Üzi László

Sajkod "foglyaként"

Németh László életútja 1956 után

A füredi kórházba visszahúzódva, önmaga és mások vádjai szerint a történések elől ide "menekült", pedig hát a vérnyomása az elviselhetetlenségig magas volt, még nem sejtette, hogy új írói korszakot teremthet magának. A kórházban Gandhi munkáit s a róla szóló könyveket olvasta, "Tisztító egy ilyen nagy lélekkel érintkezni, sikere mintha a Jó bennünk elrekedt csökevényeiért is bosszút állna" - írta Tamási Áronnak. Pár héttel később Juditnak, kéziratai rendben tartójának azt írta, hogy életrajzát szeretné folytatni, "ehhez kell a legkevesebb előkészület, ez a legkönnyebb, s okozza a legkevesebb izgalmat" . Egy későbbi levele szerint délutánonként valóban életrajzi írásainak hiányzó részeit pótolta, hetente egy ívnyit írt, s még mindig Gandhi írásait olvasta, ekkor már darabot akart írni Gandhiról.

A kórházban egyfajta társas élet zajlott, február közepétől Kodolányi János is a kórház "lakója" volt, ő írta ekkori napjaikról: "Meglátogattak néha Pestről jövő barátaim is, többek között Illyés Gyula, a Rádiótól többször is Tóbiás Áron, Szeberényi Lehel, B. Nagy László (akkoriban alaptották a Kortárs című folyóiratot, s vitákat folytattunk a folyóirat feladatairól és munkájáról), azután meg ott lakott a kórházban, az én tavalyi kis szobámban, Németh László már hetek óta, ő is be-bejött, vagy én ballagtam át hozzá a szűk folyosón [...] Németh László asztalán éjjel-nappal nyitva állott egy régimódi higanyos vérnyomásmérő, rendszeresen mérte a vérnyomását, jegyezte az adatokat, grafikonokat készített, szerette volna tudni, hogy alakul a vérnyomása bizonyos testi vagy lelki feltételek alatt, például munka vagy séta, pihenés vagy alvás után és így tovább..."

Több jel mutat arra, hogy ekkor még nem tudták, merre fordul a világ, az életnek milyen új keretei alakulnak majd ki, s azt sem sejtették, hogy milyen szerep vár majd rájuk a lassan mégis formálódó új világban. Ha tisztában lettek volna az új világ "törvényeivel", akkor Illés Endre, a Szépirodalmi Kiadó irodalmi vezetőjeként aligha a Tanu-korszak írásait akarta volna megjelentetni Némethtől. Ezzel kapcsolatban rta Németh Illés Endrének: "Bámullak kiadói elszántságodért, hogy a Tanura gondolsz változatlan. Ha Ella a Tanu-füzeteket lehozza, én néhány nap alatt összeállítom a három kötetet (legalább 80 ív); de hogy képzeled el a politikai jellegű cikkek megjelenését? Kihagyjuk őket? Vagy a bevezetőben történeti dokumentummá nyilvántsam?" Alig valamivel később, amikor az a kérdés vetődött fel, hogy a Készülődés vagy A minőség forradalma anyaga jelenjen-e meg, ő is A minőség forradalma mellett foglalt állást. "Ella most lehozza [...] a Tanu-anyagot, s megpróbálom a Minőség forradalmát újra, véglegesen összeállítani. Én jobban szeretném - ha ez jönne. Tán hangsúlyozni lehetne, előszóban vagy hátul jegyzetben, hogy ez már történeti anyag, s történeti hitelességgel kell adni. A Készülődés mégiscsak a pelenkáim - s a Minőség forradalma az, amit az emberek is leginkább kvánnak. A drámák, Égető Eszter, Iszony mellett ez lehetne a negyedik reprezentáns mű - s tán még a Magyar Műhely" - írta Illés Endrének.

