Szántai János

Szőts István,

a kozmikus film Don Quijotéja

... az, mi keveset írtam, igazat írtam.
Sem adományért, sem barátságért, sem félelemért
hamisat nem írtam.

Tinódi Lantos Sebestyén

1. Erdélyi film - magyar film

Ha valaki felteszi a kérdést, milyen hatással volt az erdélyi filmművészet a magyarra, első ránézésre egyszerűnek és kézenfekvőnek tűnik a válasz: a magyar filmművészetet erdélyi bölcsőben ringatták, és Janovics Jenő "bábáskodott" fölötte. A válaszadó lelkendezve (vagy éppen rezignáltan) beszélhet az első játékfilm, Az apacsnő szerelme elkészítéséről (1913. március), amelyet báró Bornemissza Elemérné és Hetényi Elemér rendezett; többé-kevésbé alaposan kifejtheti Janovics Jenő úttörő filmes tevékenységét: szólhat a Pathé-stúdióval való közreműködésről és az egyetlen közös produktumról, a szintén 1913-as Sárga csikóról, aztán Janovics egymást követő filmes vállalkozásairól, a Janovics-stúdióról, a Proja-, a Corvin- és a Transsylvania-filmgyárról, no meg az itt készült filmekről, például az 1914-es Bánk bánról és A toloncról, az 1915-ös Tetemrehívásról és a Havasi Magdolnáról, az 1916-os Vergődő szívekről és a Fehér éjszakáról (amely egyébként Korda Sándor első rendezése), az 1917-es A tanítónőről és A vén bakancsos és fia, a huszárról (amelynek egy kópiája fehér hollóként fennmaradt); megemlékezhet a kolozsvári filmstúdiókban felbukkanó, sikert arató (és aztán jórészt a világ celluloid-metropoliszaiba távozó)rendezőkről (Kertész Mihály, Korda Sándor, Garas Márton, Mérei Adolf, Fekete Mihály), operatőrökről (Bécsi József, Fekete László, Virágh Árpád), színészekről (Berky Lili, Várkonyi Mihály, Szentgyörgyi István, Jászai Mari, Blaha Lujza, Csortos Gyula, Poór Lili); végül elkesereghet azon, hogy az 1913-1918-as időszakkal ellentétben, amikor összesen kilencvenhárom filmprodukció került ki, főképp Janovicsék kezei közül, 1919 és 1930 között mindössze tizennyolc dokumentumfilm, öt moziszkeccs és két művészfilm készült, hogy aztán az erdélyi magyar film - amely a korszak technikai adottságainak megfelelően néma volt ugyan, de a képek szintjén sok mindent elmondott, amit a kor magyar szellemiségéről, kultúrájáról el lehetett mondani - a szó szoros értelmében is elnémuljon. Vége. The End. C'est la vie, mondhatja végszóként a válaszadó.

Persze csak első ránézésre. Mert ha az erdélyi magyar filmművészet 1930 táján meg is szűnt létezni (és mind a mai napig sem mutathat fel túl sok jó alkotást, azokat is jórészt külhoni befektetésekből), Erdély jó néhány kiváló alkotót adott a magyar filmművészetnek (lásd például az Aradon született Cziffra Géza, a kidei Kovács András), vagy ilyen-olyan módon hatott a magyar filmművészet alkotóira (például Jancsó Miklós, Simó Sándor esetében). De talán legékesebb példája e szimbiózisnak Szőts István életműve, azé a rendezőé, aki lélekben mindvégig erdélyi maradt, noha kevés elkészült játékfilmjét "magyar színekben" forgatta (az 1942-es Emberek a havason talán azért kivétel, legalábbis egy bizonyos fokig, mert akkor Észak-Erdély éppen Magyarországhoz tartozott). De Szőts esete a magyar filmmel azért is különösen fontos, mert ő volt az, aki a negyvenes évek elején elsőként szakított a hazai mozgóképgyártás kiürült, művi hagyományaival, radikálisan új szemléletmódot honosított meg filmjeiben, és gyakorlatilag megújította a zombi-létű magyar filmművészetet. Ugyanakkor azonban az is tagadhatatlan, hogy nem volt még egy olyan magyar filmrendező, akinek - felülmúlhatatlan érdemei ellenére -annyi meghurcoltatásban lett volna része, mint éppen Szőts Istvánnak. Szokás úgy beszélni róla, mint akinek - kora egyik legtehetségesebb magyar filmrendezőjeként -életműve torzó maradt, karrierje derékba tört, és bezzeg, ha máshol, máskor született volna, akkor ma az egész világ zengené a nevét. Úgy gondolom azonban, hogy Szőts István életműve mégsem maradt torzó, karrierje nem tört derékba. Alapvetően egy Don Quijote-i szenvedéstörténetről van szó, amely, ha nem éppen így alakul, nem válhat azzá, ami.
 

