VERSEK VERSENYE

A huszadik század
legszebb magyar versei

Ankét

A Korunk az Olvasás Éve alkalmával, illetve megalapításának 75. évfordulója tiszteletére körkérdést intézett mintegy száz költõhöz, irodalomtörténészhez, kritikushoz, amelyben arra kérte õket, hogy nevezzék meg az általuk legszebbnek tartott tíz huszadik századi magyar verset. A válaszként beérkezett címlistákat legtöbb esetben kisesszék formájában megírt indoklások is kísérték. Ebben a lapszámunkban kezdjük meg az ankétra beérkezett válaszok közlését a válaszolók ábécérendjében, a továbbiakban az ankét tanulságaira még visszatérünk.

Az ankét résztvevõi által megszavazott legszebb tíz verset, illetve a kísérõszövegeket a késõbbiekben a Korunk Baráti Társaság erdélyi képzõmûvészek illusztrációival, reprezentatív kivitelben, illetve egy népszerû, fûzött kiadásban is kiadja. A kötet hozzájárulhat a közelmúlt és "félmúlt" magyar költészeti értékeinek minél szervesebb beépüléséhez a köztudatba. Az ezredforduló versolvasó közönségének idõrõl idõre szüksége lehet arra, hogy megbízható eligazítást kapjon a magyar költészeti értékekkel kapcsolatban.

A körkérdésre adott válaszok a teljes magyar nyelvterületrõl érkeztek (Magyarországról, Erdélybõl, Kárpátaljáról, Felvidékrõl, a Vajdaságból és a nyugati magyarság körébõl).

A 99 (eddig) beérkezett válasz alapján a verscímek említésének száma alapján a huszadik század legszebb magyar versei a következõk:

Kosztolányi Dezsõ: Hajnali részegség - 34 szavazat

Pilinszky János: Apokrif - 33 szavazat

József Attila: Eszmélet - 22 szavazat

Illyés Gyula: Egy mondat a zsarnokságról - 16 szavazat

József Attila: Óda - 15 szavazat

Kassák Lajos: A ló meghal, a madarak kirepülnek - 14 szavazat

Babits Mihály: Esti kérdés - 13 szavazat

Füst Milán: Öregség - 12 szavazat

Babits Mihály: Jónás könyve - 11 szavazat

Babits Mihály: Mint különös hírmondó - 10 szavazat

Dsida Jenõ: Psalmus Hungaricus - 10 szavazat

Kosztolányi Dezsõ: Halotti beszéd - 9 szavazat

Babits Mihály: Õsz és tavasz között - 9 szavazat

Szabó Lõrinc: Semmiért egészen - 9 szavazat

József Attila: Nagyon fáj - 8 szavazat

Radnóti Miklós: Hetedik ecloga - 8 szavazat

Ady Endre: Az eltévedt lovas - 7 szavazat

Ady Endre: Az õs Kaján - 7 szavazat

Ady Endre: Kocsi-út az éjszakában - 7 szavazat

Márai Sándor: Halotti beszéd - 7 szavazat

A leggyakrabban említett költõk a következõk voltak: József Attila (95 említés), Kosztolányi Dezsõ (71), Ady Endre (68), Babits Mihály (65), Pilinszky János (64), Weöres Sándor (61), Szabó Lõrinc (40), Radnóti Miklós (36), Nagy László (29), Dsida Jenõ (27), Illyés Gyula (27), Nemes Nagy Ágnes (23), Tóth Árpád (18), Füst Milán (18), Kassák Lajos (18), Tandori Dezsõ (17), Szilágyi Domokos (16), Juhász Ferenc (16), Petri György (15), Juhász Gyula (11), Márai Sándor (10), Jékely Zoltán (9), Kányádi Sándor (9), Kovács András Ferenc (9), Szép Ernõ (8). A teljes listával és az összesített verscímjegyzékkel még visszatérünk.

Néhol a válaszok besorolása gondot okozott a szerkesztõségnek. Néhányan a körlevél explicit behatárolása ellenére nem csak huszadik századi verseket említettek (pl. Banner Zoltán, Bori Imre, Fejtõ Ferenc, Imre László). Ezeket a szavazatokat is összesítettük, úgy értelmezve a válaszokat, hogy a huszadik században is ezeket tartják a legszebbnek a válaszok beküldõi. Szakolczay Lajos beküldött 60 verscímébõl az elsõ tízet számoltuk. Nagy Gáspárnál kivételesen 15 verscímet, Ferenczes Istvánnál 2x10 verscímet (az ezen felül említett kettõt viszont már nem) számoltunk a végeredménybe, úgy érezve, hogy a csatolt szöveg indokolja a többletet. Ahol a kísérõszöveg indokolta, figyelembe vettünk még egy-egy verscímet a tíz fölött is (Mészáros Sándornál, Tamás Attilánál). Kukorelly Endre zavarba ejtõ szavazatát (egyik opciója helyett tíz Kosztolányi-verscímet említ) önkényesen úgy értelmeztük, hogy az összesített listán legjobban álló Hajnali részegség melletti opciót jelenti. Néhányan (Aczél Géza, Benkõ Samu és Láng Zsolt) egyetlen verset jelöltek meg a huszadik század legszebb magyar verseként. Ezeket egyetlen említésként számoltuk be a végeredménybe. Bízunk benne, hogy ezek a kivételek lényegesen nem módosítanak a végeredményen. Mivel a beérkezett válaszokat teljes terjedelmükben publikáljuk, bárki elkészítheti az összesített lista különféle változatait is.

E komoly játékkal nem egy lezárt kánont, nem egy egyszer és mindenkorra érvényes értékopciót kívántunk megfogalmazni. Azt szeretnénk, ha ezek a személyes listák (amelyek önmagukban is irodalomtörténeti érdekességek, hiszen egy-egy fontos költõ, irodalomkritikus, irodalomtörténész személyes értékrendjérõl is sok minden kiderül belõlük) arra bátorítanák olvasóinkat, hogy maguk is készítsék el saját tízes listájukat. A továbbiakban ezekbõl is szívesen közlünk lapunk hasábjain. Bármilyen kezdeményezés fontos lehet, ami - nemcsak az Olvasás Évében - lehetõséget ad versek olvasgatására...

(B.I.J.)

Kedves Barátaim!

Körkérdésetekre adott válaszom elõtt a nemrégiben 50 éves Alföld folyóirat munkatársai nevében tisztelettel köszöntöm a nagy hírû 75 éves kolozsvári Korunk szerkesztõségét.

Ezek után a kérdésrõl. Megítélésem szerint - miközben a fölvetés igen meggondolkodtató - "a 20. század legszebb tíz magyar verse" még szubjektíve sem létezik. Vannak nagy, variálható, laza listák, melyekbõl aligha hagyható ki Ady, Babits, Kosztolányi, József Attila vagy Juhász Ferenc.

S ha már itt tartunk, jelzem egy régi mániámat. Messzebb hangzó, kilencedik évtizede tündöklõ, korszerûbb verset nem ismerek a században, mint Kassák Lajos A ló meghal, a madarak kirepülnek címû költeménye. Ugyanis nem csak a magyar avantgárd élverse, némi kódolással és tisztogatással gazdag szintézist teremtõ realista mû is, mely a konkrét zene, a vizualitás és a paradigmaváltás idõszakában könnyedén szórja a neoavantgárd stílusjegyeket. Nemrégiben pedig, mikor egyik jelentõs színészünktõl hallottam fragmentumait, miközben nevetve dõlt a míves hallgatóság, nem volt kétség: hatalmas posztmodern mûként is van olvasata. Ilyen polifonikus mûvet roppant századunkban még ki látott?

Szeretettel:

Aczél Géza

Alexa Károly listája

Ady Endre: A Szerelem eposzából

Babits Mihály: Psychoanalysis Christiana

Kosztolányi Dezsõ: Hajnali részegség

Szabó Lõrinc: Mézpergetés (Tücsökzene, 139.)