Ebben a légkörben, amikor tulajdonképpen azt várták, mint annyian mások is az országban, hogyan döntenek róluk és felettük, a népi írói nemzedék tagjai, azok, akik 1956-ban is többé-kevésbé egységesen léptek fel, egymás között próbálták tisztázni, hogy mi is következhet majd be, s ha bekövetkezik az, amire készültek, akkor mit kell tenniük. Németh számára már a kezdetek kezdetén fontos volt a magatartás kérdése, önmaga számára azt a szabályt álltotta fel, hogy alkalmazkodik a többség álláspontjához - "ne legyek én, aki megtöri a csöndet", írta már 1957. január elsején Tamási Áronnak, de azt a véleményét sem hallgatta el, hogy az írói elzárkózást és hallgatást sem tartja helyesnek. "De éppen mert én magam egyáltalán nem akarok többé publikálni (folyóiratban legalábbis), tán megmondhatom, hogy az írószövetség mostani álláspontját nem tartom egészen helyesnek. Én tizenkét éven át egyetlen ajánlatot sem utasítottam el - ami az olvasók felé utat kínált; legyen a más bűne, hogy amit írtam, nem jut el hozzájuk. Az írónak annyiféle módja van rá, hogy olvasóiban a lelket tartsa, ezt mind föladni, mert bizonyos lapengedélyeket nem kapunk meg: nem tudom, nem veszélyes elzárkózás, a bűn magunkra vevése-e. Én magam persze nemcsak alkalmazkodom a többséghez, de bizonyos fokig a közlés alól felmentettnek is érzem magam, úgy állapotom, mint éppen az említett hírek miatt."

Láthatjuk, már ekkor, sőt tulajdonképpen még ennél is korábban, a Kádár-kormányról adott novembervégi értékelésében benne rejlett az a rés, amelyen ennek a résnek a felfedezői elvezették az "útitárs-státusig" . Az új hatalom által megszervezett Irodalmi Tanács dolgában ellenállt, miképpen az egész népinek nevezhető csoport tagjai is, ám a különböző hírek, az egymással szemben megfogalmazott elvárások ekkor már megosztották ezt a csoportot. Ennek kapcsán még 1957 februárjában írta Illés Endrének: "A nemzedék engem is elszomorít. Annyira haragszanak rám, amiért egy-két dolgomnak némi sikere van; ha tudnák, milyen kevés hasznom van belőle. Még Veres Péter is - aki a legjobb szívvel volt hozzám -, egy baráti levelemben hogy megtalálta, min sértődhet meg. Gyuláról nem is beszélek: közvetve egyre hallom, milyen nagy bűn volt a Tanácsba be nem mennem. Közben egész nyíltan, még szememben is úgy álltanak be, mint aki »szanatóriumba menekült«. Kórlapomon a 270/180-as vérnyomás, amivel bejöttem, őnekik semmi. Holott az igazság az - hogy legalább egy hónappal előbb kellett volna bejönnöm..." Jó fél évvel később aztán "elhatárolta" magát a népi íróktól, éppen a "mozgalmon" belüli ellentétek miatt. Egy Veres Péternek címzett levelében így írt: "Mint már Szabó Páléknál is mondtam és most is mondom: én erőszakoltnak érzem a közétek-szorításomat. Ha összevetem az előszót [Veres Péter a János és Julcsa című kötetét küldte meg Németh Lászlónak, ennek a kötetnek az előszaváról van szó - F. L.] azzal, amit a most felvágott Nagyvilágban olvasok, akkor azt látom, hogy ti is csak úgy vagytok velem. Az előszó szerint, mint a többi népi ró, én is közösségben, nemzetben gondolkodom, a Nagyvilágbeli napló szerint viszont épp a tanulmányaim csak egy töprengő, alkotásvágyban vergődő literátorentellektüel magánügyei. Pedig hát ha valami, tán még leginkább a tanulmányaim szerezhetnék meg a jogcímet, hogy köztetek, áradó meggyőződésű, közösségi írók közt helyet foglalhassak. A két vélemény nyilván ellentmond egymásnak, s vagyok annyira emberismerő, hogy tudjam, melyik az igazi. Pedig a »népi« írók közül én még téged éreztelek a legközelebb magamhoz. Mi jogon haladhatnék a többiekkel? Vagy hogy épp én képviseljem őket?"

