Szász Judit

A játék szerepe az ember
(és az állat) életében

Kör, kör, ki játszik? /Aki nem jön, nem játszik!

Bevezetõ

Az idén megrendezett gyõri Mediawave fesztivál egyik nagyméretû pannóján a következõ felirat jelent meg: GAME OVER (a játéknak vége). A riporter döbbent kíváncsiságára, hogy miért éppen ez a mottó fémjelzi a rendezvényt, a fesztivál szervezõje igen borúlátó magyarázattal szolgált: a számítógépes játékok befejezõ aktusaként megjelenõ game overral azt szándékozták érzékeltetni, hogy a Játék, az igazi játszani tudás, játékosság vészesen közeledik a megszûnés felé. Ha nem is fogadjuk el egészében a játék teljes kiküszöbölõdésének tényét, az mindenképpen igaz, hogy tartalmában és formájában egyaránt negatív tendenciát mutató átminõsülésen megy keresztül.

Noha a játék képe társadalmanként, társadalmi osztályonként, életkoronként, történelmi és mûvelõdési korszakonként, településformánként (falu, város, nagyváros) eltér, elvonatkoztatva az adott körülmények által meghatározott sajátosságoktól két, egymástól merõben különbözõ játéktabló szegül szembe egymással: a mai harmincasok, negyvenesek és ennél idõsebbek generációja még szívesen emlékezik vissza a "boldog békeidõk" játékaira. A kaviccsal leszórt, öreg fákkal szegélyezett utcán kerékpározgató gyermeknek még nem kellett félnie az utca forgalmától, a kertben pedig mindig adódott valami kihívó játékhelyzet, amibe akár órákig is bele lehetett feledkezni, különösen ha a testvérek és szomszéd gyerekek is részt vettek ebben. Manapság fõleg a túlzsúfolt települések az emberi (és ezen belül a gyermeki) lét elkeserítõ látványát nyújtják. Az egykor tartalmas együttjátszás élménye mára túl sok esetben fejlõdött vissza az "egymás mellett állunk vagy rohanunk, és üvöltünk" szintjére.

Ez a tényállás arra int, próbáljuk menteni, ami még menthetõ, kíséreljük meg visszaadni kicsiknek-nagyoknak a játék igazi értékeit.

Játszó elõdeink

Páli Judit úgy jellemzi egyik tanulmányában1 a játékot, mint "az emberi lét egyik legbonyolultabb kultúrtörténeti csemegéje". Valóban, a játék, különbözõ formáiba különbözõ tartalmakat öntve, végigkíséri fajunk fejlõdését. Az erre vonatkozó tárgyi bizonyítékok régészeti leletek, valamint a játékra utaló írásos dokumentumok.

A legrégibb játékeszközök a kõkorszakból maradtak fenn: kisméretû kõbalták - az elsõ munkaeszközök vagy éppen az elsõ fegyverek utánzatai. A fellelt játék-eszközök hû tükörképei egy-egy kor társadalmának, pontosabban az akkori gyermeknevelési gyakorlatnak. A legõsibb játékok a felnõtt által felhasznált munka- és harci eszközök kicsinyített másai, az ember életében jelen levõ állatok utánzatai, illetve a gyermek képességeit fejlesztõ eszközök.

A rabszolgatartó görög társadalomban az egyes fizikai és szellemi erõt növelõ játékeszközök igényes kimunkálása jelzi a társadalom játékok iránti attitûdjét. Érdekes tudnivaló, hogy a csörgõjáték felfedezõje Arkitasz görög államférfi, hadvezér, mérnök, bölcsész. Platón a Törvényekben azt írja, hogy a leendõ polgár szempontjából nagyon fontos a jól megválasztott játék, elsõsorban azért, mert a játékokban megmutatkozik a gyermek egyéni hajlama, másodsorban pedig azért, mert fontos nevelési funkciót szán a játéknak.

