Szilágyi Júlia

Egy homo aestheticus: Deák Tamás

A kaliforniai San Diegóban, 1984-ben, egy májusi éjszakán disztingvált, komor öregúr, a századdal egyidős emigráns, fél szemére vak, folytatja több mint négy évtizede elkezdett naplóját: "Olvasmányok éjfél körül, fél szemmel. Borges, elbeszélések. 55 volt, mikor vakoskodni kezdett. [...] Kitűnő bemutató egy Borges-»kötetben«, melyet magyar nyelven adtak közzé mostanában Bukarestben. Írója, Deák (nem ismerem) megállapítja, hogy Borges nem igazi misztikus, csak misztifikál. Ez igaz. Máskülönben is magas szintű ez a tanulmány, egy fiatal nemzedék biztató jeladása."

A kor legtekintélyesebb magyar írója, Márai Sándor hat évvel azután szerez tudomást Deák Tamás létezéséről, hogy megjelent a szóban forgó Borges-kötet az elismeréssel nyugtázott esszé kíséretében. Deák Tamás pedig aligha sejthette, hogy neve bekerült a Márai-naplóba, vagyis a halhatatlanságba. Ma már nehéz elképzelni, hogy a kor műszaki lehetőségeivel könnyen áthidalható földrajzi távolságokat a politika szimbolikus földrajza időben is ennyire széthúzhatja! Jóvátehetetlen kár: a megvesztegethetetlen ítéletű, magával s másokkal egyaránt szigorú Márai dicsérete alighanem a legtöbb, amit a huszadik században magyar író elérhetett. És persze, a sors elmaradhatatlan iróniája, amikor megírja a Borges-esszét, Deák Tamás minden inkább, mint nagyra hivatott ifjú ígéret. Ötvenéves. Ír drámát, prózát, öt nyelvből fordít: latin, francia, román, német, angol. Esszében felülmúlhatatlan. Az a síron túli udvariasság, amelyre csak az igazán jó írók mutatnak példát, megkönnyíti az újraolvasást, talán még az első kapcsolatfelvételt is, mi több, az olvasni tudásban a legszebbet, a meglepődni tudást kínálja. S ez a rugalmas élménykészségről szól, no meg arról, hogy életszakaszonként még értékítéleteink is módosulhatnak. "...Húszévesen úgy véltem: Kosztolányi Dezső nagy költő volt; harmincévesen úgy véltem, nem volt nagy költő, csak nagyon tehetséges; ma már, ha újraolvasom verseit, megint nagy költőnek érzem - legalábbis olyannak, aki számomra nagy."

Deák Tamás mestere volt az árnyalatoknak. Dehogyis véletlen, hogy éppen Borges, a maga talányos, rejtvényszerű világával ihleti és provokálja, hogy az írói létezés és alkotás paradoxonát jellemezze vele olyan árnyaltan, hogy a legigényesebb mester, Márai illeti a "kitűnő", a "magas szintű" osztályzatokkal, Borges, aki Deák szerint "Nyugtalanító, de valójában nyugodt alkatú elbeszélő, kíméletlenül tömör, már-már kiszámott: ha összevetjük novelláinak zsúfolt epikai anyagát a rövidségükkel, az eredmény oly meglepő, mint a kortás fizika némely félelmetes hatású leleménye. [...] epikus részleteit hamar elfelejtjük, de megmarad bennünk olyasmi, mint a feledhetetlen verssorok: hogy egy helyütt az ég vörös volt, mint a leopárdok ínye."

