Április 2003
Ablak a jelenre

Gyulai Levente

Ember és könyve

Szilágyi Júlia: Versenymű égő zongorára

Óh ne mondjátok azt, hogy a Könyv ma nem kell,

hogy a Könyvnél több az Élet és az Ember:

mert a Könyv is Élet, és él, mint az ember –

így él: emberben könyv, s a Könyvben az Ember. 

Babits Mihály: Ritmus a könyvről

 

„Az ember különféle szerszámai között kétségkívül a könyv a legbámulatra méltóbb. A többi mind testének a meghosszabbítása. A mikroszkóp, a távcső a látásé, a telefon a hangé, aztán itt van az eke és a kard, ami az emberi kar meghosszabbítása. Ám a könyv az emlékezet és a képzelet meghosszabbítása” – írja Jorge Luis Borges A könyv című esszéjében. De a könyvet nem kell többre becsülni az embernél. Szilágyi Júlia úgy véli, hogy „Aki többre becsüli a könyvet az embernél, az félreérti vagy fel sem fogta a könyvek üzenetét”. (Sokkönyvű világért) Esszékötetében – Versenymű égő zongorára – az irodalom és olvasó, író és olvasó közötti kapcsolatot vizsgálja több szemszögből. A kötet kisebb irodalmi, műveltségi lexikonnak is beillik, aki hamar akarja megismerni a magyar és a világirodalmat, annak e könyv nagyon hasznos lehet.   Akik már jártasak a literatúrában, új elmélkedésekkel találkozhatnak a kultúránkat meghatározó irodalmi művekről.

A könyv első esszéjében a szerző a várásról és a kivárásról beszél Babits Jónás könyvének kapcsán. A várás és kivárás élettartalom és cél, de a végességet is magában foglalja, és tagolni tudja az időt pozitív és negatív történések állomásaival. A figyelmeztetésként hangzó írás arra int, hogy amit olvasunk, egyfajta állomás. Ezen íráshoz (le-galábbis az olvasás gondolata révén) szorosan kapcsolódik a Sokkönyvű világért című esszé, amelyben Szilágyi Júlia kifejti, hogy „ha egy szigeten egyedül lennénk, melyik három könyvet vinnénk magunkkal”, „jóhiszemű kamasz sznobságunk kérdése”, amire nem lehet megadni a mindenkor érvényes választ, mert életünk minden szakaszában más három könyvre van szükségünk, tehát az irodalom mindig szerves része létünknek.

Az olvasó feladata az értelmezés, amely a szerző szerint élményt és azonosulást tételez. Kívülállóként igyekszünk a mű belső világát feltárni. Az irodalom, a vers sohasem megfejthető, hiszen „mint kommunikáció talányos üzenet”, a „teremtés és a befogadás találkozását rögzíti”, de nem végérvényesen. A költőkről szólva Szilágyi Júlia kifejti: vannak olyanok, akik sohasem kezdők. Ilyen például Szilágyi Domokos, aki „Sohasem volt kezdő. Mindig költő volt.” A költőknél fejlődésről beszélni fölösleges, Szilágyi Domokos sem fejlődött, hanem épült. „Szilágyi Domokos úgy vette birtokába azt, ami van, hogy tudta, olyasmit hozhat ki belőle, ami még nem volt.” Balla Zsófiáról elmondja, hogy versstratégiája bátran él a kiszámíthatatlanban rejlő izgalom erejével.

A költő után a vers kerül fókuszpontba Palotás Dezső kapcsán. „És mi a költészet, ha nem a verset olvasó ember bizonyosságainak átalakítása kérdésekké, kételyekké, a véglegesség felfüggesztése, az egyetlen emberhez méltó lelkiállapot, a nyugtalanság beiktatása örök jogaiba, a nyugtalanság kiterjesztése a lezárt folyamatokra: a közlő és a befogadó közötti egyirányú közlekedés megszüntetése.” (Vers – ünnep nélkül) A nyugtalanság forrása lehet az elégedetlenség is. Ez jellemzi Juhász Gyula költészetét, ő ugyanis „nagyon bízott a jövőben, mert nagyon elégedetlen volt a jelennel. Szigorú bírája volt korának, amely nem tudta megvesztegetni.” (A költő, aki vidéki tanár volt) Anna Ahmatova költészete pedig a hallgatás és a hirtelen berobbanás között kering: néha tíz vagy akár több évig nem jelenik meg verse, s aztán egyszer csak felbukkan műveivel. Ez a fajta stílus igen hatásos, ha arra gondolunk, hogy első verseskötetét, az Estét tizenháromszor is kiadták. Ezek után a szerző a költő és mű közötti konfrontációt taglalja. A költő a vershez képest alárendelt, mert az „többet tud” nála. „A költőnek egyetlen nyelve van. A versnek rengeteg. Ezért tud többet a vers a költőnél.” (A költő válaszol)

