Április 2003
Ablak a jelenre

Molnár Gyöngyi, Nagy Zsuzsanna, Pál Lehel, Sütő Béla József, Szőgyör Árpád, Zsizsmann Erika írásai

 

 

 Molnár Gyöngyi (dicséret), X.o., Tamási Áron Gimnázium, Székelyudvarhely

 

Hideg téli este volt. Kint a hó szőnyegként borította be a kis falut, Agyagfalvát. Ott töltöttem a vakációmat
nagymamámnál. Ilyen téli estéken az embernek nem sok kedve van a dologhoz, de szívesen hallgatja mások történeteit. Én is ezt tettem. Nagymamám elmesélte életét.

1932-ben született egy fagyos februári napon egy kis házban, nem messze mostani lakhelyétől. Már kiskorában is nagyon szeretett olvasni, a könyvek iránti szeretetét is szüleitől örökölte. A háznál viszont csak három könyv volt, azokat is jutalomként kapta az iskolában. Egyik könyv Petőfi összes költeményeit tartalmazta. Rengeteget olvasott belőle: „hányszor, de hányszor olvastam el a János vitézt, s úgy csudálkoztam azokon a történeteken”. Volt egy földrajzi atlasz is a háznál, belőle megtanulta a hegyek, folyók, országok neveit. „Az iskolában csak Magyarországról tanultunk, de azt tudtam is jól.” A falusi ember nemigen engedhette meg magának, hogy könyveket vegyen, inkább egymás között cserélgették az olvasnivalót. Volt olyan asszony is, aki font, s oda volt felszerelve neki a könyv, úgy olvasott. Munka után az édesapja is felment a házba, még olvastak, s csak utána feküdtek le. (...)

És eljött 1948 októbere, a ’48-as forradalom századik évfordulója, hisz Agyagfalván akkor Nemzetgyűlést tartottak. Ez kettős öröm volt számára, ugyanis hazatért bátyja is. Első kérdései között volt, hogy miként élnek itthon. Fogalma sem volt az akkori nyomorúságos otthoni körülményekről, a szegénységről. Másik öröme volt, hogy az ünnepélyen viselhette élete első saját székelyruháját. Szavaltak, táncoltak, vidámak voltak.

Az ünnepélyről egy akkori újságban képet is közöltek, amelyen legelöl volt, amint éppen táncolt. „Bármit megadnék, ha azt a képet még egyszer láthatnám. Akkor nem volt annyi eszünk, hogy mi is megvegyük azt, mert a tanítónők mutatták, akik a táncot és az éneket betanították. Most már utólag bánom, hisz jó volna néha rápillantani a képre, s így felidézni azokat a csodálatos pillanatokat.”

Talán ’52 januárjában lehetett, amikor a pénz egyik napról a másikra teljesen elértéktelenedett. Előtte való napon fizette ki férje munkásait. Mesterként dolgozott különböző építőtelepeken, mindenkit kifizetett, s másnap már semmit sem ért a pénz. Be kellett adni, amijük volt, de iszonyú keveset kaptak érte. Akkor kendert fontak, szőnyeget szőttek belőle, amit aztán a boltban bevettek, így sikerült átélniük ezt a nehéz időszakot.

Még azon a télen jött hír, hogy megint beváltják a pénzt. „Mindenki fejvesztve rohant a boltba, hogy azt a kis pénzét elköltse.” Ott voltak éjjel három óráig, s vásároltak, mert attól féltek, hogy másnap megint nem fog semmit érni a pénzük. Nem akartak megint abba a helyzetbe kerülni, inkább megvásároltak egy csomó olyan dolgot, amire egyáltalán nem volt szükségük. „Olyan zsúfoltság volt a boltban, hogy alig lehetett levegőt kapni, szegény boltos is iszonyú fáradt volt már, mire az utolsó ember is hazament.” (...)