2. Ahogy elkezdődött...

A történet Erdélyben kezdődik, pontosabban Szentgyörgyválján: itt született Szőts István 1912. június 29-én. Akkoriban magyar világ volt ugyan Erdélyben, Váljának viszont - színromán lakosságú falu lévén - nem volt sem magyar temploma (a rendező nagyapjának temetésén a román templom lélekharangja szólt), sem magyar iskolája. Így aztán a gyermek Szőts a szomszédos Sztrigyszentgyörgy román tanítójának irányítása mellett tanult meg írni-olvasni. A békés egymás mellett élés, majd később a megbékélés gondolata végigkövethető Szőts életművén; leggyakrabban talán ezért vágatta meg filmjeit a cenzúra, vagy dobták vissza terveit a különböző színű "művészeti" tanácsok. Szülőfalujában ivódott a gyermek lelkébe az igazsághoz való feltétlen ragaszkodás, no meg a meg nem alkuvás örök emberi törvénye, amint arról az Életrajzi feljegyzésekben megemlékezik: "A mi világunk nem ismerte Marx-Engels ideológiáját és tanait, erkölcsi mértékét és normáit. Csak jó embert és rossz embert különböztettünk meg. Belénk az igazság és igazságtalanság fogalmát nevelték. A Biblia erkölcsi normáit és a Tízparancsolat törvényét tekintettük mértéknek. S ezeknek a betartását minden ember számára egyformán kötelezőnek tartottuk." Ugyanitt került kapcsolatba a természettel: "Az eget figyelő, a hold és a csillagok járásához igazodó, az állatok viselkedését fürkésző és szántó-vető parasztok több ezer éves bölcsessége és tapasztalata, a természettel való szoros kapcsolata rám is hatott." A természettel való bensőséges kapcsolat az egyik alapvető motívum, amely majd összes elkészült filmjén végigvonul. Ugyanakkor a szülőföld, no meg a Magyarország arculatát akkoriban gyökeresen átformáló történelmi események döntő módon alakították Szőts történelmi tudatát, erdélyi identitását is. A magyar történelem hiteles ábrázolását oly fontosnak tartó, a nemzeti filmgyártás ügyét nagymértékben szívén viselő rendező azonban sajnálatos módon egyetlen történelmi tárgyú filmet sem forgathatott, noha nagyszabású tervei voltak.

Az 1918-as események Válján érték a családot, menekülniük kellett, eleinte csupán odébb, Erdélybe, aztán tovább, Magyarországra. A családi hagyományokhoz híven az apa katonai pályára szánta fiát, és beíratta a kőszegi kadétiskolába, majd a Ludovika Akadémiára. Szőts azonban, vele született pacifizmusa okán nem vonzódott a katonai pályához, inkább a művészetek érdekelték. Versírással, festéssel, színházrendezéssel próbálkozott, de hamarosan ráébredt, hogy ezeket az utakat megannyi óriás járta be előtte, akiknek csak epigonja lehetne; és ő nem akart epigon lenni. "A filmművészet területe akkor még tele volt fehér foltokkal, »terra incogniták« vártak felfedezőikre. Ösztönösen éreztem, hogy az irodalom, a színpad és a képzőművészet iránti dilettáns hajlamaimat a filmnél tudom legeredményesebben hasznosítani."

