedig halványvörös koczkákra osztvák arany szegélyzetekkel, a legnagyobb csín és ízléssel. A közép oszlop négy roppant tükörrel van tökéletesen beborítva, minők fedik a falakat is, s ha a kiváló ízlés és csnnal készült szárnyas tükörajtók betétetvék, estve a lámpák fénye száz meg százszor ismételtetik minden irányban, s világitott pompás termek végtelen sorában véled magad, mikből nem vezet ki ariadnefonal. Egyik sarokban zöld növénylomb között friss víz csurog le csinos medenczébe, kinálva kristályvizét, melly a legjobb, mellyet Pesten ihatni, ugy hogy maga a víz megérdemli a kisétálást a gyönyörü kávéházhoz, hol ezenkivül jó kávéval is szolgálnak.”10

A 19. század végére ez a színvonal már a város peremén lévő üzletekben sem szokatlan. Ágai Adolf 1876-os tárcalevelei között van egy Eugène Sue nyomdokait követő rémriport: együtt járja a pesti éjszakát az újságíró és „Hartl úr, a biztos”. Razzia Ulrich Anton kávéházában, „a soroksári sorompónál. Aranykeretű kép s tükör, márványasztal, gázfény. [...] A kávés... nagyon restelli a dolgot. Ő, akinek pompás kávéházába nappal molnárok és mészárosok járnak, éjjel tanyát adni kénytelen a legnagyobb gazembereknek...”11

Molnárok? Mészárosok? Gazemberek?

Lássuk hát a vendégkört.

Robert Townson angol utazó szerint 1793-ban a pesti Kemnitzerbe „a kontinens szokásainak megfelelően minden rangú ember és mindkét nem eljöhet, s a fodrász púderes kabátjában meg az öreg kofaasszony is eljön, hogy kávéját fogyassza vagy rozsólisát igya, akárcsak a grófok vagy a bárók.”12

Gaál György Furkáts Tamása 1803-ban így válogat a lehetőségek között: „Vége lévén tehát a Kraitzáros játéknak, a tekéntetes Urak, Kotsisok, Vargák, Csizmaziák, Lámpás tisztittók a nagy Kávéházba [a Kemnitzerbe] siettek, de én, mivel illyen társaságba nem igen örömest ereszkedem, most oda nem igen járok, hanem a hét választó Hertzegek Kavéházába, a hun legalább a Görögök, Árménusok, és Rátzok gyülekezetén kívül magamhoz hasonló Urakkal-is társolkodhatom, nyereségre is jobban játzhatom.”13

Tolnai Lajos egyik, 1864-ben keletkezett elbeszélésének bevezetőjében az alábbi – egy református pap tollából legalábbis meglepő – eszmefuttatást találjuk: „Igazán, a kávéház mostanában olyan, mint a templom, minden embernek be szabad menni, szegénynek úgy, mint a gazdagnak, s mindenki megtalálja benne a maga helyét épen úgy, mint az isten házában. A szegény, rongyosabb ruhájú egy kicsit közelebb valamivel az ajtóhoz – a gazdag, tisztességesebb öltözetű bemehet egészen a kávés kisasszony trónusáig. [...] a kávéház az ujkori civilisatio temploma, hova a legutolsó, éhséggel küzdő mesterember is elhozza legalább vasárnaponkint áldozni valóját s felteszi a billiard-asztalra, vagy a cukros-szelencére. S ha ekképp a szegények is betérnek ide áldozgatni: a jobb módú, de nem első rangu háziurak ugyan miért kerülnék el?”14

Ágai Adolf jóvoltából az imént láttunk molnárok, mészárosok és zsiványok által látogatott kávéházat az 1870-es évekből. Pillantsunk rá az ő segítségével egy másiknak az éjszakai közönségére is. „Téglaporos kalapját a tarkójába tolva, részeg kőműves filkózott egy feketekabátos úrral, kinek fél szeme messzire lógott ki a forró légkörbe... A billiárdon egy kérges marku harkányi ember játszott nagy kéglit egy forintba. Hogy elharapózik a civilizáció! Az ő szájában is »czigáré« füstölgött de a keze, mely könnyen emeli a petrencze-rudat, nem birt a dákóval. Az a sánta zsidó gyerek, akivel mérkőzött, csakugy döntögette egymás után a bábut...”.15

A kávéházat tehát a kezdetektől addig, amíg csak létezett, legalább az iparosság középrétegétől fölfelé, mindenki használta, mégpedig rendszerint vegyesen. Mindeközben a pesti kávéházi élet sajátos jellegzetessége volt a „szakmai törzshelyek” intézménye: sok üzletről tudjuk, hogy elsősorban – sohasem kizárólag! – kik látogatták.16 A palettán a fiatalkorú bűnözőktől, nyugalomba vonult fiákeresektől, rikkancsoktól és vak muzsikusoktól kezdve az akadémikusokig és arisztokratákig minden társadalmi réteg és csoport képviselteti magát.

