Március 2003
Hiedelmek kora

Visky András

Nyelv és Isten-élmény

Nemes Nagy Ágnes és a protestáns retorikai hagyomány

„Mint a szép hí­ves pa­tak­ra, / A szar­vas kí­ván­ko­zik, / Lel­kem úgy óhajt Uram­ra, / És hoz­zá fo­hász­ko­dik...”: ta­lán nem a leg­meg­fe­le­lőbb pil­la­nat ré­gi-új da­lok és ver­sek el­hang­zá­sa után azt a csak lát­szó­lag meg­hök­ken­tő, sok­kal in­kább ra­di­ká­lis kér­dést fel­ten­ni: va­jon egy­ál­ta­lán le­het­sé­ges-e az iro­da­lom vagy, tá­gabb ér­te­lem­ben, a mű­al­ko­tás? Kér­dé­sünk, mond­hat­nánk, igen­csak is­me­rő­sen hang­zik, hi­szen te­te­mes iro­dal­ma van, az „el­tű­nés esz­té­ti­ká­ja” avagy a „mű­vé­szet utá­ni mű­vé­szet”, a „ki­me­rü­lés” te­o­re­ti­ku­sai sok­fé­le­kép­pen meg­fo­gal­maz­ták ugyan­ezt a kér­dést, és fi­gye­lem­re mél­tó vá­la­szok­kal kí­sér­le­tez­tek. A kér­dés még­sem új ke­le­tű, sőt mi több, igen gaz­dag ha­gyo­mány­ra te­kint vissza, amennyi­ben az iro­da­lom lé­tét elő­sze­re­tet­tel ma­ga az iro­da­lom kér­dő­je­le­zi meg foly­vást, a mű­vé­sze­tét a mű­vé­szet, a szó ér­vé­nyes­sé­gi kö­rét a szó ha­tá­rol­ja be, az ugyan­is az ol­va­só po­zí­ci­ó­já­ból múl­ha­tat­la­nul ér­vé­nyes kér­dés­nek lát­szik, hogy va­jon a vers  ma­rad­junk a to­váb­bi­ak­ban a ben­nün­ket is kö­zel­ről ér­dek­lő  mű­faj­nál – föl­fe­di-e előt­tünk vagy ép­pen el­len­ke­ző­leg – el­ta­kar­ja a te­rem­tést. Va­jon nem tu­laj­do­ní­tunk-e tú­lon­túl nagy je­len­tő­sé­get a vi­lág és ön­ma­gunk esz­té­ti­kai úton va­ló meg­is­me­ré­sé­nek az is­te­ni ki­nyi­lat­koz­ta­tás ré­vén tör­té­nő  ke­gyel­mi  meg­is­me­rés­hez ké­pest? Ha az esz­té­ti­ka  ere­den­dő ér­tel­me sze­rint  ér­zé­ke­lés, ak­kor va­ló­ban Is­ten­nel ta­lál­ko­zunk-e ol­vas­má­nya­ink fo­lya­mán ak­kor, ami­kor Is­ten­ről ol­va­sunk, ami­kor ró­la tesz em­lí­tést ver­sé­ben a köl­tő? Tré­fá­san fo­gal­maz­va: va­jon nem a rím ked­vé­ért sze­re­pel-e Is­ten a vers­ben?

Nem tart­ha­tom sem­mi­kép­pen sem vé­let­len­nek, hogy a Szent­írás egyik leg­szél­ső­sé­ge­seb­ben ke­se­rű írás­mű­ve (amely a Te­rem­tő  és a te­remt­mény kö­zöt­ti tá­vol­sá­got a leg­hosszabb­nak – értsd: be­jár­ha­tat­lan­nak, át­hi­dal­ha­tat­lan­nak  ér­zé­ke­li és en­nek meg­fe­le­lő­en ír­ja le) ma­gá­ról az írás­ról is szót ejt, azt ol­vas­suk ben­ne, hogy „a sok köny­vek írá­sá­nak nincs vé­ge, és a sok ta­nu­lás fá­radt­sá­gá­ra van a test­nek” (Préd 12, 14). Igen, igen – kap­juk fel a fe­jün­ket –, mi­re va­ló sza­po­rí­ta­ni a hi­á­ba­va­ló­ság­ok rend­jét, ha, ami­ként a pro­tes­táns ha­gyo­mány a sola scriptura apo­lo­ge­ti­kus ki­je­len­té­sé­ben hang­sú­lyoz­za, Is­ten ma­gát tö­ké­le­te­sen ki­je­len­tet­te a Szent­írás­ban? A Pré­di­ká­tor köny­vé­nek a szer­ző­je azon­ban éles hu­mor­ral ép­pen azt a ma­ga­tar­tást raj­zol­ja meg és lep­le­zi le, amely le­het­sé­ges­nek lát­ja Is­tent esz­té­ti­kai kon­zer­vek­ben  vagy tö­ké­le­tes és vég­le­ges nyel­vi pre­pa­rá­tu­mok­ban át­örö­kí­te­ni egyik nem­ze­dék­ről a má­sik­ra, egyik sze­mély­től a má­si­kig. A köny­vek hi­á­ba­va­ló­ság­ára vo­nat­ko­zó ki­nyi­lat­koz­ta­tás a könyv leg­vé­gén hang­zik el, a szer­ző meg­ír­ja a köny­vet, majd pe­dig mint­ha könnyed iró­ni­á­val meg is kér­dő­je­lez­né lé­tét. Mi­ért is? Ta­lán mert az, akit kö­ze­lí­tünk, az, aki­hez kö­ze­le­dünk, vég­te­le­nül na­gyobb an­nál, ami­vel kö­ze­lí­tünk hoz­zá, mér­he­tet­le­nül na­gyobb a szó­nál, amely­nek a se­gít­sé­gé­vel ró­la szó­lunk. És mi­re meg­pil­lan­ta­nánk, már nincs is ott, el­tű­nik sze­münk elől, és mind­az, amit föl­épí­tet­tünk, hogy lát­has­suk őt, vagy hogy hall­has­suk a han­got, a vers vissz­hang­zó épü­le­te te­hát, amely­ben az idő  a nyel­vi em­lé­ke­zet ré­vén, az Is­ten fe­lé kö­ze­lí­tő lé­pé­sek rit­mi­ká­ját idéz­ve  ké­pes ma­gá­ba sű­rí­te­ni múl­tat és el­jö­ven­dőt, ami­ből a je­len időnk ti­tok­za­tos mó­don össze van gyúr­va.

