Keserü Katalin

      Plugor sándor sorsrajzai

A kortárs erdélyi mûvészethez fûzõdõ viszonyunkat nagy általánosságban kétfélének mondhatjuk: érzelmi jellegûnek és mindent elfogadónak vagy érdektelennek (milyen pontos is ez a szó!) és majd mindent elutasítónak. A Budapest Galéria kiállítási programját sem ez, sem az nem jellemzi: olykor-olykor egy-egy márkás erdélyi mesternév tûnik fel benne. A korondi fazekas Pál Józsefé, az avantgárd fiatalon elhunyt sepsiszentgyörgyi mentoráé, Baász Imréé s most, 2001 augusztusában megint egy más típusú életmû alkotójáé, Plugor Sándoré. Ezt a válogatást a különféle mûvészettípusokra érzékeny szakmai viszony eredményének nevezhetnénk.

Az erdélyi mûvészet kérdéseirõl és viszonyulásunk problémáiról azonban nem szoktunk beszélni. Pedig jóval azelõtt, hogy a mai nyugati kulturális antropológiában megfogalmazódott volna, itt is úgy éreztük, mintha különbözõ történelmi idõkben élnénk a Kárpát-medencében, s minthogy magyarországi létezésünk feltétele volt, hogy a nyugati kultúra részének tudhassuk magunkat, egyáltalán nem vagy alig törõdtünk azzal, ami ettõl eltért s múltbélinek tûnt. Talán az itt gondolatban már átugrott, a társadalmat sokféleképp megnyomorító körülmények foglyainak véltük az ottani mûvészeket, s nem törõdtünk azzal a lényegi kulturális különbséggel, ami a történelmi változások iránti érzékenységbõl fakadóan a kortársi jelenségekre fogékony itteni szellemiség és az ottani, a természettel bensõségesebb kapcsolatban élõ, állandóbb karakterû és társadalmi szempontból szélesebb körû kultúra között kimutatható. A fejlõdés bûvöletében elmaradottságnak nevezhettük az utóbbit, jóllehet közben mi vesztettünk kultúrát. Nem foglalkoztunk az eltérések megnevezésével, holott megvoltak hozzá a fogalmaink (elég csak a Németh Lajos által megkülönböztetett mûvészettípusokra gondolnunk).

Elsõ látásra azt mondanánk, a 20. század közepén felvirágzó magyar grafikus "iskola" tagja, folytatója volt Plugor Sándor, aminek elõzményei Szalay Lajos rajzmûvészetében keresendõk, s aminek különbözõ útjait Csohány Kálmán, Kondor Béla, Kass János mûvei jelentik.

Filozofikus és expresszív, a rajz autonómiáját érvényesítõ, e tekintetben absztrakt, de reális és szürreális is egyszerre ez a mûvészet. E sokféleség azonban csak látszólagos. A rajzzal s változatos természetével épp az vált elmondhatóvá, hogy - történjék bármi - gondolat és tapasztalat, a külsõ és belsõ világ, múlt és jelen, képzelet és valóság egységben élnek-éltek bennünk. "Mi úgy nõttünk fel, hogy tízéves korunkra minden a helyére került bennünk és a világban - megvolt a kozmikus világképünk -: ember, állat, növény, természet, öreg, fiatal, születés, halál, élet" - mondta, a hetvenes években tett amerikai útjáról szólván egy interjúban Plugor Sándor.

Az 1960-as években, mikor az õ elsõ, remekbe szabott tollrajzsorozata készült szüleirõl s szülõfaluja, Kökös parasztjairól, kortársai jelentõs részét Magyarországon már más foglalkoztatta: a mûvészet fogalmát, eszközeit kezdték az alapoktól újraértelmezni, újra megnevezni vagy - az ember és az imént említett teljes világ sorsnak mondható összefüggései helyett - egy-egy jelenség kötötte le figyelmüket. Magyarországon ez a nyugati kultúrához tartozás és a mûvészet élõ voltának, autonómiájának demonstrációja volt, Erdélyben az Öregek sorozata a megpróbáltatások ellenére is meglévõ életet (evést, bóbiskolást, lábmosást s még megannyi mindennapi mozdulatot) és sorsszerûségét állította. (A rajzsorozat Szilágyi Domokos Öregek könyve címû kötetének képi alkotórészeként vált ismertté.) Vele egy stílusoktól független képi világ született ott, mely független a Nyugaton szaladó idõvel összefüggõ, változó érdeklõdéstõl és ennek megnyilvánulásától a mûvészeti irányzatokban. Ezért tûnhet úgy, mintha egy másik idõben készült volna. Mondhatjuk-e hát, hogy egyidejûleg különféle történelmi idõkben élünk (a mûvészek is), attól függõen, hogy milyenek társadalmi körülményeink? Ha ezt mondjuk, akkor a magyarországi nyugatiasodást is a mûvészet autonómiája feladásának és a körülmények által meghatározottnak kellene mondanunk. Vagy mondjuk inkább azt, hogy a képzõmûvészetnek különféle típusai élnek egyidejûleg, s ezek az õket tápláló kultúra karaktere szerint különböznek egymástól?