Dsida Jenõ: Psalmus Hungaricus

József Attila: Tudod, hogy nincs bocsánat

Illyés Gyula: Egy mondat a zsarnokságról

Weöres Sándor: Valse triste

Pilinszky János: Sztavrogin elköszön

Veress Miklós: A CLIII zsoltár

Tisztelt Áprily Lajos, Nagy László, Füst Milán, Tóth Árpád, Juhász Ferenc, Jékely Zoltán, Nemes Nagy Ágnes, Kassák Lajos, Lászlóffy Aladár, Simonyi Imre, Erdélyi József, Radnóti Miklós, Sinka István, Szilágyi Domokos meg a többiek, akik - akár egyetlen verssel halhatatlanok. Mint Márai Sándor!

Elnézést.

Hívük, hívetek:

Alexa Károly

ANDRÁSSÁNDOR

A most elmúlt évszázad tíz legszebb versét megnevezni nem tudom. A tíz legjobbat se. A számomra lehetetlen feladatot úgy igyekeztem kijátszani, hogy elõvettem egy papírlapot és leírtam azt a tíz verset, amelyik legelõször eszembe jutott. Listám ezért szeszélyes, véletlenszerû. Ha másik órában vagy napon vettem volna elõ a papírlapot, gondolom, a lista másmilyenre sikeredett volna. Valamit persze jelent, hogy mi jutott elõször eszembe, mégis azt hiszem, mérlegelés és fontolgatás nélküli választásom más alkalommal más lett volna. Ha viszont fontolgatni és mérlegelni kezdek, frusztrációra ítéltem volna magam. Egy idõpillanathoz vagyok hû; kíváncsian kezdek bele a megokolásokba. Az átnézésnél és javításnál már nem leszek kíváncsi, de csak a meglévõ szöveget igyekszem javítani vagy rontani. Egy kivétellel. A listán hatodiknak jelzett versnek ugyanis a címe ötlött belém, nagyon jó cím most is, a verset azonban, újra elolvasva, olyannyira nem tudom vállalni, hogy másikat kellett keresnem. Nem vállalom halottaimat? Azt hiszem, nem az történik. Élõk közt válogatok. Nem vagyok hajlandó mindent a véletlenre bízni.

(1) Kukorelly Endre versét, a Buszvezetést elõször az õ felolvasásában hallottam a Párizs melletti Marlyban, Magyar Mûhely összejövetelen. Egy számomra ismeretlen fiatalember felolvasott néhány verset és mind megragadott, jó volt, de engem ez a vers fogott meg igazán, a többire már nem is emlékszem. Egy bonyolult életérzést fejez ki hihetetlenül egyszerû eszközökkel. Nem tudom jelezni, mi az az érzés, illetve csak igen hozzávetõlegesen. A nyelvi kifejezés, a szöveg: egyszerû és kibogozhatatlan. Egyféle köznapi életbe, illetve egy kicsinyességében abszurd környezetbe illeszkedõ idegenéletet sugall. Egyszer írtam, hogy a Kukorelly-írások Buster Keatonhoz hasonlítanak. Hát ez a vers a legbusterkeatonosabb számomra. Még az utcán is úgy megy át, mintha nem ott lenne. Nem szórakozott, nem is mintha álomvilágban lenne. Csak ott van, ahol nem.

(2) Weöres Sándor XX századi freskója talán azért ragadt meg bennem annyira, mert nyersfordítását csináltam egykor régen és bensõségesen kellett foglalkoznom vele. Nem tudok idézni belõle szinte semmit, míg az Õszi éjjel a nyelvem hegyén van, az utolsó szót azonban tudom: az Undor Angyala nem csinál semmit: "Vár". Nem tudom, mire vár, és ez izgató. Arra vár, hogy még több undorító eseményre kerüljön sor, vagy arra, hogy az emberi világnak vége legyen? A nyersfordítást a vietnami háború idején Kaliforniában készítettem, és a magát tiltakozásul felgyújtó embernek, aminek valós lehetõségérõl én nem tudtam (a vers 1946-ban készült), hirtelen erõs és közvetlen valóságfedezete támadt. A verset azonban mégsem ezért a meghökkenésemért hordom magamban ma is, hanem, ha jól hiszem, azt szeretem benne, hogy olyan szabad vers, amilyen a magyarban kevés van számomra. A hatalmas tablót a benne feltörõ pátosz ellenére, az a magát felgyújtó emberbõl szakad elõ, szenvtelenül váltják ki a szavak. Az ilyen szövegre ugyan késõbbrõl sok példát találni, de azok köznapi dolgokat idéznek, míg Weöresé valóban freskót, gigantikus távlatokkal, de tárgyilagos távolból, hûvösen jelezve szörnyûségeket: ez a vers se nem dalol, se nem nyög. Az Undor Angyala maga is ilyen jel, nem Disznófejû Nagyúr; azt jelzi, amit az egész vers nyelvi szinten is: szenvtelenül figyelni az elfogadhatatlant. Talán a legszabadabb szabadvers ma is: végletes dolgokról szól szabadon. Apró dolgokról könnyû szabadon szólni.

(3) József Attila Tudod, hogy nincs bocsánatja bennem a mélyek mélyén van, annyi biztos. Van más kései verse is, amelyik ennyire köznapi nyelven szól legkeményebb dolgokról, de ez jutott eszembe elsõnek. Legalábbis az elsõ szakaszokban mindegyik sor egy-egy lélegzet, a természetes határ szinte eltünteti a verselési határokat: kijelentés kijelentés után, egyszerûen, de mégis a rímek pontosító erejével. Nemcsak mondat végére kerülnek, de mindig pontot tesznek egy-egy kijelentésre. Szókimondó és dramatizálásra nem törekvõ beszédben sem lehetne másként mondani, amit mond, vagyis amit magamnak mondok, amikor magamban mondom a verset. Semmi cicoma, semmi töltelék. A nyelvi kifejezés és a kifejezendõ teljesen fedi egymást; ezt érezteti a szöveg: amirõl szól és ahogyan szól, teljesen egybeesik.

(4) Ady Kocsi-út az éjszakábanjának ez a sora ugrott be: "Minden Egész eltörött". A vers címét, megvallom, keresnem kellett. Meggondolva az elõbb mondottakat, ebben a versben is mindegyik sor egy-egy kijelentés, egy-egy lélegzet. Csak másképpen hat az egész, mert egy expresszionistán mitizált idõtartamot idéz bennem elõ, egy helyhez és idõhöz nem kötött megélést, amelyben absztrakció és érzékletesség úgy járják át egymást, hogy az absztrakció érzékletes lesz, az érzékletes pedig valami benne rejlõ absztrakcióra nyílik. A "Minden Egész"-nél absztraktabb nemigen mondható, még ma is hihetetlen, hogy ezt versbe merte írni valaki. Az "eltörött" konkrétsága azonban -- ebben az egymásra vonatkozó mellérendelésben -- nemcsak megtölti az elõzõt konkrétsággal, magába is szívja annak absztrakcióját. Ha azt mondom: "A bögre eltörött", a "bögre" csak valami konkrétra utal, nem arra, hogy ez a konkrét holmi egy egész, holott persze az. Megismétlõdik az ilyen mellérendelés a számomra legsúlyosabb, bár szenvtelennek hangzó sorban: "Minden szerelem darabokban." Teljesen érzékletes, miközben elképzelhetetlen.

(5) Babits Mihály Jónás könyve olyan történet, amelyik feloldódik számomra egy-egy lírainak mondható verssorban. Lehetne bölcseleti líra is. Már maga a cím is így hat rám. Az ótestamentumi próféták könyvei közé helyezkedik, a jellegzetesen nem prófétikus Jób könyve mellé, mintegy ellenpólusaként. Sorok, mint: "mivel rühellé a prófétaságot" és "mert vétkesek közt cinkos, aki néma" valamiképp magukban hordják, magukba oldják a történetet, és nem úgy, mintha summáznák. Balladaszerû az egész, az ismert meghatározás szerint: "tragédia dalban elbeszélve", de nem ballada. Az idézett és azokhoz hasonló sorokban vallomásos líra tör elõ, de olyan, amelyik személytelenségében személyes. A "rühellé" archaizálása -- a "rühellte" éppúgy oda illett volna -- valamiképp úgy teszi a kijelentést régiessé, hogy a személyes üt át rajta. Az is jellegzetes, hogy a két idézett sorban a magyarázat-megokolás -- "mivel" és "mert" -- mintegy eltûnik, egyszerû kijelentés lesz belõle, illetve lenne, ha nem vallomásként ágyazódnék a szövegegészbe.