A filmszakmában való munkára hamarosan lehetőség nyílt: részben György István filmrendező és Zilahy Lajos segítsége folytán Szőtsöt 1939-ben felveszik a Hunnia Filmgyárba gyakornoknak. A fiatalember első benyomásai eléggé kiábrándítóak voltak: a filmgyárban nyoma sem volt álmai filmművészetének. Egy-kétkivételtől eltekintve kizárólag a gyors kasszasiker reményében néhány hét alatt összedobott, műtermi díszletek és műfények között felvett fércművekkel találkozott, amelyekben az istenített sztárokon, a sablonos poénokon, no meg az émelygős slágereken kívül semmi nem volt, hát akkor filmművészet. A Balázs Béla Látható emberén és A film szellemén, illetve V. I. Pudovkin Filmművészetén "nevelkedett" Szőts önálló, új művészetként kezelte a filmet az első pillanattól fogva, ahol "az egész természet mint egy hatalmas orchester együtt játszik az emberrel (vagy sokszor az ember nélkül is)." Elképzelése szerint a film az ég és föld világszínpadán játszódó "kozmikus" művészet. Szőts másik, radikálisan új elképzelése a kozmikus film mellett a filmszerű film volt. "A film csak a maga sajátos eszközeinek maximális kihasználásával - elsősorban a képpel és a mozgással, a térben és időben való korlátlan száguldással, beállításainak és képsíkjainak ritmusával, a beállítások sorrendjének asszociatív hatásával és ellenpontozásával stb. -, a saját formanyelvén bontakozhat ki teljes szépségében és erejében."

Első önálló filmjének elkészítésére még gyakornok korában lehetősége nyílt egy, a magyar értékeket bemutató kisfilmsorozat keretében. A sorozatnak csupán egyetlen darabja készült el, nevezetesen a Kisfaludy Stróbl Zsigmondot és művészetét bemutató 15 perces film (Látogatás Kisfaludy Stróbl Zsigmond műtermében, 1941). Azonban a cenzúra akadékoskodni kezdett, mint később annyiszor, mondván, hogyha már a magyar értékekről van szó, miért nem Horthy Miklóssal kezdik a sort. A lelkiismeretes cenzorok többek között Stróbl George Bernard Shaw-ról készített portréját is ki akarták iktatni, hiszen micsoda dolog az, hogy egy angol portréját mutatják be akkor, amikor Magyarország hadat üzent Angliának. Az ominózus percek csak azért maradhattak benne a filmben, mert Stróbl kifejtette a cenzúrabizottság előtt, hogy Shaw nem angol, hanem ír.

Az épphogy elinduló filmes karrier azonban hamarosan megszakadt. Észak-Erdélyt Magyarországhoz csatolták, és Szőtsöt behívták katonának, mi több, részt vett az észak-erdélyi bevonulásban; művészeti tevékenysége miatt azonban hamarosan felmentették a katonai szolgálat alól. Nyírő József műveinek (Kopjafák, Havasok könyve) újraolvasása hatására felötlött benne a gondolat, hogy Nyírő-novellák alapján rövidfilmet készítsen. Bingert János, a Hunnia vezérigazgatója támogatta az ötletet, sőt arra biztatta Szőtsöt, hogy rövidfilm helyett nagyjátékfilmet készítsen. Hamarosan megvolt a forgatókönyv, összeállt a stáb, és elindultak Erdélybe, hogy leforgassák a korszak talán legfontosabb magyar filmjét, az Emberek a havasont.
 

3. Ünnepnapok?

Szőts István első nagyjátékfilmje a pénzhiány miatt ugyan majdnem hamvába halt (a forgatást egy 5000 pengős személyes kölcsönből finanszírozták!), amikor a Hunnia vezetői végre rákaptak a már akkor legendássá váló képekre, és megadták a film befejezéséhez szükséges anyagi támogatást. Mi több, a belső felvételek alatt a csapat megtudta, hogy a forgatást sürgősen be kell fejezni, ugyanis a filmet benevezték az 1942-es Velencei Filmfesztiválra. Akadtak ugyan olyanok, akik különböző okokból ellenezték a gondolatot (nemkívánatos agrárproblémák, a díszmagyaros Magyarország kedvezőtlen bemutatása), ám a film mégis kijutott Velencébe, és meg is nyerte a fesztivál művészeti fődíját. A nemzetközi, de főleg az olasz kritika kitörő rajongással fogadta a "kozmikus" filmet; a Cinema folyóirat köré csoportosult fiatalok (Alberto Lattuada, Carlo Lizzani, Luchino Visconti, Umberto Barbaro stb.) egyenesen követendő példának tartották. (Megjegyzendő, hogy az említett fiatalok néhány év múlva elindítottak egy radikálisan új filmstílust, a neorealizmust.) A magyarországi hivatalosságok azonban jobbára fanyalogva fogadták a sikert: a jobboldal azért neheztelt, mert Szőts nem volt hajlandó a gonosz fakitermelőt zsidóként, a szökött fegyencet lelövő csendőrt románként ábrázolni; a baloldal pedig haladás- és civilizációellenesnek kiáltotta ki a filmet. Hamis népiesség, panteisztikus újpogány ábrázolás és hasonló minősítések jelentek meg a filmről. Mi több, az időközben Nyugatra menekült Nyírő József kapcsán egyes "jóakarók" megpróbálták felcsempészni az alkotást a fasiszta filmek listájára. És a szakma? A szakma sárga volt az irigységtől: "Könnyű volt Erdély gyönyörű hegyei között egy szép képeskönyvet készíteni! Vak tyúk is talál szemet. Majd meglátjuk, milyen lesz a folytatás."

