Április 2003
Ablak a jelenre

Török Noémi

Mit magyaráz a patak?

Elolvasva a pályázati felhívást Dümmert Dezső egyik írása jutott eszembe, amelyben az áll, hogy minden francia ember csak azután lehet igazán francia, miután betöltötte a harmincadik életévét. Ekkor kezdik érezni, hogy gyökereik vannak abban a földben, ahol élnek, és csak ekkor tudatosul bennük, hogy ők franciák, és Franciaországhoz tartoznak. Én most itt nem akarok a franciákról írni, de ez a második világháború előtti megfigyelés szöget ütött a fejembe, és elgondolkodtatott, hisz talán vonatkoztatható ránk, magyarokra is, bár én nem mindenben értek ezzel egyet. Azzal egyetértek például, hogy minél idősebb valaki, annál erősebb az identitástudata, de nem hiszem, hogy a betöltött harminc évhez volna ez kötve, mivel egy fiatalabb embernek is lehet érett gondolkodása, kötődése a szülőföldhöz, és ami még fontos, megfelelő véleménye erről. Tulajdonképpen a vélemény kinyilvánításának lehetősége keltette fel érdeklődésemet a pályázat iránt. Ebben a mai rohanó világban már alig törődünk egymással, mindenkit csak a saját érdeke hajt, nem művelődünk, nem olvasunk, a fiatalságot nem érdekli a múlt, pedig a múlt megbecsülése nélkül a jövőnket is könnyen elveszíthetjük. Éppen ezért szükséges tudnunk, hogy honnan jöttünk, és merre tartunk, mert minél többet tudunk magunkról, annál nehezebben tudnak becsapni vagy elnyomni bennünket.

Miután vége lett az első világháborúnak, a trianoni békeszerződéssel széthullottságunk súlyos lelki sérülést okozott nemzetünk életében. Bizonytalanná váltunk önbecsülésünkben, elhanyagoltuk közös múltunkat, kulturális hagyományaink ápolását. Az átélt nemzeti tragédia következménye megoldatlanul van jelen közéletünkben. Romániához való átkerülésünk nagy hatással volt és van az erdélyi lakosságra. Sokan közülünk nem is tudták feldolgozni a történteket, és ezért tömegesen vándoroltak ki az anyaországba. Az itt maradt lakosság nehezen tudott és most is nehezen tud érvényesülni. Az egyik probléma szerintem az, hogy úgy érezzük, nem tartozunk igazán sehová, hiszen ha elmegyünk Magyarországra, ott azt mondják, hogy románok vagyunk, itt Romániában meg azért nem tolerálnak minket, mert magyarok vagyunk.

Ezért kétféleképpen értelmeztem a következő szövegrészletet:

„…hazámhoz, bajtársaimhoz, hitemhez lojális vagyok. Hogy az én bajtársaim nem az ő bajtársaik, az én hazám nem az ő hazájuk, és hitem nem az ő hitük, arról én nem tehetek.”

Az egyik értékelést Magyarországhoz viszonyítottam, a másikat meg Romániához.

Magyarországhoz viszonyítva én még mindig érzem azt a köteléket, aminek köztünk kellene lennie, de ha ezt ők nem így érzik, és nem így látják – főleg a fiatalabb generáció –, akkor bajtársaim tényleg nem az ő bajtársaik. Ami hazánkat, Erdélyt illeti, nem tehetünk arról, hogy nemzetközi egyezményeknek lettünk az áldozatai, és arról sem tehetünk, hogy ezt az anyaországban elfeledték. Lehet, hogy túl elfogult vagyok, de nehezemre esik elfogadni azt, hogy más, idegen nemzetiségű személy is ugyanolyan bánásmódban részesül az anyaországban, mint mi. Mindezek ellenére azonban úgy érzem, hogy hitem még mindig az ő hitük.

Ha ezt a helyzetértékelést Romániához viszonyítom, akkor a román nemzetiségű emberekkel sem vagyunk bajtársak, mert nem érezzük úgy, hogy valami közünk is lenne egymáshoz, és ez feszültséget okoz köztünk. Hazám akaratunk ellenére az ő hazájuk, bármennyire fáj is ez nekünk. Nem egy a nyelvünk, a kultúránk, a hitünk meg a világszemléletünk, ezáltal ők nem tudnak elfogadni minket, mi pedig nem tudjuk elfogadni őket. Talán ahogy telik az idő, egy kissé jobban toleráljuk majd egymást, de úgy gondolom, hogy ellentétek mindig lesznek köztünk.