A Németh László által ekkorra kialaktott passzivitás lényege az volt, hogy elfogadta, ami elől nem lehetett kitérni, de elhatározta, hogy semmiféle kezdeményező lépést nem tesz. Ennek jegyében fogadta el az 1957-es Kossuth-díjat (mást nem is nagyon tehetett, egyetlen kitüntetett sem utasította vissza), ebben az évben Németh mellett Borsos Miklós, Fülep Lajos, Haynal Imre, Heltai Jenő, Kiss Manyi, Kodály Zoltán, Medgyessy Ferenc, Szabó Lőrinc és Tímár József részesült ebben a kitüntetésben, ám azt helyette felesége vette át, a díj összegét, 50 000 forintot, pedig a hódmezővásárhelyi gimnáziumnak juttatták el. A díj neki ítélésében, ötvenhatos szerepvállalása miatt nyilvánvalóan ideológiai szempontok játszottak szerepet, egyrészt Németh akkori álláspontját szerették volna jutalmazni, azt, hogy a szocializmus mellett foglalt állást, ebben az "érdemben" egyébként vétlen volt, láttuk, saját minőségszocialista álláspontjához ragaszkodott, másrészt feltételezhető, hogy a jövő miatt szerették volna megnyerni. A díj ideológiai jellegét Németh is érzékelte, évekkel később, amikor Illés Endre kapott Kossuth-díjat, azt írta erről, hogy ő nem írói érdemeiért kapta meg, hanem "hamar megbánt taktikai megfontolásból" .

Németh László 1957. március 4-én ment a füredi kórházból a közeli Sajkodra, az ottani házukba. Ahogy Füreden, úgy kezdetekben még Sajkodon sem érezhette, hogy életének új korszaka kezdődött ezzel, később viszont, amikor itteni tanulmányait összegyűjtötte, a Sajkódi esték gyűjtőcímmel ezt a korszakot ő maga kapcsolta Sajkodhoz. A Németh család, ahogy azt Németh Magda leírta, már a negyvenes évek végén megfordult Sajkodon, akkor Megyer Attiláéknál nyaraltak, később Borsos Miklósékat látogatták, amikor Németh Magda és férje, Némethy László itt akart telket vásárolni, ebben éppen Borsos Miklós segtett nekik. A települést és a telket Németh Magda így mutatta be: "Sajkod kis település a tihanyi félsziget nyakában, a Csúcs-hegy tövében, széles kilátással a Nagy-Balatonra. Nemcsak fekvése kivételes, de flórája is egészen egyedülálló az országban, valamelyest mediterrán. [...] A Csúcs-hegyről - amely néhány perces kapaszkodó Sajkodtól - látható a Tihanyi Apátságon túl megcsillanó Füredi-öböl, a falu a Belső-tóval, a híres levendulás a környező erdőkkel, az egész Nagy-Balaton s a hegy tövében meghúzódó, az ötvenes években csupán néhány házikóból álló telep, hátterében pedig Aszófő község. A gyógyfüvekben gazdag növényzet illata, a mélységes csend meghitté tette a hegyoldal hangulatát. [...] A telek 1954 nyarán került a mi nevünkre. Ekkor egyetlen fa sem volt rajta, borsóval és árpával volt bevetve. 1954 őszén felszántattuk, gödröket ásattunk, és elültettük az első 50-60 gyümölcsfa csemetét, néhány fenyőt, díszfát."