Az ókori Róma játékról szóló felfogása többek között Quintilianus írásaiból is kiolvasható. Az olvasás és írás tanítására vonatkozó tanácsai között megjelennek a tanító játékok is (talán a mai didaktikai játék elõfutáraiként).

A középkorban kevesebb jelentõséget tulajdonítanak az örömteli gyermeki játéknak, az ördög mulatságának tartották, s mint ilyent tiltották. A reneszánsz jelenti a kiutat ebbõl a boldogtalan állapotból. A gyermek újra felszabadultan játszhat, s ezt felhasználják az oktatási tevékenységben is.

A továbbiakban a játék elismertségének pályája töretlenül ível felfelé (attól kezdve, hogy Comenius meglehetõsen visszafogottan a gyermek számára hasznos tevékenységnek nevezi), egészen a legújabb kor bizonyos reformpedagógiai irányzatainak játékközpontú törekvéséig.

A játszó ember: homo ludens

"Felnõtt: - Mit jelent az, hogy játszani?

Gyermek: - Amikor valamit csinálunk. Játékot játszunk vagy festünk. Az írás, az nem játék. Ha a barátnõmmel vagyunk, az is játszás.

Felnõtt: - És ha biciklizel?

Gyermek: - Az játszás is meg nem is. Az, hogy a pedált tekerjük, az játék, a kormányzás és a haladás viszont nem. A munka nem játék, mert olyankor az embernek dolga van.

Felnõtt: - És ha ráér az ember?

Gyermek: - Olyankor játszunk, de ha nem csinálunk semmit, akkor unatkozunk."2

Az idézett párbeszéddel tulajdonképpen a játék mibenlétét szándékoztuk becserkészni, de benne a játék számos funkciója, jellegzetessége is megjelenik. Érdekessége pedig az, hogy mindezt elsõ kézbõl, a gyermek tapasztalatai, meglátása alapján. Kiderül többek között az, hogy "a munka nem játék", ami azonnal az egykori szovjet pszichológia játékelméletét idézi fel. Leontyev, Rubinstein és mások a játékot a tanulás, munka, illetve az alkotótevékenység mellett az ember alapvetõ tevékenységformái közé sorolják. Ezek közül mindenik bizonyos életszakaszra jellemzõ, a játék pedig a gyermekkor domináns tevékenységformája. Maguk az elmélet kidolgozói is hangsúlyozzák, hogy e tevékenységformák között átfedések léteznek, azaz mindenik tartalmaz(hat) a többire jellemzõ elemeket. Az átfedések mértékét tekintve sok játékkutató veti el a játéknak ezt a meglehetõsen mechanikus behatárolását. Errõl nyilatkozik Stöckert Károlyné: "A pszichológia a játékot - hétéves kor alatt - életmódnak, viselkedésmódnak, elsõdleges életkategóriának tekinti, és nem csupán egyetlen tevékenységnek a többi közt." Hasonlóan átfogó játékmeghatározás, kissé líraiabban megfogalmazva az Ancsel Éváé: "A játék nem más, mint a lélek megnyilvánulása. Segítségével olvashatóvá válik a lélek..."3 Ez a meghatározás talán a másik végletet képviseli, túlzottan általánosít olyan értelemben, hogy az ember bármely megnyilvánulása lényegében a léleké is, így nem derül fény a játék specifikumára. A fentieknél sokkal érdekesebb és tudományosan megalapozottabb a Grastyán Endre-féle neuropszichológiai játékmegközelítés. "A játékot - állítja Grastyán - olyan funkcióként definiálhatjuk, amelyben az organizmus egy kívánt természetes vagy kreált cél elérése elé saját maga állít akadályokat, és ezzel az intenzív örömérzés indukciójának tetszés szerint reprodukálható feltételeit teremti meg."4 Azért is érdekes ez a gondolatmenet, mert benne nemcsak a gyermek játékáról van szó, hanem általában az organizmuséról, ami emberi vagy állati lényre egyaránt kiterjeszthetõ. A jelenségmagyarázat így folytatódik: "Az aktivációs rendszerek, a homeosztatikus rendszerek és a motivációs rendszerek összmûködése által az exploráció és a játék egy extrém és elfogulatlan nyitottsággal mintegy készen áll az információ felvételére, feldolgozására, a belsõ képzetrendszerek szervezésére, mentális operációkra és nem kevesebbre, mint a kreativitásra. [...] így válik a játék általános aktivitási formává."

