Április 2003
Ablak a jelenre

Karácsonyi Zsolt

Napló, Éjszaka Faustall

Napló

I.

 

A feljegyzések ritmusát figyelni,

így fontosul a hétköznap megint,

legyint a szél, mozgatja kinn az ágat

egy éjszakai megjegyzés szerint.

 

Egy beírás: a hold az sárga állat,

Szeléné szíve újra megszakad,

a sárga partra jön magát

gyötörni a tükrös és

a búsképű lovag.

 

II.

 

A feljegyzés szerint középkorú,

aki a lejtőn épp középen áll,

fölé terjeszti szokott szárnyait:

vásottnevű a hangtalan madár.

 

De kár, hogy meg se szólal,

némasága,

a némaság lesz épp a kárhozó,

az éjszaka leméri még a hangot,

két lábon állok és tollatlanul.

 

III.

 

Egy marslakóba lettem én szerelmes,

egy kékhajú és csendes

gyönge lény,

úgy hajlik át a faj-talan időbe,

mint avarba, ha hull a pléhedény.

 

IV.

 

Egy kapcsos könyv ez, ez a napló,

egy tölgyet ismer, és egy vén diót,

ha megtalálja majd az eljövő,

így nevezi titokban.

Ő a kód.

Éjszaka Fausttal

Itt is pokol van, most is ott vagyok                     Marlowe

 

Corpusban már csak én beszélek Fausttal,

neki az első, nálam a végső állomás,

a hajnal innen már nem visz tovább.

A csillagok is rég egy helyben állnak,

csillogtatom ismert retorikám.

Én vagy Faust bírja tovább, ki tudja?

 

A Dante téri kocsmák rég bezártak,

csak a belső kör marad hajnalig,

ami van, én nem nevezném ivásnak,

de eldől majd a folytatás szerint.

 

Égi asztalnál issza már a sört

sok elveszett, jó ivócimborád,

a vodkák és a rum szerelmei –

a nyelv harangja kiszárad a szánkban,

beszélj, Faust, ez itt úgysem segít.

 

Az emlékezés foltjai kihűlnek,

ki voltam én: nem tudja senki már,

a déli szél a télbe szállna gyorsan,

kifárasztott a délelőtti tánc.

 

Köröttünk ég az egyetemi város,

sokáig rejtett, fellobbanó hiány.

Most ablakpárkányt kocogtat az éjfél

és mielőtt az ablakon kinéznél,

épp összedől egy hópihényi vár.

 

A Dante tér! Ez volt a mindenünk:

a kocsma és piac és női áru,

most a valóság lassan visszasárgul

és nem ismeri többé önmagát.

 

Hamlet herceg a végső éjbe lépett,

Horatio akár a régi nyár –

jönnek talán az asztaloslegények:

beszélj, Faust, itt nem tud senki más.