Plugor Sándor szemében az állatok, emberek, költõi víziók és köznapi események, az élet és halál egylényegûek, egymást áthatják és egyetlen dologról szólnak. Ez a világtapasztalata. Kevésnek tûnhet, amint kevés, de állandó motívumokkal is dolgozik. Errõl a "kevésrõl" viszont van tapasztalata. Egy 1996-os beszélgetésben azt mondta, "csak az létezik számára, amit átélt, megtapasztalt, ami valaminõ [...] életbevágó élmény formájában megérintette". Ezek közül legelébb az apjával való találkozását említem, hisz a legtöbb képén õt látjuk. (Mi csak megvonnánk a vállunkat: ez is élmény?) Mikor apja hazajött a II. világháborúból, "két asszony vonszolta be az állomásról a csontra soványodott, vadidegen öregembert: a te apád! hökkentették belé a felismerést." Ennek a találkozásnak döbbenete élete végéig nem csökkent. Másik meghatározó élménye a szerelem, ugyancsak kisgyerek korából: érzéki és bódító látványból fakadó, "ami visz elõre s fel a szakadékig". Mégis szüntelenül, újra meg újra megidézte könnyed és tiszta, ritmikus vonalívekkel, játékos-apró vonásokkal a széttáruló nõi test erotikus formáit. Harmadikként említem mûvészeti élményét, Ferenczy Károly Keresztlevételét a marosvásárhelyi kultúrpalotából, ahol középiskolás éveit töltötte. Ezen élmények, azaz élet-tapasztalatok szerint az, hogy valaki/valami van, létezik, legszorosabban a halállal függ össze. Innen élet és halál egysége képein.

Másfelõl ott vannak képzelete szülöttei: a lovak, akik emberszerûen feszülnek korpuszokká, s akikrõl egy sorozat festményt is készített. Farkas Árpád azt írta róla: "az élést rajzolja". Mondhatjuk: életre is kelt. És a rajzzal, festéssel megismer, megfejti "a lények életének rejtelmeit". Ezért rajzai az õ életével s alakjainak életével is azonosak. Hogy lehet ez? Páskándi Géza ezt a kérdést úgy tette fel: "Szemedben vannak-e a színek s a színtelenség, vagy a tárgyban?" Azaz: mibõl jönnek ezek a rajzok? Vonalak, amik vonalhálókká szervezõdnek, amikbõl néhány hangsúlyt kap: ezek adják a figurát, jellegzetes mozdulatát, fejét, kezét - a vonalak élete történik a papíron. Egyúttal az alakjaié is. A kifordult testû lovak, a korpuszt testükben hordó férfiak, a szem nélkül világító asszonyok így lesznek azok, amik: sorsképek. Ám a vonal játék, firka is: a Sorsrajzokban, állatrajzaiban humor rejtõzik. Az állat mintha ember lenne: vad képpel tépi áldozatát a macska; az ember meg olykor öntudatlan áldozat: kedves mosollyal szoptat ördögfiókát az öregasszony, vígan heverõ kisördög nyomja görbére az öregember hátát. Java sorsképei azonban ikonok. A sors prezentációi, nem ábrázolások. Ezért is van, hogy nincs kerete lapjainak. A megjelenés történik elõttünk, a semmibõl. Ez pedig talán a mûvészet legõsibb, ma is élõ típusa. Más, keletibb kultúrákban csodáljuk a változatlanságot. Magunk meg keressük a szót, amivel mai nyelven megnevezhetnénk azt, ahogy összesûrûsödnek, metszõdnek a vonalak, ahogy az így felsejlõ formák más formákkal találkoznak. Szürreális? Milyen viszonylagosak is a fogalmaink! Hisz Plugor Sándor csak olyant festett-rajzolt-metszett-nyomtatott, ami van, történik, ami valóság. És azok a találkozások évezredek óta ismertek. És amint egyik kései rajza, a Szarvas mutatja, a lényegre, örökre ismerés ugyanazon vonalak szüntelen ismétlése útján történik. A ló-korpusz korábbi, egylényegû motívuma így változik át felfelé tartott tenyérré (szarvvá), mely õrzi és felmutatja (az égnek?) az állat kifordult fejét. Szinte csak kalligráfia ez a rajz, de föld és ég közt teremti meg a kapcsolatot. Juthatunk-e ennél tovább? (Persze egy kis szív is rejtõzik a nagy gesztusok közt.)

Plugor Sándor háromszéki székely fiú volt. 1940-ben Kökösön született. A marosvásárhelyi mûvészeti középiskola és a kolozsvári képzõmûvészeti fõiskola után Brassóba került, majd Sepsiszentgyörgyön élt és dolgozott. Illusztrációkat Petõfi, Ady, Sinka, Illyés, Sütõ András mûveihez készített. Felesége Miklóssy Mária festõmûvész. 1999-ben halt meg.