Április 2003
Ablak a jelenre

Lukács Lajos; Kolumbán Katalin; Veress Ilka; Forró Hunor; Nagy Szabolcs; Nagy-Imecs Péter; Carole Antónia; Jakocs József; Babos Csengele; Lőrincz Levente írásai

Lukács Lajos X.o., Traian Elméleti Líceum, Déva (Vajdahunyad)

Vajdahunyad, szülővárosom és állandó lakhelyem, mondhatni nagyon beteg város. Beteg, mert sok a munkanélküli, s ha megnézzük, hogy ki/mi beteg körülöttünk, észrevesszük, másnak is van belőle. Sajnos a főorvos egyhamar nem segít. Vajdahunyad lakosságának nagy része a helyi vasgyárban dolgozott, ahonnan folyamatosan elbocsátották őket. Ma a vasgyárban nyolcezer ember dolgozik, bizonytalan, hogy meddig.

Helyesnek tartom a kombinát bezárását, mert nincs jövője, lejárt az idő, amikor veszteséggel dolgozó vállalatok működnek, nem megfelelve semmilyenfajta környezetvédelmi előírásnak. Az a gond, hogy azon embereknek, akik a gyárból távoztak, nem teremtettek (létesítettek) új munkahelyeket. (...)

Lehet munkanélküliség, szegénység az egész megyében, én mégsem ezt féltem igazán, mert a jelenlegi gazdasági helyzet tíz éven belül biztos pozitívan megoldódik. Hogy tíz év múlva lesz-e IKE (Ifjúsági Keresztyén Egyesület), Diákszövetség, illetve MADISZ Vajdahunyadon, vagy egyáltalán majd beszélhetünk-e magyar tagozattal működő középiskoláról? Bizonytalan. Ebben sem az EU, sem USA nem tud segíteni, ezért mi vagyunk a felelősek, mert azt a jobb életet nem itthon, Erdélyben keressük, hanem minél nyugatabbra.

Nem könnyű, de bízom abban, hogy tíz év múlva Vajdahunyad egy fellendült város lesz, kellőképpen kihasználva természeti szépégét és kulturális adottságait (gondolok elsősorban a Corvin-kastélyra, mely igazi turistacsalogató lehetne), a helyi magyarság, ifjúság léte viszont kérdéses marad.

Kolumbán Katalin Mikes Kelemen Líceum, Sepsiszentgyörgy (Barót)

Haza, bajtárs, hit… E három fogalom teljes önkívületbe képes kergetni. Évtizedek, évezredek óta példák és példák százai sorakoznak a föld mélyén talált régészeti eszközök falain, a fáraók nyugalmát őrző piramisokba vésve, vagy éppen a mindent felfaló lángokból megmentett krónikák időrótta lapjain. Ezzel mindnyájan így vagyunk! Ha bajtársainkról van szó, nem remeg meg egész testünk, lelkünk; nem dobog másként a szívünk, mint mikor nesztelen álomból riadunk fel, s nem tudjuk megmagyarázni, hogy miért: miért volt az?! (...)

És mégis: sok ember létezik a Földön, aki kárörvendően felnevet, ha a haza, hit és bajtárs szó beszennyeződve jelenik meg valamely botrányos cikk címében, aki nem érezte szívében e szavak nemes megmozdulását, aki nem látta nagy emberek arcát, valahányszor kimondották e szavakat. Hányan vannak, akiknek e szavak hallatán is éppoly rendszertelenül „kotyog” a szíve, mint bármely köznapi szó kimondásakor, akiknek nem hagyott lelkében nyomot azon hősök beszéde, akik képesek voltak életüket áldozni, csak hogy szentül megvédjék e szavak elérhetetlenül fennkölt magasztosságát.

Veress Ilka Salamon Ernő Elméleti Líceum, Gyergyószentmiklós

Én a ’89-es fordulatból is csak annyira emlékszem, hogy fegyveres bácsikat mutattak, a szüleim pedig gyorsan kikapcsolták, hogy ne lássam. De a szilánkok eljutottak hozzám, a gyermekkoromhoz tartoznak. Sosem ettem, de szinte tudom, milyen íze van a házikenyérnek, amit dédnagyanyám dagasztott, ismerem az erdőket, megkülönböztetem a nővérek altját az édesanyjuk szopránjától.