A Grastyán-elmélethez közel álló Nagy József felfogása: "A játék ingertermeléssel elégíti ki az ingerszükségleteket." Közérthetõbben megfogalmazva: a bármilyen tárgyat kezében forgató egyéves gyermek ösztönösen jelentkezõ információéhségét csillapítja azáltal, hogy rendre, manipuláció segítségével, felfedezi az illetõ tárgy méretét, alakját, színét, tapintását stb. Ingereket termel saját magának. További cselekvésforrást biztosít magának azáltal, hogy valamit cselekszik. Újabb és újabb próbák elé állítja magát, és - ahogyan Grastyán fogalmaz - a cselekvés végrehajtásában a sikert kísérõ örömérzés megélése végett maga állít akadályokat. Mindezt szimulatív helyzetben teszi, ami persze mentesíti a valós helyzetben elkerülhetetlenül adódó feszültségektõl. A játék felvázolt idegélettani alapja egyben azt is megmagyarázza, miért szeret az ember annyira játszani: "az ingerszükséglet - állítja Nagy József -, az ingertermelés és a megoldási késztetés kétszeres-háromszoros motivációs talajt biztosít a játék számára."5

A neuronális szinten bizonyított organizációs-integrációs hierarchia segít annak értelmezésében, miért olyan összetartozó jelenségek a gyermekkorban a játékos tevékenységek, az abban rejtõzõ tanulási folyamatok és a munka.6 Ez a megközelítés gyökeresen átértékeli a játék funkcióját és hatáskörét, úgy, hogy részévé teszi annak a szabályozó rendszernek, amely a motiváció, érzelmi folyamatok és akarat - mint legfontosabb - együtt a személyiség energetikáját, mozgató erejét, bármilyen megnyilvánulásához szükséges "üzemanyagát" képezi. Grastyán és munkatársai szerint tehát a játék univerzális szabályozó és szervezõerõ.

A pszichológia egy másik irányzata, a pszichoanalizis és mûvelõje, Sigmund Freud értelmezésében a "képzelet és a játék a vágyak kivetítése, a konfliktusok, a kellemetlen események megismétlése azzal a céllal, hogy felülkerekedjünk rajtuk".7 E tulajdonságánál fogva a játék nagyszerûen alkalmazható a pszichoterápiában is mint a katarzis megélésének egy lehetséges formája. A pszichoterápia és játék kapcsolatának még konkrétabb megvilágítását találjuk Winnicott leírásában: "Pszichoterápia során két személy játékmezeje fedi át egymást. Pszichoterápiában két ember játszik egymással. Ebbõl következik, hogy ott, ahol a játék lehetetlen, a terapeutának az a dolga, hogy a pácienst játékra képtelen állapotból játékra képessé tegye."8

E rövid játékelméleti szemle utolsó mozzanataként a cselekvéspszichológia és a konstruktivizmus jeles reprezentánsa, Jean Piaget felfogását ismertetjük. Elõzményként meg kell említenünk, hogy Piaget az emberi személyiségfejlõdést a környezethez való alkalmazkodás (adaptáció) folyamatával identifikálja. Az alkalmazkodás két részfolyamata, az asszimiláció és az akkomodáció közül hol az egyik, hol a másik kerül elõtérbe, a köztük levõ egyensúlyi állapot variációi vonják maguk után a fejlõdést. Ebben a gondolatrendszerben Piaget úgy helyezi el a játékot, hogy azt egyenesen azonosnak tekinti az asszimilációval, míg az utánzás az akkomodáció túlsúlya az asszimilációval szemben, "a játék tiszta asszimiláció, amely megváltoztatja a beérkezõ információt, hogy hozzáillessze az egyén igényeihez". Ilyen módon a játék és az utánzás elválaszthatatlan része az értelmi fejlõdésnek - állapítja meg S. Millar, Piaget játékelméletének elemzésében.9

A játszó gyermek

Amikor játékról beszélünk, a legtöbben a cselekvés alanyaként számon tartott gyermekre gondolunk, õ az igazi játék nagymestere.