Én is olyan életet szeretnék, mint amilyen az övé, hogy mikor a végén megkérdeztem, hogy ha újrakezdhetné, mit csinálna másképpen, kissé a messzeségbe nézett, s röviden csak ennyit válaszolt: „SEMMIT”. Úgy szeretnék élni, hogy ha egy napon majd tőlem is megkérdezi valaki, hogy mit változtatnék az életemen, én is ezt felelhessem.

Nagy Zsuzsanna (dicséret) XI.o., Apáczai Csere János Líceum, Kolozsvár

Az elmúlt hetekben megkértem nagytatámat, mesélje el mindazt, amit a második világháborúban szüleivel átélt és tapasztalt, és ugyanakkor megérezte a már meglévő ellenségeskedést az Erdélyben élő két nemzet között.

Nagytatám édesapja, dédnagyapám Czirmay Zoltán református lelkipásztor volt, és a második világháború előtt a szamosfalvi gyülekezet lelkészeként szolgált. Viszonylag a helyzet eléggé békés volt a református közösség és a helybéli román közigazgatás között, de amikor a román szakszervezet eltulajdonította az egyház birtokában levő erdőt, perre került sor, és a kezdeményező dédnagyapám volt, aki mindenáron vissza akarta szerezni az erdőt gyülekezete érdekében. A per során igazságot szolgáltattak, az erdő egy év múlva visszakerült a gyülekezet birtokába, de ennek sajnos nagy ára volt.

Dédnagyapámat a román közigazgatás felbujtására a falu román lakossága szinte állandó jelleggel súlyosan rágalmazta, és már-már a halállal is fenyegette. Amikor a második világháborúra került sor, a helyzet annyira elmérgesedett, hogy már csak a menekülés volt az egyedüli megoldás, hisz az egész család élete veszélyben forgott. Így dédnagyapám feleségével és két fiával együtt (a fiúk tíz és tizenöt évesek voltak) a határon túli Bűdszentmihályra menekült, ahol rokonoknál talált menedéket. (...)

Dudu néni, a dédnagymamám unokatestvére a református Teológia intézetének épületében lakott szüleivel és tizenhárom éves lányával, ahol az élet politikamentesen, csendesen zajlott egy védett világban, aljasságot nemigen tapasztalva. Ebben az időben járt Dudu nénihez egy tizenhét éves volt tanítványa, Burchardt Márta, aki igen szerette az irodalmat, és verseket is írt. Látogatása egyik alkalmával megmutatott Dudu néninek egy verses füzetet, aminek láttán rendkívül dühös lett a tanárnő, hiszen veszélyesek voltak a politikai viszonyokat nézve, így Dudu néni azt tanácsolta Mártának, ilyesmivel ne foglalkozzon többé. A verses füzet sajnos napvilágra került, a szekuritáté tudomást szerzett róla, és 1959. március 15-én Mártát letartóztatták.

Dudu néni az ezutáni feszült két hetet így jellemzi: „Nagyon-nagyon féltem. Belső remegés és kimondhatatlan félelem lett úrrá rajtam, nem tudtam, mit hoz a holnap. De tudtam, ha Mártát elvitték, rám is sor kerül.”

És valóban sor került Dudu nénire is. Nagypénteken Mártát addig verték, míg elmondta, kinek mutatta meg a füzetet. Így április 5-én éjszaka negyed egykor a szekuritáté emberei megjelentek a Teológián a házkutatási paranccsal. „Bizonyítékuk” ellene akkor két könyv volt, amit a házkutatás során találtak. Egy finn képeskönyv, melyben finn–orosz háborús képek is voltak, és Németh László Kisebbségben című könyve. Így szovjetellenesség, nacionalista szellem és rendszerellenesség gyanújával vitték börtönbe, ahol öt évet töltött.