A jövőre nézve remélem, helyzetünk javulni fog, és nekünk már nem kell azt a sok szörnyűséges dolgot átélnünk, ami szüleinknek, nagyszüleinknek, dédnagyapáinknak mértéktelenül megadatott. Hihetetlen, mennyire nagy volt az élni akarás bennük, melynek segítségével átvészelték a háborúkat, a kommunizmust, a sok igazságtalanságot, megaláztatást. Ha nem volt is már semmijük, a remény még mindig ott csillogott a szemükben, bár ez a csillogás egyre megtörtebb lett, és még ma is – az egyre közelebbi elmúlás gondolatával kelve és feküdve – elsősorban nem magukért, hanem értünk aggódnak. Nagytatám testvérének, aki nyolcvankét éves, és Jásfalvában él, amikor kérdezzük hogyléte felől, ez a válasza: „Ma már a szó is nehéz. Mindjárt magunkat sem állhatjuk…” Szomorú látni és tudomásul venni azt, hogy ezek az idős emberek pontosan tudják: velük együtt elmúlik az a világ, az a viszonyrendszer, amelyben és amelyért éltek. Jásfalvában már csak 56 lelket lehet megszámlálni, javarészt idős emberek lakják, és Hargita megye térképén rajta sincs a kis falu. Nagyszüleim a világi zűrzavartól kissé távoli, hegyekkel, erdőkkel és virágos rétekkel körülvett parányi településen, Kányádban élnek. A község 17 km-re van Székelyudvarhelytől délnyugatra, jelenleg 328 személy lakja. Nyáron a falu tele van élettel és munkával. Ilyenkor szeretek hátramenni a kertbe és hallgatni, hogy mit magyaráz a patak. Ha kimegyek a mezőre, hallom, ahogy vidáman dúdol a búzatenger, titokzatosan suttog a kukoricás, és mélán susog az erdő.

Sokszor leülök a méhes mellé a kertben, és figyelem ezeket az apró, szorgalmas állatkákat, s felteszem magamnak a kérdést, hogy ezek a bogarak miért dolgozzák halálra magukat, hogy mi a jó nekik ebben. És felmerül még egy kérdés, hogy nagyszüleim miért dolgoznak annyit éjt nappá téve. A válasz egyszerű: értünk.

Amikor beköszönt az ősz, a természet színes ruhában pompázik, megtérül az emberek befektetett munkája, de télen, amikor havazni kezd, minden elcsendesedik. A táj és a lélek hó alá kerül. A hó eltakarja e homloknyi táj sebeit, melyeket a háborúk okoztak, és amelyek a mai napig is látszanak.

Az idősebbek néha hideg estéken felkeresik egymást, kártyáznak, vagy a régi emlékeket elevenítik fel. Egy ilyen összejövetelen hallottam, hogyan menekült meg az első világháborúban egy mészárlásból dédnagyapám, aki a 82-eseknél szolgált.

A 82-eseknek az volt a csatakiáltásuk: „Uram, ne segélj, csak csodálkozzál!” Almásnál volt egy ütközet a románok és magyarok között. A magyarok győztek, és fogságba ejtették a románokat, de könnyelműek voltak, mert a fegyvereket lerakták egy helyre, s mulatozni kezdtek. Nemsokára román erősítés érkezett, kiszabadították a foglyokat, és óriási mészárlás lett belőle (szuronnyal). Dédnagyapám úgy menekült meg, hogy beugrott egy árokba, és futásnak eredt. Nemhiába mondják, hogy szégyen a futás, de hasznos. Egy román katona azonban utána eredt. Mikor utolérte dédapámat, puskát fogtak egymásra, de egyik sem lőtt, majd szép lassan leeresztették a puskákat, aztán az egyik az egyik irányba, a másik a másik irányba távozott. Vajon mi játszódhatott le a fejükben? Talán ráeszméltek, hogy ennek a háborúnak semmi értelme, és egyik sem akarta elvenni a másik életét.