1955 nyarán házat éptettek rá, Magda és férje ebben a házban töltötték 1956 nyarát, és október első napjait, ebben az évben már Németh is időzött a sajkodi házban. 1956 novemberében Magdáék elhagyták az országot, Némethy László a csepeli Munkástanács tagja volt, ezért menekülésre kényszerült. 1957 tavaszán Németh László a megüresedett házba vonult vissza, még mindig inkább menekülve, a pesti lét helyett ismét az elhúzódást választva. A telepet ekkor még csak nyolcan-tízen lakták, nehezen lehetett megközelíteni, így sajkodi léte valóban elhúzódás volt. Az itteni lét együtt járt a mostoha életviszonyok vállalásával, miközben Sajkod számos emlékezetes pillanattal ajándékozta meg. Naplójában, töredékes, ám talán legjobb munkájában, merthogy ebben ez a nagy vallomástevő író a szerepformálás kényszere nélkül szólalhatott meg, az első tavaszt így írta le: "Régi vágyam, hogy az év négy szakát egyszer kinn, a természet szomszédságában, egy helyen tölthessem el, egy csomó növény életét napról napra, az első rügy megmoccanásától az utolsó levél tétova útjáig minden részletében megfigyelhessem. Mert mit tud például a barackfáról, aki csak a gyümölcsét ette, s a levelét, virágát ismeri, de nem figyelte meg egy áprilisi héten, mikor a messziről fehér fa lassan vörösödni kezd, s odamenve látod, hogy a csésze piros színe az, ami a hulldogáló szirom mellett érvényesülni kezd - aztán a zöld levelek is kiütnek s terülni kezdenek, úgyhogy egy-két napig szinte nemzeti színben állott ott a szép magasságon nőtt fa, a lucernás fölött, hogy aztán egészen elvessze fehérségét, s az öreg, vastag barázdás ágak végleg eltűnjenek a levelek fényt lélegző áradatában. Hányszor készültem a négy évszaknak erre a Vivaldi-concertójára, de a sorsom nem engedte meg, hogy részem legyen benne; ha egy-egy udvaron el is töltöttem egyfolytában egy évet, ott a természet állt néhány sínylődő fából, locsolással életben tartott kerti virágból, ha meg valami növényben gazdag helyre juthattam, onnét a munkám vagy életem kalamitásai űztek el egy-két hét után."

Sajkodon a természettel akart minden korábbinál szorosabb kapcsolatba kerülni, megérezve, hogy annak törvényei mélyebbek, mint a társadalomé, ám valójában ismét csak azt kereste, hogy életmódjában miképpen követheti alkata hajlamait. Sajkod mindehhez megfelelő teret biztosított. 1958 nyarán az úgynevezett "nagy ház" után felépítették a "kis házat" Ez a csigaház, ahogyan Németh után Domokos Mátyás nevezte és leírta, két helyiségre tagolódott. "A kisebbiket minden bizonnyal konyhának szánták eredetileg, de könyvekkel volt teli zsúfolva, akárcsak a belső szoba, amelyben csak egy heverő s egy szék fért el a rengeteg könyv között, és az íróasztal, amely a Balatonra néző ablak elé volt állítva." Ez a szoba sem volt tíz négyzetméternél nagyobb, ám ablakából csodálatos kilátás nyílott. "A Balaton innét még ősszel is olyan, mint egy olasz öböl - idézte Némethet Domokos Mátyás -: a fonyódi hegy és a Badacsony közt mintha tengerre lebegnének ki a vitorlások (tán ezért is veti ki itt régi római villák kövét a föld); télen azonban a vörös nádason túl az ólmos felhők alatt már nem a Tirrén-tengerre, hanem a nemlétbe viszi ki, akiért eljön, a normann hajó."