„Én Is­te­nem, te szép, hí­ves pa­tak, / Ho­vá fu­tot­tál, szök­del­tél elő­lem? / Hol csil­la­pít­sam buz­gó szom­ja­mat?” – kér­de­zi Ne­mes Nagy Ág­nes a szá­zad má­so­dik fe­lé­nek min­den bi­zonnyal egyik leg­fon­to­sabb – pro­tes­táns? re­for­má­tus? – ver­sé­ben, az em­be­ri lét, éle­tünk, a sze­mé­lye­sen lé­te­zés két­ség­kí­vül leg­sú­lyo­sabb ter­hét ta­pasz­tal­va meg ma­ga is. Hol van Is­ten? Mi­ért rej­tő­zik el elő­lünk, ha meg akar­ja is­mer­tet­ni ma­gát ve­lünk? Mi­re va­ló ez az egy­ol­da­lú, az em­bert oly­annyi­ra ki­szol­gál­ta­tó me­ta­fi­zi­kai bú­jócs­ka? „Zeg­zu­gos cser­mely! Ép­pen ott apadsz, / Ahol a szomj leg­per­zse­lőbb a hő­ben, / S ide­gen-lé­gi­ó­nyi kín fa­kaszt / Új kínt csu­pán, de nem for­rást a kő­ben.” Hi­tet­len vers, in­téz­het­nénk el könnye­dén, Szenci Mol­nár Al­bert igéi a 42. zsol­tár­ban nem ép­pen ezt az ál­la­po­tot ír­ják le, ám a vers kér­dés­fel­te­vés­ét csak bo­nyo­lít­ja az a kö­rül­mény, hogy a köl­tő nem csu­pán Is­tent fag­gat­ja, ha­nem Is­ten meg­szó­lí­tá­sá­nak a szá­munk­ra al­kal­ma­sint tú­lon­túl ott­ho­nos re­to­ri­kai ha­gyo­má­nya­it is. Mi­re gon­do­lok? Ar­ra, hogy Ne­mes Nagy Ág­nes egy szent­sé­ge­sen szent ima­for­du­lat­tal él, a pro­tes­táns ha­gyo­mány kris­tály­tisz­ta szó­hasz­ná­la­tá­hoz fo­lya­mo­dik, sa­ját hang­já­vá ala­kít egy meg­szen­telt for­mát, és sa­ját hang­ját a meg­szen­telt for­má­hoz ala­kít­ja, mint­egy a biz­tos út­ra lép azért, hogy szó­ba áll­has­son Is­ten­nel, aki­vel elo­dáz­ha­tat­la­nul fon­tos megbe­szél­ni va­lói van­nak. Ki­ált­va1 cí­mű ver­sé­ben még nyíl­tab­ban ve­ti fel sa­ját pro­tes­táns örök­sé­ge „ki­me­rü­lé­sé­nek” drá­má­ját: „Ne hagyd el sok pa­pod hi­tet­len uno­ká­ját, / Ne hagyd el nyo­mo­rult fe­jem!” Sen­ki em­ber­fia nem szó­lít­hat­ja meg Is­tent köz­vet­le­nül, köz­tem és Is­ten kö­zött ott van a meg­örö­költ nyelv, a ta­nult és köz­ve­tí­tett, ki­pró­bált és át­adott je­len­tés. A kéz­nél le­vő nyel­vi esz­kö­zök, a be­já­ra­tott re­to­ri­kai alak­za­tok pe­dig gya­kor­ta hasz­nál­ha­tat­la­nok­nak bi­zo­nyul­nak, a „sok pap” ős és a „hi­tet­len uno­ka” kö­zöt­ti tá­vol­ság át­hi­da­lá­sá­ra vagy leg­alább­is fel­mu­ta­tá­sá­ra, ben­ső­sé­ges meg­élé­sé­re ép­pen a re­to­ri­kai ha­gyo­mány, az ön­ma­guk­ba zárt, le­rög­zí­tett je­len­té­sek, a moz­du­lat és a hang­hor­do­zás bi­zo­nyul­nak elég­te­len­nek, sőt aka­dály­nak. Apák te­kin­te­nek ér­tet­len­ked­ve a fi­ak­ra: ho­gyan tör­tén­het meg az, hogy az oly­annyi­ra be­já­ra­tott, „biz­tos” út já­rat­lan­nak mu­tat­ja ma­gát? De idéz­zünk most egy má­sik mű­ből, az El­mél­ked­ve cí­mű há­rom­stró­fás, fo­koz­ha­tat­la­nul dísz­te­len, ki­fe­je­zet­ten apoétikus rím­tech­ni­ká­val élő vers­ből, amely­ben a köl­tő majd­hogy­nem kész­sé­ge­sen el­is­mét­li az ima be­ta­nult moz­du­la­ta­it, de mind­hi­á­ba: „Mit ké­ne ten­nem? Nem tu­dom. / A ke­zem össze­kul­cso­lom. [...] Össze­fo­nom uj­ja­i­mat. / Ennyi ma­radt: a moz­du­lat / A hit­ből, és gá­lyá­ra vont / Őse­im­ből ma­radt a csont.” És íme, nem­csak az atyák te­kin­te­nek ér­tet­len­ked­ve fi­a­ik­ra és le­á­nya­ik­ra, ha­nem az utó­dok is ér­tet­len­ked­ve szem­lé­lik ön­ma­gu­kat, apá­ik­ra néz­ve: va­jon alap­ve­tő­en nem ál­hit-e a hit, ami­be, az Írás ké­pét hasz­nál­va, „be­le­vá­sott” a fi­ak fo­ga? Lát­ták-e Is­tent atyá­ink, vagy csak vá­gya­i­kat tisz­tel­ték Is­ten­ként? De mind­egy is, ho­gyan hal­tak meg, ha éle­tük­ben, szen­ve­dé­se­ik­ben, ha­lá­luk­ban bol­do­gok le­het­tek, csak­hogy eb­ből csu­pán a csont ta­pasz­tal­ha­tó már, va­la­mi­fé­le ijesz­tő ri­deg­ség és vég­le­tes ér­tel­met­len­ség. A gaz­dag spi­ri­tu­á­lis ha­gyo­mány bo­nyo­lult­sá­gá­nak a ké­pe meg­je­le­nik az el­ső­nek idé­zett Pa­tak cí­mű vers­ben is – „Zegzúgos cser­mely!” –, azt su­gall­va, hogy ré­mü­le­te­sen nagy az esé­lyünk az el­té­ve­lye­dés­re, „bugyborog a szív a ret­te­net­ben”.

