Január 2003
Európai integráció Magyarok - Románok

Vincze Gábor

‘‘A megingathatatlan román–magyar barátság jegyében...’’

 

Magyar párt’’ és kormánydelegáció látogatása Romániába 1958’’ban

Köztudott, hogy a külpolitika az államok érintkezése diplomáciai kapcsolatok révén. A sztálini államközi rendszerben ez a viszonytípus elvesztette értelmét, s teljesen más érintkezési és közvetítõ csatornák alakultak ki, a diplomáciai devalválódott, degradálódott. Nem szûnt meg, mert életben tartották olyan államközi ügyek, amelyek adminisztratív megoldást tettek szükségessé. A szovjet csatlósállamok esetében a külpolitika helyét az ötvenes években mindenütt a külügyi ügyintézés vette át. Érdemi külpolitikát csak a Szovjetunió folytathatott, de ott sem a külügyminisztérium volt a mértékadó szerv, hanem a pártközpont külkapcsolatokra szakosodó osztályai. Moszkva új szövetségesei között igyekezett az ellentéteket háttérbe szorítani. A tömb országainak az egymással kötött különbözõ megállapodásokkal azt a látszatot kellett fönntartaniuk, hogy a ‘‘szocializmust építõ államok’’ között nem létezhetnek ellentétek, kapcsolatuk a közös ideológia alapján eleve csak baráti, sõt mi több, testvéri lehet.

Önálló, nemzeti külpolitikáról a ‘‘fordulat évétõl’’ Magyarországon sem beszélhetünk. Ettõl kezdve a külügyminisztérium szerepe a mindenkori pártvonal végrehajtására egyszerûsödött, az igazán fontos döntéseket ugyanis az MDP, majd az MSZMP központi vezetésében hozták.

A Moszkvából erõltetett ‘‘jószomszédsági politika’’ következtében a magyar–román államközi kapcsolatok is problémamentesek voltak ‘’legalábbis a felszínen. A valóságban azonban számos olyan probléma terhelte meg a kétoldalú kapcsolatokat, amelyek megoldása évekig elhúzódott.

A teljesség igénye nélkül épp csak megemlítjük a magyar–román vagyonjogi vitát (amely 1953’’ban oldódott meg), a kolozsvári magyar konzulátus újbóli felállítása körüli nézeteltéréseket, valamint a már elkészült magyar–román jogsegélyegyezmény Románia részérõl történõ ratifikálásának, magánszemélyek Romániából való kiutazása teljes korlátozásának és a magyar–román kulturális termékcsere akadozásának kérdését.

A két ország közti vitás kérdésekrõl a magyarországi (és a romániai) közvélemény sohasem szerezhetett tudomást. Éppen ezért nagy feltûnést keltett, hogy a Magyar Dolgozók Pártja központi napilapjában, a Szabad Népben 1956. szeptember 15’’én megjelent Pándi Pál cikke, amely konkrétan felsorolta a magyar kisebbség számos sérelmét, megoldatlan problémáját. A bukaresti pártvezetést megdöbbentette, hogy a magyar ‘‘testvérpárt’’ lapjában a kisebbségpolitikájukat burkoltan bíráló cikk jelenhetett meg. A cikk két szempontból is jelentõsnek tekinthetõ. Egyfelõl az elkövetkezõ két évtizedben nem jelenik meg még egy olyan írás, amelyik nyíltan foglalkozna a romániai magyar kisebbség sérelmeivel. Másfelõl az elkövetkezõ évek fejleményei ‘’többek közt a Kádár’’látogatáson tapasztalható román magatartás is ‘’azt mutatják, hogy Bukarest még a korábbinál is érzékenyebben reagál a kisebbségpolitikáját ért minden nyilvános bírálatra.

Az októberi forradalmi események egyrészt váratlanul érték a bukaresti párt’’ és állami vezetést, másrészt pedig ‘’Keleti Ferenc nagykövet tapasztalata szerint ‘‘’‘mély hatást gyakoroltak Románia lakosságára’’ is.1 A román hatóságok a határokat rögtön lezárták, ismét bevezették magyar–román viszonylatban a vízumkényszert, emellett pedig megindult egy fölülrõl szervezett suttogó propaganda: ‘‘vigyázzatok, a magyarok újból el akarják venni Erdélyt!’’2 Erre egyrészt azért volt szükség, hogy azokat a románokat, akik esetleg kezdetben szimpatizáltak a magyarországi eseményekkel, a forradalom és egyben a magyarság ellen lehessen fordítani. Másrészt azonban úgy tûnik, az ország vezetõi maguk is elhitték, hogy a magyar irredentizmus ismét fölütheti a fejét. Mindenesetre a gyanakvás, a bizalmatlanság felszínre került...