A gyermeki játék rengeteg megfigyelését követõen, az értelmi fejlõdés folyamatával párhuzamban Piaget felépítette a játékfejlõdés menetét is. Meglehetõsen nehéz megállapítani, hogy a gyermekkornak pontosan melyik szakaszában jelenik meg elõször a játékos cselekvés. Egyes kutatók már a csecsemõk legelsõ megnyilvánulásait is játéknak tekintik, így például azokat a szopómozgásokat, amelyeket a csecsemõ örömöt okozó öncélú ismétlésként akkor is végez a szájával, amikor erre nem érez ingert. Az erre a mechanizmusra épülõ játékot nevezi Piaget funkciójátéknak. Ebben a felnõtt szemével nézve roppant egyszerû tevékenységben a gyermeket maga a mûködés, a hatni tudás öröme (Funktionslust) keríti hatalmába. Azáltal, hogy a 10-11 hónapos gyermek fáradtságot és unalmat nem ismerõ módon számtalanszor kiveszi, majd egyenként visszarakja játékait a kosárba, megerõsíti tevékenységét, képet alkot magában környezete tárgyairól, e képek - reprezentációk által a világot beviszi tudatába (Uta Frith). Figyelmeztetõen fogalmaz B. Bettelheim, amikor hangsúlyozza, hogy a külsõ és belsõ világ integrációjának kisgyermekkorban kell megtörténnie, a játék által. Ha ez akkor kimarad, az ilyen felnõttek egy része a "kábítószerek segítségével létrehozott fantáziavilágba menekül".10

Az értelmi fejlõdés következõ szakaszát Piaget rendszerében a játékfejlõdésben az ún. szimbolikus játék képviseli. "Egyetlen olyan cselekvésváltozatot ismerünk, amelyet tiszta asszimilációnak tekinthetünk: akkomodációtól mentes, az adott külsõ mintától levált [az igazi lovacskát egy seprûnyél vagy egy rugós betétes szék is helyettesítheti - Szerzõ megj.], érdek nélküli, öncélú (autotelikus) cselekvés: ez a kisgyermekkori szimbolikus fantáziajáték."11 Érdekességként jegyzi meg Mérei Ferenc, hogy felnõttkorban ez a dolgokat és helyzeteket önkényesen alakító játékfajta hiányzik: "A szimbolikus játék addig tart, amíg a dolgok megértésére, magyarázatára a gyermek más megoldást nem talál.12 Erre a késõbbiekben majd rácáfolunk.

A funkciójátékkal kapcsolatban állítottuk, hogy általa a gyermek az õt körülvevõ világról belsõ képeket alakít magában. A szimbolikus játék ahhoz járul hozzá, hogy az egymástól jobbára elszigetelt képzetek birtokában levõ gyermekben tudatosulhassanak "szerzeményei", vagyis rendelkezhessék a "tudásról való tudással" (metareprezentáció), valamint hogy e tudás összerendezõdhessék. Páli Juditot idézve: "A szimbolikus játék megjelenése a tudásról való tudás fejlõdésének kritikus elsõ lépése."13