A Hol van  Is­ten? kér­dés­re mind­azo­nál­tal lé­te­zik a vers­ben egy vá­lasz, ám ezt a po­é­zis, il­le­tő­leg a ze­ne nyel­vén ta­lál­juk meg­fo­gal­maz­va: ott szö­kell a vers­ben, a hi­bát­lan jam­bu­sok­ban, ame­lye­ket a köl­tő, mint­ha az ima be­gya­ko­rolt moz­du­la­ta­it is­mé­tel­né, meg­átal­ko­dot­tan kö­vet, a hit meg­nye­ré­sé­nek az ügyét a hal­lás­ra utal­va a Ró­mai le­vél, át­té­te­le­sen pe­dig a szó­be­li ki­nyi­lat­ko­za­tás és nem utol­sósor­ban a re­for­má­ció – „sok pa­pod”; „gá­lyá­ra vont / Őse­im­ből” – szel­le­mé­ben:  „Mert Ésaiás azt mond­ja: Uram! Ki­cso­da hitt a mi be­szé­dünk­nek? Azért a hit hal­lás­ból van, a hal­lás pe­dig Is­ten igéje ál­tal. De mon­dom: Avagy nem hallották-é? Sőt in­kább az egész föld­re el­ha­tott az ő hangjok, és a la­kó­föld ha­tá­rá­ig az ő beszédök.”2 A vers a hi­tet – ami­kép­pen az apos­tol is – a hal­lás­hoz kap­csol­ja, a hal­lást azon­ban Is­ten ígéjéhez. A hal­lás nem ele­ve adott, csak az is­te­ni be­széd, a ki­nyi­lat­koz­ta­tott szó tud hal­ló­vá ten­ni. A meg­szó­la­lás ha­gyo­má­nyá­ban mint­ha ma­gunk is ki­hal­la­nánk az is­te­ni szó­nak tá­vo­li, alig fel­is­mer­he­tő vissz­hang­ja­it, de mind­ad­dig, amíg ez nem vá­lik is­te­ni igé­vé a je­len­va­ló­vá vá­ló je­len­té­sek transz­cen­zu­sa pro­cesszu­sá­ban, nem csu­pán a hit­nek, a ké­tely­nek is for­rá­sa le­het.