(6) Nagy László A Zöld Angyala nagy dobás volt, amikor megjelent. Egyetlen lendület, szó- és képözön, felismerhetõ bajok jelzésein át, amelyek most olvasva lehetnek mostaniak is, egy anarchikus-tobzódó lendület, kifinomulásra képes. Nem egyszerûen a kor és a korszak ellenében burjánzik, a vers lendülete is, letiporhatatlan gazokon át levelekbe lendülõ mozgás. A Mégis. Nem Ady "az Élet él és élni akar"-ja; formát-formáltat is teremve lendül a sok aprólékos holmi, tény és megállapítás zuhatagán át -- felismerhetõ súlyok-nehezékek, ha szüntelen le is hullanak, vissza is maradnak, illetve ha be is lepi õket a gaz. A vers gaza is. Ahogy a vers falevele fölébük emelkedik. Valami efféle számomra A Zöld Angyal, így dolgozik bennem. Nem úgy, mintha a sajátom lenne, de ráérzek: olyan, ami van és legyen is, jó. Most meggondolva, ellenpólusa az Undor Angyalának Weöres Sándor versében.

(7) Bakucz József Atlantisz címû verse valószínûleg azért ötlött belém, mert nem nagyon régen foglalkoztam vele, írtam róla. Ha nem szeretném, valószínûleg nem gondolok rá, de ki tudja. Annyit tudok, hogy szeretem. A zenéje, hang- és ideazenéje nagyon gazdag és nagyon 20. századi zene. Jobb hallani, mint olvasni, akkor jobban szól. Két nyelvre készült, aki nem tud angolul, ezt a verset nem tudja igazán élvezni. Magyar vers, egyértelmûen, az angol vendégszövegek azonban fontosak, nemcsak abban, amit mondanak; fontos, hogy más nyelv szóljon bele. A versépítés az õsi hajóépítés analógiájaként jelzi, hogy az az õsi hajóépítés is analogikus szenvedély volt. Nem részeg hajóról van szó, bár Európát el is hagyja, nem is delirál, inkább látomása van, illetve látomást jelez egy olyan láthatatlan Atlantiszról, amelyik az elme tudattalanjába süllyedt. Nagyon nehéz érteni, kibogozni, megfejteni ezt a Bakucz-verset is, mint sok másikat, de tudom, milyen lenyûgözõ volt elsõ hallásra, és minden alkalommal, amikor hallom, vagy böngészés nélkül olvasom. A hangzás segíti az ideák felzengését és ez nem követeli meg a világos értést. Mallarmének volt efféle szándéka a verssel, de Bakucz szókincse, a behívott képek, gondolatok egészen másfélék. Zeneként olyan, mintha behozná a zenekar mellé a nyererét is, az elektronikus zenét is, és persze dzsesszt. Hihetetlen kaland, kaland a kalandról.

(8) Tolnai Ottó kis verse, a Kúszok utána úgy nyomódott belém, ahogy a versben anyja pecsételi le a padlót, ahogy felmossa, nagy kék pecsétekkel, amelyeket a beszélõ aláír. Nem tudom, miért pont ez a vers, az anya-fiú viszony furcsa, fogalmilag számomra meghatározhatatlan jelzése. Vagy ez a viszony jelez valami mást? Mögöttest? Bensõséges groteszk, minden érzelmi és gondolati jelzés nélkül. Tiszta kép, akár Ezra Pound metró-állomás verse, csak éppen egészen más fajta, valószínûleg a jelzett viszonnyal teljesen jelzetlenül hagyott bensõségesség és a kép dinamizmusa miatt.

(9) Szabó Lõrinctõl egész könyvet kellene a listára tenni, a Tücsökzenét. Mivel ezt nem lehet -- holott az egyetlen vers, mindegyik szonett egyetlen ciripelés cirip-ciripje --, találomra nevezek meg egyet: Emlékszel? Mire? Nem tudom röviden jelezni, "miért" hat rám ez a vers olyan erõsen, miért olyan jó. Azt hizem, így nem készült vers se elõtte, se utána szerelmes egymásbaölelkezésrõl, a benne megélhetõ rejtélyrõl, amelyik egyrészt annyira egyszerû, másrészt kifejezhetetlen teljességre nyit. Egyszerre leír, felidéz és rákérdez valamire, amit magam is megéltem, de ez a vers riasztott fel, hogy én se tudom, mire. Ez a nem-tudás meglepõ, de nem nyugtalanító: nem hiányt kelt, hanem lebegtetõ ámulatot. A vers, mint a kötet többi darabja, úgy készült zárt formában, hogy az átkötések révén is, amelyek észrevehetetlenné teszik a sorokat és rímeket, annyira nyitott, "szabad", hogy hozzá mérten minden azóta írt szonett klasszicizálásként hat.

(10) Kemes Géfin László A toronyugró románca nekem sokat mond és nagyon jól mondja. Nem "nagy vers" ez sem, de könnyedségében is igen pontos. Egyszerre magától értetõdõ és abszurd. Világjáró hazatérõk verse, akár Budapest vagy Szeged volt a világ, akár Kalifornia vagy Bangkok. Úgy ötvözi egybe a rendkívülit és a vállrándítást, hogy egyszerre érezni egymásrautaltságukat és különmaradásuk. Egyszerre szomorú és humoros, hõsies és sajnálatra méltó. Az érdektelen közönség lehúzza magához azt, ami érdeklõdését éppen zuhanásában igyekszik magához emelni. Én olvasóként egyszerre nézem a toronyugrót és ugrom vele, de én harmadik helyrõl is nézek, ami nem tudom, mi; lehet, hogy a torony. Valószínûleg ezt szeretem a versben.

Kedves Lajos, kedves barátaim!

Mellékelten küldöm megtisztelõ felkérésetekre a tíz legszebb 20.századi

magyar vers (önkényes, szubjektív) listáját:

Ady: Az eltévedt lovas

Babits: Mint különös hírmondó

Kosztolányi: Esti Kornél éneke

Füst: Öregség

József Attila: Téli éjszaka

Klárisok

Weöres: Átváltozások (ciklus)

Pilinszky: Apokrif

Nemes Nagy: Ekhnáton éjszakája

Tandori: Hamlet királyfi, mostohaapja elõtt

Tisztelõ barátsággal:

Balassa PéterÊ

Balázs Imre József

"Mind, el, ugyanarra"

Ady Endre: A fekete zongora

Babits Mihály: Jónás könyve

Dsida Jenõ: Hulló hajszálak elégiája

József Attila: Eszmélet

Kemény István: El

Kosztolányi Dezsõ: Esti Kornél éneke

Pilinszky János: Apokrif

Radnóti Miklós: Hasonlatok

Szilágyi Domokos: Öregek könyve

Szõcs Géza: Ballada és környéke I-II.

Legintimebb viszonyba a vers használója kerül a verssel. Ha jön a spleen, a kéz máris tapogat egy Rilke-kötet után, amelynek mondjuk tárgyként is története van. Ha egy verset valaki saját kézírásával leírt már egyszer saját kedvtelésére, vagy valaki más kedvét tölteni, az izmok emlékeznek arra a versre. Ezek a teljesen esetleges történetek teljesen behálózzák a versolvasót.

Ezt csak azért mondom, hogy érzékeltessem, mi az, amit kiiktat (vagy nem iktat ki) versek válogatásakor az az olvasó, aki tíz "legszebb" verset keres emlékei és verseskötetei közt. Én például a "legszebb" szót úgy értem, hogy "legjobb", persze ha versre vonatkoztatom, akkor már nem is értem. Talán ha azt mondanám, "kedvenc", akkor merészebb volnék, kevésbé helyezném cenzúra alá a vershasználói énemet, azokat a verseket mondanám, amelyekhez közöm van. Valószínûleg egy-egy szerzõtõl többet is.

