Molnár Gusztáv-Hajdú Farkas-Zoltán

"Ki itt kilépsz, hagyj fel minden reménnyel"

H. F. Z. A Bretter György előszavával, 1974-ben megjelent, Szövegek és körülmények című esszékötet új hangot ütött meg az erdélyi magyar irodalomban. Jól emlékszem, mi, a nálatok tíz évvel fiatalabbak nagy bizakodással olvastuk "szövegeiteket", még akkor is, ha némelyiknek csak a felét értettük meg. Tamás Gáspár Miklós, Molnár Gusztáv, Ágoston Vilmos, Szőcs Géza - ti voltatok számunkra a "nagy fiúk", a "fenegyerekek". Titkos vágyunk volt, hogy Kolozsvárra, egyetemre kerülve valamiképpen mellettetek inaskodhassunk. De mire felocsúdtunk ebből a gimnazista eufóriából, ti elkezdtetek "áttelepülni", s így nekünk már csak a brassói, kolozsvári, vásárhelyi állomáson való búcsúztatásotok maradt. Túloznék, ha azt mondanám, hogy csalódottak voltunk. Nem voltunk azok, mert úgy éreztük, hogy így kell ennek lennie, így van ez rendjén, a hatalom elnémított, nem volt más választásotok. Te mikor döntötted el, hogy kitelepedsz Magyarországra?

M. G. Válaszomnak két vonatkozása van. Az egyik egy konkrét körülmény: az 1987. február 7-én,  bukaresti lakásomban tartott házkutatás, amely a Limes-kör tevékenységével függött össze. Lakásomat akkoriban 24 órán át figyelték, lehallgatták, vagyis pontosan tudták, hogy néhány nap kérdése, és a Limes-kör másfél éves tevékenységének az eredménye, egy több mint ezer oldalas kézirat készen áll arra, hogy elküldjem Magyarországra. Az volt a terv, hogy az anyag teljes egészében kikerül Budapestre, és az ottani ellenzék segítségével a lényege, az érdekesebb részei megjelennének. Ezt a szekuritáté természetesen meg akarta akadályozni, és lecsapott ránk. Engem hamarosan menesztettek a munkahelyemről, gyakorlatilag lehetetlenné vált a létem. Áprilisban eldöntöttem, hogy "beadom a papírokat", ami valószínűleg nagy megkönnyebbülést jelentett a hatóságoknak.
De ez csak az egyik aspektus. Már korábban világos volt számomra, hogy előbb-utóbb tarthatatlanná válik a helyzetem Romániában, ugyanis abban az időben egy dokumentumgyűjtemény-sorozat kiadását fontolgattam, Metamorphosis Transsylvaniae címmel. Elsősorban az 1944-48 közötti évekről szóló dokumentumokról volt szó, de a két világháború közötti időszakról szóló anyagokat is bevettem a válogatásba. Hatalmas dokumentáció volt, rengeteg beszélgetéssel. Éveken keresztül folytattam az interjúzást, nagyrészüket ma is őrzöm, noha csak részben jegyeztem le őket. Akkoriban az volt az elképzelésem, a reményem, hogy a Magyarságkutató Intézet felkarolja ezeknek az anyagoknak a kiadását. Írtam is Juhász Gyulának egy levelet vagy talán kettőt is, amelyeket a magyar követség csatornáin juttattam el hozzá.
Nem mondhatnám, hogy tervem osztatlan lelkesedést váltott ki a Magyarságkutató Intézetben. Tudták rólam, hogy antikommunista ellenzéki vagyok, s bár a gyűjteményben semmilyen fajta kizárólagosság sem volt (a korabeli kommunisták is szerepeltek benne, helyüknek és jelentőségüknek megfelelően), mindemellett az egész anyagot áthatotta az a szemléletmód, hogy a kommunista hatalomátvétel és strukturálódás voltaképpen már a Magyar Népi Szövetségnek a megszületésében jelen volt, és, hogy igyekeztem a szociáldemokrata meg egyéb körökben megtalálni azokat a mozzanatokat, amelyek egyfajta alternatívát próbáltak abban az időben képviselni, a kommunista hegemóniával szemben. Jelzem, Magyarországon akkoriban már a kommunizmus legutolsó szakaszában voltak, noha még nem tartottak ott, hogy az általam képviselt explicit antikommunizmust el tudják fogadni. Akkoriban itt az volt a szabály, hogy ha valakit megnyilatkozásai alapján antikommunistaként tartottak számon, akkor az illetőnek az egyéb természetű szakmai munkáit is ejtették. Én mégis azt reméltem, hogy a Magyarságkutató Intézet közölni fogja ezt a mindenképpen fontos dokumentációt, s tudtam, hogy az első kötetek megjelenése után ki fog derülni, ki a szerzőjük, szerkesztőjük, amit nem is volt szándékomban titkolni. Én akkoriban nagyon fontosnak tartottam, hogy ezek az anyagok nyilvánosságot kapjanak, úgyhogy a dologba a végleges távozás lehetőségét is belekalkuláltam. Tehát elvi lehetőségként számoltam azzal, hogy ha majd belekényszerülök, akkor megyek. De hangsúlyozom, ezt nem én akartam kezdeményezni, a kitelepülés időpontját végül is nem én döntöttem el, az adott helyzetben ez elkerülhetetlen volt.
Hozzátenném, hogy abban az időben én nagyon határozottan összmagyar álláspontra helyezkedtem. A speciálisan erdélyi, kisebbségi megközelítés akkoriban idegen volt számomra. A magyarság kérdése viszont a kommunizmus összeomlásának általánosan kelet-európai kérdéséhez vezetett. Ne feledd, a falurombolás éveit éltük, amikor fogódzót csakis egy "összmagyar" és össz-kelet-európai stratégiában találhattunk. Ez akkoriban szellemileg, szemléletileg nem okozott nekem gondot, mert úgy gondoltam, hogy Budapestre áttelepülve továbbra is zökkenőmentesen tudom képviselni mindazt, amiben erdélyiként Bukarestben élve is hittem. A Limes-kör vitáin is mindvégig ezt az álláspontot képviseltem, hogy ti. a kommunizmus végső bukása után, amikor majd elkezdhetünk egy polgári-demokratikus struktúrában tevékenykedni, akkor semmi esetre sem a két világháború közötti kisebbségi stratégiákat kell majd újra elővennünk, hanem valami mást.

De hát a dokumentáció egy jellegzetesen erdélyi problémával foglalkozott?

Igen ám, de az anyagból levonható következtetések általánosíthatóak voltak, mert én abból a szemponból vizsgáltam a kérdést, hogy miképpen építette ki az új hatalom, a kommunista rendszer a hadállásait Erdélyben. És arra a kérdésre igyekeztem választ találni, hogy hogyan lehetne ezzel leszámolni. Tehát a kommunizmus mint hatalmi rendszer volt a döntő kérdés. Természetesen az erdélyi anyaghoz férhettem hozzá a legkönnyebben, és be kell vallanom, hogy renkívülien izgalmasnak tűnt, hisz volt egy egészen érdekes korszak Romániában, az 1945-47-es évek, és ezen belül Észak-Erdély, vagy ahogy egyik tanulmányomban írtam, "az észak-erdélyi köztársaság" sajátos, átmeneti időszaka, 1944 őszétől 1945 tavaszáig. Ez akkoriban ismeretlen volt a közvélemény számára. De hangsúlyozom, mindez beleillett az én akkori felfogásomba, vagyis az általános, a térség egészét illető ellenzéki stratégiába.

Tévedek-e, ha azt állítom, hogy történelmi, társadalmi szempontból a legkevesebbet a ‘40 és ‘44 közötti időszakról tudunk? Az az érzésem, hogy nagyon sok elemzés született a két világháború közötti Erdélyről, ezzel szemben a "kicsi magyarvilág" - ahogy ezt otthon neveztük - mintha még mindig tabu-korszak lenne?