Természetesen nem feledkezhetünk meg teljesen az irodalmi- és művészkávéházakról, ám ezek száma a legnagyobb jóindulattal is csekélynek nevezhető. Egyetlen korszakban sem volt a városban hat-nyolcnál több olyan hely, amelyik a művész vendégekről híresült volna el. Ezeknek viszont egyértelmű jellemzője, hogy népes és tehetős polgári közönség is látogatta őket. Krúdy szerint „A cikóriaszagú New York kávéházban... vasárnap délután az Erzsébet körúti kövér asszonyságok miatt úgysem kapni üres asztalt...”17 Az Abbáziában „úgy tombol, ágaskodik, türelmetlenkedik az élet, mintha tegnap kezdődött volna... Fiatal ügyvédek itt próbálgatják ki, hogy elég szúrós-e az új szemüvegük tekintete, valamint itt tálalják fel azokat a bölcsességeket, történelmeket, tudományokat, amelyeket könyvekből, folyóiratokból magukba szedtek...”18 A Bátoriban19 „körülbelül mindenki megfordult, akit az éjféli vagy éjfél utáni óra a Belvárosban ébren talált. Jó, nagy kávéház volt a Báthory: felvevőképességéről csak annyit mondhatunk, hogy éjfél után otthont adott mindazoknak, akik akár csak a szomszédos Elked-, akár a Vámház körúti Kis Szikszay és a Vásárcsarnok-féle vendéglőkben megunták a kocsmai életet, és a kávéházi élet után vágyakoztak éjfélkor. Persze jöttek a Báthoryba az egyéb vidékekről is, mert fokhagymás pirtósának és zöld borának hrneve messze kiterjedt a városban. Az akkori ínyencek egy-egy Báthory-pirtós kedvéért szép utat tettek meg. Kártyázni, biliárdozni, újságot olvasni, társalogni, politizálni mindig kényelmesen lehetett a kávéház nagy kerek asztala körül álldogáló nádfotelekben, mert zenészek hálisten nem jártak a kávéházba.”20 A Rákóczi úti híres újságró- és politikustanyán, a Balatonban „a kávéház első részében újságjaikat olvasgató tanárok, írók, dologtalan ügyvédek, rendelőóráikra váró orvosok, bizonytalan foglalkozású ügynökök üldögéltek az asztaloknál”... És gy tovább. Az irodalmi kávéházzá váláshoz valamilyen fontos intézmény – kiadóhivatal, nyomda, szerkesztőség vagy az egyetem – szomszédságán kívül először is egy olyan kávés-zseni személyiségére, sugárzására és türelmére volt szükség, aki képes volt megteremteni a polgári és művészközönség egyensúlyát. Ahhoz, hogy a kávéház eltarthassa a művészeket, valakinek el kellett tartania a kávéházat. Egy bölcs pesti kávés arra a kérdésre, hogy miért tűri üzletében az örökké hitelbe fogyasztó link népséget, álltólag ezt felelte: „mert ahová ezek járnak, oda járnak a szép nők, ahova pedig a szép nők, oda járnak a gazdag férfiak...”

Szép nők? Hah! Képzelhető, mifélék!

Nono. Lassan a testtel! Gvadányi József falusi nótáriusának egyik kalandjában a következő jelenet tanúi lehetünk a Márványos kávéház előtt 1790-ben:

Ezen szép dáma is ide elérkezett,

Hogy bé nem mehetett, azon nevetkezett,

Más dámákkal fogott ajtón által kezet

De csoda! ki legyek, magyarúl kérdezett.21

A dámák, akikkel a bájos ifjú grófnő kezet fog, nem tartozhatnak az alsóbb néposztályokhoz, s nem azért nem csatlakozik hozzájuk, mert tiltja az illem, hanem azért, mert a kávéházban akkora a tolongás, hogy nem lehet bejutni!