A fenti lista nem következetes, illetve annyiban az, hogy megfontolás eredménye. Többféle "vershasználatba" illeszkedõ versek kerültek rá, annak a körnek az érzékeltetésére, amit bejár a versolvasó, aki nem mindig ugyanazt keresi, és nem mindig ugyanazt várja el egy verstõl.

Különös például, ahogy a szerzõi nevek befolyásolni képesek egy listát. Nehéz például "a szerzõre jellemzõ" kritériumot figyelmen kívül hagyni. Lehet, hogy Szilágyi Domokos Haragban címû verse például Radnóti Hasonlatok-jához mérhetõ. A regiszterek, amit megszólaltatnak, a helyzet, amelyben olvastatják magukat, közel állnak egymáshoz. Szilágyi Domokosra mégis kevésbé "jellemzõ" a vers, inkább olyan szövegek jutnak eszébe a névrõl, mint az Öregek könyve vagy a Bartók Amerikában. Bármelyik joggal pályázhat egy listás helyre. A választás pillanatának esetlegessége viszont szintén hozzátartozik a játékhoz.

Nem az szorul tehát indoklásra, hogy miért szerepelnek a listán a versek, inkább az, hogy miért nem szerepelnek más versek. Tulajdonképpen az sem, hiszen egyértelmû a dolog: azért nem, mert csak tíz lehetõség van a játékszabá- lyoknak megfelelõen. A listát kísérõ szöveg leginkább tehát a "mi lett volna, ha" típusú gondolatfutamok megjelenítésére alkalmas. Néhány más fontos, jó eséllyel pályázó verscím, szerzõi név felvillantására. Hervay Gizella Vaságyon címû verse számomra az egyik legfontosabb hiányzó, a "pótszám" a listán, de Szabó Lõrinc, Weöres Sándor, Kányádi Sándor, Nemes Nagy Ágnes ugyanolyan joggal válogatódhatott volna be a Tízek Társaságába, mint azok, akiknek a neve végül ott olvasható. Ignotus versei, amelyeket sûrûn olvasok (a Tengerparti alkonyat, az Epilógus vagy a Változatok szemjátékra) szintén állják a versenyt. Petri György gyûjteményes kötetébõl csak azért nem látható egyetlen verscím sem a jegyzékben, mert nem sikerült egyet kiválasztani. De a kiválasztott szerzõk szövegeinek árnyékában is más szövegek vannak, hiszen A fekete zongora összemérhetetlen Az alvó csók-palotával vagy a Valaki útravált belõlünk címû versekkel, bár mindhármat Ady írta. Az Eszmélet mértékegysége, ha van ilyen, más, mint a Medáliáké vagy a Nagyon fájé.

A listakészítésnek akkor van értelme, ha saját listák összeállítására késztet, ha közelebb viszi a verset olvasójához. A listakészítõkre pedig remélhetõleg érvényes az Öregek könyve utolsó néhány, zárójeles sora: "[Heine a halálos ágyon:/ 'Isten nekem megbocsát:/ az a mestersége.']"

Balla D. Károly 10 kedvence

1. Ady Endre: Héja-nász az avaron

2. Kosztolányi Dezsõ: Ilona

3. Babits Mihály: Esti kérdés

4. Áprily Lajos: Tavasz a házsongárdi temetõben

5. József Attia: Óda

6. József Attila: Eszmélet

7. Radnóti Miklós: Hetedik ecloga

8. Faludy György: Óda a magyar nyelvhez

9. Ladányi Mihály: A csillagok, a szerelem, a könyvek

10. Nemes Nagy Ágnes: Fenyõ

Banner Zoltán (szavazata a 10 legszebb versre)

Petõfi Sándor: Egy gondolat bánt engemet

Ady Endre: Levél-féle Móricz Zsigmondhoz

Gellért Sándor: Tornácküszöbön

Király László: Halljátok-é a dalt!?

Arany János: Magányban

Illyés Gyula: Bartók

Lászlóffy Aladár: Az alexandriai könyvtár égése

Bartalis János: Szõlõõrzés

Horváth Imre: A sárga ház

Dsida Jenõ: Tíz parancsolat (Töredék)

Csak olyan verseket tudok kiemelni a százezerbõl, de legalábbis az általam ismert sok ezerbõl, amelyeket pódiumon mondtam el, mégpedig azért, mert úgy éreztem, mintha én írtam volna õket. De nem a memorizálás és kidolgozás közben, hanem a közönség jelenlétében, a hallgatóság figyelme és hálája, engem is magával ragadó beleérzése nyomán ismertem meg összes rétegeiket, teljes szerkezetüket és igazi varázserejüket. Viszonyom éppen ezért sokkal meghittebb a versekkel, de különösen az elõadottakkal, mint azoké, akik csupán olvassák vagy másoktól hallják.

Persze elfogultságom is nagyobb, így hát "találati" esélyeim is kisebbek a pontok összeadásakor, már csak azért is, mert többségükben erdélyi költõk a választottjaim.

Talán hasonlítanak is ezek a versek egymásra, mert egyrészt a "költõ a máglyán"-szindróma végzetes örökkévalóságáról ("Ott essem el én, / A harc mezején" ahol "A hõsöket egy közös sírnak adják" - Petõfi; "Magyar sorskockákon ez ígyen döntõdött, / Mind összekerülünk közös mártír-hõsök" - Ady; "nagy vihar jöttekor / - bármi legyen bére - / valakinek állni kell a / tornác küszöbére" - Gellért; "Csak a szándék él, mégis, vas-szorítások, / penge-hasogatások, megvakíttatások, / fojtva-elnémítások ellenére is" - Király), másrészt a költõi és mindenfajta mûvészi alkotótevékenység hitességérõl és felelõsségérõl szólnak ("Ész, egybeforrt vágy, tiszta honfihûség, / Bátorságot nekünk mindez nem ad? / Megvert reménnyel induljunk csatába? / Hitben feladjuk már a diadalt?... / Nem, nem..." stb. - Arany; "Ím a példa, hogy ki szépen kimondja / a rettenetet, azzal föl is oldja. / Ím, a nagy lélek válasza a létre / s a mûvészé, hogy megérte poklot szenvednie." - Illyés; "Az ember kiáll - / és harsányan, / a szörnyûségekkel szembeszegezve / magasra, magasra tartja lobogóját / és kiáltja, kiáltja zengve: / Ó, élet! Élet! / És nem! Nem a halál!" - Bartalis; [ha nem az Ima mindenkiért 1940-ben-t jelöltem meg, hanem a Szõlõõrzést, akkor viszont ez az idézet jön: "Állok a világ felett, / mint egy feltûzött vasvilla / és a világ borát õrizem. / Ha ez elvesz, minden kihal / a földön. / Ha ez ellobog, / csönd borul a világra."] "Ha minden aprócska ügyben összefutnak, / mert minden aprócska ügyben összefutnak, / ha minden aprócska ügyben összefutnak - / mért nincsenek jelen a döntõ pillanatokban?" - Lászlóffy).

És senki szomorúbb, ám csillogóbb szemmel, mintegy angyali üdvözletként be nem számolt e költõi hitességért és felelõsségért járó kárpótlás gyönyörûségérõl, mint földim, Dsida Jenõ a Tíz parancsolatban:

Amint jó volt hozzám a bölcsõ,

tudom, hogy jó lesz a koporsó.

Ki most lefekszik, nem kívánta,

hogy földje legyen, háza, ökre,

de amit látott, gyönyörû volt

és véle marad mindörökre.

És övé marad mindörökre.

BÁNYAI JÁNOS

"Tízes lista" a Korunk (kör)kérdésére

Mottók a listához:

1. "Egy vers a legmagányosabb valami. Ahogy egy kép."