A szimbolikus játékok nagyszámú változata között ott találjuk a szocio-pszichopedagógiailag igen nagy jelentõségû szerepjátékokat, illetve az építõjátékokat is. Ez utóbbiak kapcsán érdekességként említjük meg, hogy az emberiség egyik lángelméjeként számon tartott Einstein állítólag még hároméves korában sem tudott beszélni, ellenben annál inkább kedvelt az építõkockáival és kirakójátékaival játszani, általuk társalogni, kommunikálni. Nem igyekezett verbális formába önteni közölnivalóit, úgy érezte, ezt legalább ugyanilyen sikeresen közvetítheti építményei - gondolatainak szimbólumai (pszichikus modell materializált mása, extraszomatizációja) által. Einstein így vall gyermekkorának kedvenc játékáról: "Az ember arra törekszik, hogy a számára legmegfelelõbb formában leegyszerûsített és érthetõ képet alakítson ki magának a világról; arra, hogy a tapasztalatok világát, amennyire lehetséges, annak képével helyettesítse, és ezáltal fölébe kerekedjék."14

Ismeretes a szimbolikus játék azon funkciója, hogy segítségével a gyermek egyéni problémáit feldolgozhatja, kívánságait, vágyait kielégítheti a képzelet szintjén, de Bruner véleménye szerint még döntõbb szerepet tölt be azáltal, hogy "a gyermeket megtanítja a szabályok, konvenciók könnyed kezelésére".15 Az, hogy adott esetben az autót egy fadarabbal helyettesíti, elfogadhatóvá és feldolgozhatóvá teszi majd a gyermek számára azt is, hogy egyszer csak például öt darab almát az ötös számjeggyel szimbolizálunk, vagy hogy a gyalogátkelõhelyet mindig az úttestre festett vízszintes fehér sávokkal jelöljük.

Innen már csak egy lépés van hátra az értelmi fejlõdés következõ szakaszára jellemzõ szabályjátékokig. A 8-11 éves gyermekek játéktevékenységét uraló forma remek alkalmat nyújt a személyiség proszociális magatartásának megszületésére és megszilárdítására. A szabálykövetés maga persze nem egészen új a gyermek számára, hiszen bármilyen utánzás (viselkedéses, gesztuális, nyelvi) lényegében nem egyéb, mint szabálykövetés. Ez az az életkor azonban, amikor a szabályok, törvények szerinti cselekvés értelmet nyer, és fontos lesz a számára. Ekkor tudatosul csak benne fokozatosan az erkölcsi szabályok létének és betartásának igazi értelme, hogy nemcsak a felnõttmodell helyeslésének kivívásáért szükséges az elõírásoknak megfelelõen viselkedni (erkölcsi heteronómia), hanem mert az együttélés csakis így lehetséges. Önmagának kezdi majd diktálni a szabályokat. A szimbolikus játék oroszlánrészt vállal abban, hogy a gyermek erkölcsi autonómiára tegyen szert.

Röviden visszatérve a játék Grastyán- és Nagy József-féle neuropszichológiai elméleteire, amelyek a játék motivációs alapjának az ingerszükségletet és az ingertermelést tartják, Nagy József felhívja a figyelmet arra, hogy a túlzott szabálykövetés "korlátozhatja az ingertermelés optimalizálódását egészen odáig, hogy a tevékenység nem játék többé".16

A játszó felnõtt

"Felnõtt: - Csak a gyerekek tudnak játszani?

Gyermek: - Néha a felnõttek is.

Felnõtt: - Õk mit szoktak játszani?

Gyermek: - Legtöbbször a gyerekekkel játszanak, például bábokkal meg bábszínházast. Mindent játszhatnak velünk, de nem olyan jól, mint a gyerekek, mert azok jobban értenek ehhez."17

Ilyen tökéletleneknek lát bennünket, felnõtteket a maga biztonságot nyújtó varázsvilágából kikukkintva a Gyermek. Nem értünk ugyan annyira jól hozzá, mint Õk, de azért tudatosan vagy sem, mi is játszunk, méghozzá nem is keveset. Azt mondja Páli Judit 18 is, hogy "a játék csak látszólag fogy ki a felnövekvõ gyermekbõl [...] bizonyos pszichodinamikai értelemben ott vannak a neurológiailag analóg funkciók [...] hogy mást ne is mondjunk [...] a szabályozásban bizony ott vannak a szerepek és a játszmák!"