Tiltott könyvek terjesztésével vádolták, rendszer elleni izgatással, veszélyes nevelési módszerekkel. 1964. április 15-én engedték ki, amikor külföld látva ezt a nagymértékű letartóztatást országszerte, felháborodott és tiltakozott, aminek hatására elkezdődtek a hazaeresztések. Én mindig azt hittem, a börtön a poklot jelentette Dudu néni számára, de nagyon meglepődtem, amikor elmondta, mit jelentett és jelent számára a börtön. „A börtönben a legfurcsább körülmények között is éreztem, hogy támaszom van, ha magyarságomért ezt kell hordanom, elfogadom, mert Isten akarata volt. A börtön lehetőséget nyújtott számomra abban, hogy hitben megerősödjem, számot vessek életemről, sokféle embert megismerjek, és megértőbb legyek velük, hiszen ők is azok voltak velem szemben. Nem akarom a börtön éveit elfelejteni. Pozitív hatással bírt rám, elfogadtam, mert Isten terve volt.”

Pál Lehel (dicséret) Tamási Áron Gimnázium, Székelyudvarhely 

Az igazán nagy történelmi eseményeket több oldalról meg lehet közelíteni. Vannak, akik állandóan siratják az őseiket és a székelyeket. Igazuk is van, mert a hallottakból és tanultakból, ahogy kitűnik, nem nyertünk meg sok csatát. S tényleg tapasztaljuk: megmaradtunk „kirekesztett nációnak”.

Vannak és voltak olyan íróink, akik megpróbálják egy kicsit elanekdotázni a történelmet, talán éppen az utókor vigasztalására. Egy kis optimizmust önteni ebbe a mindig pesszimista népbe. Jókai például elanekdotizálta a kuruc szabadságharcot, ami komoly történelmi esemény volt, de ezt nem tekintjük visszataszítónak.

Nemhiába mondja a közmondás: Sírva mulat a magyar. Konkrétan az én családomban az anyai nagyapám is a vele született humorának köszönhette, hogy élve jött haza az orosz fogságból, és tudta élni a húsz–harminc év alatti változásokat. Oroszországban az életét mentette meg azzal, hogy „karácsonyfa-díszítőként” mutatkozott be, amikor rákérdeztek a foglalkozására. „Így maradtam négy évig a tiszturak szobalánya” – mondogatta.

Érdre került (kinn élő rokona által) kereskedelmi iskolába, ahol azért nem érezte jól magát, mert nem bírta az uraskodást. Inkább választotta, hogy pásztorsípra ébredjen, mint csergőórára. „Nem tudtam elég nagyot harapni a levegőből, fiam, azt csak itthon lehet, az Őrhegy alatt.”

Aztán jött a rendszerváltás, jöttek az elvtársak. Volt köztük úrból lett elvtárs is. Azt az időt is valahogy át kellett vészelnie, de nemcsak neki, hanem a falunak is, ahol tőle várták titkon: „Lám, aláír-e?” Nincstelenné vált, váltak s ráadásul a leghálátlanabb pozícióba került. Kollektív-elnökké „léptették elő”. Háromheti győzködés, erőszakoskodás után az elvtárs döngette az asztalt:

– Van-e fogalma, ember, milyen ideges vagyok, már a tegnap jelentést kellett volna adjak?!

– Érdekes! – szólt nagyapám s pöndörített egyet a bajszán.

– Mi az úristen érdekes, méghogy érdekes?

– Hogy mi! – oda a földem, lovam, szekerem, tehenem, juhaim – s még maga ideges, adja csak azt a jelentést, hadd találgassák az idegességit.

Egy év múlva kiszállt a pártbizottság ellenőrizni a borozdákat, a Válik dűlőjében bizony nem volt az felszántva:

– Elnök elvtárs, mi ez?

– Borozda.

– Igen?

– Gondoltuk, hátha-hátha…

– Mi az, hogy hátha-hátha? – förmedt rá Kőműves elvtárs.

– Hát, hátha lesz egy nagy eső, s a földet lehúzza a patakba – válaszolta nagyapám.

Csaptak is nagy ribilliót az elvtársak, mert másnap egyenesen a kollektivizálás fő embere jött, hogy ellenőrizze az elnök szabotálását. Összetalálkoztak az udvaron:

– Az elnök bent van-e?

– Nincs.

Beviharzott az elvtárs, s nagyapám hazaérve így szólt nagyanyámhoz:

– A puliszkavizet tedd oda, Irénke, mert ejsze éhes az elvtárs. – Azon nyomban érkezett meg az altiszt, akit nagyapám után küldtek, hogy jöjjön gyorsan, mert megérkezett Forró elvtárs.

