Karácsonyi Zsolt Napló, Éjszaka Faustall
Napló
I.
A feljegyzések ritmusát figyelni,
így fontosul a hétköznap megint,
legyint a szél, mozgatja kinn az ágat
egy éjszakai megjegyzés szerint.
Egy beírás: a hold az sárga állat,
Szeléné szíve újra megszakad,
a sárga partra jön magát
gyötörni a tükrös és
a búsképű lovag.
II.
A feljegyzés szerint középkorú,
aki a lejtőn épp középen áll,
fölé terjeszti szokott szárnyait:
vásottnevű a hangtalan madár.
De kár, hogy meg se szólal,
némasága,
a némaság lesz épp a kárhozó,
az éjszaka leméri még a hangot,
két lábon állok és tollatlanul.
III.
Egy marslakóba lettem én szerelmes,
egy kékhajú és csendes
gyönge lény,
úgy hajlik át a faj-talan időbe,
mint avarba, ha hull a pléhedény.
IV.
Egy kapcsos könyv ez, ez a napló,
egy tölgyet ismer, és egy vén diót,
ha megtalálja majd az eljövő,
így nevezi titokban.
Ő a kód.
Éjszaka Fausttal
Itt is pokol van, most is ott vagyok Marlowe
Corpusban már csak én beszélek Fausttal,
neki az első, nálam a végső állomás,
a hajnal innen már nem visz tovább.
A csillagok is rég egy helyben állnak,
csillogtatom ismert retorikám.
Én vagy Faust bírja tovább, ki tudja?
A Dante téri kocsmák rég bezártak,
csak a belső kör marad hajnalig,
ami van, én nem nevezném ivásnak,
de eldől majd a folytatás szerint.
Égi asztalnál issza már a sört
sok elveszett, jó ivócimborád,
a vodkák és a rum szerelmei –
a nyelv harangja kiszárad a szánkban,
beszélj, Faust, ez itt úgysem segít.
Az emlékezés foltjai kihűlnek,
ki voltam én: nem tudja senki már,
a déli szél a télbe szállna gyorsan,
kifárasztott a délelőtti tánc.
Köröttünk ég az egyetemi város,
sokáig rejtett, fellobbanó hiány.
Most ablakpárkányt kocogtat az éjfél
és mielőtt az ablakon kinéznél,
épp összedől egy hópihényi vár.
A Dante tér! Ez volt a mindenünk:
a kocsma és piac és női áru,
most a valóság lassan visszasárgul
és nem ismeri többé önmagát.
Hamlet herceg a végső éjbe lépett,
Horatio akár a régi nyár –
jönnek talán az asztaloslegények:
beszélj, Faust, itt nem tud senki más.