Én csak annyit tudok, hogy kiskoromban édesanyám soha nem volt otthon, amikor megébredtem, mert hajnali hat órától sorban állt a tejért, amit én mohón öntöttem magamba. Emlékszem a kenyérbonra, amely egy jelentéktelen kis papírnak tűnt zöld hálóval, benne számokkal – valójában pedig drága, szent kenyér volt.

De nem a mindennapi! Amiért imádkoztunk, az az ősrégi házikenyér volt, ropogós, ruganyos, savanykás ízű, amelyet egy század asszonygenerációinak a keze kelesztett és a kíváncsiságtól csillogó gyerektekintetek előtt sült mennyei mannává.

Forró Hunor XI.o., Nagy István Művészeti Líceum, Csíkszereda

Erdély volt már osztrák, magyar és román „elnyomás” alatt is, de akkor volt igazi kincs, mikor a török által megszállt és háromba szakított Magyarország harmadik országa lehetett. Egyre jobban belemélyedek a témába, érdekel. Háromnyelvűség, román, magyar és német, állami nyelv is ez a három, iskolában is mindenki ezt tanulja. Pénznem, a jó öreg Corona, amit már mindenki elfelejtett a sorskivetett idők óta, hátoldalán a hét vár egyikeivel (Kolozsvár, Nagyvárad, Segesvár, Temesvár, Gyulafehérvár, Déva, Vajdahunyad). Zászló pedig piros-fehér, középen Erdély címerével, jelképe a vérnek és a békének.

Talán furcsa, hogy valaki elalvás előtt éppen erre gondol, de nekem ez marad az én titkos álmom… (...)

Én nem fogok itt megmaradni.

Sokan vannak, akik azért maradnak, mert itt szép a környezet, az emberek kedvesek, és végül is itt kell dolgozni és élni, ha már ideszülettünk… Én nem! Tudom, nincs ami visszatartson, csupán családom, barátaim, szülőhelyem, mindenem… Itt is, mint mindenhol, kisebbségben vagyok, itthon magyar, a magyaroknál román, a németeknél pedig büdös oláh és így tovább…

Minden nap ez folyik a csapból is, hogy „szülőföldön való megmaradás”, ezt nyomja az (állítólagos) érdekképviseleti pártunk is, ahol mindenki degeszre tömte már magát! Nem várok többet az élettől, csupán egy családot, amilyen volt szüleimnek, nagyszüleimnek. Harcolni is kész vagyok ezért, de nem minden nap! Na most mondhatják, hogy elég nagy dög vagyok, hogy még küzdeni sem vagyok képes, de mégis, mivel érdemelte ki az a német avagy amerikai fiatal, hogy jövője gondtalanul biztosítva van, és én mivel nem érdemeltem ki ugyanezt?

Tíz év múlva 27 éves leszek. Vágyom arra, hogy elvégezzek egy iskolát, egyetemet és hogy barátaim legyenek. Azt szeretném, ha visszatérhetnék szülőföldemre, szüleimhez, nagyszüleimhez. Vágyom az anyagi jólétet, emberek közti békét, barátságot. Nem akarok alkoholista szülőket, embereket látni, öngyilkosságról hallani, de akarom, hogy mindenki jól éljen, és nem csak anyagilag.

Nagy Szabolcs Baróti Szabó Dávid Iskolacsoport, Barót

Napjainkban szülővárosom, Barót, mint ismeretes, hátrányos helyzetű régiónak, területnek van nyilvánítva. (...) Megélhetési szempontból kevesen mondhatják magukat gazdagoknak. Kevés nagy forgalmú vállalat veti meg itt a lábát. Annál inkább megtalálhatjuk itt a magántőkéjű kis- és középvállalkozókat. Ezek a vállalatok segíthetik a fellendülést, de egyedül nem képesek rá. Szükséges egy komoly befektető, egy iparág létrehozása, ami munkahelyet biztosítana a városlakóknak, és ami hosszú távon is működne. Barótot mindig úgy emlegetik, mint egy bányavárost, a polgárok legnagyobb része a bányában dolgozott. Csakhogy napjainkban a bányavállalat a csőd szélén áll, tömegszámra bocsájtanak el embereket. (...)

A városban szerte vannak bárok, kocsmák. Internet-hozzáférhetőség egy helyen van, és az is borsos áron. Elnézhetjük a többi városokat, ahol a polgárok olcsóbban, ha netalántán nem ingyen férnek hozzá a világhálóhoz, és csak csodálkozunk, hogy megy olyan jól nekik.