Én úgy érzem, hogy valójában nem ez volt a tabuizált korszak, hanem az utána következő. Azt gondolom, hogy az a négy év sokkal szürkébb, és politikai, szellemi értelemben is kevésbé érdekes, mint akár az azelőtti, akár a közvetlenül utána jövő korszak. Mert nem csak a Korunk szűnik meg negyvenben, de az Erdélyi Fiatalok is...

...és a Hitel is teljesen más irányba indul. Sőt érzésem szerint ‘18 után a nemzeti liberális irány az erdélyi közéletben hegemón irányzat maradt, míg Magyarországon perifériára szorult. Ezek után sajnos a négy év alatt Erdély "gleichschaltolódása" is nagyjából megtörtént.

A Hitel szakmailag kétségtelenül színvonalas maradt, de ideológiai értelemben idegenné, steril képződménnyé vált, amelynek Erdélyben sem előzménye nem volt, sem folytatása nem lett. Tulajdonképpen zsákutcának bizonyult. Politikailag is valami ehhez hasonló történt. A két világháború között Erdélyben még ott volt egy komplex világ, a szélsőbaltól a jobboldalig, igaz, a harmincas évek végéig a különböző polgári-liberális irányzatok alkották összességükben az erdélyi magyar közélet meghatározó részét. Ez a sajátos, plurális világ 1938-ban a Károly-féle diktatúrával politikailag megszűnt, bár szellemi szinten még 1940-ig megmaradt. Ekkor az történt, hogy létrejött az Erdélyi Párt, amely tulajdonképpen a budapesti kormánypárt erdélyi tagozataként működött. Viszont Észak-Erdélyben a magyar szociáldemokrata párt akkori hivatalos irányzata is berendezkedett, és volt is bázisa, hisz a kommunistákat kegyetlenül üldözték, a kommunista alternatíva árnyékvilággá vált. Mindent összevéve tehát a hivatalos magyar diskurzus nagyon steril volt, engem soha sem vonzott különösebben. De tegyük hozzá, hogy történettudományi vagy "magyarságtudományi" szempontból ez a négy év nagyon fontos, szép eredményeket hozott. Engem viszont a nyilvánosság, a közéleti dimenzió jobban érdekelt, s ebből a szempontból ez a korszak elég egyhangúnak, szürkének bizonyult.

A két világháború között több együttélési modellt dolgoztak ki az erdélyi magyar gondolkodók - mindenekelőtt Kós Károly vagy Venczel József idevágó munkásságára gondolok. Mi lett ‘40 után ezeknek a sorsa? Felhasználta-e tapasztalataikat a többségbe kerülő magyarság a kisebbségbe került románsággal való viszonyának alakításában?

Az 1940-44 közötti időszaknak ez az egyik legszomorúbb része, noha nem ismerjük még pontosan minden részletét. Anekdotaként említem - Benkő Samutól tudom ezt, ő pedig Kós Károlytól, tehát hiteles forrásból -, hogy a magyar bevonulás után, vagyis a "felszabadulás" után, ahogy ezt abban az időben nevezték, a berendezkedő magyar hivatalosságok fogadást adtak a kolozsvári helyi notabilitások számára, beleértve az értelmiségieket is. A fogadás díszvendége Teleki Pál volt. Óvó szándékkal többen is szóvá tették, főként Kós, hogy a magyar kormány nehogy elkövesse ugyanazokat a hibákat az észak-erdélyi románokkal, amelyeket ezek elkövettek az erdélyi magyarsággal. Kós olyan együttélési modellre gondolt, amely megadta volna a románoknak azokat a jogokat, amelyekért a közelmúltban még az erdélyi magyarság harcolt, megkönnyítve ezzel a románságnak a magyar államba való integrálódását. Teleki válasza így hangzott: "...építész úr, ezt a dolgot mi jobban tudjuk". Jelzem, Teleki Pálról van szó, a korabeli magyar hivatalos élet egyik legnyitottabb és legszélesebb látókörű személyiségéről. Telekinek természetesen voltak elképzelései arról, hogy hogyan kell ezt a kérdést kezelni, írt egy brosúrát is arról, hogy az Észak-Erdélybe bevonuló magyar hadsereg miként viselkedjen, hogyan kezelje ezt a kérdést, de ezt Werth Henrik, a vezérkar főnöke bojkottálta, nem volt hajlandó nyilvánosságra hozni. Tehát Teleki Pál gondolt erre a problémára, de odáig már nem ment el, hogy politikai jogokat biztosítson az észak-erdélyi románoknak, mert ez nem fért volna meg az akkori hivatalos magyar állásponttal. Itt megemlítenék még egy kolozsvári fogadást, 1940 őszén, ahol az erdélyi magyar "véleményformálók" találkoztak - erre Kóst, jellemző módon, már meg sem hívták -, hogy az eljövendő korszak teendőiről tanácskozzanak. Az összejövetel fennmaradt jegyzőkönyvéből egyértelműen kiderül, hogy a helyi magyar vezetők kategorikusan a kisebbségi éthosznak ellentmondó álláspontot képviseltek, és a legkeményebb kizárólagosság jegyében léptek fel. Szóval nem mondhatjuk azt, hogy csak Budapest szemlélte érzéketlenül az erdélyi román problematikát vagy egyáltalán az erdélyi specifikumot. Úgy tűnik, hogy ebbe a hibába maguk az erdélyi notabilitások, a politikai "elit" képviselői is beleestek. Ez a kör főleg az erdélyi magyarság konzervatív szárnyából került ki, politikai és szellemi téren egyaránt.

Erdélyi specifikumot említesz. Nem csak magyar, de szász vonatkozásban is úgy érzem, hogy ez a specifikum az "anya-, ill. apaországokkal" való kapcsolatunkban bizonyos, máig élő skizofréniát rejt magában: az anyaországi többségiekkel szemben ugyanis jórészt csak akkor vagyunk "jó magyarok", ha elhallgatjuk, eltitkoljuk többnyelvűségünket, a számukra "idegen" kultúrához való kötődésünket.