November 4. után a román pártvezetés az elsõk között sietett a szovjetek által a magyar nép nyakára ültetett bábkormány, a Forradalmi Munkás–Paraszt Kormány segítségére. November 22–23’’i budapesti látogatása során Gheorghe Gheorghiu’’Dej, a Román Munkáspárt elsõ titkára azonnali, konkrét segítséget ígért Kádáréknak. A két ország képviselõi decemberben megállapodtak, hogy Magyarország 40 millió rubel áruhitelt kap, emellett a román partner az egyezményben megígérte, hogy a következõ évben teljesíteni fogja a budapesti kormány 20 millió rubel értékû szabad deviza hitel kérelmét. Ezt az ígéretet azonban nem teljesítette Bukarest.

Gheorghiu’’Dej novemberi látogatásakor azt is fölajánlotta, hogy segít a Nagy Imre’’csoport ‘‘problémájának’’ megoldásában, ami azt jelentette, hogy a ‘‘revizionista társaságot’’ készek mindaddig ‘‘befogadni’’, ameddig meg nem születik a legfelsõbb döntés a csoport tagjainak sorsáról.

1956. november 4. után Magyarország teljes diplomáciai elszigeteltségbe került. A kezdetben valódi hatalom nélküli, a szovjetek kénye’’kedvének kiszolgáltatott budapesti vezetésnek elemi érdekében állt, hogy ezt a diplomáciai elszigeteltséget valamiképp oldja. Az egyedüli kiútnak az kínálkozott, hogy a ‘‘baráti szocialista’’ és a fejlõdõ országok felé mutatnak aktivitást.

A magyar–román kormányközi tárgyalások gondolatát bukaresti látogatása alkalmával hivatalosan elõször Sebes István külügyminiszter’’helyettes vetette fel 1957 májusában.3 Ezt követõen Aurel Mãlnãºan román külügyminiszter’’helyettes budapesti látogatása alkalmával 1957 augusztusában ‘’kormánya nevében ‘’meghívta Magyarország kormányküldöttségét Bukarestbe, ám azt nem közölte, hogy kormányának a tárgyalásokra vonatkozóan melyek a konkrét elképzelései.

A budapesti külügyminisztériumnak az volt az elõzetes álláspontja ‘’melyet a ‘‘Javaslat a magyar–román kormányközi tárgyalások anyagára’’ címet viselõ dokumentumban fejtettek ki részletesen4 –, hogy a régóta húzódó vitás kérdéseket végre konkrét megállapodásokkal kellene lezárni. A gazdasági kapcsolatokon kívül ilyen megtárgyalandó kérdéseknek számítottak ‘‘a két ország állampolgárai közötti kapcsolatokból eredõ problémák’’ is, ugyanis a budapesti külügyminisztérium szerint a román hatóságoknak az az intézkedése, hogy ismét visszaállították a vízumkényszert, ‘‘elégedetlenséget kelt a lakosság körében, fokozza a bizalmatlanságot, és soviniszta érzelmek terjedését segíti elõ’’. Éppen ezért azt javasolják, hogy elsõ lépésben lehetõvé kell tenni a rokonlátogatásokat, majd késõbb a turistaforgalmat is. A határforgalom megkönnyítése céljából meg kell állapodni közös határállomások felállításában, sõt konzuli egyezmény megkötését és konzulátusok felállítását is javasolták Kolozsváron vagy Marosvásárhelyen, illetve Debrecenben.

Végül a fenti javaslatban a külügyminisztérium politikai osztálya részérõl felhívták a legfelsõbb politikai vezetés figyelmét arra, hogy a kormány’’ és pártközi tárgyalások során ‘‘a felvetett kérdések tisztázásával legfõbb szinten le kell zárni azt a periódust, hogy egyes kérdések rendezése évek után se nyerjen pozitív megoldást’’. (Kiemelés tõlünk, V.G.)