Te­gyük pró­bá­ra a ha­gyo­mányt, su­gall­ja szá­munk­ra a vers, kö­ves­sük gon­do­san elő­írt moz­du­la­ta­it, szó­lal­junk meg a ré­gi­ek hang­ján, mert mi­a­latt Is­ten köz­vet­len meg­szó­lí­tá­sá­ra te­szünk kí­sér­le­tet, Is­ten mint­ha már­is szól­na ben­nünk (és ve­lünk), hal­la­ni vé­lünk va­la­kit, aki vég­te­le­nül kü­lön­bö­zik tő­lünk, és még­is sa­ját ott­ho­ná­nak te­kin­ti a nyel­vet. A ke­re­sés­nek ez a Ne­mes Nagy Ágnes-i ere­je, pro­tes­táns ke­mény­sé­ge szá­mom­ra azt az ol­va­sa­tot te­szi le­he­tő­vé, hogy a mű­vé­szi­leg és in­tel­lek­tu­á­li­san be­csü­le­tes, mond­juk így: a ha­lál­ra szánt  ke­re­sés­ben („Va­jon szí­ned ele­i­ben / Mi­kor ju­tok élő Is­ten”) nem a ta­lá­lás, ha­nem a meg­ta­lál­ta­tás re­mé­nye ada­tik meg, ami pe­dig a köl­té­szet­nek ar­ra az igen­is szent lét­mód­já­ra hív­ja fel a fi­gyel­met, hogy a vers, a mű­al­ko­tás a ke­gye­lem pil­la­na­ta­i­ban meg­ké­szí­ti az utat az ér­ke­ző Is­ten előtt, he­lyet ké­szít ne­ki a lé­lek­ben, és azon­mód vissza is von­ja ma­gát, nem áll­ja el a ki­lá­tást. A ta­lá­lás re­mé­nye gyön­gébb, „hi­tet­le­nebb” re­mény a meg­ta­lál­ta­tá­sé­nál, er­re utal a Ki­ált­va cí­mű vers el­ső vers­sza­ka, amely­ben az  „Én nem hi­szek Te­ben­ned” ki­je­len­tést köz­vet­le­nül a meg­ta­lál­ta­tás ke­gyel­mé­nek az aján­dé­ka kö­ve­ti: „S lám, már­is meg­adod azt a vég­ső ke­gyel­met, / Hogy leg­alább imád­ko­zom.”3

Ne­mes Nagy Ág­nes is­te­ne­sen is­ten­te­len vagy ha úgy tet­szik: is­ten­te­le­nül is­te­nes ver­se­it a ma­gyar zsol­tár ha­gyo­má­nyán be­lül a De profundis clamavi (A nagy mély­ség­ből ki­ál­tok hoz­zád) gaz­dag múlt­ra vissza­te­kin­tő kom­po­zí­ci­ó­i­hoz kell köt­nünk. Eb­ben a for­ma­vi­lág­ban ér­tel­mez­het­jük a leg­ter­mé­ke­nyeb­ben a Pa­tak cí­mű vers ta­lán leg­bot­rá­nyo­sabb so­rát is – „S hogy bo­csás­sak meg né­ked eltünőben?” –, amely az el­ső négy sza­kasz mo­tí­vu­ma­it összeg­ző utol­só stró­fá­ban még éle­sebb­re metsz­ve így hang­zik: „S hogy bo­csás­sam meg, mi meg­bo­csát­ha­tat­lan?” Va­jon a há­rom­szor szent Is­ten a tő­le el­sza­kadt, el­le­ne fel­lá­zadt bű­nös em­ber bo­csá­na­tá­ra szo­rul?

Ne si­es­sük el a vá­laszt, hi­szen a kér­dést sem a ka­te­kiz­mus­ból vet­tük, ahol kér­dés után mind­járt ott a vá­lasz is. Hall­ga­tóz­zunk in­kább, ami­kép­pen a vers te­szi.