Nekünk, erdélyieknek a történelem során mindig is voltak illúzióink, vízióink az anyaországról, Magyarországról. De azoknak, akik Magyarországra költöztek, tapasztalniuk kellett, hogy ezek egytől-egyig hamisak, s itt nagyon komoly integrációs problémák vetődnek fel. (Az igazsághoz hozzátartozik, hogy engem már a legelső Limes-viták egyikén figyelmeztetett erre Fábián Ernő, de én akkor még nem vettem komolyan az ő nagyon bölcs megjegyzését.) Megfigyelhetőek bizonyos kényszerpályák. Sokan például a kemény nemzeti radikalizmus irányába csúsztak el, noha még így is kívülről szemlélik a mai Magyarországot, mert úgy ítélik meg, hogy nem elég érzékeny az erdélyi magyar problematikára. Számomra nagyon meglepő volt Páskándi Géza vagy Kocsis István irányvétele, bizonyos szempontból a Beke Györgyé is. Ők Erdélyben nagyon kiegyensúlyozott szemléletmódú emberek voltak, otthon a dolgokat a maguk komplexitásában vizsgálták. Itt viszont beszorultak egyfajta nemzeti radikalizmusba, ami meglehetősen csekély mozgásteret engedélyezett számukra. Mindez azt mutatja, hogy Magyarországon nehéz erdélyiként "egy-az egyben" úgy folytatni, ahogy azt az ember Erdélyben elkezdte. Ne feledjük, két külön világról van szó. Az 1940 és '44 közötti időszak viszont más, hisz az akkori Magyarország politikai berendezkedése  alapvetően anakronisztikus volt. A harmincas évek végének magyar politikáját én súlyosabbnak ítélem meg, mint a Trianon előttit. Trianon ugyanis részben konjunkturális okok, az elvesztett háború miatt következett be, nem tekinthető végzetszerűnek az, ami akkor történt. Ezzel szemben az 1944-45-ös tragédia sajnos bele volt kódolva a magyar politikába, tudatos, ugyanakkor katasztrofális vakvágány volt, s ez akkor vált világossá, amikor a magyar politikai elit belement abba a csapdába, hogy a revíziót megpróbálta a nagyhatalmi konszenzust félretéve érvényesíteni, tehát csak német, illetve olasz támogatással. A helyzet végzetszerűségét mi sem bizonyítja jobban, mint a magyar közvélemény egyöntetű viselkedése, hisz még a legliberálisabb gondolkodók, Cs. Szabó László vagy Illyés Gyula sem voltak képesek erkölcsileg felülemelkedni a helyzeten. Jóformán senki sem akadt, aki meg merte volna kockáztatni, hogy kiálljon és azt mondja: nem kell a revízió, ha csak Németországtól kaphatjuk vissza a területeket. A valóságban persze szinte soha nincsenek ún. tiszta megoldások, de azt azért látni kell, hogy a harmincas évek elején Bethlenék még tudták, hogy ha a franciákat nem is lehet, de az angolokat feltétlenül be kell vonni a revízióba. Hitler politikája miatt azonban az angolok visszahúzódtak, s attól kezdve az 1933-ig még napirenden tartott ún. részleges revizionizmustól is eltávolodtak. Ekkor kezdett az a csapda kinyílni, amelybe Magyarország elkerülhetetlenül belement. Ez a politikai katasztrófa egy szemléletbeli katasztrófával is együtt járt: sem Teleki, sem Bethlen - csak, hogy a legjobbakat említsem - nem tudtak megszabadulni az uralomra hivatott nemzet, a magyar nemzeti szupremácia gondolatától. Ez azért különösen elképesztő, mert hiszen ott voltak a két háború közötti kisebbségi korszak tanulságai. De a korabeli Magyarország ezzel nem törődött, nem volt képes arra, hogy élve a területi gyarapodással, bebizonyítsa, képes új alternatívában gondolkodni. Ehelyett egy még az első világháború előttinél is rosszabb megoldást produkált, egyre tévesebb, rosszabb lépések sorozatát készítve elő. Feltűnő, hogy a mai magyar közvélemény egyik pólusa sem tud ezzel mit kezdeni. A pólus egyik oldalán álló baloldali-liberálisok a horthyzmust mindenestől kiiktatva kreáltak maguknak egy Kossuth-Károlyi-Bibó "ellenalternatívát", a másik oldal pedig vagy egy az egyben vállalhatónak tekinti a Teleki--Bethlen, különösen a Bethlen István-féle két világháború közötti konzervatív hagyományt, vagy - ha óvatosabb -  arra törekszik, hogy objektíven bemutassa, mi történt "valójában", és így spórolja meg a szembesülést. Az, aki kiiktatja mindezt, azzal, hogy nincs hozzá semmi köze, annak persze nem kell szembesülnie. De akik ezt a hagyományt saját múltként, saját hagyományként vállalják fel, hát azoknak szembesülniük kellene ezzel a rettenetes zsákutcával. Itt megemlíteném példaként Makkai Sándor esetét, mert botrányos, hogy egy olyan ember, aki a két háború között tisztán látta a kisebbségi lét emberhez nem méltó mivoltát, 1940 után, amikor Magyarországhoz milliós nagyságrendű kisebbségek kerültek, habozás nélkül átértelmezte korábbi álláspontját, vagyis, hogy a kisebbségi helyzet valóban emberhez méltatlan. Bizonyos értelemben persze Makkai hű maradt önmagához: azon a véleményen volt, hogy nem is szabad megengedni a románoknak és a többi kisebbségeknek, hogy ilyen "méltatlan", kisebbségi helyzetbe kerüljenek, amit persze úgy kell érteni, hogy nem ismerte el nemzeti-kisebbségi státusukat. Ezzel ő jócskán "aláment" a két háború közötti román politikának, tehát úgy "szüntette meg" a kisebbségi léthelyzetet, hogy meg sem akarta engedni, hogy létrejöhessen, nagyvonalúan megfeledkezve arról, hogy az a nemzetépítési folyamat, amelyen az egykori magyarországi kisebbségek a húszas-harmincas években átestek, éppen úgy meghatározta a nemzettudatukat, mint a magyarokét a kiegyezés utáni nemzetépítés. Makkai csak a teljes - politikai -  asszimilációt, vagy - a kisebbségi elitek számára - a "kívül tágasabb" politikáját tudta elképzelni. A "tömegeknek" ugyan kegyesen megengedte volna, hogy néprajzi kategóriaként lehessenek románok vagy szlovákok, de saját nemzeti elit nélkül. Ehhez még hozzá kell tennünk, hogy Makkai autoritarisztikus gondolkodású ember volt, igaz, nem a német típusú totalitarizmus, hanem az olasz típusú korporatív, katonás szervezettségű militarizált társadalom híve...

Jóllehet a hivatásrendiségre alapozó modell tulajdonképpen a pápák két enciklikájára, a Rerum novarum-ra és a Quadragesimo anno-ra alapozott.

Úgy tűnik, hogy református irányból is volt erre hajlandóság. A kérdés nagyon bonyolult, de azt hiszem, Makkai esetében ez az ő hitfelfogásával függ össze. A Nem lehet... című antológia szerkesztésekor volt alkalmam alaposan átnézni a Sárospatakon őrzött Makkai-hagyatékot. Ebben egy nagyon érdekes levélváltásra bukkantam, amelyet Makkai egy erdélyi "hittestvérével", Pilder Máriával folytatott, aki nagyon világosan felhívta a figyelmét, hogy már nem autentikus, már nem igazi a "hangja". Mert ő a budapesti rádióban ekkor már a magyar, a nemzeti Krisztusról beszélt, a "magyarok Istenéről", a magyar vallásról. Hát erre a legbelsőbb körből jött azonnal a figyelmeztetés, hogy ez már nem az igazi hang, s a kérdés, hogy lehet-e ezt még hitnek tekinteni. Nem érzem magam arra hivatottnak vagy érdemesnek, hogy az ő hitéletének az autentikusságát megítéljem - döntsék ezt el mások -, de annyit megjegyeznék, hogy kívülről úgy látszik, mintha Makkai hite ebben az időszakban már tényleg nem lett volna autentikus. Kívülről is érte bírálat: 1943-ban a Pester Lloydban közölt egy német nyelvű cikket, amelyben megírta a német "győztesek" apológiáját. Erre egy feltehetően Budapesten élő német írt neki egy levelet, amelyben élesen bírálta ezt a cikkét. Jelzem, nem baloldali, hanem konzervatív, legitimista, ám határozottan antihitlerista szemszögből. És ebben nagyon kínos kérdéseket szegezett Makkainak, hiszen akkor már mindent lehetett tudni. A levél megmaradt a hagyatékban, Makkai becsületére váljon, hogy nem semmisítette meg.

A két világháború közti időszak másik nagy áttelepülője Áprily Lajos volt. Elhatározását a korabeli erdélyi magyar közvélemény úgyszintén nagy elbizonytalanodással fogadta.

Szembesültem ezzel a kérdéssel is, hisz Reményik, a "nagy gyötrődő", Makkai és Áprily jó barátok voltak, a húszas évek elején még közösen léptek fel az erdélyiség létjogosultságát kétségbevonó budapesti konzervativizmus ellen. 1923-'24-ben zajlott le a híres "schisma-pör", amelynek során Áprily a legjelentősebb pesti lapokban írt ebben az ügyben. Sőt, kitelepedése után is még jó ideig a transzszilvanizmus mellett foglalt állást. Reményik leveleiben többször is rákérdezett kitelepülésének okára, amelyet Áprily végül is családi okokkal magyarázott. Valószínűnek tartom, hogy ez tényleg nem a saját opciója volt. Úgy tűnik, a gyermekei döntötték el, hogy kitelepedjen a család, s neki nem volt más választása.

