Lászlóffy Aladár

Jelentés a "Szövetség" állapotáról

Ha felrobbantják, a haza valóban a magasba kerül. Egy másik költő egyik súlyos metaforájában azt kérdezte, hogy de aztán ki inti le a juhász vad ebét?
Igazi szülőföldünk egy kor. Én a két világháború között születtem. Miután a virulens és bosszúálló nacionalizmus a század második évtizedének végén a győzők nevében egyedül (vagy legfőképpen) ezt a nemzetet és annak ezeréves szálláshelyét taposta szét mint állítólagos tűzfészket, veszélyforrást. Történt mindez büntetlenül, meghamisított adatok vagy eleve kiagyalt, hazug érvek alapján, védekezés, ellenérv, mentőkörülmény vagy bizonyítás, mérlegelés esélye nélkül. Mindez alapvetően nehezítette és keserítette meg személyes sorsomat. Mint vigasztalan, a közbeeső ünnepeken azért szüneteket is tartva, egyetlen életem idejében (és -ből) túl sokat kellett erre fordítanom. Mint egyenlő jogú földlakó aránytalanul éreztem magam végig megfosztva és megszomorítva.
Ismerem és elismerem, hogy hasonló csapások következményeivel az idők kezdete óta mindig milliárdok szenvednek, birkóznak, és ez nincs jól.
Mint minden korszakkezdő ponton, ahol alkalma nyílik a helyrehozatalnak, a részemről kolumbusztojásként elhangzó javaslat ennyi: mindezt hangosan el kell ismerni, rögzíteni, hogy tovább lehessen lépni, egy létező kiút, elintézés, megoldás legalább erkölcsi tételezésével.
Sajnos az igazság letéteményeseinek számító tekintélyek előtt mindenről illik beszélni, csupán arról nem, hogyha valakiket igazságtalanság ér. Az ilyesmiket nemhogy tisztázni, de még elismerni sem óhajtják, főleg azok befolyására, akik részesei voltak.
Az én esetemben a képlet világos. Talán először a történelemben egy az erőpolitikán látszólag túlléptető megoldásra, az önrendelkezésre hivatkoztak. Ellenem! Az önrendelkezés viszont ekkorra, olyan előzmények után veszedelmesen kétélű fegyver olyan országhalmazok, etnikum-összefonódások esetében, mint ez a világ lett a tiszapartokon és az öbölpartokon. Alkalmazásához soha nem holmi háborús, erőfölényes alkalom, hanem rengeteg szempont figyelembe vétele és még több tapintat szükségeltetik.
Mivel a történelemnek nincsenek kedvencei, eleve az is megbosszulja magát, hogy épp az elosztandó "vagyon" addigi tulajdonosát meg sem kínálták az önrendelkezéssel, így aztán hivatalból beindult, életbe lépett a magyarság egyesüléséért vívandó harcának jogos folyamata. Ez ellen most már olcsó és késő irredentizmust kiáltani, hogyha visszamenőlegesen mások hasonló törekvéseit elfogadják értéknek! Csiki-csuki sorsom nyitánya (általában az operettekben az ilyesmi egy estét vesz igénybe, a történelemben azért lényegesen többet ugyebár), íme, átnyúlik egy újabban megkezdett évezredbe, hogy a hasonló evickélésekkel együtt, annak díszére vagy gyászára legyen. De hát minek? Nem volna jobb szélnek ereszteni évszázados, esetenként évezredes szeleket, nyomásokat a skót dudákból, ír dudákból, kurd, tamil, baszk gáztartályokból, hiszen már láthatták: egy kis önrendelkezés nem a világ, rámegy Lumumba, Benbella, Mortadella, Indokína és Kongó, de túl lehet élni.
Manapság azt sem lehet tudni, hogy mi a vers. Hát akkor azt, hogy mi számít drognak, s mi legyen a terrorizmus (szabatosabban kissé) naná a "népirtás": az első lidicék vagy az utolsó mohikánok? Be kell ismerni és le lehet zárni a fejezetet, mint egy csatlakozási tárgyalást. Mert ha nem - hát vajon mi is a nemzet, a nyelv, a kultúra? Rambó erősebb, de Mozart szebb, és Saigont még Rambo sem tudta megtartani, a nyelvüket pedig egyelőre még a lappok is.
Így aztán nem tudom elfogadni a profi ellendrukkerek gagyogását, akik minden egyes valahová esedékes belépés, csatlakozás, befogadás előtt, alatt, közben kéjesen azzal riogatnak, hogy na most figyelj: a ruhatárban bizony le kell adni a csákót, a sarkantyút, a csinompalkóskodást s végül, majd meglátjátok, azt a turáni lóbélhangú, bőgatyát viselő, igaz, egy-két herderi jóslatot már elviselt nyelveteket is. Szemben a szépen felívelő "junóval", na nem a Jupiter feleségével, hanem a "kola-inglissel".
Mint a földigiliszta, ásóval ötbe-hatba vágva ébredek, és igyekszem derűsen köszönni át magamnak: jó reggelt, szomszéd! - még akkor is, ha volt kádári javítóintézeti komisszárok lerománoznak, leukránoznak. Még a mi mindig súlyosabban jelentkező hülyegyerek-buzgalmunkban sem fogadom el, hogy a nemzet kipusztulófélben lévő fogalom. A nemzet - mivel nyelv is, poézis is - csupa árnyalt kommunikáció, hajlam a nyitottságra. A legnagyobb, legintenzívebb, legnemesebb és legüdvösebb integrálódás.
A kultúrák valaha valóban még tökéletesebben intézményesítendő közlekedőedény-rendszere, valóságos "vérszerződése" esetén, idején is - legyen világos - a nemzet maradjon védett: soha ne a világ "igazságérzetétől", logikájától, erőegyensúlyától függjön. Nem a nemzeti érzés fajzik el, válik nemtelenné és veszélyessé, hanem a hivatásos tyúkom-búkom és farkas-barkas kiáltók.
Lehet, hogy érték, lehet, hogy nem: ilyen vagyok. Nem vagyok "erdélyi ember", miképp delawár-indián sem. És szinte mindenre kiterjedő érdeklődésem folytán sem lettem "multikulturális". Ebből a szempontból, ebben az értelemben nagyon is pontosan egyoldalú vagyok. Amiből állok, az valaha ilyen mértékben dunántúli is volt, és kaukázusi meg morva is lehetett, a szintézis általános és egyedi műhelytitkainak megőrzésével vezetett ide. Ma csak egyetlen tudattak talomnak a befolyása alatt működő ÉN vagyok, aki egyetlen kultúrmúlt szemlélete szerint tesz-vesz, mérlegel, tervezi a jövőt magának, és azt gondolja némi joggal, hogy a hozzája tartozók számára is magyarul.
Illúzióimat, akár a túl sok tapasztalat, akár az életkor elhozta rugalmatlanság folytán, elvesztettem; reményeimet fel akarom adni (mint postán egy búcsúlevelet); így amit döntök, azt nem kívánom, hogy mások, főleg másképpen gondolkodók is elfogadják, helyeseljék, csak megférjenek velem. Arról folyamatosan magam próbálok gondoskodni a szellem s a minőség jogán és erejével, hogy majdan létezésem emlékével is.
Egyedül azzal maradtam felhőtlen szövetségben, ami időnként úgy fogy el, mint a hold: a juhász vad ebei nem látják. De attól még létezik.