Sajkod az élet helyes megélésének módját kutató Némethnek a természettel való mély együttélés lehetőségét kínálta fel, elhúzódásában azonban szerepet játszottak kényszerű okok is. Németh ezeket az okokat is átélte. "Fogd fel úgy, hogy magánzárkára ítéltek. S örülj, hogy magánzárkául a világot kaptad: azt, amit házikód, kerted, könyvtárad köréd hoz belőle. Tedd társaddá és játékszereddé - büntetésed kitöltéséig" - írta Naplójában. Egy másik jegyzetében ugyancsak börtönnek nevezte Sajkodot, ekkor azonban nem a lét felől szemlélte önmagát, hanem korábbi vállalkozásai, cselekedetei felől. Onnét, főképpen a tanítás felől nézve az írásba "szorított" Németh csakugyan rab volt. "A regény, melyen harmadik hónapja dolgozom, egy húszéves lány lelkébe s kilenc hónapra szorítva lelkem történetét mondja el, a hetvenkedő erkölcstől eddig az érdeklődésem mélyén erjedő jóakaratig. Tanár korom azért volt olyan boldog, mert ennek a jóakaratnak a magára találása és tékozlása volt. Sajkod elsősorban azért börtön, mert a gyakorlásától elütve - csak írásban élhetem ki" - jegyezte le az Irgalom című regény írása közben.

Élet és mű, írás és élet, társadalmi cselekvés és elvonulás - már az eddigiekből is láthattuk, hogy Németh sajkodi életszakasza alatt mintegy újratermelődtek korábbi életútjának, írói-gondolkodói világának ellentmondásai. Nem nehéz észrevennünk, hogy Sajkod valamiképpen Sátorkőpuszta, a képzelt Kisnyír, Bocskai-kert, Békés, Vásárhely, az önálló világhoz kapcsolódó álmainak folytatását jelentette. Itt nyílt először módja a neki tetsző élet megvalósítására, magára mért "szerzetesi regulái" - részletezzük majd őket - erre az önmaga alkatára szabott életre vonatkoztak, az írással ismét a cselekvést és az élet megélését állította szembe, ennek jegyében többször is bejelentette "írói munkásságának lezárását", írás nélkül azonban, ez már korábban is bebizonyosodott, nem tudott létezni. A legnehezebb időszakokban, amikor a jövőből jóformán semmi sem látszott, ismét írói tervek tucatjait hordozta magában. Betegségét, öregségét hangsúlyozta, közben a már fiatal korában megfogant írói tervéhez fordult vissza, a korszak fő művének az 1957-ben elkezdett Irgalom című regényt szánta, a művet mégis majd csak hét évvel a megírásának elkezdését követően zárta le. Hosszú ideig a regény "kísérő tanulmányát", A "vallásos" nevelésről című írást sem vette elő. A nemzet szétesését tapasztalta, önmagát az egyik utolsó nemzeti írónak tartotta, köszöntői, látogatói is, nyilván megértve szerepformálásának lényegét, a hiányzó nemzetet igyekeznek majd helyettesíteni, legalábbis a maguk és Németh szemében.