Ez számomra eléggé tragikusan hangzik, hisz éppen Áprily volt az, aki a lírában a legmagasabb művészi fokon fogalmazta meg az erdélyiség lényegét.

Nála autentikusabb erdélyi művész talán nincs is! Hisz ő családi tradíciója révén a szász hagyományokat is magával hozta, tehát "mélyebben" volt erdélyi, mint az, akinek csak magyar gyökerei voltak. A szász gyökerű erdélyieknek az erdélyisége ugyanis végképpen fundamentális, hiszen Erdély a szászoknak maga a múlt, maga a hagyomány. A magyar hagyomány mindig is sokkal komplexebb volt, hisz még a sikerkorszakunkként számon tartott erdélyi fejedelemség is valójában magyar politikát űzött. A "Tündérkert" tulajdonképpen egy magyar alternatíva volt, a magyar erdélyiség soha sem volt tiszta erdélyiség. De visszatérve Makkaira: az ő esetében pontosan ismerjük a konkrét helyzetet, amely távozásra kényszerítette: bizonyos pénzösszegek kerültek át Magyarországról, amelyekről a román Siguran?ának tudomása volt, s ehhez hozzájött egy szerencsétlen családi konfliktus. A titkosrendőrség ugyanis megbízta Makkai anyósát, egy szerencsétlen, kisiklott asszonyt, hogy informátorként figyelje köztiszteletnek örvendő vejét. Mindez valószínűleg igaz, noha a mi szempontunkból nem lényeges. Azért nem, mert Makkai soha sem volt transzszilvanista. Szerinte a kisebbségi helyzet mint olyan eleve tarthatatlan volt, ezért egyértelműen nemzeti alternatívában gondolkodott, amelyet ki is fejtett Nem lehet című tanulmányában. Tehát ilyen értelemben az ő lépése logikus lépés volt, bár nem szabad elfelednünk, hogy kényszerhelyzetbe került.

A Magunk revíziója azért még nem erről szól...

Az 1931-ben íródott, a Nem lehet pedig 1936-ban. Meg kell említenem, hogy ugyancsak a sárospataki hagyatékban van egy, az addigi életét mérlegelő terjedelmes szövege, amelyben expliciten is elmondja, hogy ő soha sem volt úgy transzszilvanista, mint ahogyan Kós Károly volt. Számára a transzszilvanizmus mindig is csak a magyar nemzeti tudat ébrentartásának az eszköze volt az akkori körülmények között.

De ő sem volt mindig konzekvens. A húszas évek eufórikus hangulatára utalok...

Hát persze, akkor vált sikeres, elismert erdélyi íróvá, akkor még úgy tűnt, hogy az ő "transzszilvanizmusa" is autentikus. Aztán fokozatosan előtérbe került a nemzeti vonal, amely már a Magunk revíziójában is fellelhető, hisz benne említést sem tesz az erdélyi németekről vagy a románokról. Az egész arról szól, hogy egy magyar, nemzeti alapú blokkban hogyan kell autoritárius alapon megszervezni a magyar közösséget. Ebben az időben persze még szó sincs a világi hatalom birtoklásáról, ezért az egészet erkölcsi parancsok, imperatívuszok jegyében fogalmazza meg, s ilyen értelemben ez nem annyira riasztó, mintha ugyanezt a hatalom birtokában vagy közelében mondaná. Ne feledjük, Makkai és Kós két külön világ, amelyet úgy kell elfogadnunk, ahogy van, vagyis, hogy a két világháború közötti erdélyi magyar életben különböző kisebbségi modellek léteztek. Azért, mert valaki erdélyi, abból még nem következik, hogy transzszilvanista nézőpontot követ.

Ezek szerint Bánffy Miklós erdélyisége is egy külön alternatívának tekinthető.
 
Az ő nézőpontját nem ismerem annyira, mert ő nem volt ideológus-típus, noha egy nagyon autentikus erdélyi, transzszilván jelenség volt. Kiváló személyi kapcsolatai voltak Erdélyben és Budapesten is, de a két világháború között íróként lépett fel, s nem mint ideológus. Így kevésbé sértett más koncepciójú embereket. Más volt a helyzet Kóssal, aki világosan megfogalmazta, hogy 1867 után nem volt legitim és hiteles Erdélynek Magyarországhoz való centralista integrálása, mert ezt sem a szászok, sem a románok nem fogadták el, sőt még a magyarok irányából sem volt teljes mértékű a lelkesedés. Ugyanez történt 1918 után is - mondja Kós - amikor a szászok csak erős győzködések után fogadták el a Romániához való csatolást, míg a magyarok természetszerűleg végképpen elutasították. Vagyis egyiket sem tekintette teljes értékű megoldásnak, és mindvégig következetes maradt, képes volt "szent magyar" beidegződésekkel is szembefordulni. Az 1848-as unió 1867-es megvalósulása ugyanis a magyar közvélemény számára egy olyan sarkalatos pont volt, amelynek a megkérdőjelezéséhez egy Kós Károly kellett...

Akinek ugyancsak voltak nem magyar gyökerei...

Igen, nagyon is lehetséges, hogy a Kós régeni szász gyökerei jelentősen meghatározták transzszilvanista, erdélyi magatartását.

Én ezt a komponenst nem túloznám el, hisz itt van a Te eseted, amely az "áttelepülést" illetően valamelyest hasonlít a Makkaiéhoz, vagyis össznemzeti koncepció plusz kényszerhelyzet hatására történt. Ezek után hogyan jutottál el az új évezred küszöbén a "neotranszszilvanizmushoz"?

Említettem már, én a nyolcvanas évek derekán rájöttem, hogy Romániában nincs maradásom, s lévén, hogy akkoriban a döntő kérdés számomra a kommunizmus összeomlása volt, Magyarországra mentem, ahol már inogni kezdett a rendszer. Aztán, 1997-'98-ban, "tíz év után" kezdetét vette a "visszaút", hogy az általad megjelentetett kitűnő Csiki László-esszékötet címét idézzem, vagyis egyfajta transzszilván modellben kezdtem gondolkodni. Nem kergetem a visszatelepülés ábrándját, de egyfajta kétlakiságot már kialakítottam, azaz nem csak gondolatilag van meg bennem az erdélyiség, hanem a saját életem alakulásában is jelen van.

Eszmélésed éveiben mit jelentett számodra Erdély?

Voltaképpen nincsenek "igazi" erdélyi gyökereim. Partiumi vagyok, bihari, de a négy nagyszülőm közül csak egy volt ősszalárdi, a másik három alföldi, tiszántúli. Igazad lehet, az erdélyiség nem "genetikai adottság". Ifjúkoromban Erdély számomra idegen, érdekes világ volt, hisz a határ mellett éltünk, s egész családom az 1940-'44 közötti korszak eufóriájában élt. A Horthy-korszak ikonográfiájával voltak tele a családi ház fiókjai, a szekrények eldugott polcai, vagyis én egy százszázalékosan "magyar világban" nőttem fel. Gyermekkoromban, az ötvenes években még megvolt a föld, s minden politikai nyomorúság ellenére szüleim összejártak a többi, hozzájuk hasonló helyzetű, módosabb gazdával. Jól emlékszem, hogy szilveszterkor mi nem is tartottuk meg a "román éjfélt", csak éjjel egykor ünnepeltünk, a Himnuszra és a Szózatra. De mindebben nem volt semmiféle hivalkodás, ez volt a természetes.

Az erdélyiség mellett ez akkor egyfajta partiumi-tudat volt?

