Kántor Lajos

Azonosítás: Párizstól a Fehér Házig

 
Erdély magyar politikai mezejét tekintve a francia főváros (és környéke) nem a legkedvezőbb hivatkozási alap - ne menjünk túl messze az emlékeztetésben, csak a párizsi békeszerződésig. A kultúrában, az irodalomban mintha más volna a helyzet. Ady nem szűnő jelképünk. Párizsból nem csupán a magyar ugart - Erdélyt is jobban látta. De Kuncz Aladár megsebzett frankofiliáját se feledjük, amikor a transzszilvanizmus és európaiság korai helikoni változatát próbáljuk meghatározni. S az Erdélyből elszármazott képzőművészek - ha a visszakapcsolás náluk nem volt is Ady-méretű - országhatárokon átívelő hidat jelentettek. A szülővárosát választott művésznevében őrző Brassai (Halász Gyula) "Párizs szeme" lehetett. A székely faluból elindult szobrász, Román Viktor alkotásaiban tér haza a Szajna partjáról Erdélybe. Az oda-vissza út folytatódik, némelyikből bizonyára lexikoni adat lesz egykor. Én azonban nem mások szócikkeiből akarok ollózni, hanem személyes emlékre hagyatkozom, "kinti" Erdély-élmények súlyát először éppen Párizsban mérlegelve. Írtam már erről, a Korunkban, 1990 tavaszán, de úgy gondoltam, a Gyökerek, álmok, tengerek úti esszéinek gyűjteményéből (2002-ben) sem hagyhatom ki "Vigyázó szemünk" gondolatsorát.
Ismételve tehát: a marosvásárhelyi Véres Március után voltunk a párizsi Könyvszalon meghívottjai, szerte Kelet-Közép-Európából. A Grand Palais 404-es auditóriumában országok szerint osztott ünnepi rendezvényt követően, másnap, hivatalosakként egy úgymond főszerkesztői találkozóra, magyarok, románok, csehek, szlovákok, lengyelek, bolgárok, szerbek együtt értelmeztük az új helyzetet, de franciák és németek is részt vettek a beszélgetésben, vitában. Itt kerültünk mi - mármint erdélyi magyarok - néhány percre, félórára-órára az érdeklődés homlokterébe: a Sütő Andrással történtek ugyanis élénk érdeklődést váltottak ki, és a rokonszenv - a romániai helyzetet megmagyarázni próbáló bukaresti kolléganővel szemben - egyértelműen minket vett körül.
Ezen a vibráló párizsi délutánon a jelen lévők tudni vélték, hogy hol fekszik (kiterítve?) Erdély. Több ezer kilométer távolságból, ám a világpolitika szempontjából ma sokkal fontosabb helyről másfajta élményt hoztam haza. A washingtoni Fehér Ház előtti sorban álldogáltunk, beszélgettünk feleségemmel (1993 nyarán), nem túl kíváncsian a bebocsáttatást követő látványra, mégis készen arra, hogy kipipáljuk a turistapenzumot. Az előttünk lévő, középkorú, spanyolul beszélő pár folyton hátrafordult, azonosítani próbálta nyelvünket; és miután ez semmiképpen sem sikerült nekik, angolul szólítottak meg, udvariasan tudakozódva, hogy honnan valók vagyunk. Én egyből rávágtam, lakonikusan, elejét kívánva venni az angol nyelvű csevegésnek: From Transsylvania, vagyis Erdélyből. Visszafordult (a Fehér Ház irányába) az amerikai spanyol férfiú, de látszott, hogy nem nyugtattam meg. Újabb félfordulattal, bocsánatot kérve, ismét rám kérdezett: hol van ez a Transzszilvánia? Európában, Magyarország és Románia között - vágtam ki a választ - amitől ő bizonyára nem lett okosabb, ám én megnyugodtam.
Most persze egyeztetni kellene neves elődök és kortársak tapasztalatait, visszamenve az időben akár a peregrinusokig, Mikes Kelemenig, Bölöni Farkas Sándorig - vagy Kós Károlyig, Cs. Szabó Lászlóig. Azt gyanítom, Károly bácsi ravaszul rám pillantana, és nem bocsátkozna vitába a Fehér Ház előtt mondottakkal. Cs. Szabó talán hosszabb fejtegetésbe kezdene, de végül megegyeznénk Erdély-ügyben. Én mindenesetre szívesen hivatkozom rájuk, ha anyanyelvemen szólhatok szülőföldem kultúrájáról, irodalmáról varsói vagy groningeni egyetemistáknak, római (római) katolikus teológusoknak, Torontóban élő öreg emigránsoknak vagy az Itt-Ott nyári konferenciájára Lake Hope-on összegyűlt amerikai magyaroknak. A visszajelzés persze nagyon sokféle. Mert nyilvánvalóan másképp reagál a Fehér Ló pogány hitében élő őskövület, mint a chicagói lakásában kalotaszegi párnát és RMDSZ-plakátot őrző építész s az otthonnal folyamatos kapcsolatot tartó, külhonban tanuló fiatal.
Más kérdés, hogy az idegen nyelvben (főként angolul) bővebb magyarázatot igénylő bemutatkozás miképpen hat. Erre vonatkozóan egy (2000-beli) kínai utazás néhány emlékét idézem szívesen - bár nem tudhatom, a reagálásokból mi tudható be az irodalmi diplomáciának, illetve a híres kínai udvariasságnak. Hármas irodalomtörténész-csapatunk írószövetségi elnöki funkcióban lévő vezetője, Pomogáts Béla minden hivatalos találkozón kitért az én sajátos státusomra, arra, hogy miközben a Szövetséget képviselem, erdélyi mivoltomban vagyok jelen. A pekingi, sanghaji, senzseni írók nem látszottak csodálkozni, a műfordítók még érdeklődtek is kortársi értékeink iránt. Igazán akkor lepődtem meg, amikor egy évvel később, a kolozsvári magyar főkonzulátus ünnepi fogadásán, a New York, azaz Continental vendéglőben a terített asztal túlsó oldaláról egy kínai meghívott integetett nekem, majd átkerült az én oldalamra, és pekingi találkozásunkat már közösen idéztük fel; most ő a konstancai kínai konzulátus munkatársa.
Ha e nevekhez és címekhez hozzáveszem, hogy Hámos László, akivel 1993-ban körbeautóztuk a Harlemet és New York más nevezetességeit, 2002-ben Bukarestben a román miniszterelnökkel tárgyalt a HHRF (Hungarian Human Rights Foundation) nevében, a magyar kisebbségi jogok érvényesítésének amerikai szempontjaira hívva fel a román hatalom fő képviselőjének figyelmét - talán már jeleztem is, hogyan állunk Erdély azonosításával, az új évezred elején.

Kántor Lajos