Széchenyi István Az emberi fészek filozófiájáról című, töredékes munkájában így elmélkedik: „Gyerünk... kávéházból, bor-, sör- és pálinkamérésből színházba, sétahelyre, cukrászdába, az utcára, majombódékba stb., és mindig zsúfolásig tele találjuk ezeket a helyeket. [...] Az említett szórakozó- és mulatóhelyeken és élvezetekben mindent összevéve alig mutatkozik egyharmadánál, egynegyedénél, sőt egytizedénél több »fehérnép«. A világ azonban halad... és egy idő óta a szépnem is nagyobb számban vesz részt az említett házon kívüli örömökben és élvezetekben. Nem lehetetlen, hogy maholnap éppen oly nagy számban járja majd az asszony, a leány a bor-, sör-, pálinkaméréseket és kivált a kávéházakat, mint a férfiak [...] Hiszen vendéglőkben, sőt sok alkalommal kávéházakban is sokkal szebb számban vesz részt már asszony, hajadon és »demimonde«, mint azelőtt csak néhány évvel is.”²²

A női kávéházhasználat heves elítélése valójában a férfitársadalomnak az emancipációval szembeni védekezését tükrözte: a 20. század elején bizonyos napszakokban már alig fértek el az asszonynéptől. A szemforgató szólamokon alapuló hadakozás több okból is kudarcra volt ítélve: ellentétben állt a kávésok érdekeivel (nem véletlenül járatott sok kávés a női vendégkör kedvéért méregdrága párizsi divatlapokat és külföldi folyóiratokat: a befektetés busásan megtérült), de ellentétben állt az asszonyok érdekeivel is, akiknek eszük ágában sem volt otthon kuksolni, mialatt férjük a kávéházban ült. Mentek bátran ők is, vele ugyanoda vagy barátnőkkel egy másikba.

Gerő Ödön már 1891-ben felháborodottan tiltakozik a kávéházi nőinvázió ellen. Írásából kiderül, hogy a jelenség többé-kevésbé minden városrészre jellemző, de a terézvárosi asszonyok egyenest törzsasztalt tartanak fenn, ahová gyerekeiket is magukkal viszik.²³

Gyerekek? Az 1836-ban született Ágai Adolf egészen kicsi fiú korából idézi föl első látogatását a Redoute kávéházban, ahová nagyapja viszi el „valamely ünnep délutánján”, s ahol első ízben találkozik a fagylalt örömeivel.24 Ezért is meglepő, hogy épp az ő tollából olvasható dühödt filippika a kávéházban hemzsegő aprónép és mamái ellen – igaz, hogy hetvenkét évesen írja: „...negyven ágból sodrott hajókötél legyen az az idegszál, melyet a kávéházi gyermekek siserehada rojtokra szét nem szed... A kölyök futkos a széksorok között, sikongva az öröm mián vagy elbődül, mikor türelme fogytán egy-egy vendég farba rúgja a kis haszontalant. A nyugodalmas olvasó egyszerre csak azon veszi észre magát, hogy a térdje közül bukik fel valami gyerekfej, kíváncsian tudakolva, hogy miféle kép az, amit a »bácsi a kezében tart. A gyermek véletlenül csakugyan valami enyhe bácsira akad, aki a drága aranyomnak megmagyarázza a kép jelentését, sőt még a búbját is megsimogatja. A mama pedig diadalmasan pillant s boldogan mosolyog a gyémántom hódításán. Vagy tán hogy a mama egyébre gondolt?”25

A pesti kiskölyök nem csak hogy olykor kávéházban fogant,26 és gyakran ott nevelkedett, de megesett, hogy ott is jött a világra. „Nem tréfa, hanem dokumentum, hogy van Pesten gyerek, aki a kávéházban született”27 – írja Molnár Ferenc. Nem hittem a szememnek. Aztán a mindentudó Tábori Kornél azt is megmondta, ki volt a bába: „Nem hiába legfőbb tanyájuk a pestieknek a kávéház, nyolc évvel ezelőtt [1906-ban] már egy gólya is odament látogatóba és a derék Mari néni [Tábori kifejezésével: a Newyork »toalettőrangyala«] segédkezett az örvendetes családi, azaz kávéházi eseménynél...”28

És: „Ismerek kávéházat, amelyik fekete lobogót tűz ki, mikor meghal egy-egy vendége” – mereng Kosztolányi.29 Én meg olyat ismerek, ahol a magányos, öreg törzsvendégnek a kedvenc kisasztala márványából készült sírkő, a kávéház költségén.30 (Aztán 1949-ben minden megmaradt kávéházi asztal a sírkövesek műhelyeiben landolt.)

A számtalan társas tevékenységről, az újságkínálatról, a játékokról, a szakmai hátország rejtelmeiről most nem tudunk szót ejteni. De talán ennyi is elég annak bizonyításához, hogy a kávéház nem kiválasztottak menedékhelye, hanem a normális polgári élet elengedhetetlen kelléke. Ma is az lenne. Ugyanolyan nem lehet, mint mondjuk 1912-ben, ez világos. Nem is ez a cél. Az a lényeg, hogy legyen. Legyen kávés, aki megnyitja, s legyen polgár, aki használja. És hogy nyelvtől, felekezettől, politikai vonzalmaktól függetlenül megint ugyanúgy leülhessünk egymás asztalához, mint azelőtt Pesten, Pozsonyban, Ungváron, Szabadkán, Triesztben vagy Kolozsvárt – mindenütt otthon egy határtalanul kávéillatú Közép-Európában.

