Monostori Imre

Az esszéíró Németh László világképe

 

Az alábbi rekonstrukciós kísérletünkben gondolatokat emelünk ki a hatalmas életműből (elsősorban a háború előtti munkásság virágkorából) és hozunk közel mai mindennapjainkhoz. Azzal a szándékkal, céllal, hogy érzékeltessük, demonstráljuk: Németh László mily korszerű, mily modern szellemi fenomén.

Szándékosan választottuk s használjuk a korszerű, a modern megnevezést - és nem az időszerűt. Jóllehet a két fogalom tartalma közel áll egymáshoz - gyakran keverednek is a mindennapi szóhasználatban -, mégsem keverendő egészen össze. Az "idősszerű"ugyanis mindenekelőtt jelen érvényű; a "korszerű"viszont időben jóval tágasabb: "a kor követelményeinek megfelelő"jelentésű; másfelől: a "modern"szinonimája. Az "időszerű"tehát inkább politikai-politológiai kategória, a "korszerű"viszont inkább történeti, eszmetörténeti koordináta-rendszert jelent. Az "időszerű"a pillanathoz tapad, a "korszerű"viszont évtizedeket ível át. Esetünkben például a 20. század európai, közép-európai emberének és magyar valóságának a Trianon utáni (majd a második világháborút követő) sorshelyzetét.

Továbbá: világképről szólunk mindvégig s nem világnézetről. Értelmezésünk szerint a világnézet alapvetően befogadó és - gyakran - elfogadó tudati-lelki állapot; a világkép ezzel szemben alapvetően kivetítő, alkotó szellemi és érzelmi attitűd. A világnézet inkább analizáló szellemi-ideológiai jelenség; a világkép inkább szintetizáló forma. Végül: a világkép tágabb érvényű személyiségjegy: magában foglalja a világnézetet is.

Németh László gondolkodói világképe eszményvilágot is jelent egyszersmind. Ha tetszik: utópiavilágot. Egész életében "javíthatatlan utópista"volt, amit - természetesen - büszkén vállalt mindvégig. Az utópia ugyanis az ő értelmezésében nem valamiféle antirealitás, hanem a "kívánatos"képében megjelenő tökéletes eszme, az elérendő végcél, a befejezett állapot. Az utópia ily módon tehát maga is eszme: a kívánatos vonzása, amely az ember számára mindig akaratmozgósító erő is egyben (vö. Levél Veress Dánielhez. 1969).

Németh László gondolkodói világképében az egyén és a közösség széttéphetetlen egységének a képlete áll a középpontban. Másként fogalmazva: a személyiség és a társadalom kívánatos harmóniája.

A személyiség legméltóbb létezési formája - felfogása szerint - a szellem megtestesítése és annak képviselete. "Szellem embere az - írja -, akiben ott feszeng a szellemiség örök ösztöne: a jelenségeket együtt, egyben látni. A szellem: rendező nyugtalanság. [...] A szellem emberét épp az jellemzi, hogy nem olthatja el magában a teljesség szomját, s nem nyomhatja el az egész iránti felelősség érzetét"(Új enciklopédia felé. 1931). Szakítani szükséges tehát a - már akkor, a harmincas években - túlzóan differenciálttá vált szakosodó, a csak részekben látás, részekben és részletekben gondolkodás tömegtársadalmi gyakorlatával. Az egyes embernek, a modern személyiségnek sokkal inkább "filozófus", semmint specialista természetnek kell lennie. Korányi Sándor, az európai hírű orvos-diagnoszta például igazi filozófus természet volt. Olyan filozófus-belgyógyász, "aki a részletet az egész felől látja, akiben minden új tény, az egész gondolattenger hullámzását indítja el"(Korányi Sándor. 1932).