(Tandori Dezsõ: Költészetregény)

2. "Fehérre ír fehérrel."

(Lator László: Nyárvég)

A "tízes lista"

1. Babits Mihály: Balázsolás

2. Kosztolányi Dezsõ: Számadás

3. Füst Milán: Öregség

4. Szabó Lõrinc: Az Egy álmai

5. József Attila: Szürkület

6. Kálnoky László: Szanatóriumi elégia

7. Jékely Zoltán: Kert-kísértet

8. Pilinszky János: Miféle földalatti harc

9. Nemes Nagy Ágnes: Éjszakai tölgyfa

10. Tandori Dezsõ: Londoni Mindenszentek

Indoklás(féle) a "tízes (?) listához"

Ezen kívül hány "tízes lista" állítható még össze a 20. század "legszebb magyar verseibõl? És magam is hány másik tízes listával állhatnék még elõ?

A kérdés elsõ pillantásra mentegetõzésnek tûnik, holott érvényes kérdés. Érvényessége abból ered, hogy nincsen biztonságos "mérõmûszer" a "legszebb magyar vers" megnevezéséhez. Nincs "mérõmûszer", van azonban egy tévedhetetlen versolvasói tapasztalat, miszerint létezik olyan "jelenség", olyan különös (vers)élmény, amely mindenki számára személyesen bizonyossá teszi, hogy van, létezik olyasmi, aminek neve a "legszebb magyar vers". Csak éppen nem mondható meg, hogy hány legszebb magyar vers van és hány ilyen létezik (vers)olvasói élményként. Azt könnyû megállapítani, annál több, minél többen olvasnak verset, és annál kevesebb, minél kevesebben, meg ritkábban. Tehát mindenkinek, aki verset olvas, van valamilyen "mérõmûszere", még akkor is, ha ennek a (kritikai) eszköznek mûködési szabályáról alig tudható meg valami. És még kevesebb mondható el róla.

Vannak ezenkívül versrõl szóló teóriák, verselméletek is, a lírai beszéd meg a verselés szabályairól sok minden tudható, vannak a vers megértésének megtanulható és továbbadható módszerei, vannak versértelmezési gyakorlatok, ám a vers - fõként a sok, semmiképpen csak "tíz" legszebb magyar vers - eltekint felettük, szívósan õrzi magányosságának várát. Közben nem utasít el egyetlen feléje közelítõ tekintetet sem, mert magányát védelmezve türelmesen várakozik minden megértõ pillantásra. A kettõ szépen megfér egymás mellett, holott láthatóan ellentétek. Együtt jár a vers magánya és a vers örökös várakozása a megértésre.

Ebbõl az ellentmondásból következik, hogy nem választható ki a "legszebb" és nem is állítható össze ama "tízes lista". Hogy mégis? Persze hogy összeáll, hiszen el lehet jutni tízig. A lehetetlen és a mégis találkozása megszólítottságunk idejében. Én például úgy jutottam el tízig, hogy tizenegyet mondtam, mert a Nyárvég verssora a mottóban a tízes határ megsértése. Nem ráadás, ellenkezõleg, annak jelzése, hogy a tíz egyszerre nagyon sok és nagyon kevés...

Ennyit a hiányzó mérõmûszer keltette zavarról. Arról, hogy nincs "mérõmûszer", holott van és már mûködik is.

"Költészetregényileg" (Tandori Dezsõ) el kell mondani még valamit. "Tízes listám" a mai napra és a mai napról szól. Ami azt jelenti, minden versnek errõl a listáról sokkal inkább az életrajzomhoz van köze és kevésbé kritikusi tapasztalatomhoz. Vagyis nem a (vers)kritikus állította össze ezt a listát, hanem a (vers)kritikus életrajzának valamely (a mai?) szakasza mutatja rajta meg magát. Azt mondhatom tehát, nem is én választottam ki a sok legszebb magyar vers közül a listámon szereplõ tízet (tizenegyet), hanem a versek - nem a tíz (tizenegy), hanem mindegyik külön-külön, hiszen "a vers a legmagányosabb valami" - választottak engem. Már csak azért is, mert a vers olvasója legalább annyira "legmagányosabb", mint maga a vers. Aki versrõl ír, "fehérre ír fehérrel".

Ha már így van, másként kellene felállítani a "tízes listára" vett versek sorrendjét. Nem (viszonylag követhetõ) idõrendben. Mert a "mikor íródott" nem dönt afelõl, hogy mely vers választ engem, a (vers)olvasót. A vers megértése nem függ a vers(ek) születésének sorrendjétõl. A kontinuitás a versek történetét magyarázza. Rá is telepszik a versekre, hiszen az irodalom (a költészet, a vers) története irányok és iskolák, eszmék és elõítéletek története, nem a versrõl beszél, fõként nem a "legszebb magyar versrõl", legfeljebb érintõlegesen hozzászól... A vers megértése mindig a diszkontinuitások megtapasztalása. Azt akarom mondani, hogy nem minden a 20. században írott legszebb magyar vers a 20. század legszebb magyar verse. Más szóval, a 19. vagy korábbi századokban írott legszebb magyar vers is 20. századi "legszebb magyar vers" a megértésben, a személyes érintettség okán.

Honnan kezdve számoljam hát az engem választó 20. századi legszebb magyar verset?

BENKÕ SAMU szavazata

Illyés Gyula: Egy mondat a zsarnokságról

Kedves Szerkesztõ Urak!

Nagyon szépen köszönöm a megtiszteltetést, hogy javaslatot tehetek a század "tíz legszebb magyar versének" a kiválasztására.

A felhívás meggondolkodtató, és számos problémát vet fel, amelyekre csak távirati stílusban utalnék. Kérdés, hogy mi a "szépség"-fogalom kritériuma. Például Loszev-Sesztakov-i szûkebb értelemben használjam-e e kategóriát, tradicionálisan szépnek tartott versekre alkalmazva, vagy tágabban, az egyetemes esztétikummal egyenértékûnek tekintve? S ez utóbbi esetben - másféle alapvetõ széptani minõségekre is figyelve - megrázóan tragikus, zaklatott, elsõrendûen nem "szép" mûveket is számításba vehetek? Esetleg olyanokat, amelyeket szubjektív ízlés, egyéni élmény alapján a magam számára tartok nagyon fontosaknak? Vagy elvonatkoztatva saját személyes érintettségemtõl igyekezzem egy-egy nagy költõtõl olyan jelentõs lírai alkotásokat válogatni, amelyeket az illetõ szerzõ életmûvének s a magyar irodalom egészének a tekintetében is jellegzetesnek, meghatározónak vélhetünk? Egy költõtõl lehet-e többet ajánlani? Esetleg e különféle szempontok vegyítésére, egyeztetésére törekedjem?

Megpróbáltam e legutóbbi eljárást választani. Ez a lista tehát így mindegyik aspektusból tartalmaz valamit, de egyiket sem érvényesíti következetesen. De nem is töprengek tovább rajta, mert csak a fájó hiányok növekednének. Amennyire lehet tehát, megfontoltan, sorolom a tíz mûvet:

Ady Endre: A szétszóródás elõtt

Babits Mihály: Esti kérdés

Kosztolányi Dezsõ: Hajnali részegség

József Attila: Betlehemi királyok

Weöres Sándor: Ének a határtalanról

Dsida Jenõ: Nagycsütörtök

Márai Sándor: Halotti beszéd

Illyés Gyula: Egy mondat a zsarnokságról

Székely János: A vesztesek

Kányádi Sándor: Valaki jár a fák hegyén

(Tudom, hogy érvénytelen mindezek után, de megbocsátotok, ha nem állhatom meg mégis ideírni, amit még szerettem volna belevenni: Tóth Árpád: Esti sugárkoszorú; Juhász Gyula: Tiszai csönd; Sinka István: Anyám balladát táncol; Reményik Sándor: Ahogy lehet; Atlantisz harangoz; Dsida Jenõ: Psalmus Hungaricus; Radnóti Miklós: Nem tudhatom...; Jékely Zoltán: A marosszentimrei templomban; Nagy László: Ki veszi át a Szerelmet; Pilinszky János: Apokrif; Juhász Ferenc: A szarvassá változott fiú kiáltozása a titkok kapujából; Tûzliliom az éjszakában; Kányádi Sándor: Fától fáig; Weöres Sándor: Az éjszaka csodái; Öröklét; Farkas Árpád: Mikor az öregemberek mosakodnak.)