A látogatás idõpontjában a felek meglehetõsen késõn, csak január végén állapodtak meg. A románok nyolcnapos programot javasoltak, és egy hat’’hét fõs küldöttségre gondoltak, amit magyar részrõl el is fogadtak. Mivel sokáig nem lehetett tudni, hogy pontoan hány fõ kap meghívást Bukarestbõl, a delegáció összeállítása körül igen sok volt a bizonytalanság. A külügyminisztérium javaslataiban eredetileg még Antos István pénzügy’’, Biszku Béla belügy’’, Czottner Sándor nehézipari és Incze Jenõ külkereskedelmi miniszterek (tehát azoknak a szakterületeknek a legfelsõbb szintû irányítói, akik esetleg elõsegíthették volna a régóta húzódó vitatott kérdések lezárását) is a küldöttség tagjai voltak. Végül a Romániába látogató párt’’ és kormányküldöttségnek Kádár János, a Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottsága elsõ titkára (aki ekkor államminiszter is) volt a vezetõje, tagjai pedig Kállai Gyula, az MSZMP Politikai Bizottsága titkára, ugyancsak államminiszter, Apró Antal, az MSZMP PB tagja, a kormány elsõ elnökhelyettese, Németh Károly, az MSZMP KB tagja, Szirmai István, az MSZMP KB agit’’prop. Osztályának vezetõje, Sebes István külügyminiszter’’helyettes és Keleti Ferenc bukaresti nagykövet. Õket egészítette ki egy szakértõi csoport (a pénzügyminisztérium, a külügyminisztérium és a külkereskedelmi minisztérium magas rangú vezetõi).

A román tárgyalóbizottság a bukaresti külügyminisztérium csak indulás elõtt két nappal közölte a magyar partnerekkel. Ekkor derült ki, hogy román részrõl nem jelöltek ki szaktanácsadókat...

Budapest a végleges programot a román külügyminisztériumtól csak az indulás elõtt egy héttel kapta meg. (A magyar külügyminisztérium két nagygyûlést javasolt, egyet Kolozsvárott vagy Marosvásárhelyen, egyet pedig Bukarestben. A marosvásárhelyi helyszínt a román fél elfogadta, de ‘‘cserébe’’ azt javasolta, hogy a magyarországi vendégek látogassanak el több regáti városba is.)

A küldöttségnek igen feszített programja volt. Február 20’’án, déli tizenkét órára érkeztek a kürtösi határállomásra, majd Arad, Temesvár, Lugos, Karánsebes, Turnu’’Severin, Craiova, Piteºti érintésével másnap délután kettõkör érkeztek meg Bukarestbe. (A felsorolt városokban 20–30 perces gyûléseket tartottak a vendégek számára, akik az éjszakát a különvonaton töltötték.)

A nyilvánosság elõtt a látogatás céljáról elõször Apró Antal a temesvári vonatállomáson tartott gyûlésen elhangzott beszédében tett említést: ‘‘Látogatásunk egyetlen célja, hogy még szélesebb alapokra helyezzük az országainkat összefûzõ barátságot, szövetséget.’’5 (Kiemelés tõlünk, V.G.) Kádár bukaresti üdvözlõbeszédébõl ismét csak az derült ki, hogy látogatásuk célja a két nép ‘‘barátságának elmélyítése’’.

A hivatalos megbeszélések 22’’én, szombaton kezdõdtek meg a minisztertanács épületében. A két pártvezetõ megbeszélései inkább csak a kölcsönös udvariaskodások szintjén mozogtak. Kádár köszönetet mondott az ‘‘ellenforradalom alatt és után’’ nyújtott segítségért (az elkövetkezõ napokban még jó néhányszor hálálkodott a nagy nyilvánosság elõtt is), majd kölcsönösen tájékoztatták egymást a hazai helyzetrõl. Gheorghiu’’Dej elmondta, hogy ‘‘a magyarországi események meglepetésszerûen érték õket’’, de ‘‘levonták a tanulságot’’. Azt is megemlítette, hogy ‘‘az ifjúság körében, mindenekelõtt a tanulók között, mint pl. Temesváron, voltak kisebb nehézségek’’.6 (Figyelemre méltó, hogy csak a temesvári diákmegmozdulásra célzott Gheorghiu’’Dej, arról nem tett említést, hogy a magyar ifjúság körében is ‘‘lettek volna nehézségek’’. Egy évvel késõbb azonban Keleti nagykövet már hivatalos köröktõl úgy értesült, hogy a magyarországi események a magyar diákság egy részét is ‘‘megfertõzték’’.7)

Bár a külügyminisztérium politikai osztálya 1957. novemberi feljegyzésében arra hívták fel a figyelmet, hogy ‘‘nagy súlyt kell helyezni a tárgyalásokra, hogy az nemcsak deklaratív, hanem tartalmilag eredményes legyen’’, ennek a közös nyilatkozat megfogalmazása során épp az ellenkezõje történt.

