Lászlóffy Aladár
Jelentés a "Szövetség" állapotáról
Ha felrobbantják, a haza valóban a magasba kerül. Egy másik
költő egyik súlyos metaforájában azt kérdezte, hogy de aztán ki inti le
a juhász vad ebét?
Igazi szülőföldünk egy kor. Én a két világháború között születtem.
Miután a virulens és bosszúálló nacionalizmus a század második évtizedének
végén a győzők nevében egyedül (vagy legfőképpen) ezt a nemzetet és annak
ezeréves szálláshelyét taposta szét mint állítólagos tűzfészket, veszélyforrást.
Történt mindez büntetlenül, meghamisított adatok vagy eleve kiagyalt, hazug
érvek alapján, védekezés, ellenérv, mentőkörülmény vagy bizonyítás, mérlegelés
esélye nélkül. Mindez alapvetően nehezítette és keserítette meg személyes
sorsomat. Mint vigasztalan, a közbeeső ünnepeken azért szüneteket is tartva,
egyetlen életem idejében (és -ből) túl sokat kellett erre fordítanom. Mint
egyenlő jogú földlakó aránytalanul éreztem magam végig megfosztva és megszomorítva.
Ismerem és elismerem, hogy hasonló csapások következményeivel az idők
kezdete óta mindig milliárdok szenvednek, birkóznak, és ez nincs jól.
Mint minden korszakkezdő ponton, ahol alkalma nyílik a helyrehozatalnak,
a részemről kolumbusztojásként elhangzó javaslat ennyi: mindezt hangosan
el kell ismerni, rögzíteni, hogy tovább lehessen lépni, egy létező kiút,
elintézés, megoldás legalább erkölcsi tételezésével.
Sajnos az igazság letéteményeseinek számító tekintélyek előtt mindenről
illik beszélni, csupán arról nem, hogyha valakiket igazságtalanság ér.
Az ilyesmiket nemhogy tisztázni, de még elismerni sem óhajtják, főleg azok
befolyására, akik részesei voltak.
Az én esetemben a képlet világos. Talán először a történelemben egy
az erőpolitikán látszólag túlléptető megoldásra, az önrendelkezésre hivatkoztak.
Ellenem! Az önrendelkezés viszont ekkorra, olyan előzmények után veszedelmesen
kétélű fegyver olyan országhalmazok, etnikum-összefonódások esetében, mint
ez a világ lett a tiszapartokon és az öbölpartokon. Alkalmazásához soha
nem holmi háborús, erőfölényes alkalom, hanem rengeteg szempont figyelembe
vétele és még több tapintat szükségeltetik.
Mivel a történelemnek nincsenek kedvencei, eleve az is megbosszulja
magát, hogy épp az elosztandó "vagyon" addigi tulajdonosát meg sem kínálták
az önrendelkezéssel, így aztán hivatalból beindult, életbe lépett a magyarság
egyesüléséért vívandó harcának jogos folyamata. Ez ellen most már olcsó
és késő irredentizmust kiáltani, hogyha visszamenőlegesen mások hasonló
törekvéseit elfogadják értéknek! Csiki-csuki sorsom nyitánya (általában
az operettekben az ilyesmi egy estét vesz igénybe, a történelemben azért
lényegesen többet ugyebár), íme, átnyúlik egy újabban megkezdett évezredbe,
hogy a hasonló evickélésekkel együtt, annak díszére vagy gyászára legyen.
De hát minek? Nem volna jobb szélnek ereszteni évszázados, esetenként évezredes
szeleket, nyomásokat a skót dudákból, ír dudákból, kurd, tamil, baszk gáztartályokból,
hiszen már láthatták: egy kis önrendelkezés nem a világ, rámegy Lumumba,
Benbella, Mortadella, Indokína és Kongó, de túl lehet élni.
Manapság azt sem lehet tudni, hogy mi a vers. Hát akkor azt, hogy mi
számít drognak, s mi legyen a terrorizmus (szabatosabban kissé) naná a
"népirtás": az első lidicék vagy az utolsó mohikánok? Be kell ismerni és
le lehet zárni a fejezetet, mint egy csatlakozási tárgyalást. Mert ha nem
- hát vajon mi is a nemzet, a nyelv, a kultúra? Rambó erősebb, de Mozart
szebb, és Saigont még Rambo sem tudta megtartani, a nyelvüket pedig egyelőre
még a lappok is.
Így aztán nem tudom elfogadni a profi ellendrukkerek gagyogását, akik
minden egyes valahová esedékes belépés, csatlakozás, befogadás előtt, alatt,
közben kéjesen azzal riogatnak, hogy na most figyelj: a ruhatárban bizony
le kell adni a csákót, a sarkantyút, a csinompalkóskodást s végül, majd
meglátjátok, azt a turáni lóbélhangú, bőgatyát viselő, igaz, egy-két herderi
jóslatot már elviselt nyelveteket is. Szemben a szépen felívelő "junóval",
na nem a Jupiter feleségével, hanem a "kola-inglissel".
Mint a földigiliszta, ásóval ötbe-hatba vágva ébredek, és igyekszem
derűsen köszönni át magamnak: jó reggelt, szomszéd! - még akkor is, ha
volt kádári javítóintézeti komisszárok lerománoznak, leukránoznak. Még
a mi mindig súlyosabban jelentkező hülyegyerek-buzgalmunkban sem fogadom
el, hogy a nemzet kipusztulófélben lévő fogalom. A nemzet - mivel nyelv
is, poézis is - csupa árnyalt kommunikáció, hajlam a nyitottságra. A legnagyobb,
legintenzívebb, legnemesebb és legüdvösebb integrálódás.
A kultúrák valaha valóban még tökéletesebben intézményesítendő közlekedőedény-rendszere,
valóságos "vérszerződése" esetén, idején is - legyen világos - a nemzet
maradjon védett: soha ne a világ "igazságérzetétől", logikájától, erőegyensúlyától
függjön. Nem a nemzeti érzés fajzik el, válik nemtelenné és veszélyessé,
hanem a hivatásos tyúkom-búkom és farkas-barkas kiáltók.
Lehet, hogy érték, lehet, hogy nem: ilyen vagyok. Nem vagyok "erdélyi
ember", miképp delawár-indián sem. És szinte mindenre kiterjedő érdeklődésem
folytán sem lettem "multikulturális". Ebből a szempontból, ebben az értelemben
nagyon is pontosan egyoldalú vagyok. Amiből állok, az valaha ilyen mértékben
dunántúli is volt, és kaukázusi meg morva is lehetett, a szintézis általános
és egyedi műhelytitkainak megőrzésével vezetett ide. Ma csak egyetlen tudattak
talomnak a befolyása alatt működő ÉN vagyok, aki egyetlen kultúrmúlt szemlélete
szerint tesz-vesz, mérlegel, tervezi a jövőt magának, és azt gondolja némi
joggal, hogy a hozzája tartozók számára is magyarul.
Illúzióimat, akár a túl sok tapasztalat, akár az életkor elhozta rugalmatlanság
folytán, elvesztettem; reményeimet fel akarom adni (mint postán egy búcsúlevelet);
így amit döntök, azt nem kívánom, hogy mások, főleg másképpen gondolkodók
is elfogadják, helyeseljék, csak megférjenek velem. Arról folyamatosan
magam próbálok gondoskodni a szellem s a minőség jogán és erejével, hogy
majdan létezésem emlékével is.
Egyedül azzal maradtam felhőtlen szövetségben, ami időnként úgy fogy
el, mint a hold: a juhász vad ebei nem látják. De attól még létezik.