Barátsággal köszöntelek benneteket:

Bertha Zoltán

Kedves Lajos! Kedves Imre!

Nagyon sok "a 20. század legszebb tíz magyar verse" van. Nem csak attól függõen, ahányan összeállítjuk, hanem azért is, hogy ki, mikor, hol, milyen hangulatban, helyzetben, lelkiállapotban állítja össze, választja ki abból a százból, harmincból, húszból, tizenötbõl, ami mindig ott marad. Tíz éve, egy éve vagy egy hete valószínû, hogy nem ugyanezeket vagy nem egytõl egyig ezeket vettem volna föl a listámra. De vallomásom nem csupán a választó esendõségét, hanem a 20. század magyar költészetének végtelen gazdagságát, sokszínûségét is bizonyítja. Ti is tudjátok. Játsszunk hát!

Tízes listám, a költõk betûrendjében:

Ady Endre: Kocsi-út az éjszakában

Babits Mihály: Õsz és tavasz között

Csorba Gyõzõ: Március

József Attila: Óda

Kosztolányi Dezsõ: Hajnali részegség

Nagy László: Játék karácsonykor

Nemes Nagy Ágnes: A lovak és az angyalok

Pilinszky János: Apokrif

Vas István: Szabó Lõrinc halálára

Weöres Sándor: Az ég-sapkájú ember

Baráti üdvözlettel:

Bertók László

BOGDÁN LÁSZLÓ

1. A lista:

1. Ady Endre: Az eltévedt lovas

2. Kosztolányi Dezsõ: Hajnali részegség

3. József Attila: Levegõt!

4. Weöres Sándor: Hetedik szimfónia

5. Illyés Gyula: Egy mondat a zsarnokságról

6. Jékely Zoltán: Apátlan nemzedék

7. Radnóti Miklós: Erõltetett menet

8. Dsida Jenõ: Szerenád Ilonkának

9. Nagy László: A Zöld angyal

10. Pilinszky János: Apokrif

2. Az indoklás:

Választásomat egy teljesen önkényes - az elsõhöz ebben is teljességgel hasonlatos - második lista érvényteleníthetné, Babits Balázsolásával, Rákos Anyasiratójával, Tóth Árpád Fénylõ búzaföldek közöttjével, Szabó Lõrinc Különbékéjével, Kálnoky László Szanatóriumi elégiájával, Nemes Nagy Ágnes Ekhnáton ciklusával, Kormos István Naconxipánban hull a hójával, Zelk sirályával, Kányádi Halottak napja Bécsben-jével s Domonkos István Kormányeltörésével...

És kigondolható lenne egy harmadik, egy negyedik...

Vers van elég, nagy költészet örökösei vagyunk. Választásom túl a nyilvánvaló önkényességen, gondolom hûen fejezi ki a/z e századi magyar/ versrõl vallott felfogásomat. Petõfi ezt így fogalmazta meg: "szabadság, szerelem..." Mivel a kiválasztott versek, mint ahogy az elmúlt század más, nagy versei is e kettõre rezonálnak. Ugyanott vagyunk, ahol voltunk.

(Második nekifutás) Kezdjük akkor más irányból.

Az eltévedt lovas bennem van, mint a gyermekkorom és a szerelmeim. Nem kifejezetten rajongok Ady verseiért, ezt a látomást viszont mindenképp elsõ helyre tenném, itt valami olyasmi hangzik el, amit kockázatos magyarázni. Benne vagyunk. Akárcsak a Levegõt!-ben, ennek a versnek a hallucinatorikus sorai fragmentumai Visky Árpád hangján szólnak bennem, sorsom ajándékának tartom, hogy a tragikus sorsú színész elõadásában többször is hallgathattam, akárcsak Radnóti döbbenetes Erõltetett menetjét. Illyés versén sem kell sokat magyarázni, ez a tegnapi önmagunkról szól s ez a tegnap valahogy olyan nehezen akar elmúlni. Az elmúlás nagy versét Nagy László búcsúzását talán épp azért választottam ki, ebben a versben, szilánkos soraiban dacos és fenséges erõ van, ami ma lehet, hogy anakronisztikus, de ez a verskatedrális értékén mit sem változtat. Kosztolányi Hajnali részegsége kedvenc verseim közé tartozik, nem vagyok éppenséggel istenhívõ s talán éppen azért, Weöres Anyasiratója a maga orkeszterével páratlan és telített költemény, akárcsak Pilinszky Apokrifja, amely az ember põre kiszolgáltatottságáról szól. Dsida egy lányt sirat el, a csengõ-bongó sorok között ott bujkál a fájdalom s a bánat nagy fekete kutyái is ott ugrándoznak a rímek között, támadásra készen. Jékely Apátlan nemzedéke saját fiatalságát siratja el (és vissza!), ez a vers egy nagy erdélyi költemény is: egy bujdosó vándoréneke...

Bogdán László

BORI IMRE

A sok tíz legszebb magyar vers közül íme az egyik lehetséges:

Petõfi Sándor: A puszta télen

Arany János: Balzsamcsepp

Ady Endre: A föltámadás szomorúsága

Babits Mihály: Cigánydal

Kosztolányi Dezsõ: Hajnali részegség

Illyés Gyula: Jön az õsz

József Attila: Reménytelenül

Sinka István: Anyám balladát táncol

Weöres Sándor: Õszi éjjel

Juhász Ferenc: Rezi bordal

Mert az állami posta még mindig megbízhatóbb, mint a gyalog posta, hiszen két héttel ezelõtt kaptam kézhez leveleteket, nincs módomban glosszákat írni, s indokaimat sorolni. Hátha még nem késtem el.

Szeretettel köszönt benneteket:

Bori Imre

Turczi István

Apokalipszis, most

avagy 10 vers az élõben közvetített halál árnyékában

2001. szeptember 11-16.

Szeptember 11. kedd, délután három óra

Hosszú halogatás után hozzákezdek a 10 legszebbnek, legfontosabbnak, legerõsebbnek, leglegnek tartott huszadik századi magyar nyelven írott költemény kiválasztásához. Így persze nem igaz, mert a választás, az én nyûgös, csorba és bizonytalansággal teli választásom már megvan, sõt hetek óta kész, csupán a hozzájuk való "kommentár" vajúdik, de az rendesen. A kolozsvári Korunk irodalmi rovatának gazdája ímélen kedvesen figyelmeztet, hogy idõm véges; a helyben járásnak ez látszik véget vetni. Nekilendülök, a másnapos éticsiga ruganyosságával formázgatom a versmagyarázatok lehetséges menetét, amikor csöng a mobilom. Barátaim üvöltöznek a telefonba, hogy kapcsoljam be a tévét, most, fél négy elõtt néhány perccel, a szappanopera-time kellõs közepén kapcsoljak a CNN-re, de azonnal, mert nagy baj van.

Amit látok, elõször nem hiszem el. Szimulációs oktatófilmet sejdítek amerikai módra à la Pokoli torony. Percek múlnak el, mire agyamig elcsurog a képernyõ bal felsõ sarkába inszertált "live" szócska jelentése és jelentõsége. Ekkor már a washingtoni hadügyminisztérium, a Pentagon égõ épületrészét mutatják. Az "earlier" felírás alatt újra és újra hangtalanul, csak a riporter görcsbe ránduló szavaival kísérve, végignézem, amint a második toronyba fúródik egy repülõgép.Most veszem észre,hogy a kezemben ott szorongatom a Jónás könyvét. "Monda az Úr Jónásnak: »Kelj fel és menj Ninivébe, kiálts a Város ellen. Nagy ott a baj, megáradt a gonoszság.«" És Jónás végül elment Ninivébe és "egyetlen látomással a szívében" megjósolta a város lakóinak, hogy "Ninive napja lángba, vérbe kap" és az ítélet napja után "kõ kövön nem marad". De Jónás, aki "a harc és pusztulás prófétája lett", nem számolt azzal, hogy az Úr végül megszánja a várost és a végítélet elmarad.