A folytatás nem is váratott magára sokat. Szőts következő terve Móra Ferenc Ének a búzamezőkről című regényének megfilmesítése volt. Az elkészült forgatókönyvet azonban a minisztériumi Filmbizottság visszadobta, mondván, hogy csak akkor kap zöld fényt, ha a történetben szereplő orosz hadifogoly "kikerül a képből". Szőts erre nem volt hajlandó, ezért hát a terv fiókba került. Közben, 1944-ben leforgatta a kissé mesterkélt, illusztratív hatású Kádár Kata balladáját, amelyet Kodály Zoltán ballada-feldolgozása ihletett. Ugyanakkor Mikszáth Kálmán Beszterce ostroma és Herczeg Ferenc Magdaléna két élete című regényének megfilmesítése foglalkoztatta. (Előbbinek meg is írta a forgatókönyvét, de abból sem lett film.) 1944-ben elkezdte forgatni a Tűz a hegyent (Gárdonyi Géza Hegyen égő tűz című kisregénye alapján), ám a nyilas hatalomátvétel után ez a projekt is félbemaradt. 1945 és 1947 között nemegyszer próbálkozott a román-magyar megbékélés filmes eszközökkel való előmozdításával. Többször tárgyalt Petru Groza román miniszterelnökkel egy kolozsvári román-magyar filmstúdió létrehozása ügyében. Sikertelenül. Filmet akart készíteni Bartók Béla erdélyi népdalgyűjtéséről, illetve a román és magyar népzene- és balladavilág értékeiről. Mihail Sadoveanuval is tárgyalt a Balta című regény megfilmesítése kapcsán. A "jóakarók" rágalmazásai eredményeképpen azonban mindkét terv füstbe ment, ahogy meghiúsult a Raffy Ádám regényéből, az Erdélyi Szent Johannából készítendő film terve is.

1947-ben aztán Szőts újra elővette az Ének a búzamezőkről forgatóköny-

vét, hiszen úgy gondolta, minden akadály elhárult immár a film elkészítése elől, ugyanis a háború utáni magyar demokrácia a szovjet-magyar barátságra épült. Azonban a sors furcsa fintoraként megint csak az orosz hadifogollyal volt baj. "Túlságosan frissek még a győztes hadsereg erőszakoskodásának emlékei..." - világosította fel a rendezőt a belügyminisztériumi illetékes. Ekkor Szőts úgy döntött, hogy enged a nyomásnak, és kihagyta az oroszt a filmből, amely így még abban az évben elkészült. A fogadtatás azonban váratlanul ellenséges volt: mindszentystának, a békeharc idején pacifistának, a kolhozok előestéjén népiesnek nyilvánították, és a cenzúra minden indoklás nélkül betiltotta a filmet. Szőts még reménykedett egy ideig, de miután egy zárt körű vetítés alkalmával Rákosi Mátyás a bevezető képsor után elhagyta a termet, számára is világossá vált, hogy a film "halálra ítéltetett". (Megjegyzendő, hogy az elkészülte utáni pár vetítéstől eltekintve a filmet gyakorlatilag 1989-ig páncélszekrény őrizte.)