Realista hiposztázisában Deák Tamás épp ellenkezőleg, szinte időtlenül normális világot teremt, szabályos polgárok világát, valósága nem lépi át a polgári tiszteletreméltóság körét (amelybe belefér még a házasságtörés is mint a kalandvágy viszonylag banális kiélése). Ezenközben őt magát nem csak metafizikai szorongások őrlik. Esszéként olvasható pompás dolgozatát - Változatok a szorongásról - az Orvostudományi Társaság elmegyógyászati szakosztályának kolozsvári ülésén olvassa fel 1973-ban. Egy olyan társadalomban, amelyben félni kell a félelem bevallásától is, ez az idomíthatatlan író "racionalista babonákról" és "józan szorongásról", "rendezett tudatlanságról" beszél, valamiféle rendet, valamiféle nyugalmat igyekszik teremteni azzal, hogy bevallja: nincs rend, nincs nyugalom. Saját nyugtalanságait próbálja esztétikailag hiteles renddé szervezni. Nemzedékét olyan illem szabályozta, amelyben a helyes túlélte a jót, túl a szépet, túlélte az érzelmek kinyilvánításának tilalmát. Fegyelem, önuralom, az emberi méltóság védekezése - utolsó bástya: az irónia - még a szenvedélyt is kontroll alatt tartja. Bonyolult képlet, mindvégig, mindmáig ellenáll a személyiség teljes és a mű bár részleges elemzésének. Nagy kortársa, a nem kevésbé megközelíthetetlen Székely János szellemes tükörjátékban villantja fel a magas s a jóbarát kettős portréját: "Mert valljuk be nyíltan, csakugyan nem könnyű kiismerni Deák Tamást! Talán sohasem találkoztam még emberfiával, aki olyan következetesen, olyan mélyen titkolná valódi mivoltát. Ő bizony mindig fel van öltözve tetőtől talpig, gondosan, takarosan, ő bizony mindig ruhát hord, jól szabott, vasalt ruhát; sohasem mutogatja meztelenségét. Illetve hát mégiscsak mutogatja! Tulajdonképpen egyebet sem tesz: életművének nagyobbik része (például az Antal-regények) csupa nyilvános művészi meztelenkedés és magamutogatás. De azért ne tessék hinni neki! Én, aki nem ismerem igazán őt, de azért mégiscsak jobban, mint sokan mások, én biztosan tudom: ilyenkor is ruha, no, ha ruha nem is, legalább trikó van rajta. Testhez álló, pompás, testszín trikóval mímeli a meztelenségét; világra olyan, mintha töredelmesen pucér volna, de azért mégsem a bőrét látjuk, csak a trikóját. Ha mindezt valaki most már úgy értené, hogy modoros írónak, megnyilatkozásra, gyónásra képtelen embernek gondolom, az bizony nagyot tévedne. Nem modorról van őnála szó, hanem a testszagúnak, az állatmelegnek áttételéről a meditatívba; nem affektáltságról, hanem egy gondolatilag már feldolgozott, magasabb, elvontabb síkon érvényesülő, mondhatni eszmetrikóba bújtatott meztelenségről. Fegyelemről egyszóval, hogy nevén nevezzem a dolgot. Ugyanarról a fegyelemről, amely mondatait is mindig pontossá, artisztikussá, szellemessé (noha olykor kissé bonyodalmassá) teszi, ugyanarról, amely kompozícióját is mindig szabatossá, áttekinthetővé, logikussá, mondhatnám, udvariassá formálja. Mert mindez az áttettség és megcsináltság, mert ez az egész fegyelem, amely annyira jellemző Deák Tamásra, mindez nem egyéb, mint a szellem udvariassága." Ez az elegancia - Székely János klasszicitásnak nevezi -, ez a választékos távolságtartás mindentől, ami divat, ami tömeg és aktualitás: kihívó szerénység. Mondat és öltözet, lakberendezés és viselkedés eleganciája, a minőség iránti tiszteleté, de az örömé is, a műélvezeté, de az élvezeté is, mint művészet, konyhaművészet, zeneművészet, ars amatoria, ars amandi - életművészet egyszóval. Nem akárhogy élni: szépen élni. Formává alakítani a természete szerint formátlan időt.

"Számomra - írja a Káprázat és figyelem fülszövegében - a fontos olvasmányok önéletrajzi események voltak, mindaz tehát, amit írtam róluk: legföljebb irodalom. [...] Az elfogultságomat meg éppenséggel nem takargattam. Arról írtam, amit szeretek, s így - óhatatlanul - önmagamról is."

Nem, ez nem naivitás! Deák Tamás olykor lefegyverzően őszinte, de olyan ember módjára az, aki az őszinteség értékét éppúgy ismeri, mint a kockázatait. Épít is erre a kockázatra s erre az előnyre.

Sokat lehetne még mondani Deák Tamásról. Sokat kellene mondani. Például arról, amiben egyedülálló volt: életstílusában és irodalmi stílusában egyaránt egy letűnt, megszüntetett, betiltott világ normáihoz igazodott. Ezeket a normákat tisztelte. Nem tudott, nem akart talán úgy tenni, mintha valami egészen mást tisztelne. Mintha csak valamely roppant katasztrófa utolsó túlélője lett volna, aki hihetetlen bizonyítékok, csonkult tárgyak, idő csiszolta kövek után kutat, hogy összegyűjtse s felmutassa őket: íme, az az örökre eltűnt világ igenis létezett. Volt valami meghatóan groteszk és felemelő ebben az igyekezetben. Deák Tamás egyedülléte és egyedülvalósága még mindig arra vár, hogy tanulmányozzák, elemezzék, s helyet keressenek neki az értékek mozgékony rendjében. Itt kellene talán megszakítanom ezt a töredékes, rögtönzött emlékeztetést Deák Tamás hiányára és jelenlétére, azzal, amivel akár kezdhettem is volna: nem volt szelíd ember, mégis odatartozott, a kevesek közé, akik nem ismerik a gyűlöletet. Az ostobaságtól iszonyodott, az ember legkártékonyabb ellenségének tartotta. Aradon született, és neveltetése színhelye szerint temesvári volt Deák Tamás. Nagyon termékeny kölcsönhatások térségéből érkezett. Kétnyelvű volt? Háromnyelvű? Poliglott volt, aki számára többet tudni a szükségesnél több volt szükségletnél. Ott, ahol született és nevelkedett, nem arra voltak büszkék az emberek, amit nem tudtak, méltóságtudatuknak nem ez volt a forrása. Szerettel tanulni egymástól, megismerni azt, ami szép és jó: nyelvet, civilizációt, szokásokat; át tudták adni egymásnak azt, ami szép és jó: könyvet, eszmét, muzsikát. Az ország legcivilizáltabb része volt Deák Tamás szülőföldje. Ő pedig magába szívta és közvetítette a helynek ezt a szellemét.