JEGYZETEK

 1. Molnár Ferenc: Az utca és a szalon. Társadalmi térhasználat Budapesten, 1870–1940. Új Mandátum Könyvkiadó, Bp., 1999.

 2. Molnár Ferenc: A pesti társaság. Pesti napló. Nyilvánosság Klub–Századvég, Bp., 1993. 98.

 3. Gyáni: i.m.. 20.

 4. Vö. két tanulmányunkkal: „Kofi Hazban kofit ittam”. A kávézással barátkozó magyarok Nyugat-Európában és idehaza a 17–18. században. Saly N. szerk.: Mihály-napi köszöntő. Írások Ilia Mihály születésnapjára. Szegedi Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kar, Szeged–Budapest, 2000. 251–264. és A pesti kávéházak „őskora”. Saly N. szerk.: Budapest Nagykávéház. Ernst Múzeum, Bp., 2001. 9–31., valamint Kisbán Eszter: A kávé bevezetése Magyarországon. Ethnographia XCIX (1988. 2.) 149–177.

 5. Preisich Gábor: Budapest városépítésének története I. Buda visszavételétől a kiegyezésig. Műszaki Könyvkiadó, Bp. 1960. 23.

 6. Ez már az egyesített főváros lélekszáma.

 7. Vay Sándor [Sarolta]: Régi kávés-házak. A mikor még póstakocsin jártak. Országos Monográfia Társaság, Bp., é. n. [1910]. 64–65., kiemelések az eredetiben.

 8. Gróf Hoffmansegg utazása Magyarországon 1793–1794-ben. Németből ford. és bev. Berkeszi István. Franklin-társulat Bp., 1887. (reprint kiadása Pécs, 1988, Pannonia Könyvek) 63.

 9. Honművész, 1835. május 31. 349. Az említett szállodák mindegyikének volt kávéháza is.

10. Honderü 1845/II. 156.

11. Porzó [Ágai Adolf]: Tárcza levelek I. Athenaeum, Bp. 1877. 19–20.

12. Idézi Trencsényi Waldapfel Imre: A régi Pest-Buda. Officina. Bp., 1944. (Officina képeskönyvek 1.) 26.

13. Gaál György: A tudós palótz, avagy Furkáts Tamásnak Mónosbélbe lakó sógor-urához írott levelei. Budán, Konrád Ádolf Hartlébennek könyves bóltjába, 1803. I. kötet. Hatodik levél. 30.

14. Tolnai Lajos: A sárga ház. Életképek. Athenaeum, Bp., 1897. 43–44.

15. Porzó: i.m. 12, 14–15.

16. Érdemes lenne a vidéki városok kávéházait is megvizsgálni ebből a szempontból (is), mert egyelőre nem tudjuk, hogy fővárosi specialitásról vagy általános magyar jelenségről van-e szó.

17. Krúdy Gyula: Ady Endre éjszakái. Helikon, Bp., 1989. 88.

18. Krúdy Gyula: Aranytükrös kávéházban. Régi pesti históriák. Magvető, Bp., 1967. 457. skk

19. Valójában első kávésa, Bátori Mihály nevét viselte, ezzel az egyszerű írásmóddal.

20. Krúdy Gyula: Ne legyünk rosszak! Váci utcai hölgytisztelet. Szépirodalmi, Bp., 1982. 428.

21. Gvadányi József: Egy falusi nótáriusnak budai utazása. [1790.] S. a. r. Négyesi László. Franklin Társulat. (Magyar Remekírók). Bp., 1904. 159–160.

22. Széchenyi István tanításai. Összeáll. Fekete József és Váradi József. Királyi Magyar Egyetemi Nyomda. Bp., é. n.

23. Viharos [Gerő Ödön]: Az én fővárosom. Bp., 1891. 46.

24. Porzó: Utazás Pestről – Budapestre. 2. kiad. Pallas Irodalmi és Nyomdai Rt., Bp., 1909. 239–240.

25. I.m. 238239.

26. L. Tábori Kornél–Székely Vladimir: Az erkölcstelen Budapest. Fekete Sas Kiadó–Orpheusz Kiadó, Bp., 1908, utánkiadás 1992. Több helyütt.

27. Molnár: A pesti társaság [l. a 2. jegyzetnél]. 99.

28. Tábori Kornél: Pesti specialitások. Dick Manó, Bp., 1914. 16.

29. Kosztolányi Dezső: Budapest, a kávéváros. A Hét, 1914. március 15.

30. A Harsányi-fivérek csináltatták a New York asztalából Csentery Kálmán színésznek 1912-ben.