A 20. század egyik drasztikus kihívása volt (és maradt) a tömegelvű munka és az egyéniséghez kötött egyéniséggyökerű szellem súlyos ellentéte, lépten-nyomon történő összeütközése. Németh László e fejtegetései középpontjában is az egyéniség, a személyiség védelme, már-már kultusza áll. Híressé vált kisesszéjében, A minőség forradalmában (1933) így ír erről: "A munkanélkülieket számon tartjuk, de ki törődik a munkásokkal? [...] Minden tanulás, képesítés haszontalan, a munka a szellem teljes önmegtagadását követeli! [...] A közösség élete látszólag egyre kollektívebb lesz, egyre kevesebbet törődik tagjai egyéni életével, nem számít kezdeményezésükre, s nem hederít kívánságukra. Valójában a kollektiválódás alatt elapad a társadalomfenntartó erő, a közügyek «szenvedélye».És mi mást, mint a 20. század emberének - magyarságának - máig tartó modern kori szorongásos életérzését fogalmazza meg a Tanu bevezetőjében (1932) is: "Folyóiratom ihletője, e kor igazi múzsája: a szorongó tájékozatlanság. Hajótöröttek vagyunk, akik a csillagokat nézzük, s a partot keressük, abban a hitben, hogy van part, s a csillagok vezetnek."

A század egyik nagy kihívása: hogyan lehet egyént és közösséget "szenvedélyes", azaz szellemi kapcsolatokkal összefűzni?

Németh László szemrevételezi a "huszadik század vezérjelenségeit", azaz ideológiai rendszereit, áramlatait: az egyén, a személyiség helyzetét, sorsát kutatja azokban is. Mélyen igaz - és immár időközben részben le is zajlott - jelenségeket tár föl, világít meg például a marxista alapokon nyugvó bolsevik ideológiákkal kapcsolatban. Érvei és példás tisztasággal, szakszerűséggel levezetett társadalmi-szociológiai képletei helytállóak az alapvetően 19. századi eredetű, mindig csak tömegekben és sohasem egyénekben (legföljebb csak osztályban és osztálytudatban) gondolkodó marxológusok, munkás- és szakszervezeti vezérek hangzatos és primitív "felszabadító"tanaival szemben. Rámutat arra, hogy a marxista ideológia csupán a tőkés rend igazságtalanságait bírálja, de nem érinti annak "szellemét és értékrendszerét". Pedig már "a tőkés rend feláldozta az embert a kollektív életnek. A személy gazdaságban, hadseregben, pártlistán elvont szám lett, a közös élet minőségében egyre kevesebbet, mennyiségben egyre többet kívánt az egyéntől, kihasználta és lealacsonyította."A marxista szocializmus "átveszi a tőkés világ értékmércéjét és számolási módját [...] a termelés őrülete mindent elsöpör, az egyéniség kollektív megsemmisítése rohamlépésben halad"(Európa földrengéstérképéhez. 1933).

Magatartásbeli példa-ellenszert minderre Németh László az antik görögség életfelfogásában, minőségelvű, minőségközpontú életvitelében és ennek történelmi tanulságaiban lát. A Minőség "az életemet megszálló rögeszme"- írta egyik idős kori esszéjében. "A minőség nem csak eszme, utópia: antropologikum. [...] A görög istenekben volt meg ez az antropologikumban gyökerező, azt áthangoló eszmei valami, melyet én Minőségnek neveztem el."A Minőség azonban több, hatásosabb, erjesztőbb erejű "valami", mint az eszme, "mélyebb a támadáspontja, mint az eszméké, tanoké, a vitális gócokat akarja megszállni"(Levél Veress Dánielhez. 1969).