– Hát nem magától kérdeztem, az elnök bent van-e? Hm?

– De igen, mondtam, hogy nincs.

– Hogy merészel velem… – így az elvtárs.

– Egy pohárkával?

A vége aztán az lett, hogy az elvtárs harmadnapra keveredett az övéihez, táskájában egy üveg Felesői forrásvízzel. Jött is az üzenet, hogy az elnök azonnal jelenjen meg az udvarhelyi pártbizottság 103-as szobájában, s vigye a vizet mintának. Aztán valahogy esett az elvtársaknak a szilvórium, nagyapám késett egy napot. (...)

Nagyon szerettem nagyapámat hallgatni. Igaz, volt, hogy az egészből szinte semmit nem értettem. De később a családban nagyon sokat hallottam édesanyámtól azokról az időkről. Hisz elmondása szerint egy pár ilyen jó humorérzékkel rendelkező falubéli ember kézben tartotta a falu hangulatát, ők eljártak a mezei munkásokhoz is, s egy-egy viccel elütötték azok zsimbelődését.

Sokszor gondolkodom, vajon miért nem a saját kisgyermekkori emlékeim lepnek meg. Miért van az, hogy inkább a szüleim serdülőkorára emlékszem szívesen, s ha valamit elfelejtek, újra és újra kérdezem. Egyre többet hallom azt is, hogy „Istenem, nem is vagytok igazi gyermekek, még játszani sem tudtok. Bezzeg mi játszottunk, amennyi a bőrünk alá fért, de ezek a mai gyermekek tévét néznek, s ha játszanak, látszik, hogy nincs lelke.” Sokszor érzek valami olyasmit, mintha beleképzelném magam az őseim világába. Mintha ott lennék nagyapám sarkában, amikor kiszökik a kocsmából a cimborái mellől, mert meglátja nagyanyámat az ajtóban. Hazasiet, s bezárja az ajtót belülről. S amikor nagymama zörget, álmosan kérdezi:

– Hát te ilyenkor ugyanbiza hol voltál?

Többet soha nem járt el nagyanyám nagyapámért, főleg, ha a cimboráival ivott. „Hiába kérdeztem: hány pohárral ittál ugyanbiza? – mert a válasz az volt: egyet, Irénke. Még ha százzal ivott is” – mondja nagyanyám.

Vajon a mi unokáink mit kapnak élményül, mivel tesszük majd színessé a képzeletvilágukat? Erre a választ nem tudom. De a nagyapám történeteit soha nem felejtem. Esetleg tudjam elmondani, hogy: Nem is olyan régen történt, hogy…

Tragikusan is felfoghatta volna sorsát, s lehet, hogy vele született humorának köszönhette, hogy boldog és elégedett volt, soha nem elégedetlenkedett, s nem is panaszkodott. Ma is anekdotaként kering, amit mesélt.

Tamási, ha ismerte volna, biztosan róla mintázta volna meg a székely góbét. Sajnos ma már egyre kevesebb az olyan székely bácsi, akire ráismerhetnénk a Tamási írásokban.

Sütő Béla József (dicséret) X.o., Baróti Szabó Dávid Iskolacsoport, Barót (Vargyas)

Dédnagyapám, Sütő Béla elment sok vargyasi falustársával együtt a Balázsfalván tartott népgyűlésre; ki gyalogszerrel, ki szekérrel, özönlött a nép egész Erdélyből. A Maniu Gyula (Iuliu Maniu) által tartott népgyűlésen hangos szóval ismertették az erdélyi magyarság jogait, megígérték, hogy majd…, de a jogokat a mai napig sem adták meg. És elszakították Erdélyt Magyarországtól. Nem volt könnyű abba belenyugodni, hogy egyik napról a másikra Erdély hivatalos nyelve a román, és csak annyi köze van Magyarországhoz, hogy szomszédos állam. Hiába, a nagyhatalmak döntése érvényesült. Amikor az 1920-as évekről kezdtünk beszélni, nagymamám, Sütő Anna (született Rigó Anna) arca egyre komorabbá válik, a szomorúság eluralkodik fölötte. Kérdően tekintek rá, és ő tovább mondja. Elviselhetetlennek tűntek azok az évek. Az iskolában még szüneten sem szabadott magyarul megszólalni. Az embe-rekben általánossá vált a búskomorság, kezdték elveszíteni minden reményüket. (...)