Az Ének a búzamezőkről betiltása után Szőts István kegyvesztetté vált, ugyanis erkölcsi okokból visszautasította az államosított filmgyár állásajánlatát. "Biztosra vettem, hogy mint állandó munkára szerződtetett rendező, egy-két forgatókönyvet, mely ízlésemmel, meggyőződésemmel ellentétes, még visszautasíthatok, de a tizediknél már rákényszerítenek hazug propagandafilmek rendezésére is." 1948-ban felkérték ugyan Illyés Gyula Két férfi című történelmi regényének megfilmesítésére, ám a forgatókönyv láttán "a filmgyár reakciója egyértelmű volt: majdnem ÁVO-ért kiáltottak". Szőts nehéz anyagi helyzetbe került, amelyből csak a Népművészeti Intézetnél protekcióval szerzett állás jelentett kiutat. Az itt készített dokumentumfilmek sorozata mellett Szőts ismét elővette egyik régóta dédelgetett elképzelését, az egész Magyarország néprajzát összefoglaló, Bölcsőtől a koporsóig című film tervét, amelyet többek között Lajtha Lászlóval és Tamási Áronnal közösen akart megvalósítani. A "hivatalos" filmszakma képviselői azonban ezt a tervet is meghiúsították. A dokfilmes korszak egyetlen jelentős eredménye az 1955-ös Kövek, várak, emberek című, Hollókőt bemutató rövidfilm volt, amely, ki hitte volna, ismét első díjat nyert a Velencei Filmfesztiválon.

A jelentős sikerekkel oly gyéren tarkított kudarcsorozat ellenére azonban Szőts továbbra sem adta föl terveit. 1957 februárjában egy magyar filmdelegáció tagjaként ismét Bukarestben tárgyalt, a korábban kudarcra ítélt Erdélyi Szent Johannáról. (Havasok asszonya lett volna a film címe.) A Bán Frigyes-féle Szegény gazdagok szinopszissal "versenyző" forgatókönyv azonban megint csak nem lett befutó. A másik nagy terv Herczeg Ferenc Az élet kapuja című regényének filmre vitele volt olasz-magyar koprodukcióban, de ez is megvalósulatlan álom maradt. Az ötvenes évek egyetlen Szőts-játékfilmje az 1956-os forradalomnak köszönhette létrejöttét. A Jókai Mór Melyiket a kilenc közül? című kisregényéből készült azonos című ifjúsági film (amelyet még 1955-ben "túl karácsonyi"-nak ítélt a cenzúra) szerepelt a velencei fesztiválon, és ismét díjat nyert (ezúttal másodikat). Ez alkalommal a rendező is jelen lehetett a fesztiválon, és saját kezűleg vehette át az oly megérdemelt oklevelet. És ez volt az a pillanat, amikor betelt a pohár. A számtalan kudarc, a mellőzöttség, a megaláztatások sorozata, de egzisztenciájának és puszta létének veszélyeztetettsége is sorsfordító döntésre kényszerítette Szőts Istvánt. Nem tért vissza Magyarországra.
 

4. A magyar filmművészet alkotmánya

Egy rövid flashback erejéig térjünk vissza 1944 háborús telére, amikor is a krisztusi korban levő (szimbólum no. 1) Szőts István, egyetlen játékfilmmel a tarsolyában megírja a Röpirat a magyar filmművészet ügyében című kiáltványt, amelyet mind a mai napig ható érvényessége folytán a magyar film alkotmányának is neveznek. Teszi mindezt a nyilasterror és az ostrom idején, amikor a korábbi rendszer lassan, de annál biztosabban romba dőlt (szimbólum no 2.). Szőts Röpiratában a haldokló magyar filmgyártás megváltását tűzte ki célul, hogy a romokból új, valódi filmművészet születhessen. Első ránézésre idealisztikus vállalkozásnak tűnik a dolog - annál is inkább, mert azokban a zavaros időkben mindenki a politikai és gazdasági hatalom újraelosztását tekintette fő céljának. És mégsem volt az, hiszen a Röpiratban megfogalmazott gondolatok több évtized múltán is megállják a helyüket. Az más kérdés, hogy a pénzhiány, a szakmai támogatás, no meg a politikai akarat hiánya folytán több évtizednek kellett eltelnie ahhoz, hogy a szőtsi eszmék valóra válhassanak. Pedig Szőts István aprólékos gonddal, pontról pontra leírta, mire lenne szükség a magyar film megújulása érdekében: elsősorban művészeket, szakembereket képző Filmakadémiára, aztán kísérleti stúdiókra, ahol lehetőség nyílik a különböző ötletek kikísérletezésére, mindezt szerény anyagi eszközökkel; de megfogalmazódik a közönség ízlését alakító filmklubok, a filmkönyvtár és szakfolyóirat-gyűjtemény, a szakszerű kritika, a filmkölcsönzők létrehozásának, megteremtésének szükségessége is. A Röpirat Magyarországon elsőként vázolt fel egy olyan korszerű mozgóképipari intézményrendszert, amely amellett, hogy iparágként működteti a filmgyártást, egyben sajátos társadalmi-kulturális jelenségként is képes értelmezni azt.