A grá­di­csok éne­ké­nek egyik leg­tisz­tább De profundis-darabja, a 130. zsol­tár – az Is­ten­től el­ve­tett, tő­le be­jár­ha­tat­lan tá­vol­ság­ra ke­rült bű­nös em­ber ki­ál­to­zá­sa­i­nak éne­ke – a kö­vet­ke­ző­kép­pen ve­ti fel a bo­csá­nat kér­dé­sét: „Hi­szen te ná­lad van a bo­csá­nat, hogy fél­je­nek té­ged!” (4.v.) Ha a bo­csá­nat te­ná­lad van, ha még a hi­tet­len­sé­get is min­den­ha­tó­sá­god­nál fog­va te bo­csá­tod meg, ak­kor a nagy mély­ség­ből csak bo­csá­na­tod fel­té­te­lé­vel ke­rül­he­tek ki, Ne­ked kell te­hát alászállanod, és ki­emel­ve en­gem in­nen, a ma­ga­te­he­tet­len em­bert, ma­gad­hoz ra­gad­nod. Ki­ál­to­zom, és nem jössz, re­ád ru­há­zom üd­vös­sé­gem min­den fe­le­lő­ssé­gét.4  A vers meg­bo­csá­tás-mo­tí­vu­ma te­hát nagy nyel­vi erő­vel is­mét a meg­ta­lál­ta­tás ki­hang­sú­lyo­zá­sát éri el a ta­lá­lás em­be­ri erő­fe­szí­tés­re kor­lá­to­zott re­mény­te­len­sé­gé­hez, de leg­alább­is ké­tes re­mény­sé­gé­hez ké­pest. Az ég bi­zony idő­ről idő­re hall­ga­tás­ba bur­ko­ló­dzik, nincs vá­lasz, sőt vissz­hang sin­csen, van­nak idő­szak­ok, ami­kor, Sá­mu­el pró­fé­ta köny­ve sze­rint pél­dá­ul, „igen rit­kán van az Úr­nak ki­je­len­té­se”,5 sőt Je­re­mi­ás egye­ne­sen így lát­ja a Si­ral­mak köny­vé­ben: „Olyan volt az Úr, mint va­la­mi el­len­ség”,6 a köl­tő elé pe­dig – gon­dol­junk most Pi­linsz­ky Já­nos­ra – „ko­mor, sö­tét menny­or­szág” ké­pe tá­rul, egy olyan em­lék­he­lyé, ahon­nan el­tá­vo­zott Is­ten, és az ég la­kó­it, az an­gya­li ren­de­ket és üd­vö­zült lel­ke­ket va­la­ho­vá, szá­munk­ra tel­je­sen is­me­ret­len hely­re seb­té­ben el­me­ne­kí­tet­te. A pro­tes­táns re­to­ri­kai ha­gyo­mány­ba „be­le­szü­le­tet­tek” szá­má­ra ta­lán nem min­dig tű­nik fel, hogy a Szó is­te­ne nem a fe­cse­gés aty­ja, pon­to­sabb te­hát, ha úgy gon­do­lunk rá, mint a hall­ga­tás is­te­né­re, akit vá­lasz­tott né­pe, a pró­fé­ták, nem utol­só­sor­ban pe­dig Krisz­tus egy­há­za mint­egy szó­ra bír, rá­ve­szi, hogy ki­lép­jen a hall­ga­tás­ból, és ki­ál­to­zá­sa­ink­ra va­la­mi­fé­le, szá­munk­ra ér­tel­mez­he­tő jelt ad­jon.

Ne­mes Nagy Ág­nes is­te­ne a hall­ga­tás­ban la­ko­zik, Is­ten hall­ga­tá­sát pe­dig hí­vei mind­hi­á­ba he­lyet­te­sí­tik a vé­get nem érő be­széd­del. Van­nak ki­ta­po­sott utak – lásd zsol­tá­rok és di­csé­re­tek, lásd je­re­mi­á­dok, lásd fed­dő éne­kek, lásd pré­di­ká­ci­ók és gyü­le­ke­ze­ti éne­kek , de ezek, fi­gye­lem, jár­ha­tat­la­nok, az egyes em­ber éle­té­ben min­den elölről kez­dő­dik, mint a ma szü­le­tett cse­cse­mő ese­té­ben, a szen­ve­dő ősök­re va­ló hi­vat­ko­zás csak csont, egy tö­re­dé­kes, tá­vo­li tör­té­net, amely­nek én ma­gam, a ké­sei utód nem va­gyok sze­rep­lő­je, legfennebb örö­kö­se, aki éle­tet ki­te­vő küz­del­met foly­tat, hogy sze­mé­lyes vi­szony­ba ke­rül­jön a Sze­mé­lye­sen lé­te­ző Is­ten­nel. A vers szent bot­rá­nyai ál­ta­lá­ban, a Pa­tak vagy a Ki­ált­va cí­mű ver­sek spe­ci­fi­ku­san a tud­ha­tó el­ve­té­sé­nek az út­ján jön­nek lét­re, va­la­mi­fé­le, ne­vez­zük így, mód­szer­ta­ni fe­lej­tés­re bír­nak, hogy a hal­lá­sunk ki­fi­no­mul­tabb le­gyen Is­ten lép­te­i­nek a meg­hal­lá­sá­ra. A tud­ha­tó el­ve­té­se pe­dig, pa­ra­dox mó­don, az is­mert (vers­for­ma, re­to­ri­kai ha­gyo­mány, ima­em­lék) hasz­ná­la­ta, el­szánt repetíciója ré­vén megy vég­be.

Kor­tár­sunk, Michael Edwards an­gol köl­tő, az ang­li­ai warwicki egye­tem iro­da­lom­tu­dós pro­fesszo­ra a De Po­e­ti­ca Christiana cí­mű köny­vé­ben egy evan­gé­li­u­mi esz­té­ti­ka meg­al­ko­tá­sá­ra tesz nagy­vo­na­lú ja­vas­la­tot, és mi­köz­ben a köl­té­sze­tet  Sidneyvel egyet­ért­ve  a „le­het­sé­ges is­te­ni meg­fon­to­lá­sá­nak” fog­ja fel, nem mu­laszt­ja el a fi­gyel­mez­te­tést: „Ha min­ket iga­zán fog­lal­koz­tat az iro­da­lom, és an­nak a dol­gok ke­resz­tény rend­jé­ben va­ló he­lye – ez alatt a dol­gok Is­ten sze­rin­ti rend­jét ér­tem, már amennyi­re ezt meg­pil­lant­hat­juk a ne­künk adott uta­lá­sok­ból –, úgy gon­do­lom, hogy egy­szer­re kell az iro­dal­mat ma­gasz­tal­nunk, és egy­szer­re kell fel­hív­nunk má­sok fi­gyel­mét az iro­da­lom hely­te­len hasz­ná­la­tá­nak ve­szé­lye­i­re. Ha va­la­ki csak fel­te­szi a »nagy kérdéseket«, szem­be­ke­rül a »nagy tényekkel«. Így meg­ér­he­ti azt is, hogy ha kí­sér­tést je­lent az iro­da­lom, ak­kor még in­kább le­het kí­sér­tés a val­lás, amely az élet ér­tel­mét pró­bál­ja meg­ér­te­ni, hi­szen a val­lás még könnyeb­ben vál­hat az Is­ten­nek va­ló en­ge­del­mes­ség he­lyet­te­sí­tő­jé­vé.”7