1940. augusztus 30. Ezen a napon készítették utoljára a székelyzsombori lányok a legényeknek a bandériumos zászlót. A legény ahhoz a lányhoz ment el, aki tetszett neki, akinek udvarolt, és megkérte, hogy készítsen neki zászlót. Ezt úgy készítették, hogy a világos színű, piros rózsás mintájú fejkendőket egymáshoz varrták és rúdra tűzték. Nagy tisztességet jelentett ez a lánynak, ha ilyent kértek tőle. Már akkor nem mindenki ismerte az elkészítési módját, de ha nem, megcsináltatta az anyjával vagy nagyanyjával. Napjainkban alig ismerik egypáran. Nagyon különleges alkalomnak kellett lennie, hogy ilyen zászlót készítsenek. Például: papszentelés vagy kultúrotthon-avatás. De most a magyarok bejövetelének ünneplésére készítették el a tizenhét ifjúnak. Mindegyikük székelyruhában, szép lóval volt. Az ünnep előtti napon a székelyzsombori ükapám, Rigó György ellenőrizte a lovasokat, hogy minden rendben van-e, mivel ő volt a falu bírója. Mikor mindegyik lovat szépnek és jó állásúnak találta, mindegyik legényt leszöktette a lováról, és szembenézett vele. Mindnek tökéletesnek kellett lennie. Nem mehetett a magyarokat fogadni kancsi vagy sánta legény. Másnap a tizenhét lovas a magyarok elé ment, köszöntötték őket, s úgy kísérték be a faluba. Amikor beértek, a pap is beszédet mondott, aztán nagymamám szavalt, aki akkor már tizenhárom éves volt. A fogadtatás után bál következett. Nyolcvan éven felüli emberek járták el a „csűrdöngölőt”. Az ükapám, Rigó György nyolcvannégy éves volt, de úgy megcifrázta a táncot, hogy szegény tüdőgyulladást kapott, és nagyon nehezen jött helyre. Azt mondta, ha meghal, se bánja, csak hogy ezt a napot megérhette. (…)

Véget ért a második világháború is. Erdélyt újra Romániához csatolták, ahol a királynak még pár évig volt beleszólása a politikába, de aztán őt is elűzték, és elkezdődött a szocialista rendszer. (...) Kitartásra van szüksége az itt élő embernek, sok kitartásra. Vannak nehéz idők, de túl kell vészelni őket, és a járható utat nem szabad feladni. Nagymamám most mosolyogva gondol vissza tolókocsijából a régi szép időkre. Ő így mondja: „Ha kereszttel áldottál meg, Uram, adj erőt az elviseléséhez!” De szerintem nem szabad ennyire tragikusan felfogni…

Szőgyör Árpád (dicséret) XI.o., Nagy István Művészeti Líceum, Csíkszereda

Bizonyára dédnagyapám nem gondolta, hogy dédunokái az informatika világában fognak élni, de ez is elérkezett, és fontos, hogy hagyományainkat az informatika mellett is meg tudjuk tartani, hiszen őseink a háborúk és viszontagságok között is megőrizték ezeket. Anyai ágon levő dédnagyapámat Sipos Jánosnak hívták. A Csíkszeredától 21 kilométerre lévő Csíkajnádon született 1894-ben. Szülei Sipos János és Bogos Ágnes (kilencvenhat éves korában halt meg). A családban tízen voltak testvérek, csodák csodájára mind megélték a felnőtt kort, dédapám a kilencedik gyermekként jött a világra.