A Röpirat ugyanakkor Szőts István művészi programjának foglalata is. A szerző megfogalmazza a filmrendező-filmművész elsőrendű fontosságát a filmkészítés folyamatában, "aki mondanivalóit, elképzeléseit nem egy más művészet nyelvéről fordítja filmre, hanem a film önálló törvényei szerint gondolkodik és önti formába elképzeléseit". Kifejti a típusok szükségességét a színművészeti alakítókészség hátrányára ("... a film [színésze] elsősorban modell, csak másodsorban alakító művész"), amivel később Robert Bresson filmelméleti fejtegetéseiben találkozni. De kiváló összefoglalóját adja a neorealizmus művészi elveinek is, amely kisebb-nagyobb vajúdások közepette akkoriban született O-laszországban, egy egész csapatnyi fiatal filmes bábáskodása mellett. Nem Szőts hibája volt, hogy világszínvonalú elképzelései nem váltak valóra. A szakma fanyalogva, sőt irigykedve fogadta a hatalmas reformtervet egy kvázi kívülálló részéről, és azt tette, amit a legjobbnak látott: nem vett tudomást róla. Egyébként erre a stratégiai húzásra nem is igen volt szükség, ugyanis az 1945 utáni rendszerváltás kommunista szelei könnyedén elfújták a Röpirat eszméit, Szőts István magyarországi munkásságával együtt.
 

5. Mi van még?

1957 után Szőts István Ausztriában kapott menedékjogot, és itt is telepedett le, noha megvolt a bevándorlási engedélye és a repülőjegye Amerikába. Nem akart végképp elszakadni attól a Magyarországtól, amelynek kultúrájával, történelmével és hagyományaival tulajdonképpen megszűnt a kapcsolata. A filmezésről természetesen egy pillanatra sem mondott le: történelmi és művészettörténeti tárgyú dokumentumfilmeket rendezett, részben saját filmgyártó cégének keretében, részben a különböző osztrák kulturális intézmények megbízásából. Így születtek meg a századforduló osztrák képzőművészeiről (Gustav Klimt, Egon Schiele, Betty Fischer, Otto Wagner stb.) készített filmjei, no mega Hallstadti ballada (1960), a mulandóságnak e balladisztikus fekete-fehér költeménye, amelyet az osztrák és nemzetközi kritika elismeréssel méltatott. A magyarországi hivatalos delegátusnak persze ismét csak más volt a véleménye: "... Ausztria filmjét egy disszidált magyar rendező készítette. Von Szőts Hallstadtba viszi a nézőt és ott egy negyedórán keresztül azzal szórakoztat, hogy rothadó, kiszáradt és kipingált koponyákat mutat..." A filmkészítésen kívül néhány évig filmrendezést tanított a bécsi filmakadémián; itt végre érteni vágyó közönség előtt fejthette ki újító nézeteit, amelyeket a Röpiratban annak idején megfogalmazott. Ugyanakkor hatalmas terv kezdett kibontakozni a szeme előtt: a világot fenyegető egyik nagy vészről, az éhségről akart dokumentumfilmet készíteni. "Akkor azt hittem - és ma is ezt vallom -, ha ezt a filmet realizálni tudom, felejthetem meddő éveimet, a sok meg nem valósult álmot és tervet, mellőzést, kudarcot, hontalanságot. Mert ha ez a film elkészül, akkor van értelme az életemnek, érdemes volt filmesnek lenni!" Az Egyesült Nemzetek Élelmezésügyi Szervezetével (FAO) folytatott tárgyalásokat Rómában, majd 1962-63-ban megírta a forgatókönyvet. Tervei szerint a díszbemutatón - az ENSZ New York-i székházában vagy a FAO római központjában - egy páholyban ült volna a pápa az amerikai és a szovjet elnökkel, mintegy azt szimbolizálva, hogy az éhség elleni összefogás az egész emberiség ügye. Csakhogy a nyugati rendszer sem bizonyult jobbnak a kelet-európainál: nagyszabású filmtervéhez nem tudta megszerezni a szükséges pénzt. "Az Éhség meghiúsulása [...] felért egy tökéletes knock outtal. Telibe talált, és kiütött a világ filmkészítőinek ringjéből. Ráadásul ezt az ütést most nem napkeletről, hanem napnyugatról kaptam."