Ha belegondolunk, szerencsés esetben a felnõtt életét keresztül-kasul szövi a játék. Maga az élet is játszmák sorozataként fogható fel, amelyben az egyik személy valamilyen viselkedésmozzanata szabályszerûen hív elõ bizonyos standard reakciótípusokat a másik személy(ek) részérõl.

Konkrétabb vizekre evezve: hogyan és mit játszik a felnõtt? Társas- és társasági játékokat, ünnepi játékokat - például farsangi álarcosbál, szalmabábu-égetés vagy pünkösdikirály-választás. Ezek egyébként ellentmondanak Mérei Ferenc véleményének, miszerint a felnõtt életében már nem jelentkezne szimbólumjáték. Bármilyen ünnepkörrel együtt járó rituális viselkedésforma szimbólumjáték a javából.

Külön kategóriát képeznek a különbözõ sportjátékok, ezek megkoronázásaként rendezik meg két-, illetve négyévenként a téli és nyári olimpiai játékokat. Feltétlenül szólnunk kell a sportjátékok egyik természetes velejárójáról: a versengésrõl, versenyszerûségrõl. Napjainkban eléggé divatos ez a két fogalom, a pedagógia pedig nem minden esetben mutatkozik határozottnak e kérdés kezelését illetõen.

Érdekes gondolatokat olvashatunk Nagy József egyik említett munkájában: "A versengés eredeti célja és értelme az egyén és a csoport, a faj túléléséhez szükséges javak, elõnyök megszerzése, megtartása."19 Az interakció típusának e két alapvetõ törvény : a szabályozottság és az esélyesség törvénye szerint kell zajlódnia. Ezek a törvények az állatvilágban genetikailag kódoltak. Az ember állattal szembeni szupremációja itt (is) meghazudtolódik, ugyanis nekünk hiányzanak a versengést szabályozó "kényszerpályás mechanizmusaink", helyette sajnos erõs hajlammal születünk arra, hogy érdekeinket mások ellenére érvényesítsük. Ebbõl kifolyólag az emberi versengés gyakran antiszociális formát ölthet, sõt, ahogyan Nagy József fogalmaz az emberiség történelmére és a mai világ eseményeire utalva "a versengés kreativitása gyakorlatilag korlátlanná vált". A nevelésre hárul az a feladat, hogy a versengés hiányzó öröklött szabályait szocializáció által beépítse az alakuló személyiségbe. Gyakran hangoztatott nézet, hogy a társadalmi konfliktusoknak a versengés az oka, tehát a felnövekvõ nemzedékek életébõl ki kell küszöbölni a versenyt. Tévhit ez, hiszen a versengés, tetszik, nem tetszik, elkerülhetetlen része az életünknek. Lásd Darwin evolúcióelméletét. Az iskola feladatául Nagy József a segítõ versengés képességének kifejlesztését jelöli ki, "a tényleges versenyhelyzetek gyarapításával, szimulatív versengésekben (sport, versenyjátékok) rejlõ lehetõségek gazdagításával". A segítõ versengés azt jelenti, hogy elismerjük és szigorúan megköveteljük a szabályozottság (szabálykövetés) és esélyesség, valamint a segítés alapszabályainak (fair play) megtartását.20

Lényeges szerepet tölt be ugyanakkor a felnõtt ember életében, illetve az állatvilágban is a játék a szexualitás vonatkozásában. A szexuális magatartás meglehetõsen fontos aktusai (az állatok násztánca, valamint az ember esetében a szerelmi elõ- és utójáték) rituálészerûek.