1914-ben, az első világháború kitörésekor dédapám családjából hét személyt soroztak be katonának. Apja a háborúban meghalt, ő maga hatévi orosz fogság után, 1922-ben került haza szülőfalujába. Ezután elveszi dédanyámat, Koncz Máriát, aki a Koncz Bertalan és Mánya Teréz (örmény származású) gyermeke. Koncz Bertalan 1900-as kiadású imakönyvében a következő van lejegyezve: „Nősülésem volt 1896. június hó 8-án, Gyula született 1897. február hó 22-én regg. 1/2’3 óra, Trézsi született 1898. augusztus hó 13-án, Anna született 1900. január hó 7-én regg. 3/4’9 óra, Béla született 1901. június hó 8-án, Marika született 1903. november 4-én, Róza született 1905. október s meghalt 1905. dec. 22-én este, Bertalan született 1906. októb. 16. este 3/4 ’7 órakor és meghalt 1906. dec. 21-én este 1/4 ’9 óra, 2 Róza született 1908. márc. 26. éjjel 1/2 ’3 órakor”. Ükapámat (Koncz Bertalan) Székelykeresztúron temették el az I. világháborúban. (...)

Dédapámat ’38-ban behívták katonának, de nemsokára hazaengedték. Bejöttek a magyarok ’40 augusztusában: „Árpamálé, facipő, kell-e, magyar, szebb jövő?”, „Piros, fehér, zöld, drága magyar föld”, ilyen s ehhez hasonló mondások terjedtek szájról szájra. (…)

A 21. század világában egyre nagyobb teret hódít a züllés, az alkoholizmus és a becstelen életmód. A mai világban minden ötödik házasság válással végződik, pedig őseink egy egész életet le tudtak élni egymással. Ahol pedig nem házasodnak, ott élettársi kapcsolatban élnek, az pedig olyan, hogy „meguntalak – elhagylak”.

A gyermekvállalás! Ez is érdekes témája napjainknak, mivel egyre kevesebben vagyunk székelyek itt, a Hargita lábánál! „Utánunk is mások jönnek” – ez a mondás sajnos kezd valóra válni. Sipos István ükapámnak tíz gyereke volt, mégis mindeniket fel tudta nevelni becsületesen. Most akinek három van, már nagy családnak számít. Persze az is igaz, hogy nem volt ilyen színvonalas az életmód, a gyerekeknek sem volt óriási igényük, és már tizenéves korukban főúri családoknál szolgáltak.

A pénz! Ez is egy figyelemfelkeltő téma a napjainkban. A 21. század emberének eszméjévé vált a pénzhajhászás, külön sportág ez: „ki tud minél több magánjavat felhalmozni”. Őseinknél ez nem létezett, ők a naturálgazdaság emberei voltak. Napjaink embere nem figyel a másikra, mindig csak a magáét nézi, és a pénz mindene. Sajnos megvalósulni látszanak a következő megállapítások, ellentétek:

 

Hagyományos társadalom –  Új társadalom

             Szeresd felebarátodat!–  Szeresd önmagadat!

                         Áldozd fel magad!–  Valósítsd meg önmagad!

           Légy becsületes!–  Légy sikeres!

Homlokod verítékével keresd a kenyered!–  Keresd a könnyű, gyors sikert!

                           Dolgozz!–  Élvezd az életet!

       Élj takarékosan!–  Fogyassz!

       Becsüld meg azt, amid van!–  Szerezz minél többet!

          Telljesítsd kötelességed!– Védd meg jogaidat!

Zsizsmann Erika (dicséret) XII.o., Báthory István Elméleti Líceum, Kolozsvár

Valahol a nagyvilágban, egy tejjel-mézzel folyó ország közepén, kincses városba lép a vándor. Azt mesélik, hogy valamikor régen, mikor még a kő is lágy volt, az aranyból-ezüstből remekelő kézművesek szerezték a városnak ezt a becses jelzőt. Azóta sem kopott le róla. És valóban, messziről lerí róla kincses mivolta, az országúton közeledvén, a vándor már messziről megpillantja a három színben pompázó villanypóznákat. – Ha már a villanypóznák is ilyen ünnepélyes díszben ragyognak, milyenek lehetnek az épületek? – kérdezi a vándor. Hát, ha csak tíz-tizenöt éve nem járt erre (ahol a madár se jár), már észreveheti a hatalmas fejlődést. A régi egyhangúság helyett csupa szín, vidámság minden: villanyoszlop, pad, szemétláda, hát lehet itt szomorkodni?!