Mondom, teljesen Magyarország-központú világban nőttem fel. Egyetemista koromban végeztem egy szociológiai felmérést a Korunknak, amelynek kapcsán szülőfalum, Szalárd református levéltárát is átnéztem. 1780-tól kezdve voltak adatok, s jól látszott, hogy ez a világ kizárólagosan Debrecen felé volt nyitott, míg a Királyhágó valós határt jelentett, amelyen túl egy ismeretlen világ húzódott. Még az erdélyi reformátusság is egy más világ volt. Aztán felkerültem az egyetemre, s tátott szájjal bámultam Kolozsváron a népviseletbe öltözött széki lányokat. Számomra ez reveláció volt. Erdélyt egyetemistaként fedeztem fel. Néprajzi szempontból a székiek és kalotaszegiek, irodalmi, pontosabban történelmi szempontból Kós Károly Országépítője révén. Tényleg úgy látszik, hogy az erdélyiség nem predeterminált, vagy ha az, akkor az egyén saját életútja játszik ebben fontosabb szerepet, nem a felmenők! Az erdélyiség egy olyan választható modell, amely helyhez kötött, idegenben nem örökíthető át; hiába mondanám a gyerekeimnek, hogy válasszátok ezt a modellt, mert ők már kiestek abból a világból. Én viszont azért tekintem választhatónak, mert eddigi életem meghatározó részét Erdélyben töltöttem el.

Véleményem szerint az erdélyiség egyik legfontosabb komponense a többnyelvűség, és a saját, magyar kultúrán kívül a román, esetleg a szász, vagy sváb kultúrának az ismerete.

Én igazából Bukarestben barátkoztam meg a román nyelvvel és kultúrával, ott vált számomra természetessé a kétnyelvűség, noha ebből még semmilyen fajta erdélyiség nem következett. Természetesen a kétnyelvűség is fontos eleme az erdélyiségnek, de nem keresnék benne szabályt. Inkább azt mondanám, hogy kell hozzá egy személyes erdélyi életút - noha sokan vannak olyanok is, akik Magyarországra áttelepülve itt éppenséggel a transzszilvanizmust tagadó magyar radikalizmus hívei lettek. Engem az a negyven év determinál, amit ott lehúztam, noha mindebből más típusú következtetéseket is levonhatnék. Mi kell még ehhez? Igazad van, a három komponens közül legalább kettőnek a bensőséges ismerete. S itt felvetődik a kérdés, hogy a szász elem végleges távozása után beszélhetünk-e még egyáltalában erdélyiségről? Próbáltam személyes utam egyes epizódjait felvillantani. Mások kapcsán beszéltünk az erdélyiségtől való tudatos távolodásról - lásd Makkait -, vagy a szenvedő, kényszerű eltávozásról - lásd Áprilyt -, és a végsőkig kitartó transzszilvanizmusról Reményik és Kós esetében. Mindezek azonban csak személyes példák és opciók. A nagy kérdés az, hogy beszélhetünk-e még szociológiailag erdélyiségről? Van-e még egyáltalában alapja az erdélyiségnek mint ideológiának, és lehet-e egyáltalában építeni erre valamilyen kollektív cselekvést, kulturális és politikai dimenzióban egyaránt? Ha a szász elem kulcsfontosságú szegmentum, akkor a kérdés az, hogy maradt-e még az erdélyiségnek bázisa? A szászok ilyen szempontból valóban a legerdélyiebbek voltak, mert az anyanemzettől való távolságuk miatt identitásuk kizárólag Erdélyhez kötődik. A kulcskérdés az, hogy az erdélyi szászok és bánáti svábok kitelepedése után beszélhetünk-e még erdélyiségről? Ha etnográfiai, antropológiai szemszögből nézzük a kérdést, én azt látom, hogy ez az első eset, amikor az akkulturáció nem egyszerűen csak a politikai opciók szintjén vagy a magántulajdonhoz való viszony szintjén - tehát csak felszínesen volt jelen, hanem bele tudott nyúlni a transzcendenciához való viszony kérdésébe is, s ez már alapvetően identitásképző elem. Vintil? Mih?ilescunak van egy nagyon érdekes tanulmánya egy Brassó melletti szász falu szomszédsági szervezetéről, amelyben ő kimutatja, hogy a szászok szomszédsági szervezetét nemcsak a magyarok, de a románok, sőt a romák is átvették. Ő ezt szubliminális protestantizmusnak nevezi. Ez annak a jele, hogy a német modell a mindennapi cselekvések szintjén is valahol megmaradt. Más példa - ezt meg a te írásaidból tudom - : az Erdélyből Olténiába áttelepedett románokat "ungureni"-eknek nevezik, és teljesen más a viszonyuk a halálhoz, mint a környezetüké. Ha halottról álmodnak, azt ők rossz jelnek tekintik, míg a többség inkább pozitíven szemléli. Ezzel szemben a protestáns tradícióban a halott megjelenése rossz jel. Tehát még az Olténiába telepedett erdélyi románok világképe is más, mint a helyieké. Vagyis figyelembe kell vennünk, hogy az erdélyi románok, ha nem is váltak szászokká - messzemenően nem -, de elegendőképpen eltávolodtak a románság többi részétől ahhoz, hogy egy sajátosan erdélyi román identitást képviseljenek. Ugyanakkor tény, hogy ez náluk a legkevésbé sem jelent valamiféle választást, ők egyszerűen erdélyiek és egyben románok, és a kettő fundamentálisan egy és ugyanaz. Ezzel szemben egy magyar az alapvetően és mindenekelőtt magyar, vagyis neki az erdélyiséget valamilyen módon meg kell teremtenie, vagy el kell fogadnia. Itt érzékelek egyfajta különbséget, ami talán arra nézve is magyarázattal szolgál, hogy a magyarok miért viszonyulnak olyan ambivalens módon az erdélyiséghez és Erdélyhez. Amikor úgy tűnt, hogy nincs más kiút, felvállaltuk az erdélyiséget, más történelmi helyzetekben viszont megtagadtuk.

Jó, ebben egyetértünk. Amit nem értek, hogy miért utasítod el ezt a fajta reálpolitikusi magatartást?

Azért, mert ha mindez szellemi síkon, programként fogalmazódik meg, akkor ez már következetlenség. Az talán még megmagyarázható valahogy, hogy az erdélyi magyarok 1848-ban mindenáron az uniót akarták, nem törődve az erdélyi románok és a szászok véleményével, pedig erdélyi szempontból nézve ez is egyfajta következetlenség. De kollektivitások esetén nehéz morálisan ítélni. Bőven vannak példái azonban az olyan nyilvánvaló következetlenségnek is, amikor egy bizonyos személyiség egy adott helyzetben, amikor mondjuk a magyarok hatalmi pozícióban voltak, így beszélt, más történelmi helyzetben, amikor ezt a pozíciót elvesztették, pedig másként. Ez már nem rendjén való. Ez nem azt jelenti, hogy az ember nem változtathatja meg, akár alapkérdésekről is, a véleményét. A fontos az, hogy ezt elvi megfontolásokból vagy konjunkturális okokból teszi. Én meg tudom magyarázni, hogy a nyolcvanas években - Erdélyben, illetve Bukarestben - miért nem voltam transzszilvanista, s hogy  most - Budapest és Kolozsvár között ingázva - miért vagyok az. De nem hiszem, hogy ez ugyanaz az eset, mint például a Makkaié, aki miután 1944 nyarán megírta, hogy az ő transzszilvanizmusa miért más, mint a Kósé, vagyis hogy Kós ezt komolyan gondolta, ő pedig nem, a Debrecenbe bevonuló szovjet hadsereggel szembesülve hirtelen írt egy dolgozatot a független, önálló Erdélyről. Hát ezt a fajta hozzáállást én elítélem, mert ez közönséges opportunizmus, akkor is, ha "az erdélyi magyarság sorsa miatti aggodalom" és nem feltétlenül személyes előnyök vezették akkor Makkait, de másokat is, akik hozzá hasonlóan hirtelen nagy transzszilvanisták lettek. Ezeket a magyar részről megnyilvánuló következetlenségeket nekünk kell a helyükre tennünk, még mielőtt mások vágnák a mi fejünkhöz mindezt. Itt nem lehet köntörfalazni. Ha a területmódosítási stratégiákat elvileg is kizárjuk, akkor tudomásul kell vennünk, hogy van egy román, azaz bukaresti megoldás és van egy transzszilván. Harmadik út nincsen. Azaz van, egyéni szinten: az áttelepülés.