A világtól elzárkózva élt, írásaiban mégis a "kor lelkét" igyekezett megérteni s egy új közvéleményt teremteni. "A Sajkódi esték újdonsága ez volt - írta Naplójába 1962 májusában -: hogy a levegőben lévő kérdésekről egyszerűen, »à la Karádi« (az Utazás című darabjának főszereplője - F. L.) s nem a brosúrák nyelvén beszélt, nem táplált hazug optimizmust, de megmutatta a remény rését - beszivárgó fénynyalábokat abban, amiben élünk. Az első kötet gyors elfogyását egy kis fejszámolással próbáltam semmibe venni. A Tanuból ezer példány fogyott el évente két, majd négy számban, amikor az értelmiségünk az ötöde volt a mainak. Csoda, ha most öt-hatezer példány fogy el - miután tizenkét évig nem jelent meg tanulmánykötetem egyetlen alkalommal sem? De hogy a második kiadás hétezer példánya ugyanúgy illant el - mint a tüzes platnira ejtett vízcsepp -, ez mégiscsak azt mutatja, hogy szükség van erre a hangra a berendezkedett szocializmus problémáinak megvitatásában. Nincs persze olyan illúzióm, hogy aminek helyzetünkben - s így a közvéleményben is - nincs alapja: én belebeszélhetem; ez bűn is volna, ha nem lenne ostoba kísérlet. De azzal, hogy elfogadható szinten és hangnemben beszéltek dolgokról, amelyeket mindenki ott forgat magában: ez kinyithatja a sündisznóállásokat, feloldhatja azt a negativizmust, elzárkózást, amelybe a közvéleményt a durva meggyőzés gombolyította." S ez így is volt, valamennyi írása hozzászólás volt a hatvanas évek kérdéseihez, vitáihoz, a kivonulás mellett is a jelenlétet választotta tehát. Ugyanakkor azonban valamennyi kérdése a múltban, a korábban kialakított világában gyökerezett, nemcsak akkor ragaszkodott ehhez a múlthoz, amikor korábbi tanulmányait igyekezett megjelentetni - ez a szándéka csak 1968-ban (!) vált valóra, amikor Kiadatlan tanulmányok címmel megjelenhetett belőlük két vaskos kötetnyi, de korántsem a teljes anyag - hanem akkor is, amikor a múltja miatt ismételten s tulajdonképpen soha nem szűnően támadták. Amikor Mód Aladár elküldte neki a harmincas évekbeli tevékenységét felhánytorgató tanulmányát, Németh a következőket válaszolta: "Ne hidd, hogy büszkeségből nem megyek át azon a hol nyers, hol párnázott szégyenigán, amelyen ifjúságom megtagadásával akarnak átszorítani. A megaláztatás hosszú iskoláján mentem át, s nem magamért nem tehetem meg ezt - a gondolatért, vagy ahogy előbb mondtam, az igényért (hajdani nyelvemen: a minőégért), amelynek a szocializmus fejlődésében, úgy remélem, egyre több szerepe lesz." Ám bármennyire is benne élt a hatvanas évek világában, 1963-as nyugati útja után miután a vonaton, hét hetet töltött az országtól távol, megkérdezte, érvényes fizetőeszköz-e még Magyarországon a forint.

Akkori világa nemcsak a mából tűnik - minden határozottsága és pontosan jelzett irányai ellenére - ellentmondásosnak, rejtélyesnek, annak látták kortársai is, máskülönben aligha írt volna neki újabb munkáinak a hangvétele kapcsán végül is az egyaránt pontosan olvasó Király István és Kristó Nagy István az egymásétól gyökeresen különböző levelet. "Egy élet, amibe semmi cinizmust nem tudtak lerakni a felgyűlő évek. A lélek csupa lobogás, szenvedély, düh, tisztaság és hit maradt" - írta Némethnek 1963 szeptemberében Király István, egy hónappal később Kristó Nagy István így fogalmazott: "...nem értem ugyan, mi az oka most keserűségednek. [...] Az ötvenes évek vége óta ez a pesszimizmus a világ, a Jó ügyek, a magyarság jövőjét illetőleg mintha indokolatlanabb lenne..." Feltehetően azért láthatták gyökeresen másképpen Németh Lászlót, mert az önmagáról mutatott képben a hit és a hit elvesztése is benne volt.