"A görögség nekem - írja 1934-ben - a vállalkozó kedv, amelyben szívem az ő merész szívükkel összedobban. [...] Nincs még egy nép, amely ilyen emberkészlettel, ilyen változatosan bontotta ki korszakait. [...] Vannak emberek, akik életükből csinálnak remekműveket; nép, amely az életéből csinált, egy volt: a görög.""A görögök: a minőség születése [...]"(Görögök vagy a halott hagyomány. 1934). Egy másik ekkortájt írt esszéjében pedig arra hívja föl a figyelmet, hogy a német tudóstól-filozúfustól, Diltheytől "azt a történelmi önalakítást kellene nekünk magyaroknak eltanulnunk, melyben egyéni üdvösség, nemzeti küldetés és embertörténet egyet jelent"(Dilthey, egy német tudós. 1934). Vagyis: egyszerre vagyok individuum, továbbá egy közösség, a nemzet tagja, valamint ember mint nembeli lény is.

A "minőség"fogalma minden emberi tevékenység tekintetében központi kategória Németh László gondolatvilágában. Szerinte a minőségnek az életet - annak minden megnyilvánulását - szabályozó legfőbb elvnek kell tennie. Termelésben: a bérmunka helyett a szabad vállalkozás; társadalomban: az egyén és a közösség harmonikus kapcsolata; államszerveződésben: a szabad polgárok önkéntes szövetkezése; politikában: a mellérendelés elve az alárendeléssel szemben; kultúrában: a régi görögök példája; nemzetben: a példanép (melyet nagyhatalom és a határon túli kisebbség egyaránt respektál); emberben pedig: az "új nemes", aki "magatartás és akarat új lovagrendjébe akar tartozni, s nem ismer privilégiumot, mely a történelmi feladat és a személyes példa alól felmentené"(Új nemesség. 1932).

A nemzet legfőbb sorskérdése: a megmaradás. "A magyar külpolitika célja - írja már 1928-ban - egy lehet: harc a fajok szabadságáért. [...] Az integer Magyarországnál van egy sokkal szentebb jelszó: az integer magyarság. S ennek egy ellensége van: az imperializmus. Amily jogos követelés, hogy minden faj szabadon s külön keretekben fejthesse ki erőit, oly undok merénylet ezt a jogot eltaposni. Nacionalista vagyok, de tudom, hogy a magyar nacionalizmus legnagyobb képviselőiben sosem volt a más mellének szegzett kés, mindig csak a fejünkre sújtó bunkó ellen felement kar. [...] Vasat fogunk, ha vassal esnek nekünk, de vigyázzunk rá, hogy hódítani csak szívvel és aggyal menjünk"(Új reformkor felé. 1928). Úgy látja, hogy a legjobb külpolitika - a jó belpolitika. Hogy érdemes legyen magyarnak lenni - kisebbségi sorban is: "hogy egy idegen államban, idegen erők közt magyar maradjak: legfőbb feltétele, hogy értelme legyen magyarnak lenni. [...] S amilyen mértékben halad idebenn a reform, s lesz haldokló népből példanép, olyan mértékben lesz az ottani tengésből hivatás."A szerencsésen végrehajtott teljes körű magyar reformnak "európai mozgalom"-má kell válnia, olyanná, amely "a környező népek számára is példa"(A reform. 1935).

A "nemzetragasztás"leghatékonyabb eszközének, illetőleg létformájának Németh László a kultúrát, ezen belül is a magyar irodalom és műveltség világszínvonalra emelését jelölte meg - élete során oly sokszor. "Kultúra"-fogalma úgyszintén egyezik a század modern felfogásaival. A kultúra - írja például már 1928-ban - "nem tudás, nem művészi produkció, hanem valami életet szabályozó elv, amely egy embercsoport minden tagjának belső mágnese, irányítója"(Molnár Albert zsoltárai és ritmikájuk). (Ne hagyjuk magunkat sodortatni e meghatározás bírálataként a legújabb "multikulturális"felfogások által: a 20. század sokkal több és mélyebb összességében, mint annak csak egy része, az utolsó egy-két évtized.)