A korábbi diplomáciai gyakorlattól eltérõen Bukarest mint meghívó most elõzetesen nem juttatta el a saját tervezetét a meghívott fél számára, azt csak a kormánytárgyaláson nyújtották át. Ekkor derült ki a magyarok számára, hogy a román tervezet igencsak eltér a magyartól.8 Például a magyar partner említést tett ‘‘a Szovjetunió felszabadító szerepérõl’’ (még közel volt november 4.), a román tervezetben errõl azonban szó sem volt. A magyar tervezetben egyértelmû utalás történt a nemzetiségi kérdésre is: ‘‘mindkét országban olyan nemzetiségi politikát folytatnak, amely a marxizmus–leninizmus alapján valósítja meg a különbözõ nemzetiségû állampolgárok jogegyenlõségét.’’ Ezt azzal utasította vissza Paul Niculescu’’Mizil, hogy ‘‘hangsúlyozni az internacionalizmus kérdését kell’’. Ugyancsak kimaradt a nyilvánosságra hozott nyilatkozatból9 az a magyar javaslat, miszerint ‘‘minden eszközzel támogatják a két ország dolgozó rétegeinek minél szélesebb körû és sûrûbb találkozásait szolgáló látogatások [...] megszervezését, továbbá rendelkezéseket léptetnek életbe az utasforgalom elõsegítésére, az útlevél és vízumkiadás vonalán’’. Ehelyett Apró Antal és Sebes István elfogadták a román fél javaslatát, és így bekerült a végsõ szövegbe az a kitétel, miszerint a két kormány ‘‘megelégedéssel állapítja meg, hogy a két ország kulturális kapcsolatai [...] eredményesen fejlõdnek’’. Mányik Pál, a KÜM Politikai Osztály vezetõje is kénytelen volt a látogatás végeztével megállapítani: ‘‘lényegében a román elvátrsak álláspontja érvényesült...’’10

A kétnapos tárgyalásokat követõen, 24’’én a budapesti delegáció ‘‘országjáró’’ körútra indult. A vendéglátók igazán kitettek magukért. Mányik Pál osztályvezetõ elégedetten jegyezte meg említett feljegyzésében: a magyar küldöttség látogatását ‘‘olyan keretek között szervezték meg, amelyre még példa nem volt’’, amerre csak megfordultak, minden állomáson ‘’még ott is, ahol a különvonat meg sem állt! ‘’hatalmas tömegek várták õket, ami ‘‘igen alapos szervezõ’’ és mozgosítómunkáról tanúskodott’’.11

A delegáció tagjai február 24’’én Iaºi’’ba és Romanba látogattak, majd 25’’én reggel12 megérkeztek a Magyar Autonóm Tartomány székhelyére, Marosvásárhelyre. A magyarországi vendégeket ‘’a tartományi pártlap tanúsága szerint ‘’az állomáson ‘‘hatalmas tömeg’’ fogadta. Ez valószínûleg nem csak az ‘‘igen alapos szervezõ’’ és mozgósítómunkának’’ volt köszönhetõ. Nem felejtkezhetünk meg arról, hogy ez volt az elsõ (és sokáig az utolsó!) eset, hogy ilyen magas rangú magyarországi vendégek érkeztek a székely fõvárosba.

A magyarországi elvtársakat a Magyar Autonóm Tartomány ‘‘román, magyar, szász és más nemzetiségû dolgozóinak nevében’’13 Bugyi Pál köszöntötte. Üdvözlõbeszédében az MAT néptanácsi elnöke nem felejtette el kiemelni, hogy a Román Munkáspárt ‘‘következetesen alkalmazza hazánkban a marxi–lenini politikát’’.14

A KÜM Politikai Osztálya a kormányközi tárgyalásokhoz készített elõzetes anyagában15 azt javasolta, hogy az Erdélyben tartandó nagygyûlésen két fõ kérdésre kellene kitérni:

az ‘‘ott élõ magyar nemzetiségû lakosság’’ elõtt ki kell fejteni, hogy milyen nagy segítséget nyújtottak Magyarországnak az ‘‘ellenforradalom’’ alatt és után;

a ‘‘román népet, a román kormány’’ és pártvezetõket’’ pedig ‘‘Erdély kérdésével kapcsolatban’’ teljesen meg kell nyugtatni, ‘‘minden bizalmatlanságot eloszlatva’’.