Azonban az újabb kudarc ellenére sem adta fel a terveit. Játékfilmet tervezett Márai Sándor Vendégjáték Bolzanóban című regényéből; forgatókönyvet írt Salvador de Madariaga Elysiumi mezők című regényéből, illetve Prosper Mérimée Colomba című novellájából, amelyet A vérmedve címmel ültetett át erdélyi tájakra.

Az 1970-es évek elején aztán a magyar kultúra zászlóvivőinek is eszükbe jutott, hogy él idegenben néhány jelentős magyar filmrendező, akiknek meg kellene adni a lehetőséget, hogy mintegy az utolsó szó jogán, egy-egy filmet rendezhessenek Magyarországon. Így készült el Székely István Lila ákác és Radványi Géza Circus maximus című filmje. Szőts Istvánnak is felkínálták egy film megrendezésének lehetőségét. Első ötletként Kőrösi Csoma Sándor életét készült filmre vinni, melynek forgatókönyvét Sütő Andrással közösen szerette volna megírni. A terv azonban ismét csak megvalósíthatatlanná vált, ezúttal az Közel-Keleten kirobbant háborúk miatt. Ezek után régi kedvenc terveinek egyikével állt elő: Szabó Dezső A hóhér kötele és Feltámadás Makucskán című novelláinak megfilmesítésétől azonban az illetékesek eltanácsolták, mondván, nem illendő, hogy annyi év után éppen Szabó Dezső műveivel vonuljon be a magyar állami filmgyártás fellegvárába. A harmadik variáns az 1848-as szabadságharc leverése tragikus pillanatainak megfilmesítése volt. Aprólékos kutatómunkát követően elkészült Az aradi tizenhárom című irodalmi értékű forgatókönyv. Azonban a vértanúk utolsó napjainak drámáját bemutató film sem készülhetett el anyagi okok, no meg az eredeti helyszínek megközelíthetetlensége miatt. Következett a negyedik verzió, egy szenzációnak ígérkező dokumentumfilm terve. Sírrablók feltörték a budai vár nádorsírjait, és a rendőrségi nyomozás során az orvosszakértők Habsburg István nádor mellényén gyanús vörös foltokat fedeztek fel. A feltételezés, hogy a magyar ágból származó nádor politikai gyilkosság áldozata lehetett, arra késztette Szőtsöt, hogy operatőrével, Sára Sándorral 1978-ban oknyomozó dokumentumfilmben próbálja felderíteni a nádor utolsó éveit, s rögzítse a szakértők munkáját. Időközben azonban kiderült, hogy a szakértők tévedtek, a nádort nem gyilkolták meg; a "fájdalomdíjként" felajánlott lehetőséget, hogy készítsen filmet a szakértők súlyos tévedéseiről, Szőts etikai okokra hivatkozva visszautasította. Ezek után következett az utolsó nagyszabású filmterv, amelyben Szőts a tizennegyedik aradi vértanúnak, gróf Batthyány Lajosnak akart emléket állítani. És amikor végre sem a történelem fordulatai, sem a pénzhiány nem álltak a rendező útjába, egészségi okok miatt kellett lemondania a kétrészes film megrendezéséről. (Igaz, a Magvető kiadó 1987-ben megjelentette a forgatókönyvet, G. B. L. Gróf Batthyány Lajos főbenjáró pere és vértanúsága címmel.)

Az 1989-es változások után Szőts István szinte minden hivatalos elismerést megkapott, filmjeit rehabilitálták, az 1947 óta dobozba zárt Ének a búzamezőkrőlt nagy ünneplés közepette bemutatták, de igazából ez már kissé késő öröm - vagy, ha tetszik, bánat. És mégsem nevezném csonka életműnek Szőts Istvánét. Hiszen, amint azt ő magamegfogalmazta: "Vigasztal az is, hogy a nyomok, melyeken elindultam, az álmok és célok, ahová elérni szerettem volna, már életemben is gyakran megvalósultak. Igaz, hogy másoknál, másképp, de mégis film lett belőlük." Megalkuvás nélkül járta végig az utat (Bécsben 1999-ben halt meg), amelyet valaki a számára rendelt: megtett mindent, amit megtehetett, kiknek tartozott, mindent megfizetett, elengedte mindenki tartozását...