Fazakas Attila

Törmelékek

I
Még egy lírai futamodást, te
Byroni Hév; zengedezzél, lelkecske,
önmagadról,
rímek lerágott torzsája alszik a
verssorok őszi dunnájába fúlva.
Vérüszkös torzsa,
te Szónett!...
Hát a kéz érzelmes simítása?
Ő most Érosz babahajába túr,
vagy shakespeare-i vágatokban hever,
Ha-Ha-Ha Hamletként
ontja a jambikus tirádát!
Zengedezz, lelkecske, ájuldozz,
szédülj, Nagy Idő ez!
Dallamoskönyved
lapozza
a kert almafáin átcsapó szél.
No, egy rigmust abból nekem
s boldogan halok - vagy a Soracte
lisztes csúcsait, ott is
elidőznék, ráncokba szedve,
klasszikusan.
De vak vagyok,
homokként pereg szét a tenger,
nyári hullám vad zaja,
te nekem annyit ígértél;
s ledől roskatag Könyvtáram.
Hát menj, lelkecske,
szálldoss csapongva
- míg valami bizonyosság kerül itt,
s a végső Szép felragyog,
amiért annyit fáradoztál.

II
Provincba küldött engem Róma,
micsoda Átváltozások!
Disznók röffennek, szaladnak vígan, ez
barbár vidék nekem, hiába hősi múlt,
hiába vágyott babérok!
Tenger dördül, sziklákra csapódva
Zúg így a Sors - az istenek gondolnak-e
velünk s velem, Ovidiusszal?
Lebőgtem szépen itt, én Rómát csodálni
sosem fogom már - csak unatkozom hát,
s a szolgálólányok gyönyörű bokáját
csókkal kifaragom,
Hellász templomának szebbek-e
patái, mondd, s ha ölembe hull a drága,
én összeroskadok, vén Colosseumként!...