Erre a kényes feladatra Kállai Gyula vállalkozott. A Simó Géza Bútorgyárban a küldöttség tiszteletére megtartott nagygyûlésen elõbb ‘‘megdicsérte’’ az RMP vezetését kisebbségpolitikájáért (‘‘Mi eddig is tudtuk és nagyra értékeltük, most személyesen is tapasztalhattuk, hogy a Román Népköztársaságban megvalósult a nemzetiségek jogegyenlõsége a politikai, a gazdasági és kulturális élet minden területén, [...] a szabad nyelvhasználat természetessé vált’’16), majd sorra került ‘‘Erdély kérdése’’. Elõször is kijelentette, hogy ‘‘a magyarországi ellenforradalom nyíltan felvetette területi követeléseit a szomszédos népi demokráciák felé’’, és ‘‘felelevenítették a határkérdést’’. Majd gyorsan hozzátette: ‘‘Megmondjuk világosan: nekünk semmiféle területi igényünk nincs; azt tartjuk, hogy Magyarországnak van éppen elég földje és népe, hogy azon ‘’testvéri egyetértésben a szomszéd népekkel ‘’felépítse a maga szocialista hazáját.’’ (A majd’’ másfél évvel késõbbi bukaresti látogatásán Kállai kénytelen volt rádöbbenni, hogy hiába igyekezett megnyugtatni Marosvásárhelyen ‘‘a román népet, a román kormány’’ és pártvezetõket Erdély kérdésével kapcsolatban’’, mert a pártvezetõk továbbra is aggódnak Erdély miatt.)

Kállai után két nappal, a bukaresti nagygyûlésen Kádár is igyekezett nyugtatgatni a román hallgatóságot, kijelentvén, hogy ‘‘a Magyar Népköztársaságnak nincs egyetlen országgal szemben sem területi, sem más igénye’’.17 (Kiemelés tõlünk, V.G.)

Az Erdéllyel, illetve a magyar–román határral kapcsolatos mondatok ‘’Keleti nagykövet információi szerint ‘’igen nagy csalódást keltettek a magyarság soraiban. (Kádárnak a vásárhelyi pohárköszöntõje sem lelkesíthette fel nagyon a meghívott magyar kádereket ‘’ugyanis azt találta mondani, hogy ‘‘Itt laknak magyar származásúak is’’, majd nyomban hozzátette: ‘‘A nacionalizmus mélyén él az emberek gondolkodásában.’’18 Ezt akár úgy is lehet értelmezni, hogy a ‘‘magyar származású’’ emberek gondolkodásában ‘‘él mélyen a nacionalizmus’’.)

A háromnapos körútjukról visszatérve Bukarestbe Kádáréknak nem maradt más hátra, mint aláírni a közös nyilatkozatot, majd miután részt vettek egy bukaresti nagygyûlésen, elindultak Budapestre. (Útközben egy’’egy röpke gyûlésre megálltak még Kolozsvárott és Nagyváradon is.) Ekkor már egyértelmû lehetett a kudarc ‘’még ha ezt önmaguk elõtt sem vallották be. A román fél ugyanis ügyes taktikával elérte, hogy semmiféle konkrét megállapodásra nem került sor! Még a látszatát is kerülték annak, hogy kormányközi tárgyalásokról is szó lenne. A magyar szaktanácsadók nem is találkozhattak a partnereikkel, a román külügyet pedig a pártvezetés teljesen kihagyta a tárgyalásokból. Mányik Pál osztályvezetõ a látogatás politikai értékelésekor egyedüli eredményként csak azt tudta elkönyvelni, hogy ‘‘a látogatás a magyar–román barátság és együttmûködés fejlõdésének legnagyobb jelentõségû eseménye volt’’.19)