Hihetetlen, hogy a kényszer milyen leleményes ötleteket szül. A második világháborúban, amikor az oroszok bevonultak a faluba, és minden állatot összeszedtek, akkor úgy bújtatták el a teheneket, hogy a fatörzseket kévébe állították, alájuk hajtották a tehenet, vizet tettek melléje, és az egészet betakarták szénával, s így kívülről úgy nézett ki, mint egy közönséges szénaboglya, közben az állatnak volt étele is, vize is. (Azért így utólag belegondolva, érdekes lehetett egy bőgő szénaboglya.) A fiatal lányok öregasszonyoknak álcázták magukat, hogy az oroszok nehogy megerőszakolják őket. Egyébként úgy hallottam az idősebbektől, hogy az oroszok rendkívül mocskosak voltak, buták és fegyelmezetlenek. Nagymamám így mondta: „a tetű szotyogott le a fejükről”, és lelőtték a vekkert, mert nem ismerték, s bombának hitték.

Miután vége lett a második világháborúnak, elkezdődött a kommunizmus, és pártaktivistákat kerestek a faluban. A pártba mindenféle buta, nincstelen parasztokat válogattak, akik se írni, se olvasni nem tudtak. Az egyik ilyen pártember nálunk Bója János volt. Egy alkalommal nagy buzgalommal olvasta az újságot, mikor szólt valaki, hogy miért fordítva olvassa. Ő erre azt válaszolta: „Jaj, azok a haszontalan kölykök megint megfordították!”, s azt hitte, ezzel leplezni tudta, hogy nem tud olvasni. Fennmaradt róla egy vicces mondás, ha valaki beleesik valamibe, ezt mondják: „Beleesett, mint Bója a pártba…”

Nem voltak könnyű idők ezek, mégis az idősebbek inkább a vicces dolgokra emlékeznek.

Például nagymamámnak el kellett mennie szolgálni, mert annyira szegények voltak. Körülbelül tizenhat éves lehetett ekkor, és biztosan sok megaláztatásnak volt kitéve, de ő csak arra emlékszik igazán, hogy véletlenül etetéskor agyoncsapott egy malacot, mikor a teli vályút benyomta az ólba. Persze lehúzták a béréből az árát, de neki nem ez jut eszébe elsősorban.

Ceauºescu idejében is ínséges idők járták, a kimért ételadagokat csak jegyre lehetett vásárolni, így amikor esküvőt rendeztek, nehéz dolguk volt a szülőknek. Úgy próbálták a megfelelő kellékeket beszerezni, hogy többször beálltak a sorba. Persze a végén észrevették a turpisságot, és jól leszidták őket, de ők, ahogy mondták, „felvették a pléhpofát”, és újra beálltak a sorba. Az esküvőn nem volt olyan dínomdánom, mint ma, csak a szűk családi kör volt meghíva egy ebédre, aztán lementek az akkori művelődési házba táncolni. Ide már jöhettek az úgynevezett „szennyesek” is, akik nem voltak hivatalosak az ebédre. Annak ellenére, hogy ilyen szegényen éltek, megpróbálták megőrizni a hagyományokat, és a lehetőséghez képest szerettek volna minél jobb esküvőt rendezni.

A jövő részben rajtunk, fiatalokon múlik. Függ attól, hogyan viszonyulunk egymáshoz, hisz évtizedek óta háttérbe szorult a nemzetnevelés döntő fontosságú feladata, amely nélkül nincs egészséges alkotó közösség. Erősítenünk kell identitástudatunkat. Ha hagyjuk, hogy anyanyelvünk elvesszen, akkor végképp elnyomnak minket, meghalnak hagyományaink, kulturális örökségünk, minden, ami szép s kedves, ami összeköt őseinkkel és össze kell hogy kössön minket is ebben a rohanó világban. S bár nagy a nyomás, nem szabad hagynunk magunkat, küzdenünk kell fennmaradásunkért, hogy a következő nemzedék is részese lehessen annak, aminek mi részesei vagyunk. Kós Károly a Kiáltó Szó című röpiratában a következő szavakat intézte az erdélyi lakossághoz:

„A mi igazságunk a mi erőnk! Az lesz a mienk, amit ki tudunk küzdeni magunknak.

A bátraknak kiáltok hát, a harcolni akaróknak, a kötelességtudóknak, a látni akaróknak, az előre nézőknek: Álljanak előre, ne szégyenkezzenek, ne aludjanak, ne duzzogjanak. Az Élet nem vár, az Élet rohan.”

Meg kell tanulnunk, hogy sérelemre nem sértés a megfelelő válasz.

Török Noémi (II. díj)

X.o., Tamási Áron Gimnázium, Székelyudvarhely