A szöveg–szerző–olvasó reláció érhető tetten az Emberarcú szöveg című írásban. Szilágyi Júlia a szöveget lakatlan házhoz hasonlítja. „Kiköltözött belőle, aki építette, mert újabb házat tervez. Távozása előtt gondosan ellenőrizte, helyiségről helyiségre haladva, eloltott-e minden lámpát, becsukta-e az ablakokat. De a kulcsot a zárban hagyta, nem feledékenységből: bizonyos, hogy valaki arra jár s beköltözik.”  

Nálunk a „házépítés”, az irodalom ott veszi kezdetét, ahol „másutt, más történeti éghajlatok alatt végződni szokott: az állásfoglalásnál”, tehát: „Nálunk az irodalomtól sosem az irodalmat várták, hanem a megváltást azonnal vagy a bódulatot addig is.” A kritikus úgy tartozik a fentiekben említett kapcsolathoz, hogy azt megpróbálja objektíven szemlélni. Helyzete felelősségteli, és mert felelős lény, „a kritikust idővel gyötörni kezdi determinált felelősségének tudata: szabad s mégsem egészen szabad akaratáé, hogy mit s mennyire ítéljen jónak s rossznak, s miért szépnek”. (A kritikus közérzete)

A descartes-i gondolattól („Gondolkodom, tehát vagyok”) Gyímesi Éva (teremtő fájdalom) metaforáján keresztül az „irodalmi út” a „Minden, ami él, fáj. A fájni tudás a létezés bizonyítéka, válasz” kifejezésig jutunk el Szilágyi Júlia révén, aki Camus életéről és műveiről reflektálva azt hangoztatja, hogy a szegénység nem sors, csak helyzet; betegség nem lehet akadálya a zsenialitás megnyilvánulásának. Szilágyi Júlia két részre tagolja az írók körét: a) olyan írók, akik „önmagukért perelnek a világgal” és b) vannak írók, „akik önmagukkal perelnek a világért”. Camus a második csoportba tartozik. Camus számára „írónak lenni nem kiváltságot jelentett”, ő „privilegizált eszköznek tekintette az irodalmat arra, hogy kifejezzen egy nem átmeneti és nem elszigetelt életérzést”, az „etikum nemzedékének” képviselője.

Az irodalom és a filozófia rokonok egymással, és ha Diderot szavainak – „Minden filozófia kezdete a hitetlenség” – hiszünk, akkor az irodalmat is egyfajta kételkedés szüli. A szabadság kérdése is gyakran felmerül e két világ elemei között. Tolsztoj Naplójában a szabadság meghatározása a lehető legegyszerűbb: „A szabadság az, ha nem kényszerülünk rosszat tenni.” De a magány fogalma sem áll távol tőlük. Ugyancsak Tolsztoj írja: „Az ember magányra van teremtve, nem gyakorlati, hanem erkölcsi értelemben.”

Az újfent említett hármas kapcsolat egyik alappillére az olvasó. A legjobb utasítás az olvasó embernek az lehet, amit Leslie Stephen mondott lányának, a későbbi Virginia Woolfnak. A kijelentés nyugodtan állhat minden könyvtár belépője fölött és minden könyv első oldalán. „Azt olvasd, ami tetszik, és csak azért, mert tetszik, sose állítsd, hogy csodálod, amit nem csodálsz.”

A kötet minden írása más hangon, a saját hangján szólal meg, arra téve kísérletet, hogy madártávlatból alapos képet adjon az irodalom és ember, olvasó szükségszerű kapcsolatáról, arról a világról, amely valamiképpen nevel, és ami nélkülünk nem él.