Ha azt ál­lít­juk te­hát, hogy a ki­ta­po­sott utak jár­ha­tat­la­nok, ha ki­je­lent­jük, hogy a Szó­ban ön­ma­gát ki­je­len­tő Is­ten a hall­ga­tás­ban la­ko­zik, ak­kor vol­ta­kép­pen ar­ról a sze­mé­lyes ta­pasz­ta­lat­ról be­szé­lünk, hogy Is­ten­nel va­ló ta­lál­ko­zá­sa­in­kat, Isten-élményeinket min­de­nek­előtt a meg­is­mé­tel­he­tet­len­ség és a meg­is­mét­lés-új­ra­élés eg­zisz­ten­ci­á­lis-em­be­ri vá­gya jel­lem­zi, ez az egy­mást so­ha­sem ki­ol­tó, ha­nem élet­ben tar­tó ket­tős­ség. Ne­mes Nagy Ág­nes­nek van egy köl­tő-ta­nít­vá­nya, aki az ugyan­úgy meg nem tör­té­nő él­mé­nyé­ben egy pá­rat­la­nul szel­le­mes, de vég­ső ér­tel­mét te­kint­ve fé­lel­me­tes és ret­te­ne­tes egy­mon­da­tos vers se­gít­sé­gé­vel ré­sze­sít. Tandori De­zső­ről van szó, ver­sé­nek cí­me pe­dig Herakleitosz-emlékoszlop, a ver­set a Fel­té­te­les meg­ál­ló cí­mű 1983-ban meg­je­lent kö­tet­ben ta­lál­juk. Így „hang­zik”: „P / r  / ó / b / á / l / j / u / k / e /l  / s / ő / o /l / v / a / s / á / s / r / a / m / e / g / m / o / n / d / a / n / i / h / á / n / y / s / o / r.” Tandori De­zső ver­se a le­he­tet­len tel­je­sí­té­sé­re szó­lít fel, olyan fel­té­telt szab a vers sa­já­to­san ér­tel­me­zett meg­ér­té­se elé, ame­lyet a be­lénk rög­zült ol­va­sá­si, ezen túl pe­dig a kéz­nél le­vő vers­ér­tő szo­ká­sok egy­sze­rű­en nem tesz­nek le­he­tő­vé. A szo­kás, a száj­tar­tás ki­üre­sí­ti a szö­ve­get, el­né­mít­ja a ver­set, do­mesz­ti­kál­ja a 42. zsol­tár sze­mér­mes, ám a lét­hely­ze­tet te­kint­ve akár ar­ti­ku­lá­lat­lan­ként is meg­hall­ha­tó ki­ál­to­zá­sa­it. A szent szö­ve­gek egy­szer­re „szé­pek” és „ret­te­ne­te­sek”, leg­adek­vá­tabb for­má­juk pe­dig a tö­re­dék, mert az Is­ten-ér­zé­ke­lés – ha sza­bad így fo­gal­maz­ni – nem csil­la­pít­ja, ha­nem meg­nö­ve­li az Is­ten irán­ti szom­jat. „Aki hisz énbennen – mond­ja Jé­zus – meg nem szom­jú­ho­zik so­ha”,8 ez a ki­je­len­tés azon­ban nincs el­lent­mon­dás­ban az előt­te ál­ló­val, amennyiben az Atya iránt va­ló szom­jú­ho­zás a hí­vő em­ber egye­dü­li sza­bad­ság­for­rá­sá­vá, ki­fe­je­zett lét­for­má­já­vá vá­lik. Ne­mes Nagy Ág­nes sa­ját pro­tes­táns ha­gyo­má­nyá­hoz va­ló vi­szo­nyá­ban a fen­ti pél­da szel­le­mé­ben a le­he­tet­len­re szán­ja el ma­gát, ami­kor Szenci Mol­nár Al­bert szent áhí­tat­tal te­lí­tett vers­for­má­já­ba-dal­lam­vi­lá­gá­ba a ké­telyt sű­rí­ti, és ez­zel a li­cen­ci­á­val a 42. zsol­tárt is, lá­tá­sunk sze­rint, más vi­lá­gí­tás­ba he­lye­zi: mint­ha va­ló­ban a szen­ve­dő Mes­si­ás imá­já­vá vál­toz­tat­ná emezt is. A nyel­vi em­lé­ke­zet vég­te­len te­ré­ben, a sza­vak és a mon­da­tok ta­go­lat­lan ten­ge­ré­ben ott van­nak Is­ten sza­vai, a ki­nyi­lat­koz­ta­tott Igék is, egy­től egyig. Ez­zel a for­mát­lan örök­ség­gel ve­sző­dik hí­vő-hi­tet­le­nül Ne­mes Nagy Ág­nes is, hoz­zá­té­ve eh­hez azt a fi­gye­lem­re mél­tó fel­is­me­ré­sét, ame­lyet Pi­linsz­ky Já­nos köl­té­sze­te ürü­gyén fo­gal­maz meg: „A mi ma­gyar kul­tú­ránk­ban, gon­dol­ko­dás­mó­dunk­ban, még ki­vé­te­le­sen gaz­dag lí­ránk­ban is szem­be­tű­nő­en ke­vés a me­ta­fi­zi­kus ár­nya­lat, nem­csak a gon­do­la­ti, fi­lo­zó­fi­ai tar­tal­mak­ból, ha­nem a ke­dély, az emó­ció vib­rá­lá­sá­ból is hi­ány­zik az a transzparencia, át­tet­sző­ség, amit egy­sze­rű­ség oká­ból val­lá­sos han­golt­ság­nak szok­tunk ne­vez­ni, s ami a vi­lág nagy iro­dal­ma­i­ban bi­zony min­de­nütt, kü­lön­fé­le mó­do­su­lá­sok­kal meg­ta­lál­ha­tó.”9