Ha a város vezetősége megtesz mindent annak érdekében, hogy törvényes keretek között kedvezőbb feltételeket biztosítson azoknak a kis- és középvállalkozásoknak, akik itt szeretnének dolgozni, valamint azoknak a nagyobb befektetőknek, akik itt szeretnének gyárakat létrehozni, akkor jó esélyét látom annak, hogy tíz év múlva Barót végre egy közepesen fejlődő város lesz, ahol az emberek vidáman élnek, és nem hagynák itt soha. Az új technológiai ágak fejlesztése kell a fő célja legyen a városnak. Új munkahelyek születhetnek, az életszínvonal emelkedhetne, az új 21. századi iskola felépülhetne, sőt talán még különböző szórakozóhelyek is létrejöhetnek, ahol mindenki megtalálhatja a maga érdeklődésének megfelelő szórakozási, kikapcsolódási tevékenységeket.

Nagy-Imecs Péter IX.o., Tamási Áron Gimnázium, Székelyudvarhely

Tíz év múlva szerintem már mi is EU és NATO tagok leszünk, az életkörülmények is remélhetőleg javulni fognak. Remélem, hogy tíz év múlva az erdélyi magyarok helyzete is sokkal jobb lesz. Emiatt mindent el kell követnünk, hogy tanulással, olvasással hatalmas tudásra tegyünk szert. És lehetőleg itt maradjunk. Ezért jó, hogy létrejött az Erdélyi Magyar Tudományegyetem, ahol anyanyelvünkön tanulhatunk. Vagy ha el is megyünk külföldre tanulni, mert olyan szak, amit szeretnénk, itt még nincs, egyetem végeztével térjünk haza és itt gyümölcsöztessük tudásunkat és ha kell, akkor gyökeres változtatásokat is vigyünk végbe, hogy székely hagyományaink megőrzése mellett, infrastruktúra, turizmus, gazdaság fejlesztésével régiónk is méltó helyet foglaljon el országunk más tájaihoz viszonyítva.

De az itteni élethez természetesen azért a románok is hozzátartoznak, hiszen bizonyos szinten szimbiózisban élünk velük. Nálunk, a szinte teljesen magyar Székelyföldön nem nagyon érződik a románok hatása, de teljesen másképp van a helyzet mondjuk a régi „voltmagyar” Kolozsváron, ahol sajnos jelenleg több román nemzetiségű polgár él, mint magyar. (...)

Itt Erdély szívében ezen a magyar vidéken persze elég nehezen tudjuk elsajátítani a románt, részben azért, mert az iskolán kívül, a hétköznapokban szinte soha nem beszéljük. De aztán csak ránk ragad valami az első nyolc osztályban, és rájövünk, hogy érdemes volt megtanulni, mert úgy tartják, és ez igaz is, hogy egy ember minél több nyelvet tud, annál különb ember. Na hát mi most, IX osztályban tanulunk angol nyelvet, német nyelvet, latint, természetesen románt, és az anyanyelvünket, a magyart.

Carole Antónia Márton Áron Gimnázium, Csíkszereda

Kinyitom az ablakom, de a jelen képei mögött ott a múlt is. Melyik múlt? Melyről kisgyerekként annyi mesét hallhattam Mamától. Szépeket és szomorúakat. Hadd idézzem az egyik megrendítő, máig bennem élő, soha nem feledhetőt. (...)

1944 augusztusa. Menekülőkkel volt tele az út. (...) Egyik ilyen izgalmas pillanatban, ott, az árok fenekén, Mama úgy érezte, hogy alig néhány méterrel fölötte röpül egy gép. Riadtan fordította fejét az ég felé. Valóban így volt: a pilóta és társa géppuskázták az utat. De a pilóta szeme véletlenül odatévedt a gyermek rémületében tágra nyitott szemére. Találkozott a tekintetük. Szemüvege mögött megvillant a szeme, és azonnal függőleges irányban emelte magasba a gépet, és utána a többi…

Jakocs JózsefXI.o., Marin Preda Líceum, Székelyudvarhely

1991 júniusában egy reggel megjelent nálunk egy néptanácsi küldött, egy végrehajtó és két rendőr. Kijelentették, hogy azonnal költözzünk ki tíz perc alatt, mert határozat van rá. Hiába tiltakoztunk, megfogták a bútorokat a két szoba konyhánkból és lehajigálták az útra. Egy részét, amit tudtunk, levittük a lépcsőn. A ruháink egy részét, holminkat a konténerbe hajigálták. (...)