Az önálló, független Erdély gondolatát utoljára 1944 júliusában az oroszok vetették fel. Az adott politikai konjuktúrában ugyanis még nem volt világos, hogy milyen mértékben tudják ellenőrizni a térséget, s ezért praktikusabbnak vélték egy kisebb állam megalapítását - amely ráadásul nekik köszönheti a létét -, hogy ezzel sakkban tarthassák a térséget. 1945 márciusa után aztán kierőszakolták a Groza-kormányt, s ezzel számukra tárgytalanná vált a független Erdély-megoldás, hisz egész Romániát uralhatták.

Van itt egy nagyon érdekes epizód, amelyet Nemes József, az egykori észak-erdélyi kommunista párt ifjúsági vezetője mesélt el nekem a vele készített interjú során. A második bécsi döntés után a kommunista párt nagy dilemma elé került, hogy mi is legyen az álláspontja a kérdésben. Tudor Bugnariu, aki együtt raboskodott Nagy Istvánnal a caracali lágerben, megütközve mesélte, hogy amikor az észak-erdélyi illetőségűeket hazaengedték, Nagy István nagyon boldog volt, hogy Erdély visszakerült Magyarországhoz. Ő a maga egyszerű észjárásával nem foglalkozott az árnyalatokkal. Megígérte, hogy az ügyet az új államban tovább képviseli, de azt, hogy ez a terület magyar lett, ő természetesnek vette. Sok magyar kommunista gondolkodott ekképpen, de hát ki kellett alakítani egy hivatalos álláspontot, és úgy döntöttek, hogy kikérik az Internacionálé tanácsát. Az észak-erdélyi pártvezetőség konspiratív úton el is jutott Moszkvába, ahol elsőként az Internacionálé részéről a térségért felelős Dimitrov foglalkozott velük, de ő sem tudott egyértelmű választ adni. Végül is sor került egy nagy vitára, az észak-erdélyiek, az emigrációs magyarországi pártvezetőség (Révai, Rákosi) és a román kommunisták (Ana Pauker, Walter Roman) között. A vita veszekedéssé fajult. Rákosiék azt állították, hogy a helyzetet el kell fogadni, Észak-Erdély ezentúl magyar lesz, a románok persze ez ellen hevesen tiltakoztak. Az egészben az a bájos, hogy egytől egyig zsidó származásúak voltak, mégis ebben az ügyben élesen a nemzeti érdekeket képviselték. Az oroszok azonban bizonytalanok maradtak, nyitva hagyták a kérdést, a legkülönbözőbb lehetőségeket latolgatva. Benes 1943-ban Sztálinnal a román álláspontot igyekezett elfogadtatni, s Sztálin hajlott is efelé, mert nem rokonszenvezett a magyarokkal. Az történt ugyanis, hogy Molotov 1940-ben a moszkvai magyar nagykövet tudomására hozta: amennyiben Magyarország semleges marad, a Szovjetunió a bécsi döntést tudomásul veszi, és a háború után sem változtat álláspontján. A nagykövet, Kristóffy haza is küldte a táviratot, de azt Bárdossyék elsikkasztották. Magyarország kényszerből, valamint a magyar vezérkar egyértelműen németbarát beállítottsága folytán belépett a háborúba, s ezt a szovjetek nem tudták megbocsátani. Tehát rendkívül érdekes, bonyolult volt a helyzet, mind az oroszok, mind pedig az amerikaiak többféle alternatívában gondolkodtak, így azon sem lehet csodálkozni, hogy az 1944 végi-1945 eleji észak-erdélyi világban is sokféle elképzelés gomolygott.

Márai Sándor 1948-as naplójában bukkantam a következő bejegyzésre: "Egy fiatal orvos mondja, milyen áldozatkészen vállalták huszonöt év előtt Erdélyben családos emberek a nyomorúságot, mert nem akarták letenni a románoknak a hűségesküt... Ma Erdélyből is azt hallom, hogy a nyomorgatott székelység, félelmében és nyomorúságában, leghűségesebb kiszolgálója a »népi Romániának« - mohóbb és buzgóbb, mint a románok." Mennyiben volt helyes vagy végzetszerű a Magyar Népi Szövetség opciója a későbbiekben?

Nem szabad elfelednünk, hogy a Magyar Népi Szövetség nagyon komoly politikai segítséget nyújtott az 1946-os választások alatt a romániai kommunistáknak. Magyar lakta vidékeken nem is kellett különösebben meghamisítani az eredményeket, a magyarok tömegesen szavaztak a Magyar Népi Szövetségre. Ennek köszönhetően teljes magyar nyelvű iskolarendszert kaptak, még Moldvában is létrehozták a magyar nyelvű oktatást. De 1949-ben, amikor a kommunizmus formálisan, jogi értelemben is hatalomra került, mindez megfordult, és a nagy magyar intézményeket megszüntették, illetve államosították. Ilyen értelemben a szászok mellett mi is a vesztesek közé tartoztunk, hiszen akkor szűnt meg az EMKE, az EMGE, az Erdélyi Múzeum, és az egyházak hatalmas vagyona is elveszett. Tulajdonképpen ekkor érte a legrettenetesebb csapás az erdélyi magyarságot. Igaz, már 1947-ben lefejezték a Magyar Népi Szövetséget, s így a későbbiekben kényszerpályára került. Ebben a konstellációban az egyetlen alternatívát szerintem csakis a Lakatos István-féle szociáldemokrata kísérlet jelentette, mert Lakatos volt az az erőteljesen antikommunista beállítottságú szociáldemokrata, aki a baloldali elkötelezettség mellett mindig a magyar érdekeket, a magyar intézményeket is tudatosan védte.

Az antikommunista baloldaliságot említed. Ennek kapcsán ugornék az időben, s megkérnélek, hogy szólj néhány szót Bretter Györgyről, ill. "marxista" korszakodról.

Nem tudom, nevezhető-e ez nálam korszaknak. Tény, hogy a marxizmussal való behatóbb kapcsolatom nem Bretterhez, hanem Tóth Sándorhoz fűződik, aki, hegeli alapokon, a fiatal Marx munkásságát tanította nekünk. Én 1966-ban érettségiztem, és egy kőkemény Szabad Európa Rádió-s ideológiával kerültem Kolozsvárra. Élesen antikommunista voltam, és mindig az is maradtam. De 1968-ban a nemzetközi diákmozgalmak hatására ideológiailag bennem is egyfajta harmadik út perspektívája fogalmazódott meg, noha ez nem változtatott kommunista-ellenességemen. Nem tagadom, egy időben a fiatal Marx munkásságában zseniális vonásokat fedeztem fel, főleg a hegeli filozófia meghaladását illetően.

Én itt a rendszeren belüli bomlasztás-kísérletekre gondoltam elsősorban...