Ál­ta­lá­nos ér­te­lem­ben a köl­té­szet a „sok köny­vek meg­írá­sát”, az új­ra­írás vé­get nem érő is­mét­lé­sét vég­zi, „adott­nak” te­kin­ti a nyel­vet, de fo­lya­ma­to­san ké­tel­ke­dik a rög­zí­tett je­len­té­sek lé­té­ben. Ilyen ér­te­lem­ben a vers sa­já­tos mó­don, Michael Edwardsszel szól­va is­mét, a „nyelv el­le­né­ben dol­go­zik”,10 és ezt a mun­kát az ol­va­só­val kö­zö­sen vég­zi, meg­te­rem­ti ve­le a kö­zös­sé­get az együtt meg­szer­zett je­len­tés­ben. Ezt a fo­lya­ma­tot A for­mát­lan cí­mű hét­so­ros vers­ben a kö­vet­ke­ző­kép­pen ír­ja le Ne­mes Nagy Ág­nes: „A for­mát­lan, a vég­he­tet­len. / Be­le­pusz­tu­lok, míg mon­da­to­mat / a vég­te­len­ből el­re­kesz­tem. / Ho­mok­kal egy vö­dör­nyi óce­ánt / ke­rí­tek el a sem­mi el­len. / Ez a vi­szony­la­gos örök­lét / ép ésszel el­vi­sel­he­tet­len.” A „nyelv el­le­né­ben dol­goz­ni” eb­ben az ér­te­lem­ben te­hát a ha­tár­ta­lan – a nyel­vi tér, ha­gyo­mány, Is­ten  személyes–emberi vi­szony­ban re­a­li­zá­ló­dó –  le­ha­tá­ro­lá­sát je­len­ti, eb­ben a moz­gás­ban ölt tes­tet a szó, te­lí­tő­dik je­len­tés­sel a meg­örö­költ ha­gyo­mány, sze­mé­lye­sül­nek meg a meg­szó­lít­ha­tó­sá­gig a tör­vé­nyek, a prin­cí­pi­u­mok, a sze­re­tet kor­lá­to­zá­sai. A De néz­ni cí­mű vers­ben ol­vas­suk: „a gömb­for­mát nem is tu­dom én / mi­ért sze­ret­tem, / szem­go­lyót, ko­po­nyát, föld­go­lyót, ef­fé­le / ha­tá­rolt vég­he­tet­lent.”

És Is­ten né­pe, Krisz­tus egye­te­mes egy­há­za va­jon nem a tes­tet öl­tés fo­lya­ma­tos is­te­ni szín­já­té­ká­nak a ré­sze­se-e? Va­jon a vi­lá­got nem a meg­sza­kí­tat­lan ima­há­ló bur­kol­ja-e be és tart­ja össze, el­le­nünk­re is akár?