Leo Frobenius nyomán vallja, hogy Európa egyes nemzetei voltaképpen Európa egyes szerveit testesítik meg, amelyek közül egyesek megerősödnek, ha az európai "növésterv" irányába esnek, mások sorvadásnak indulnak. Európa története nem más, mint "teremtő állapotba jutott nemzetek sorozatos belépése az európai kultúrfolyamba. Mindig más nép volt a szív, mely az egészet vérrel eltartotta, mindig más népben égett az egészért a tudat" (Fatalizmus vagy veszélytudat? 1936).

A magyar öntudat leghatásosabb táplálója a magyar sorsot a "csontjaiban"érző és áthagyományozó, a "mélymagyar"kultúrát hordozó, vagyis a tragikus magyar történelmi szemléletet kifejező (a komor történelmi realizmust képviselő) irodalom. (Németh László legjelesebb mélymagyarjai: Bessenyei, Csokonai, Berzsenyi, Katona, Kemény Zsigmond, Széchenyi István, Ady Endre.)

Híressé vált "nemzedék-sorozata"a Nyugatban (már 1931-ben) végül is mindvégig arról szól, hogy az irodalom miként fejezheti ki egy nép, egy nemzet sorsát, helyzetét, miként tudja felmutatni a nemzeti jelleget; s arról, hogy e "jelleg", e "karakter", e "géniusz"esztétikailag is jelentős, magas rangú alkotásai milyen színt, miféle sajátlagos többletet hoznak az európai irodalom színskálájára. Azaz: a jellegzetesen magyar "sorskérdések" mi módon javíthatók meg Európa számára; miközben a magyar irodalom javának - a legtermészetesebb módon - a modern európai kultúra, irodalom szerves részeként kell működnie, megmutatkoznia. "Első tanulmányom befejezésében - írja - a népek belépéséről beszélek az európai kultúrába. Hogy ömlött bele egymás után a nedvkeringésbe mint működésbe lépett mirigyek hormonja: az olasz, spanyol, angol, francia, német, majd az orosz, skandináv «minőség». A magyaron a sor, a kiáltok, a mi sorsunkban is száll egy nedv, amely nem ehhez a szervhez, hanem az egész európai szervezethez szól. [...] Tulajdonképpen ez a remény csinált kritikust belőlem"(A reform. 1935).

Már nagyon korán - 1929-ben - szól arról, hogy a "kis irodalmak nem élhetnek világirodalmi kapcsolatok nélkül. Kis ország csak provinciája a világnak, ha elfelejti nagyobb hazáját, elveszti a nagyság méreteit. [...] Világirodalmi kritika nélkül kutyabagosi önbizalom vesz rajtunk erőt" (A kritika feladatai). De nemcsak kifelé, a világra, Európára kell figyelni - figyelmeztet -, hanem befelé, a magyar irodalmi (szellemi) élet állapotára. Híres cikke, a Sznobok és parasztok (1934) éppen e kétféle belső provincializmus, a "népi" és az "urbánus"kettészakadás szélsőségeinek a torzító veszélyeit hozza látóközelbe. Majd egy másik írásában (Magyarság és Európa. 1935) ekképpen folytatódik ugyanez a gondolatmenet: "E kétféle írónép («sznobok és parasztok») fogyatkozása nyilvánvaló, a két magatartás úgy áll egymás mellett, mint a kívánatosnak szétesésterméke."

Mi is ez a "kívánatos" Németh László számára? Mindvégig egész pályafutása során. Számos alkalommal szól erről is, számos művében. A kívánatos nem más, mint a magyar és az európai magatartás, a két minőségi kultúra (mint "életet szabályozó elv") "szerves összefűzése". Amely nem más, mint a harmadik út. Nem "két" út mellett, sokkal inkább fölötte. Ha az egyik út a "sznoboké", a másik a "parasztoké", akkor ez a harmadik az európai út. Maga Németh László erősíti meg e képlet tiszta egyszerűségét és hitelességét, midőn - ugyanebben a könyvében, ugyanitt - arról számol be, hogy eme "harmadik út" "ki- vagy inkább továbbtiprására" tett ő maga is kísérletet: a Tanuban ő maga is e harmadik útnak vágott neki. S e "harmadik út"fogalom és sorsképlet tartalmának végső tömörítését maga e könyvcím adja: Magyarság és Európa. Ez a formula jelenti a "harmadik út" szintézislényegét és túl nem becsülhető fontosságát. És abszolút korszerűségét is.