Az egyhetes romániai látogatás erdélyi visszhangja igencsak eltérõ volt. Keleti Ferenc nagykövet egy hónappal késõbbi, március 28’’i ‘‘’‘Szigorúan titkos!’’ felirattal ellátott ‘’jelentésében20 arról tájékoztatta az MSZMP PB tagjait, hogy ‘‘a román vezetõ körökben és a román dolgozók között osztatlan a megelégedés. Ezt természetesen a határokkal kapcsolatos magyar megállapítások idézték elõ.’’ Természetesen a nómenklatúra magyar tagjai ugyancsak elégedettek volt. Keleti külön meg is említi, hogy Fazekas János ‘‘milyen végtelenül boldog, mert politikájának helyességét látja igazolva Kádár elvtársék kijelentésében’’, ugyanis ‘‘számtalanszor vágták a fejéhez, hogy önzõ, karrierista célokból lepaktált a románokkal’’. (Ugyanezzel vádolták Kovács Györgyöt is ‘’írja Keleti.) Balogh Edgár szintén helyeselte az ominózus nyilatkozatot, mivel szerinte az ‘‘megkönnyíti a romániai magyar kommunisták munkáját, mert jelentõs mértékben tisztázza õket a jobbfelõl, de néha még kommunisták részérõl is hangoztatott hazaárulás vádja alól’’.21 (Kiemelés tõlünk, V.G.) (Balogh azonban arról is beszámolt Keletinek, hogy a kolozsvári gyûlésen a hangulat jóval visszafogottabb volt, mint a román vidékeken pár nappal korábban, ugyanis a ‘‘magyar nemzetiségû emberekben’’ a ‘‘félelem, a bizonytalanság még mindig megvan’’. Ezen nem csodálkozhatunk, hisz akkorra már letartóztattak több ismert kolozsvári magyar értelmiségit ‘’és a letartóztatások még nem is értek véget.)

Keleti azonban arról is tájékoztatta a PB’’t, hogy ‘‘az itt élõ magyarság véleménye megoszlik a határok sérthetetlenségével kapcsolatban tett kijelentésrõl [...], több helyrõl hallani, hogy az említett kijelentés csalódást keltett’’. Míg ez a csalódottság ‘’a késõbbi fejlemények fényében ‘’teljesen érthetõ számunkra, annál érthetetlenebb az, hogy ‘’Keleti szerint ‘‘’‘elég széles körben’’ abban kezdtek reménykedni, hogy titokban egy magyar–román vámuniót készítettek elõ Bukarestben.

Befejezésül fel kell tennünk azt a kérdést: ki nyert ezzel a látogatással? Volt’’e valami ‘‘haszna’’ Kádárék elhíresült kijelentéseinek? Történt’’e ‘’pozitív irányú ‘’változás a magyar–román államközi kapcsolatok terén, javult’’e esetleg a magyar kisebbség helyzete?

Ha a budapesti külügyminisztérium célkitûzését vesszük figyelembe, vagyis azt, hogy az évek óta függõben lévõ kérdéseket ‘’a legmagasabb szinten döntést hozva ‘’le kell végre zárni, a kudarc egyértelmû. Bár a látogatás utáni hetekben a külügyminisztérium politikai osztályán úgy vélték, hogy a kedvezõ politikai légkört ki kell használni, és ismét sürgetni kell a tárgyalások megkezdését, ám hamarosan rá kellett jönni, hogy a román fél továbbra is a már ‘‘jól bevált’’ idõhúzó taktikához folyamodik.

Ha azt vesszük figyelembe, hogy az MSZMP legfelsõbb vezetõsége, személyesen Kádár és Kállai a ‘‘magyar–román barátság erõsítését’’ tartották a legfontosabb feladatnak,22 a kudarc ugyancsak nyilvánvaló. Keleti Ferenc egyik, a látogatás után egy évvel elküldött, ‘‘Néhány negatív jelenség 1958’’ban a magyar–román kapcsolatok terén’’ tárgyú ‘’jelentésébõl23 ugyanis az derül ki, hogy mind a felsõ vezetés szintjén, mind az alsóbb néptömegek közt igen erõs a magyarellenes nacionalizmus.

Végül pedig ami a magyar kisebbség helyzetét illeti, az talán most már közismert: a Gheorghiu’’Dej fémjelezte ‘‘nemzeti vonal’’ megerõsödése többek közt azzal is járt, hogy a román társadalom széles köreiben a pozitív töltetû nemzeti érzéssel párhuzamosan a hagyományos magyarellenes nacionalizmus is megerõsödött. A kisebbségpolitikában történt látványos fordulatot pedig igen jól mutatta a Bolyai Tudományegyetem beolvasztása.

