H.A.

Hamlet, dán királyfi

Hamlet százada. Statisztikák nélkül is bizton állítható: a Hamlet volt a 20. században a legtöbbett játszott, idézett, kommentált színmű. Századunk gyermekei úgy érezték, ezt a történetet nekik és róluk írta a szerző, őket szólítja meg a dán királyfi, az ő szavai visszhangozzák leginkább kérdéseiket és dilemmáikat. E háborúk és diktatúrák sanyargatta században mindenkit megkísértett a létezés terhének tudata, az értelem válsága, a tehetetlenség rémülete: a kizökkent idő érzete.

"Az európai Hamlet most milliónyi kísértetet lát felvonulni" - egy világ romjai fölött tanúként őt idézte Paul Valéry 1919-ben (A szellem válsága), ezt a képet folytatva ("a kísértet titkos és rosszul időzített jelenése") szintén őt aposztrofálja a rövidesen búcsúzni készülő század gondolkodójaként 1993-ban Derrida (Marx kísértetei, Exordium). Hamleti század? Talán nem túlzás ezt mondani, ha arra gondolunk, hogy az önkínzó kétség: jobb-e élni, jobb-e meghalni, muszáj-e gondolkodni egyáltalán azon, hogy vagyunk-e, avagy nem vagyunk - a magunk mögött hagyott száz esztendő felétől számítva nem pusztán a hívő ember vitája az öngyilkossággal, hanem az egész emberiség jövőjének nyitott kérdése.

Most már a színpaddal vetekedve a filmvászon vitte alakját nézők milliói elé. Sokféle változatban, amelyek mindegyike mintha folytatná is, de vitatná is az előzőt, egyfajta szelíd megszállottsággal hajszolva az egyedül igaz, a végső megfejtést, holott olyan nincs, csupán a mű van és főhőse, változó világokban is változatlanul. A Hamlet az értelmezések sokféleségének köszönhetően 20. századi mű, akárcsak a Don Quijote, amely ugyanazon kor szülötte. Megannyi különbsége ellenére is a legtöbb értelmezés történelmi alaknak láttatta, akit a kor betegít meg és ítél tehetetlenségre, vagy, épp ellenkezőleg, szólít fel arra, hogy tegyen valamit, mutassa meg a világnak a bűn és hatalom igazi arcát. De közben szintén az elmúlt század hívta elő a mű lapjairól az individuum időtlen drámáját is, amikor Freud doktor és követői pszichoanalitikus heverőjén hősünk tudatalattijában hihetetlen lelki szövődmények titkára derült fény...

Váltakozva volt beteg és szánalmat érdemlő, illetve szorongatottságában is nagyszerű, felemelő szépséget sugárzó ifjú. Olyan, amilyennek Laurence Olivier és Szmoktunovszkij, Gábor Miklós és Ion Caramitru alakjában előttünk állt. A 20. században egy kicsit minden ifjú Hamletnek képzelte magát...

Négyszáz éve született. A mű bemutatásának valószínű éve 1601 vagy 1602. Első kiadása 1603-ban látott napvilágot.

Ez adta az alkalmat, hogy újra megszólítsuk. Hogy újólag szóra bírjuk. Hogy beszéljünk a mű újabb fordításairól, amelyek versenyre kelnek Arany János klasszikus értékű tolmácsolásával. Közülük a legfrissebb a Jánosházy Györgyé - a mű ötödik felvonása az ő fordításában olvasható számunkban. Fiatalok értelmezésével, akik mindent másként látnak és gondolnak - miért ne vélekednének hát másként éppen Shakespeare remekéről? És, valódi kuriózumként egy magyar származású pszichoanalitikus eredeti kísérletével, akinek az az elképesztő ötlete támadt, hogy továbbírja a művet, és az általa elképzelt hatodik felvonásban rendre feltárja a konfliktus végig elhallgatott rugóit és titkait.

Nemrégiben láttam a Titus című amerikai filmet. (Készült 1999-ben, rendezte Julie Taymor, a főszerepet alakítja Anthony Hopkins.) A Titus Andronicus filmváltozata, és híven követi a dráma szövegét. Kegyetlen film az elviselhető határáig és szinte azon túl. Az emberi gonoszságról szól, amely elindítja a bosszú gépezetét - és utána már nincs megállás. Fiatalon írta Shakespeare, vitatták is, hogy ő-e a szerzője. Olyan, mint a Hamlet előjátéka vagy "fekete" változata. Milyen is az, amikor a bosszú gondolata minden töprengés, habozás nélkül mozgásba hozza az embereket - milyen a "szemet szemért, fogat fogért" radikálisan véghezvitt parancsa.

Néhány éve a Troilus és Cressida kolozsvári előadása is éreztette: a filozofikus mélységű vagy meditatív, szellemes vagy játékos, szövevényesen költői Shakespeare mellett van ez a direktebb, durvább, kegyetlenebb része is az életműnek. Eljött volna napjainkban ennek az ideje? A Hamlet csillaga letűnőben volna? Nincs elégséges támpontunk, hogy a kérdésre válaszoljunk. Egyelőre arról tudósítunk: az ötödik évszázadába lépő Hamlet él és itt van közöttünk...