Innen, erről a magaslati pontról érthető meg Németh László gondolkodói világképének a kulcskérdése: e gondolkodásnak a mindvégig szintézisteremtésre forduló, arra hajló sajátossága. A teljesség igénye. A rész, az egésztől különálló vagy leválasztott rész csonkaságának a fölismerése az egyén és a közösség életének minden területén. Ennek az esszéírói gondolkodásnak éppen ebből következően fontos és jellegzetes sajátossága az is, hogy az életünket, társadalmi környezetünket stb. meghatározó (és kifejező) páros - látszólag ellentétes - alapfogalmak; filozófiai, társadalomtudományi, politikai stb. alapkategóriák az ő gondolkodói világképében nem válnak ketté, nem polarizálódnak.

Minőség és mennyiség, anyag és szellem, individuum és kollektívum, személyiségközpontúság és szociális elkötelezettség, népiség és urbánusság, konzervativizmus és - igen - liberalizmus, magyarság és európaiság egymást feltételező kettősségei (végső soron tehát a történelmi gyökérzetű "haza és haladás"eszme társadalmi és eszmei alapvariánsai) az ő gondolkodásában nem ellentétei, hanem kiegészítői egymásnak. A Németh-életmű belső feszültsége és erőteljes sugárzása, Németh László gondolkodásának drámaisága éppen abból a rendkívüli erőfeszítésből, sok évtizedes szellemi küzdelemből fakad, amellyel ő a huszadik századi magyarság és európaiság leglényegesebb sorskérdéseit a megoldhatóság igényével és hitelével összekötni, összeolvasztani, szintézisbe hozni igyekezett.

Egyik hatalmas témája például végig a négy évtizedes alkotói pálya során: a "keleti lélek" és a "nyugati módszer" szintézise, a magyar kultúra (irodalom) "bartóki" modellje volt. A "keleti lélek" nem más, mint az újkor alatti magyar műveltség - parasztzene, népköltészet. Ezt kell beemelni a modern nyugati gondolkodás elemző képességű és hatású erőterébe. "Nyugati" módszerrel feldolgozni tehát. A valódi, az eszményi modernség lényege az ő felfogása szerint éppen ez! Például: Bartók művészete! Nemcsak az oroszoknak (Tolsztoj, Dosztojevszkij) sikerült ez, de nekünk magyaroknak is voltak nagy művészeink - mondja -, akik "a nyugati fejlődést már-már a túlzásig végigrohanták, ugyanakkor felkutatták és kihasználták azokat az artézi mélységeket is, amelyekben keleti népük a világlélek megértésének lesz forrásává. Elsősorban Adyra, Bartókra gondolok" - írja 1954-ben (Tolsztoj inasaként).

S mit sem vesztett korszerűségéből az a gondolat, az a kölcsönös vágyakozás tíz évvel később, de napjainkban sem, melyet egy iskolaavató beszédében fogalmazott meg: "Európának nincs népe, melyet ily rég fenyegetne, s egyre jobban, a szétszóródás, a jellegvesztés s elmerülés veszélye, s kevés, amelyre, bár szavát sem értik, ekkora várakozással hegyeződnek a fülek. (Füredi beszéd. 1964.)

Mindennek viszont axiómaszerű feltétele a kikezdhetetlenül természetes magyar öntudat. Az 1939-ben írt Kisebbségben című esszéjének a fő gondolati súlya is éppen ez. "A magyarságnak - tizenöt éve vallom - semmire sincs nagyobb szüksége, mint hogy teste fölött ahhoz tartozó magyar öntudatot hordjon."