Sajkodon Németh László nem csupán a gyönyörű, a tavaszi megújhodás előtt álló balatoni tájat látta maga körül, hanem megváltozott helyzetével is szembe kellett néznie. Megváltozott családja helyzete is, négy lányuk közül három férjhez ment, Magda a férjével együtt az ország elhagyására kényszerült, így már csak Csilla lányukról kellett gondoskodniuk. A Kanadába került Magdával külön levelezést folytatott, a családi veszteség ellenére Némethben ismét felbuzgott a feladat-kijelölő hajlam. A nekik küldött első levelében írta, még 1956 novemberében: "A nyugati fogadtatás, úgy hiszem, nem olyan fenékig tejföl, mint sokan elképzelték, de ti a nyelvtudástokkal, kis pénzetekkel, úgy hiszem, könnyen átértetek az első nehézségeken. Ha fiatal és egészséges lennék, én is megtalálnám odakinn a feladatomat: a szétszórt magyarság, az új magyar diaspóra összefogását - hisz közel százezer ember ment ki, jórészt értelmiségi, akik az okt. 23. forradalom tanulságával a hátukban egész másként nézhetik az emberiség dolgait is. [...] Mi vagyunk a világ 20. századi zsidói, az emberiség új hivatásának az erjesztői." Ehhez hasonlóan az itthon maradt s a saját életútjukat járó lányaival is saját szólammal bíró kapcsolatot alakított ki. Judit rendezte a munkáit, a Sámsont is ő böngészte ki, s gépelte le, az írás csak ezt követően vált ismertté, 1958 elején juttathatta el Illés Endréhez. Mi, akik a távolból figyeljük Németh pályáját, megszületésük pillanataihoz tudjuk kapcsolni munkáit, a kortárs olvasóknak ez nem adatott meg, ahogy az élet történéseiből is kevesebbet láthattak, mint mi. Máskor Ágnes rendezte a levelezését, az egyik ilyen levélrendezéskor küldte vissza Németh Illés Endrének hozzá írott leveleit, ennek köszönhetjük, hogy ez a levelezés megőrződött, ahogyan jó néhány évvel korábban hasonló gesztussal élve juttatta vissza Németh Gulyás Pálnak a hozzá írott Gulyás-leveleket. Még 1957 legelején Judit azt a tanácsot adta az apjának, hogy drámák sorában írja ki a magában őrzött feszültségeket. Nem ok nélkül mondta ezt, hiszen az 1945-tel jelölhető forduló is drámák írására késztette Némethet, ő azonban ingerülten elutasította azt, hogy bárki is beleszóljon írói tevékenységébe: "Köszönöm leveledet - írta a lányának. - Kislány korodban én tűztem ki eléd olyan programokat, amelyeket nem tudtál teljesíteni, most visszaadod a kölcsönt, s te íratnál velem műveket, amelyekhez nincs többé erőm. Szép, hogy annyira vigyáztok a dicsőségemre; ha az egészségemre vigyáztatok volna annyit, tán több lenne a dicsőség is." Még talán a szokásosnál is fokozottabb érzékenység jellemezte, a Sajkodra kerülését követően írott Naplójában például hosszasan tűnődött azon, hogy vajon miképpen szemlélik a telepen, az ott lakók milyen véleményt alakítottak ki róla, vajon szeretik-e, miközben a szomszédok, Thaiszék, akikkel a náluk elfogyasztott ebéd közben beszélgetett, azt állították, nem hiszi el az emberekről, hogy szeretik.

Ezzel az érzékenységgel vett részt az irodalmi-irodalompolitikai életben is; volt, hogy a kritikát a kormány ellene irányított támadásaként értelmezte, aminek néha persze megvolt az alapja is, csak nem mindig. Már a hatvanas évek elején azt követelte Aczél Györgytől, az akkori "kultúrpolitika" legfőbb irányítójától, noha Aczél akkor még csak művelődési miniszterhelyettes volt, hogy a nyugalma érdekében egyetlen dolgot tegyenek: "hagyni itt, a könyveim közt, hogy egy-két hónapig ne kelljen foglalkoznom önmagammal " . A vele szemben sokszor megfogalmazott érzékenység vádjával külön is foglalkozott, ennek kapcsán írta sajkódi Naplójába: "Érzékeny voltam? Mérjétek azon, hogy mit viselek el, ez az érzékenység." Sajkodi magánya az önismerethez is közelebb juttatta, a rémlátó képzelet jellemezte, hányszor igazolódott ez, gondoljunk ismét a szárszói beszédre. "...a képzelet riadalma továbbra is uralkodik rajtam" - írta. A rémlátomások mellett a hiúságot tartotta másik jellemzőjének: "Tolsztoj holtáig küzdött avval (főleg a hiúsággal, indulattal), amelyen Gandhi szinte túl született. Bennem a félelem a legerősebb, s még erősebb a hiúság. S ha Tolsztoj az ellenük folyó, halálig tartó harcban lett mesterem, Gandhiból inkább időnkénti vérátömlesztést kellene vennem, hogy léte immunszérumával, ha kiölni nem is tudja, ölje legalább a vérembe rögzött spirochéta-fajt." Ha ez igaz volt, akkor nyilván igaz volt az is, ahogy önmaga írói szemléletmódjának sajátosságát látta: "...az ösztönök mélyibe vesző izgat, abba szeretnék a rációval bevilágítani" - írta.