Ennek ellenére a budapesti politikai vezetés továbbra is meg volt gyõzõdve arról, hogy a jószomszédsági politikájuk elõbb’’utóbb sikerre vezet. Az 1958’’as látogatás után egy évvel, 1959 júliusában Kádár János elküldte Bukarestbe bizalmasát, Kállait, aki a kétnapos, nem hivatalos megbeszélések után úgy távozott a román fõvárosból, hogy biztosította a román elvtársakat arról, magyar részrõl maximálisan támogatják az RMP politikáját! (Kállai többek közt kijelentette, a budapesti elvtársak ‘‘alapvetõen úgy gondolják, hogy a két egyetem egyesítése helyes lépés volt. A cél, amelyet a két egyetem egyesítése révén akarnak elérni, helyes.’’24)

Mindez pedig egyértelmûen alátámasztja a bevezetõnkben mondottakat: az ötvenes években (sem) beszélhetünk önálló, nemzeti külpolitikáról. Moszkva budapesti helytartói habozás nélkül bármikor feláldozták a szomszéd országokban élõ magyar kisebbséget ‘’cserébe azért, hogy a szovjet hatalom által elvárt ‘‘jószomszédi viszony’’ ne sérüljön.

JEGYZETEK

 1. Magyar Országos Levéltár Jelenkori Gyûjtemény (a továbbiakban MOL), román TÜK’’iratok, XIX’’J’’1’’j 5. doboz, 4/c  csomó, 12/szig. titk. ‘’1956.

 2. Uo.

 3. MOL XIX’’J’’1’’j. 4. doboz, 3/a csomó, 001164/6/szig. titk.

 4. MOL XIX’’J’’1’’j. 5. doboz, 4/bc csomó, sz. n.

 5 Népszabadság 1958. február 21.

 6. MOL. az MSZMP KB Külpolitikai Osztálya iratai, 288. fond, 32/1958/5. õ. e.

 7. MOL XIX’’J’’1’’j, 18. doboz, 16/b csomó, sz. n.

 8. MOL XIX’’J’’1’’j, 4. doboz, 3/a csomó, 001164/6/szig. titk.

 9. Népszabadság 1958. március 2.

10. MOL XIX’’J’’1’’j, 4. doboz, 3/a csomó, 001164/6/szig. titk.

11. Uo.

12. A vendéglátók ‘‘alapos szervezésének’’ köszönhetõen a delegáció tagjai legtöbbször a különvonat hálókocsijában töltötték az éjszakáikat.

13. Ez a sorrend meglehetõsen különös ‘’abban a tartományban, ahol a magyarok aránya mintegy 75 százalékos ekkor. Bugyi nyilván a legfelsõbb szinten alkalmazott sztereotípiával élt.

14. Vörös Zászló 1958. február 26.

15. MOL XIX’’J’’1’’j, 5. doboz, 4/bc csomó, sz. n.

16. Figyelemre méltó, hogy Kállai beszédének ezt a részét a Népszabadság tudósítója, Szántó Jenõ nem idézte! (Népszabadság 1958. február 27.) Csak feltételezzük, hogy azért maradt ki a romániai magyarságpolitikát alaptalanul dicsérõ beszédrészlet, mert még túl közel volt a Pándi’’cikk, és az olvasók nem vették volna be ezt a maszlagot.

17. Vörös Zászló 1958. március 1.

18. Érdekes, hogy Kádárnak ezt a fenti kijelentését a Vörös Zászló nem hozta le.

19. MOL XIX’’J’’1’’j, 5. doboz, 4/bc csomó, sz. n.

20. MOL 288. fond, 32/1958/15 õ.e., 001164/8. sz.

21. MOL 288. fond, 32/1958/15. õ.e., 001164/9. sz.

22. Lásd Kállai Gyula beszámolóját a március 6’’i pártaktíva’’ülésen. (Népszabadság 1958. március 7.)

23. MOL 288. fond, 32/1959/5. õ.e. sz. n.

24. Lásd Kállai 1959. július 16–17’’i tárgyalásainak román gyorsírásos jegyzõkönyvét. (Közzéteszi Varga Andrea és Vincze Gábor.) Magyar Kisebbség 1999/1. 95.