A 70-es évek végén Bíró Péter néven publikáltam az Erdélyi naplót a Párizsban, Kende Péter szerkesztésében megjelenő Magyar Füzetekben. Ekkoriban kerültem kapcsolatba a magyarországi ellenzékkel is. A Napló elég kalandos úton jutott ki Párizsba: Tolnai Ottó barátom révén Bukarestben megismerkedtem Predrag Matvejevic zágrábi egyetemi tanárral, aki elvitte Párizsba a kéziratot, és eljuttatta Fejtő Ferencnek, ő aztán átadta Kende Péternek. A szöveg két részben jelent meg, lényege egy antitotalitárius alternatíva felvázolása volt. Én ebben az időben figyelemmel kísértem az eurokommunizmust. Például csak azért tanultam meg olaszul egyetemista koromban, hogy a Rinascitát és az Unitát olvashassam, mert úgy éreztem, hogy a kommunizmus összeomlását inkább elősegíti az eurokommunisták bomlasztó tevékenysége, mint például a status quo-párti kemény nyugati konzervativizmus. Ezt a dolgozatomat különben a már kórházban fekvő Bibó István is elolvasta, s egy feljegyzésben, amely - már a halála után - szintén megjelent a Magyar Füzetekben, elismerően nyilatkozott róla, mint egy olyan alternatíváról, "harmadik útról", amelyben a status quo felrobbantása volt a lényeg, az egymást kölcsönösen erősítő konzervatív nyugati és konzervatív kommunista rendszerekkel szemben. Az eurokommunizmus azért is érdekelt, mert úgy láttam, hogy Berlinguerék valóban eljutottak a liberális demokrácia elfogadásához, s ezt az erjedési folyamatot jelentősnek találtam a rendszer belülről való megbuktatása szempontjából. Tehát azért szimpatizáltam az eurokommunizmussal, mert a következményeket néztem. De ettől még nem lettem baloldali. Nekem az volt a legfontosabb, hogy ők elfogadták a polgári demokráciát, vagyis, hogy a kommunisták is eljuthatnak a liberalizmusig, feladva ezzel korábbi identitásukat. Amikor a Limes-körben megpróbáltuk a totalitárius rendszer bukása utáni pluralizmust felvázolni, akkor az én világképemben a baloldalnak is megvolt a létjogosultsága. Így például Balázs Sándor mint baloldali, marxista vett részt körünkben. Ő különben messzemenően a legtöbbet kockáztatta közülünk, hisz ő volt a Kiáltó Szó szerkesztője. Azokban a legnehezebb években nagyon szoros kapcsolatban álltunk. A lényeg számomra az volt, hogy a liberális demokrácia alapelveit miként tudják elfogadni, asszimilálni olyanok, akik nem kötődtek eredendően ehhez a vonalhoz. 1983-ban írtam meg az angol polgárháborúról szóló könyvemet, amely voltaképpen a locke-i politikafilozófia előképét vázolta fel, a levellerek pamfletirodalma alapján. Én filozófiai és politikai értelemben egyaránt szilárdan a liberális demokrácia alapján álltam, de ez soha nem jelentett részemről kizárólagosságot, úgy éreztem, hogy a pluralizmust elfogadó baloldalnak is helye van ebben a világban.

Bretter-tanítványnak vallod magad?

Nem könnyű nekem így röviden róla beszélni, mert nagyon jó barátok voltunk, személyi kapcsolatunk döntő fontosságú volt számomra. Sokat írtam már erről, több interjúban is beszéltem róla, most itt csak egy olyan mozzanatot emelnék ki, amely szorosan illik ennek a beszélgetésnek a fő témájához. A Szövegek és körülmények korszakában, amikor a szerzők (Huszár Vilmos, Ágoston Vilmos, Tamás Gáspár Miklós, Szilágyi N. Sándor és jómagam) és Bretter kapcsolata talán a legszorosabb volt, Huszár Vilmos volt az első, aki úgy döntött, hogy elmegy, vagyis hogy áttelepül Magyarországra. Ekkor szembesültünk ezzel a kérdéssel először. Vagyis 1975 körül, rögtön a kötet megjelenése után. Soha nem felejtem el, hogy ezt Bretter nagyon elítélte, és rezignáltan jegyezte meg: nem érdemes elmenni, mert a távozó kiírja magából, amit magával visz, és aztán vége. Tudnod kell, hogy Bretter Budapesten született, az édesanyja Pesten élt, tehát még azok között a mostoha körülmények között is bármelyik pillanatban elmehetett volna, és noha reformmarxistaként valószínűleg azonnal konfrontálódott volna az ottani vaskalapos marxistákkal, azért bizonyos lehetőségek is adódtak volna számára. De benne fel sem merült, hogy odébbálljon. Ráadásul szatmári volt, tehát nem is erdélyi származású. Ő ráérzett az emigrációval járó nyomorúságra, tudta, mit jelent. Én akkoriban ezt még nem értettem, de inkább vele értettem egyet. Ő megértett valamit, amit most már és is tudok, de akkor még nem tudtam...

És mi ez?

Hát, hogy nem kell elmenni. Hogy aki elmegy, annak nem árt eszébe vésnie a fordított dantei feliratot: "Ki itt kilépsz, hagyj fel minden reménnyel."
Számomra reveláció volt olvasni esszéjét, a Temetés Zsögödön-t, amelyben mesterien feloldja egyén és közösség dilemmáját.
Korábban már beszéltem a saját erdélyi visszautam kapcsán arról, hogy ez voltaképpen választás kérdése, nem egy predeterminált ügy. De persze vannak előfeltételei. Hát ez Bretter részéről is egy opció volt. Azt a léthelyzetet, amit megélt, azt ő tudatosan választotta. Mert a választás mozzanata nagyon fontos akkor is, ha ott vagy, és eleve el sem mozdulsz. Akkor is tudnod kell választani azt a modellt, mert máskülönben csak sodródsz, és nem tudsz felülemelkedni a helyzeten. De ne fogalmazzunk ennyire kategorikusan, hogy maradni vagy elmenni, mert a mi helyzetünk - és egyre többen vannak ilyen kétlaki-többlaki helyzetben - egy új jelenség. Régebb csak a vagy-vagy volt, mert nem lehetett utazni. Ma már ez másként merül föl, és bizonyos értelemben többes identitást is jelent, hisz például én sem tudok elvonatkoztatni a magyarországi identitásomtól, noha meglehetősen szkeptikusan szemlélem azt.

Niklas Luhmann szerint a társadalom funkcionális rétegződése miatt a modern kor emberének identitása mozaikszerű részecskékből áll össze, azt is mondhatnánk, hogy annyi részből áll, ahány funkcionális közösséghez tartozik, vagy ahány helyen él. Ez pedig már egy összetettebb, s ezáltal talán törékenyebb identitást jelent.

Ehhez annyit tennék hozzá, hogy például nekem - noha két helyen élek, Pesten és Kolozsváron - az erdélyiség fontosabb, az identitásom talán legfontosabb része. Ezen túl nem szeretem a teljesen kialakult helyzeteket, és Magyarország alapvetően egy ilyen kialakult helyzetű ország. Be lehet látni a pályáját, a mozgását, míg Erdély nyitott kérdés. Nem tudhatjuk, hogy a magyar-román, esetleg magyar-román-német együttműködés, az erdélyiség, az erdélyi identitás felvállalása hová vezet. Megmarad-e az értelmiségi diskurzus szintjén, vagy áttevődik a politikába? Mert éppen ez a politikai dimenzió a nyitott kérdés.

Mindez szerintem már nem csak személyes, erdélyi identitásodat érinti, hisz van egy közösségi komponense is: az erdélyiek.

Nem könnyű kérdés, hiszen könnyen lehet, hogy az erdélyi magyarok egy része valójában nem bízik abban, amit én képviselek vagy javasolok. Én tulajdonképpen, ha lehet ilyet mondani, Erdélyért mint egy meghatározott, nem mindig pontosan körülhatárolható, de jellegzetes területért érzek felelősséget. A terület mintha több lenne, mint az ott lakó emberek. De lehet, hogy egy kicsit misztifikálom a territorialitást.

Én nem nevezném ezt misztifikációnak. Erdélynek mint földrajzi térnek különleges varázsa van. Nemrég olvastamVivi Dr?gan Vasilénak, a neves bukaresti operatőrnek, ezzel kapcsolatban egy szép vallomását: Erdélyben készített filmjei kapcsán mondja, hogy "...a szereplők közötti konfliktuson túl konfliktusteremtő a táj, a maga paraszti vagy akár nem paraszti rusztikumával. Erdélyben van valami drámai. Lehet, hogy a hegyek, a fennsíkok teszik, a falvak, az emberek tipológiája, bármilyen történelmi vonatkozáson túl is. Erdélynek az emberi tája az érdekes. Teljesen más, mint a másik két tartomány. Ez még egy odavaló, átlagos román ember számára is felismerhető".