Továbbá a játék kifinomodott, esztétikai élményt nyújtó változataival találkozunk az emberi alkotások, mûvészetek területén: a zene - játék a hangokkal, hangzásokkal; a költészet - játék a nyelvvel; a festészet - játék a színekkel, fénnyel és árnyékkal; a szobrászat - játék a formákkal; a színjátszás - a szerepjáték mesteri szinten mûvelt formája stb. Megragadóan fogalmaz errõl Benedek László: "A játék kreatív élmény a tér-idõ kontinuumban."21

A felnõtt ember és a játék viszonyrendszerében van még egy aspektus, amelyrõl feltétlenül szólni kell: a felnõtt az, aki a gyermek számára elkészíti, kezébe adja a játékot. Ismervén a játékeszközöknek gyermekeink jellemére, egész személyiségére gyakorolt hatását, érdemes elgondolkodni azon, hogy napjainkban a játékkészítõ cégek - kezdve a legnagyobbaktól egészen a legparányibb családi vállalkozásig - milyen szempontokat követnek a játékeszközök gyártásában. Nem tévednek azok, akik azt állítják, hogy nem mindig a legújabb a legjobb. Határozott kételkedésünket fejezzük ki a technika legújabb vívmányait felhasználó játékcsodák (play-station- ok, távirányítású mindenféle óriás- és minimütyürök, házi kedvencnek kikiáltott tamagochik) nevelõértékében. Nevelési célkitûzéseinkben önmagunk megnyugtatására elmondjuk, hogy békeszeretõ, toleráns ifjakat szeretnénk formálni, s ugyancsak mi, felnõttek árasztjuk el a gyermekjáték piacát kemény erõszakot sugalló eszközökkel (a számítógépes játékok közül a legszelídebbek közé tartozik az, amelyben az örökéhes kis gömböc szemöldökét összehúzva mindent felfal, ami elébe kerül).

Összefoglalás

Szkeptikus álláspontot közvetít Stöckert22, azt állítván, hogy a "játék nem tervezhetõ, irányítható, magyarázható a másodlagos folyamatok (racionalitás) felhasználásával, márpedig a felnõtt ezen mentális folyamatok uralma alatt áll". Ha ezt maradéktalanul elfogadnánk, egyúttal a nevelés tehetetlenségét is szentesítenénk, márpedig ezt nem tehetjük. Akár informális, azaz szervezetlen, akár intézményes környezetben igenis tehetünk egyrészt azért, hogy megadjuk a játéknak azt, ami a játéké, másrészt hogy gyümölcsöztessük ennek értékét a gyermek - a majdani felnõtt - életében.

Ehhez elsõsorban a felszabadult játszáshoz szükséges körülmények megteremtéséért tehetjük magunkat felelõssé. Az elõbbiekben ismertetett Grastyán-elméletben ez a következõképpen fogalmazódik meg: "Van az ingerlésnek egy optimális, nem túl erõs intenzitást jelentõ sávja, amely az idegrendszer szempontjából biztonságosnak, relaxáltnak számít, és az aktivitás optimumhátterének tekinthetõ."23

A gyermeknevelés és -oktatás intézményeiben (óvoda, iskola) nagyobb figyelmet kell szentelni a játékos elemekre s magára a játék alkalmazására. Sokan gondolkodnak úgy, hogy a játék a kisgyermeké, az iskolában már szinte semmi keresnivalója nincs, mert az már "a komoly munka helye". Elfelejtik, hogy a felnõtt is akkor képes bármilyen területen hatékonyan tevékenykedni, ha sikerül megõriznie magában játszó gyermek önmagát. Ilyen értelemben idézi H. Kreitler és S. Kreitler gondolatait Stöckert Károlyné: "A szabad játék elõfeltétele minden, a szó szoros értelmében vett alkotó jellegû történésnek mind az emberi kultúrában, mind bárhol egyebütt. Az embernek az ismeretek utáni csillapíthatatlan éhsége által hajtott kutató evékenysége ilyen alkotó jellegû tevékenység, és semmi csodálatos sincs abban, hogy teljességében csak akkor bontakozik ki, ha minden célkitûzéstõl megszabadulhatva, játékká válik."24