A versben, legalábbis. A képernyõn ellenben azt látom, hogy a New York-i toronyikrek egymás után összeomlanak. Majd azt hallom, hogy lezuhant egy utasszállító gép Pennsylvania nyugati részén, Pittsburgh közelében. Nem tudni, ezt is eltérítették, vagy a légierõ vadászgépei szedték le merõ önvédelembõl. Megkezdik Manhattan illetve a kulcsfontosságú washingtoni középületek kiürítését, mozgósítják a Nemzeti Gárdát, kiürítik a légteret, lezárják a reptereket és a határokat. Elhangoznak az elsõ beszédek és vélemények. "Vétkesek közt cinkos, aki néma."

Whiskyt töltök magamnak. Elöl hagyom az üveget.

Szeptember 11. este 8 óra

Terrorkedd. Döbbenetes nap, rendkívüli állapot - nemcsak az Egyesült Államokban. A négy gépen összesen 266 ember utazott. Megtudjuk, hogy a mentés elsõ hullámában az északi toronyba érkezõ tûzoltók közül majd háromszázan eltûntek az omlás után. A két toronyban és a Pentagonban odaveszett emberek számát sokezerre becsülik. A kórházak zsúfolásig megteltek sebesültekkel. Az amerikai elnök megtorlást emleget, a NATO-vezetés azt üzeni, hogy "a büntetés nem marad el". Vagyis újabb emberéletek kerülhetnek a terror áldozati oltárára.

Kosztolányi Halotti beszéde az egyedi ember halálának fenségét hirdeti. "Okuljatok mindannyian e példán./Ilyen az ember. Egyedüli példány." Itt az örökkévalósággá merevített ünnepélyes pillanat, amott az élõben közvetített förtelem. "Ránkzuhant a mázsás, szörnyû égbolt."

Már jócskán besötétedett; bénultan ülök a tévé elõtt. Nem érzek és nem várok semmit. Csak az üres levegõt morzsolgatom az ujjaim között, mint egy rózsafüzért. A halottakról hallgatom a híradást. Hallgatom, de nem hallom. "Nem kelti föl se könny, se szó, se vegyszer,/ Hol volt, hol nem volt a világon egyszer."

Nincs némább és dühítõbb a halotti beszédnél.

 

Szeptember 11. éjfél körül

"El vagyok veszve, azt hiszem."

Az éjféli híradások második Pearl Harborról beszélnek, azzal a nem elhanyagolható különbséggel, hogy ma nyilvánvalóan nem kétezerháromszázan haltak meg, és nem katonák, hanem civilek. Új korszak kezdetérõl is beszélnek, amikor a terrorizmus háborúvá eszkalálódik. A pánik órái után az összefogás napjai következnek. Amerika egy emberként követeli a bûnösök megbüntetését, a visszacsapást. A válaszlépések borítékolhatók, csak az a kérdés, milyen kabátot keresnek a gombhoz: afgán, iraki vagy más arab mintázatú kabátot. Közben látjuk, hogy a libanoni palesztin menekülttáborok lakói örömlövésekkel fogadták a merényletek hírét. Örömtüzek gyúltak Bejrútban, Nábluszban és még hány helyen, ahol nincs ott a kamera. Tûzijáték, Amerika-ellenes jelszavak, ingyen édesség és a hírhedt milliárdos terroristát éltetõ hangok az arab utcákon. Oszama bin Laden neve eközben szitokszóként terjed a világ médiumaiban.

József Attila Ódája van az íróasztalomon. A legek közt a helye, ez nem kérdéses. A szerelem mélyútjait bejáró, kegyetlen és kétségbeesett kánon-vers, az egymásrautaltság himnusza. De ki beszél itt és most szerelemrõl? "Mint alvadt vérdarabok, úgy hullanak eléd ezek a szavak. A lét dadog, csak a törvény a tiszta beszéd."

Szeptember 12. szerda reggel 7 óra

Attilával és a tévével ébredek. Eszmélet. Eszméletlenül. "Ami van, széthull darabokra." Szinte tökéletes vers, szinte tökéletes pusztítás. A részletekben mutatkozik meg a rettenetes lényeg. Új videofelvételekkel ismerkedik meg a világ; mindannyian egy világméretû vizuális túlélõtanfolyam részesei vagyunk, vagy inkább szemlélõi. A részesek többsége már sohasem láthatja az új skurcból felvett gép becsapódását, a pánik terjeszkedését, a füst, por és jajgatás kegyetlen koreográfiáját.

"Láttam, hogy a múlt meghasadt."

"Hallottam sírni a vasat."

Túlélõket hallunk, kis személyes rémtörténeteket, kérdéseket és indulatszavakat - az emberekben is összedõlt valami. "Ím itt a szenvedés belül, ám ott kívül a magyarázat. Sebed a világ - ég, hevül, s te lelkedet érzed, a lázat." Szerda reggel van, de nem akar új nap kezdõdni. A sokk érvényteleníti a naptárt, a pillanat kilép az idõbõl és megmerevedik.

Kiiszom az üvegbõl a whisky maradékát. Radnóti legszebb eklogáját kezdem félhangosan olvasni. Talán még ma a végére érek.

Szeptember 12. késõ este

"Látod-e, esteledik..."

A rettenet utáni elsõ este. Radnóti a rettenetét a heidenaui táborban, Zagubica fölött a hegyekben, tökéletes, szinte idilli aurába vont hexameterekben suttogja végig. "Ó, megvan-e még az az otthon? Bomba sem érte talán?" "Rémhírek és férgek közt..." "...várja a véget, a sûrû homályba bukót, a csodákat." "És nem jön az álom, az enyhetadó..."

A tévé harminc órája megy. Hívások érkeztek a romok alól (a mobiltelefont ezentúl senki nem nevezi majd bunkófonnak, de ez legyen a legkevesebb), van miért ásniuk a mentõknek. A füstölõ, forró romok alatt élet sajog. Az biztos, hogy a központban mûködõ háromszáz vállalat ezerötszáz dolgozója eltûnt, és az épület aljában levõ áruházakban is sokan vásároltak. Az ott bámészkodó turistákról alig valamit tudunk.

A "meghalni se, élni se" hangulata lesz rajtam úrrá. Radnóti legalább tudta, hogy mi vár rá.

Szeptember 13. csütörtök napközben

"Hogy rettenetes, elhiszem, de így igaz."

Szabó Lõrinc Semmiért egészen címû 1931-es keltezésû, könyörtelenül pontos versének elsõ mondata ez. Ilyen kegyetlen õszinteséggel elõtte sem, azóta sem beszélt senki férfi-nõ viszonyáról. Régebben tartottam ettõl a verstõl, taszított, megbotránkoztatott. Késõbb, harmincon túl, kezdtem megérteni a "két önzés titkos párbajának" mélyebb természetét. Mai lelkiállapotomban ("Félek mindenkitõl, beteg s fáradt vagyok") teljes az azonosulás.

A világ terrorellenes koalícióra készül ugyan, de érzékelhetõ a tehetetlenség. Még mindig nem tudják, hányan haltak meg, rengeteg a kérdõjel, a tanácstalanság. Listák, névsorok, eltûntek fényképei járják be a világsajtót. A nyomozás eredményeképp bûnösök már vannak, de ellenség még nincs. Csak nehogy kreáljanak. Hangulatjelentés gyanánt ideírom a Szabó Lõrinc-vers utolsó két sorát: "Én majd elvégzem magamban,/ hogy zsarnokságom megbocsásd."