Hiszek abban, hogy Erdély - miután a modern időkben oly sokáig volt két nemzettörténetnek, a magyar és a román nemzeti diskurzusnak az objektuma, valamilyen módon szubjektummá válhat mint terület, mint térség. Persze naivitás lenne azt hinni, hogy önálló állammá válhatna, de szubjektummá azért még válhat.

Egyfajta interetnikus értelmiségi kooperáció már megindult a Provincia című lap hasábjain. Hogyan értékelik a Provincia román szerzői ezt a fajta "neotranszszilván" szemléletet? Néha úgy tűnik, mintha kissé bizalmatlanul kezelnék az ügyet.

Lehet, hogy ők valamivel bizalmatlanabbak, hogy tartózkodóbban viszonyulnak az erdélyiség intézményi és politikai dimenziójának a kérdéséhez. Addig, amíg az egymás felé való nyitottságról, az előítéletekkel való szakításról van szó, nincs gond. Marius Cosmeanu metaforája szerint a magyarok Erdélyhez egyfajta "hard"-, a románok inkább "soft"-módon közelítenek. Igen, mi hajlamosabbak vagyunk arra, hogy átlássunk egy helyzetet, és levonjunk bizonyos gyakorlati konzekvenciákat, hogy azt modjuk: itt erre és erre van szükség, mert amíg nincsenek meg ezek és ezek az intézmények, addig nem lehet a kérdést megoldani. Mi valamivel természetesebbnek tartjuk, hogy igenis ki kell lépni a politikai színtérre. Erdélyi román barátainknál ez nem ilyen egyértelmű. Náluk van egyfajta érzelmi radikalizmus, nagyon is megvan bennük az erdélyi érzület, az erdélyi identitás elemi élménye, az idegenkedés a bukaresti világtól, amellyel néha konfrontálódni is készek, ugyanakkor nem egészen világos számukra, hogy ez de facto mit jelent, a konkrét cselekvés területén, vagy hogy hová is vezet. Ebből a szempontból ők talán egy kicsit túl "kényelmesek", hajlamosak azt mondani, hogy ez már a politikusok dolga. Persze közöttük is vannak olyanok, akik helyeslik egy transzetnikus regionális párt létrehozását, de ma még nagyon mély és a romániai viszonyokat szem előtt tartva indokolt szkepszis él bennük a politikával mint olyannal, a politikummal mint építkezési lehetőséggel szemben. Mindez abból adódik, hogy Romániában egyelőre nem beszélhetünk igazi, működő politikai rendszerről, mert mindent elborít a "politicianizmus" (nincs is erre jó magyar kifejezés), az eltorzult politikai gyakorlat, amelynek "áldásait" ők nagyon mélyen és nagyon régóta, a saját bőrükön érzik. Van egy fajta fatalitás is bennük, hisz 1918 után az erdélyi románok úgy vélték, hogy óriási lehetőségekkel rendelkeznek, és úgy is nézett ki még 1919-20-ban, hogy Erdély Románián belől kitüntetett helyet fog elfoglalni. Hamarosan kiderült azonban, hogy ezt Bukarest minden eszközzel meg fogja hiúsítani, és az erdélyi románok sajnos nem találták meg a megfelelő taktikát és stratégiát, hogy az őket nemzetárulással vádoló bukaresti politikusok és nagy sajtóorgánumok ellen hatékonyan felléphessenek. Igaz, az erdélyi román politikusok végig viaskodtak Bukarest szupremáciája ellen, de elkövették azt a baklövést, mint Traian Vuia egy nagyon fontos levélben megírta, hogy nem ragaszkodtak Erdély intézményi önállóságához Románián belül, s így az elképzelt vezető szerep is csak álom maradt. Tehát valahol itt keresendő román barátaink bizalmatlansága a politikai intézményekkel szemben. Talán ha nincs az akkori külpolitikai kontextus (többek között az akkori viszonyok közepette tulajdonképpen elkerülhetetlen magyar revizonizmus), az erdélyi románság eljutott volna a politikai konzekvenciák levonásáig, és létrehozta volna az autonóm erdélyi provinciát (Maniu veje, a kolozsvári egyetemen alkotmányjogot tanító Romul Boil? meg is tervezett egy részletes, föderális struktúrájú alkotmányt, erdélyi diétával stb.). Mindennek a személyi feltételei adottak is voltak, hisz megvolt még a megfelelő politikai-jogi felkészültségű, monarchiából származó politikusi gárda, no de nem voltak meg a külső feltételek, és így Bukarest könnyűszerrel hatástalanítani tudott minden ilyen irányú törekvést. Manapság fordított helyzetet élünk meg, mert rendkívül előnyösek a nemzetközi feltételek egy ilyen típusú devolúciós modell megvalósításához; Magyarországon egyetlen számottevő politikai erő sem gondolkodik revíziós stratégiákban, Nyugat-Európa pedig mindenütt támogatja a politikai decentralizációt, ahol az legitim módon, demokratikusan és nem szélsőséges eszközökkel próbál érvényesülni. Most viszont még nem áll rendelkezésre az az erdélyi román politikusi és jogászi gárda, amely ezt a kedvező nemzetközi helyzetet megfelelően gyümölcsöztetni tudná. Talán a fiatal, még nem korrumpálódott helyi politikusok, helyi üzletemberek és főleg az egyetemisták és a frissen végzettek köréből ki tud nőni egy olyan társaság, amely az érzületi erdélyiséget közigazgatási és politikai szintre emeli, és elindul a decentralizáció, a regionalizmus irányába.

A mai magyar kormánypárt filozófiájában sincs helye a regionalizmusnak, mindinkább egyfajta integráció felé hajlik.

Valóban, a Fidesz és az MDF inkább a nemzeti reintegráció programját részesíti előnyben. Én úgy hiszem, üdvösebb lenne egy másfajta stratégia, amely  Erdélyben, a Vajdaságban, Kárpátalján és Szlovákiában a Magyarországon is annyira hiányzó politikai régiók intézményrendszerében találhatná meg mind az ún. kisebbségi kérdés megoldásának, mind egy lehetséges konstruktív magyar regionális szerepnek a kulcsát. Egy ilyen alternatív stratégia nem próbálna meg mindent Budapestről irányítani és kézben tartani, hanem a tartományok és provinciák, tehát nemcsak az ott élő magyarok saját érdekeinek érvényesítését próbálná meg elősegíteni és támogatni, amiben minden bizonnyal komoly európai segítségre is számíthatnánk. De talán éppen ettől idegenkedik a jelenlegi magyar kormány, mert ha elismerné ezt a fajta önmozgást, a környező térségek autonóm érdekérvényesítésének a létjogosultságát, akkor partneri viszonyt kellene velük kialakítania, és nem törekedhetne arra, hogy mindent egyetlen központból irányítson. Az igazsághoz viszont az is hozzátartozik, hogy a magyar politikai spektrum másik oldalának, a baloldalnak semmilyen stratégiája sincs Erdéllyel és a többi említett térséggel kapcsolatban. Mindennek ellenére én úgy gondolom, hogy a regionalizmusra építő alternatív stratégia akkor is előtérbe kerül, ha azt Budapest továbbra is a magyar nemzeti reintegráció, Belgrád, Bukarest, Kijev és Pozsony pedig a szerb, román, ukrán és szlovák nemzeti integráció legveszélyesebb ellenfelének minősíti. De éppenséggel az is előfordulhat, hogy egyik-másik főváros regionalizmusellenes magatartása az általános európai trend hatására megváltozik.