Ha va­la­ki meg­kér­dez­né tő­lem, va­jon mit te­kin­tek a leg­meg­ha­tá­ro­zóbb Is­ten-él­mé­nyem­nek, ak­kor alig­ha­nem azt mon­da­nám: a szót. Az új­ra­mond­ha­tó, de meg nem is­mé­tel­he­tő szó az, amit ha ki­mon­dunk, el is ve­szí­tünk, és hosszú út­ra kell el­in­dul­nunk, hogy vissza­nyer­jük azt, amit az­tán el­en­ge­dünk is­mét. Alap­él­mé­nyem a hang­zó szó a hoz­zá ta­pa­dó, őt kí­sé­rő moz­du­lat­tal: apám a szó­szé­ken ál­dás­ra eme­li fel a ke­zét. A fel­emelt kéz és a fel­hang­zó sza­vak mint­ha ugyan­ab­ból az anyag­ból ké­szül­tek vol­na, kü­lön-kü­lön is ugyan­azt je­len­tik, de együtt to­vább­lép­nek a köz­na­pi je­len­té­sek kö­rén egy az örök­ké­va­ló­sá­got fel­idé­ző pillanatnyiságba(n). A moz­du­lat, az in­to­ná­ció az ároni ál­dás igé­it mind­un­ta­lan va­la­mi­fé­le ti­tok­za­tos is­me­ret­len­ség­be von­ta. Mint­ha min­den egyes al­ka­lom­mal an­gya­lok száll­tak vol­na alá, hogy át­ren­dez­zék a szi­tu­á­ci­ót, és a könyv nél­kül is­mert sza­vak fel­hang­zá­sa­kor va­la­mi egé­szen más­ban, so­ha­sem ta­pasz­talt is­me­ret­len­ben ré­sze­sít­se­nek. Is­ten je­len­lét­ében. A je­len-lét­ben, a lé­te­ző­ben. Ezt je­len­ti te­hát az ál­dás, „ér­tet­tem meg” gyer­mek­ként már: je­len­va­ló­vá vál­ni egy di­a­ló­gus­ban. Ré­sze­sed­ni és ré­sze­sí­te­ni. Az Egész eb­ben a szi­tu­á­ci­ó­ban rész sze­rin­ti­vé vá­lik, hogy a ré­sze­sí­tés, va­la­mint a ré­sze­sü­lés ak­tu­sá­ban ne le­hes­se­nek kü­lön­ál­ló­an te­rem­tő és te­remt­mény, szó és je­len­tés, hit és ha­gyo­mány.  És Is­ten, amint je­len van, el­tűn­nek a temp­lo­mi ar­chi­tek­tú­ra su­gall­ta hi­e­rar­chi­kus vi­szo­nyok, hi­szen egyet­len hi­e­rar­chia instituálódik, ez pe­dig a kö­zel­ség­ben meg­mu­tat­ko­zó nem-hi­e­rar­chia, az ön­át­adás vi­szo­nya. Ilyen­kor a meg­átal­ko­dot­tan és an­gya­li kö­vet­ke­ze­tes­ség­gel szu­nyó­ká­ló ha­ran­go­zó is fel­kap­ta a fe­jét, kör­be­te­kin­tett, mint aki le­ma­radt va­la­mi­ről, leg­alább­is nem ér­ti, mi tör­té­nik, de még­is ve­le tör­té­nik (meg). Za­var­tan és si­e­tő­sen vissza­aludt még né­hány pil­la­nat­ra. Ímé igen jó, gon­dol­tam ak­kor, a Ge­ne­zis sza­va­i­val, és gon­do­lom most is.

Egy kö­zép­ko­ri mes­ter sze­rint a mű­al­ko­tás sza­po­rít­ja az ál­dá­so­kat. „Én Is­te­nem, te szép, hí­ves pa­tak, / ho­vá fu­tot­tál, szök­del­tél elő­lem?”

JEGY­ZE­TEK

1. A ver­se­ket Ne­mes Nagy Ág­nes Össze­gyűj­tött ver­sei cí­mű kö­tet­ből idé­zem. Osiris–Századvég, Bp., 1995.

2. Róm 10, 16–18. (A Károli-fordítás sze­rint.)

3. Az ima­for­ma, a (pro­tes­táns) re­to­ri­kai ha­gyo­mány, va­la­mint a szó­ba ho­zott „ke­mény­ség” prob­lé­má­ját a ke­re­sés és a meg­ta­lá­lás vi­szony­la­tá­ban Samuel Beckett A játsz­ma vé­ge  hí­res ima-je­le­ne­té­ben ve­ti fel. Hamm új sze­rep­lőt ke­res a tör­té­ne­té­hez, amely­nek a vé­gé­re ért, de nem tud­ja be­fe­jez­ni. Ek­kor ve­tő­dik fel ben­ne Is­ten meg­szó­lí­tá­sá­nak és meg­szó­la­lá­sá­nak a le­he­tő­sé­ge, ame­lyet Is­ten tör­té­net­be va­ló be­lép­te­té­se­ként is ér­tel­mez­he­tünk.  Fel­szó­lít­ja  Nagget és Clovot az imá­ra, de nem a be­széd­re, ha­nem a hal­lás­ra akar­ja rá­bír­ni őket: „NAGG (két ke­zét össze­kul­csol­ja, sze­mét be­csuk­ja, si­et­ve) Mi­atyánk, ki vagy a… HAMM Csen­det! Csend­ben csi­nál­juk! Ahogy il­lik. Kezd­jük el. (Imád­ko­zó test­tar­tás. Csend. Ő ve­szí­ti el el­ső­nek a tü­rel­mét.) No? […] HAMM A pi­szok! Hisz nem is lé­te­zik! CLOV Még nem.” In: Samuel Beckett: Összes drá­mái. Eu­ró­pa Könyv­ki­adó, Bp., 1988. 134.

4. Er­re az ér­tel­me­zés­re tesz kí­sér­le­tet a Grá­di­csok út­ján c. írá­som is. In: Reg­ge­li csen­des­ség. Har­mat, Bp., 1995. 140–141.

5. 1Sám 3,1

6. JerSir 2,5

7. Hermeneutikai Ku­ta­tó­köz­pont. Bp., 1997. 22, il­let­ve 7.

8. Jn 6,35

9. Pi­linsz­ky Já­nos két ver­se. In: Ne­mes Nagy Ágnes–Lengyel Ba­lázs: A tü­né­keny al­ma. Je­len­kor, Pécs, 1995. 138.

10. I.m. 29