Szeptember 14. péntek déli 12 óra

A mai napot az ima és emlékezés gyásznapjává nyilvánították. Ezekben a pillanatokban Európa is gyászol. Három percre megállt az élet, csönddel adózunk a merényletben elhúnytak emléke elõtt. "Kinek testtel kell a sírba menni, koszorú jut néki s gyertya hamva. Kinek lelke vész el: senki-semmi."

Ma Weöres Sándor Rongyszõnyegét terítettem magam elé. Szavak szelíd szõnyegbombázása ez a ciklus; játék és bölcsesség bravúros szõttese. Dalok, epigrammák, ütem-próbák, vázlatok, töredékek. Miközben hallgatom a csendet, rá-rábökök valamelyik gyönyörûséges dirib-darabjára és ideírom. A tévé persze megy.

New York-ban, "az égfaló város"-ban lázasan folyik a kutatás túlélõk után. Azonosított magyar áldozatról továbbra sem tudunk, de több mint hatvan olyan magyar állampolgár van, akikrõl tudni, hogy a két városban voltak a támadások idején s azóta nem adtak életjelt magukról.

Mi létezõ: bizonytalan.

Gomolygó füst a kincsem.

Nem biztos, hogy van, ami Van,

De biztos nincs: a Nincsen.

Nyilatkozatok futószalagon. Diplomaták, jogászok, katonai szakértõk, titkosszolgák, hozzátartozók, akárkik. "A valóságon túlinak reménytelen ostroma mindez." Mindenki másról, másra emlékezik, egy közös van csupán: a rettenet. "Az esemény jön és elsuhan s az emléknek száz ideje van."

Forró nyomot mindeddig csak az öngyilkos merénylõk személyérõl hoztak nyilvánosságra, akik 19-en voltak. Egy részük Szaúd-Arábia déli részén, illetve Jemenben használatos családnevû. A kommentátor sokat sejtetõen taglalja, hogy bin Laden családja is Jemenbõl származott át Szaúd-Arábiába. "Haladás. Adás. Ás. Hal."

Az elsõ számú közellenség egyébiránt a muszlim világ hõse. Allah legkedvesebb hegylakója, a keleti Rózsa Sándor. És az is biztos, hogy mostanság éppen összevonja szemöldökét. Õ 24 fiúgyermek legfiatalabbika, magának is 16-18 gyermeke van, több asszonytól persze, ami aligha szûkíti a bizonytalanságok körét. Iszonyú gazdag, a tõkeerõs építési vállalkozások mellett az élelmiszer-kereskedelemben és a bankszakmában is érdekelt. "Hirdetés: vásároljon gyilkost magának."

Hallgatom, hogy az egész mûvelt világ által támogatott Egyesült Államok "masszív megtorló támadás"-ra készül. Holnap már többet tudunk - rebegi a CNN riporternõje az egyik blokk végén. Visszalapozok a Rongyszõnyeg elejére. "Bolond dolog a holnapot várni, élj kívül az idõn, amennyire lehet."

Szeptember 14. késõ este

Megismerkedem az "alvó terrorista" fogalmával. Paradox módon vagy épp törvényszerûen akkor, amikor megint nem jön álom a szememre. Ez persze nem valamiféle idilli csendélet, amelyben a jámbor terrorista munkában megfáradt, dolgos fejét keleti hímzésû párnájára hajtva elszenderedik. Nem. Õ a legéberebb. Beépül a célország életébe, s akár éveken át mást sem csinál, mint asszimilálódik. Képzi magát, közösségekbe jár, kapcsolatokra tesz szert. Azután adott titkos jelre akcióba lép. Mint egy pusztításra betáplált robot.

Ma esti választott penzumom Nagy László Rege a tûzrõl és jácintról címû hosszú verse. Hasznos idõtöltés alvó terroristáknak. 1956-os keltezésû írás, akkor is kataklizma elõtt álltunk; ennek most is megvan a reális esélye. A világban ma a megtorlás módjáról folyik a legtöbb vita. Egység látszik körvonalazódni a láthatatlan gonosszal szemben.

Jaj, te idegen hatalom,

lesz-e benned irgalom?

Pakisztán kész átadni légterét és az afgán ellenzéki erõk is alig várják, hogy visszaszerezzék a hatalmat a táliboktól. "Halálcsipkésen úsznak a látomások" - írja Nagy László. "A mennyei karhatalom süket és vak lett, fegyverek, hárfák oda már, a legenda levedlett." Amerika sebezhetetlenségének legendája, az egymásért bármi áron kiálló összmuszlim etika mítosza.

Azt már tudjuk, mi nem maradt meg, azt azonban nem, marad-e valami egyáltalán.

Szeptember 15. szombat

Ötvenezer tartalékost rendelt be a Pentagon. Anyahajók, vadászgépek és szárazföldi elitcsapatok várható bevetésérõl érkeznek hírek. Egy New York-i teherautón ez olvasható: "Bosszú." Bin Laden fejére a kormány 5 milliós vérdíjat tûzött ki, persze nem forintban. Ezt duplázta egy Schmitz nevû amerikai milliárdos, aki a vagyonát állítólag internetes kalózkodásból szerezte. Drake admirális hozzá képest szolid síkvízi kisfülelõ lehetett. Mindegy, a szaudi milliárdos feje igen sokat ér; jellemzõ, hogy az elsõ információt az orosz titkosszolgálat jelentette róla: az afganisztáni Kandahár környékén bujkál. Remélem, az amerikaiak nem az én térképemet használják.

Kimegyek a kertbe; lóg az esõ lába. New York-ban is esik, lám, ebben is szolidárisak vagyunk az újsütetû nagy testvérrel. Drága jó, sokszor hiányzó öreg barátom, Vas István egyik bámulatos versének (Rapszódia egy õszi kertben) sorait tolom a fogaim közt elõre az elnehezült levegõben.

S ha holdba, csillagokba ér az ember,

Csúnyán közelítõ telében mire mehet

Ezzel a földi förtelemmel?

Éppen kétéves voltam, amikor írta; harminc évvel késõbb szentendrei kertjükben üldögélve, Piroska teáját kortyolgatva elmesélte, mennyit mélázott: elégia legyen vagy rapszódia? Levigye a versvég hangulatát az elmúlásra helyezve a hangsúlyt, vagy a ritmikus béke kedvéért életigenlõ hepienddel zárjon? Azt mondta, jól döntött, az élet akkor is erõsebb, ha a halál gyõz. Csodálatos gondolat, akárkié és akárhány éves. Versben, az õ versében pedig a huszadik századi magyar líra egyik örökérvényû sora kerekedett belõle. A terrorkedd óta ez az elsõ gondolat, amely hitet önt belém.

Itt gyõzni fog minden enyészeten

A Szépség.

Leírom még egyszer, idézõjel nélkül, mintha csak egy árva, végtelennek címzett röplap volna: Itt gyõzni fog minden enyészeten a Szépség.

Eleredt az esõ.

Szeptember 16. vasárnap

(Egy szörnyû hét vége.)

A birodalom visszavág.

"Riadt vagyok, mint egy vadállat."

Washington ultimátumot adott az afgán rezsimnek. Az amerikai közvélemény elsöprõ többsége támadásra biztatja az elnököt. Moszkva és az európai kormányok is támogatnák a csapást. Általános iszlám-ellenes offenzíva van készülõben. Már nem elég megsemmisíteni Ladent és hadseregét, nem elég lerohanni az õket bujtató Afganisztánt. Amerika többet akar. A terrorszervezetek globális felszámolását, a terrorizmust támogató államok "kiiktatását."

Szemközt a pusztulással

egy ember lépked hangtalan.

Nincs semmije, árnyéka van.

A Pilinszky Apokrif a vegytiszta, halálos valóság.

Nem tudom, mi lesz, meddig, és nem tudom, merre. Nem tudom, más lesz-e holnap, új biztosan nem. Nem tudok és nem érzek semmit. S amit tudok és érzek, arra meg nem emlékszem. Pilinszky kiáltásánál aligha van érvényesebb:

Hazátlanabb

az én szavam a szónál!

Nincs is szavam.

Iszonyú terhe

omlik alá a levegõn,

hangokat ad egy torony teste.

Borzongató.