Az emberek mégis komoran, maguk elé nézve baktatnak az utcákon. Ezek vagyunk mi: más színeket és más kincseket keresünk.

Elégedetlenség? Legtöbbünknek megvan a betevő falatunk (a villanyszámláról inkább ne ejtsünk szót) és hajlékunk („…a híd alatt, a híd alatt…” – cseng fülünkbe a nóta), és persze van szabad akaratunk, és vannak jogaink. Jogunk az élethez (ugyancsak szép az élet a mi kincses városunkban), jogunk a tanuláshoz (de azért jóból is megárt a sok, egy egyetem a kisebbség számára, az már igazán túlzás), a kultúrához (manapság csak az megy kolozsvári magyar színésznek, aki szeret böjtölni), és jogunk van kinyilvánítani a véleményünket (színek dolgában ezt, úgy látszik, nem igényelte a városrendészet). Tehát minden a legnagyobb rendben van. (...)

Ma már mindenki NATO-ról, társadalmi és gazdasági fejlődésről, az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatáról és békefenntartásról beszél. És e szép és nemes eszmék mellett még mindig van, aki természetesnek veszi, hogy léteznek nemzetiségek közötti konfliktusok, sőt igyekeznek még inkább elmélyíteni azokat, minden jel szerint öncélúan, mindenféle különösebb érdek nélkül! Hogy lehetséges az, hogy ebben a „modern és nyitott” világban feltevődik az anyanyelven való tanulás jogossága, vagy minden szem holmi helységnévtáblák felé fordul? Persze lassanként nem lesz, akinek kétnyelvű táblákat állítani… A lakosság java része minden társadalmi rétegből külföldre távozik jobb megélhetés, illetve kevésbé feszült légkör remé-nyében…

Az életszínvonal… Nagyszüleink, szüleink évekig nézték az üzletben ugyanazt a félméterenként elhelyezett húskonzervet, és örültek a külföldi rokonok karácsonyi kajacsomagjainak (később már velünk együtt). Évekig szorongatták a „bonokat”, és rendületlenül állták a kígyózó sorokat, és tűrték, hogy az üzlet ajtaja az orruk előtt csapódjék be: „Elfogyott a marhahús!” Ezt az állapotot nem heveri ki túl hamar egy gazdaság, egy társadalom. De az alacsony életszínvonal nemcsak a szolgáltatások gyatraságát jelenti, hanem szellemi, kulturális elmaradottságot is. Mivel magyaráznánk másképp ezt a nevetséges viszonyulást: kerülgessen csak a kolozsvári polgárság nap mint nap nacionalista szimbólumokat, így legalább pezsdül a hangulat, és az embert leköpik, ha félreesőbb negyedekben anyanyelvén merészel megszólalni, és iskolájának frissen festett falára ugyancsak válogatott szókincsű üzeneteket pingálnak. Sajnos még mindig ott tartunk, hogy európai uniós zászlócskákat tűzünk az oszlopokra, hátha így feltételek nélkül felvesznek minket is ebbe a szép jövőt ígérő szövetségbe. Ha meghívnak a potenciális NATO-tagországok közé, úgy ujjongunk, mintha már élveznénk is a tagság előnyeit, s kicsődítünk egy rakás gyereket az utcára, hadd lássák, hogy örül a nép… Nem csodálkozhatunk hát, ha egy ilyen fejlettségi szinten álló társadalom nem képes alapvető problémákat megoldani, s nemhogy oldaná, de mélyíti a létező konfliktusokat, hiszen vaksin tapogatózik a világban, nem képes a valót a valótlantól, értékest az értéktelentől megkülönböztetni, mindent elhisz, amit lát és hall.