Bár úgy tûnik, hogy a játék szeretete természetszerûleg mindenkiben megvan, Nagy József mégis a fejlesztendõ személyiségdimenziók közé sorolja. A játékszeretet fejlesztését kettõs feladatnak tartja: az öröklött motívumok (ingerszükséglet, ingertermelés, megoldási késztetés) rendszeres gyakorlásának a lehetõvé tétele, valamint az "elõfeltétel-tudásnak" megfelelõ újabb és újabb fejlesztõ hatású játékok megismertetése és elsajátítása, megszerettetése, vagyis pozitív attitûdök létrejöttének elõsegítése. Persze minden játék fejlesztõ hatással bír, amíg a neki megfelelõ fejlõdési periódus le nem zárul. Fejlesztõ hatásuk megszûnésével ingertermelõ, örömszerzõ kapacitásuk is általában lecsökken. Szomorúan utal Nagy József azokra a "szerencsejátékosokra és alacsonyabb szinten megrekedtekre", akiknek a "reflexjátékokba, nyerõautomatákba, hazárdjátékokba belefeledkezõ infantilis játéka" arról tanúskodik, hogy esetükben a játékszeretet fejlõdése valahol megrekedt.25

Örvendetes lenne tehát, ha minden tanintézmény igyekezete arra is kiterjedne, hogy a mai gyakorlatban jelen levõ didaktikai játék mellett minél gazdagabb játékprogramot dolgozzon ki és mûködtessen. Ennek nyomatékosításáért olvassuk figyelemmel J. Huizingát: "...a játék elsõ pillantásra úgy fest, mint valami intermezzója a mindennapi életnek, szabadidõ-tevékenység, üdülés. De mivel szabályosan visszatérõ változatosság, kísérõje, sõt kiegészítõje, része lesz az életnek. Díszíti azt, kiegészíti; nélkülözhetetlen az egyén számára mint biológiai funkció. Nélkülözhetetlen a közösség számára belsõ tartalma, értelme, jelentõsége és kifejezõ értéke, továbbá azok miatt a szellemi és társadalmi kapcsolatok miatt, amelyeket létrehoz. A kifejezés és együttélés eszményeit valósítja meg. Rendet teremt, õ maga a rend. A tökéletlen világba és zavaros életbe idõleges és elhatárolt tökéletességet visz be."26

Jegyzetek

1. Páli Judit: A játék mint alapozó funkció. In: Játékpszichológia. Szöveggyûjtemény. Szer. Stöckert Károlyné. Eötvös József Könyvkiadó, Bp., 1995.

2. Stöckert Károlyné: Oszichológiai szempontok érvényesítése az óvodás korú gyermekek játékának értelmezésében. In: Játékpszichológia.

3. Idézi Stöckert Károlyné: i.m

4. Idézi Páli Judit: i.m.

5. Nagy József: Nevelési kézikönyv személyiségfejlesztõ programok készítéséhez. Mozaik Oktatási Stúdió. Szeged, 1996.

6. Lásd Páli Judit: i.m.

7. S. Miller: A játék pszichoanalitikus magyarázata. In: Játékpszichológia.

8. Benedek László: Játék és pszichoterápia. In: Játékpszichológia.

9. Lásd S. Millar: Piaget játékelmélete. In: Játékpszichológia.

10. B. Bettelheim: Az elég jó szülõ. In: Játékpszichológia.

11. Mérei József: A játék értelme és öröme. In: Játékpszichológia.

12. Uo.

13. Páli Judit: A játék mint interaktív szabályozás. In: Játékpszichológia.

14. Bettelheim: i.m.

15. J.S. Bruner: Az "éretlenség" természete és kihasználása. In: Játékpszichológia.

16. Nagy József: i.m.

17. Stöckert Károlyné: i.m.

18. Páli Judit: A játék mint alapozó funkció

19. Nagy József: i.m.

20. Uo.

21. Benedek László: i.m.

22. Stöckert Károlyné: i.m.

23. Idézi Páli Judit: A játék mint alapozó funkció

24. Stöckert Károlyné: A kíváncsiságmotiváció. A gyermeki kíváncsiság jellemzõi. In: Játékpszichológia.

25. Nagy József: i.m.

26. Idézi Páli Judit: i.m.