Én, Jakocs József, most XI. gimnáziumi osztályba járok. Szeretek tanulni, érdekel az irodalom, az alkalmazott technika és biológia. Nem vetem szemükre, amit tettek velünk, sokszor kivetkőzhettünk volna mi is emberi mivoltunkból. Kiírhattuk volna egy transzparensre: „Jogainkat követeljük. Egy értelmiségi, állatorvos családjával éhezik, kérjük a kormány támogatását.” Természetesen állandóan kilincseltek a szüleim minden hivatalos, illetékes helyen, de semmit nem értek el. Úgy látszik, ezt el kell viselnünk Krisztusért. (...)

A különböző vallási, nemzeti hovatartozásokat természetesen tisztelni kell. Nem ok a lenézésre, a háttérbe szorításra, mindenkinek vallási és meggyőződésbeli szabadsága van. Isten ezt, természetes keresztény hitünket adta, és a teremtés koronájává tette az Embert.

Babos Csengele X.o., Bod Péter Tanítóképző, Kézdivásárhely

„Nem szabad itt elvesztegetned az időd, rajta, vedd nyakadba a világot, bárhol jobb dolgod lesz, mint idehaza.” – mondják, hirdetik a beváltatlan álmú emberek. Érdemes-e hát itthon maradni? Íme néhány kilátás és ‘átlátás’, amely körülvesz egy erdélyi magyar fiatalt, így engem is:

Ha a tömbmagyarság tagjai közé tartozik, meglehetősen ‘szerencsésnek’ mondhatja magát – legalábbis a szórványhoz képest –, hiszen magyar nyelvű óvodába, iskolába járhatott ill. járhat, pajtásai, barátai többnyire, vagy mind magyarok. Ha pedig sikeresen átvészeli az érettségin a román nyelv- és irodalom vizsgát, jelentkezhet magyar főiskolára ill. egyetemre. (…) Ha élelmes és életrevaló, kihasználja azt az egynéhány lehetőséget, amely segítségével ‘világlátott’, külföldi tanulmányi hónapokat, Amerikában pénzkereső nyara(ka)t eltöltött fiatallá válhat. Néhány év múlva családot alapít, és folytatja szülei, ismerősei foglalkozását, de – megint –, ha ügyes, többre is viheti.

Lőrincz Levente Gyulafehérvár (Köszvényes)

Az én kis falum, ami tulajdonképpen csupáncsak ötszáz személyt számlál, próbálkozik újszerűen gondolkodni. A jelenlegi helyzet valamivel jobb, mint nyolc-tíz évvel ezelőtt, és bízom abban, hogy tíz év múlva sikerül behoznia lemaradását a többi falvakhoz, esetleg a nyugati országok falvaihoz képest. A népesség 1962-től kezdett igazán elindulni. A fő megélhetési forrást sokan a mezőgazdaságban látták, és bár kellő mezőgazdasági gépek nélkül, próbáltak megélni. A falu növekedését a cigányok teszik ki nagyrészt, ami lassacskán eléri a falu háromnegyed részét. Kellő nevelés, oktatás és lelkiélet hiányában élnek napról napra. Mégis a falu egyévi gyarapodásának 50 százalékát ők teszik ki. Léteznek olyan (magyar) családok is, ahol a gyerekek száma eléri a kettőt, hármat, sőt a négyet is, de ez évről évre egyre kevesebb. A megélhetés gondja, a könnyebb élet reménye – szerintem ez az, ami befolyásolja a családokat, amikor azt döntik el, hogy hány gyereket vállalnak. (...)

Talán legelőször az utakat kellene rendbe hozni, hogy könnyebb és kényelmesebb legyen a közlekedés. Ha már „járhatóak” a főutak, akkor a mellékutakat, utcákat is rendbe kellene hozni (vagy legalább javítani rajta). Ki kellene alakítani a főutak mellett a gyalogosok, kerékpárosok számára egy olyan sávot, melyen biztonságosan közlekedhetnek. Ez után következhetne a falu kanalizálása. Nemcsak hogy egészségügyileg és esztétikailag követelt (vagy legalább kért) lenne, hanem a falu kinézetét és külalakját is szebbé tenné.