A rendelkezésünkre álló dokumentumok alapján úgy tűnik, hogy igyekezett rendezni kapcsolatát a feleségével is. 1958 őszén írta Ellának: "Én azt hiszem, hogy mi ketten egy üvegharang alatt mindig jól megfértünk volna - s töltöttünk néhány szép hetet, hónapot egymással; ami összeférhetetlen volt: az a miliőnk, emberi környezetünk, terveink, felfogásunk. De az akadályok most már, reméljük, egyre kisebbek lesznek. Az egyik legnagyobb az íróságom volt; azt szerettem volna, hogy alkalmazkodj hozzá, mintegy élő foglalatja légy az eszméimnek, ahogy egy jó papné élete a pap prédikációjának." A későbbi, valóban a megbékélést kereső hang ez, az a hang, amelyiken leírhatta: "A te vetélytársad nem egy másik nő volt (mint időnként hitted és talán hihetted is), hanem az Ideál, a Szerep, melyet én s velem együtt te is hússal tartoztunk volna kitölteni, s amelyet te, ha képes lettél is volna rá, mint idegent, értelmed szerint értelmetlent nem vállalhattál." Ám a felvállalt szerep Némethet is rabjaként őrizte, szerepéből nem tudott kilépni - így a megbékélés sem történt meg, Ella életvitelét, az anyagi javakhoz való vonzódását, meglehet, ez csak a család egészét összefogó anya természetes megnyilvánulása volt, továbbra sem tudta elfogadni.

Nemcsak a családja helyzete, körülményei változtak meg, megváltozott a saját és az ország helyzete is, s neki ehhez az új világhoz is alkalmazkodnia kellett. Elsőként az ötvenhatos forradalomhoz való viszonyát alakította át, nem cinikusan, szembefordulva azzal, hanem inkább úgy, ahogy Arany János tehette az 1848-as forradalom után, amikor megírta A nagyidai cigányokat, saját lelkesültségén, hitén tűnődve, s attól elfordulva, ismét csak a műveket, a munkát helyezve előtérbe. Hol volt már az a felbolydult, betegségével sem törődő Németh László, aki még ötvenhat novemberében is a pesti utcákat járta, s hol, hol a forradalom légköre? Amikor a hatalom manővereiről, az esetleges Kossuth-díjról leveleztek, ezt írta Veres Péternek: "A sorsot azonban nem szeretném kihívni. Nekem most az a legfontosabb, hogy egy-két művemet befejezzem; borzasztó nehezemre esik az írás, de mégis ez a legfontosabb most. Így is elég értékes időmet elvesztettem ezzel a forradalommal. Nem szeretném az amúgy is keserves munkát még hivatalos üldözéssel is kombinálni..." Két hónappal később, akkor már túl volt a Kossuth-díjon, így írt a Naplójában: "Az elmúlt nyáron egyszer már azzal az eltökéléssel húzódtam ebbe a házba [1956 nyaráról beszél - F. L.], hogy innen ugyan traktorral sem húznak ki többet. S meg is volt minden jogom erre az elzárkózásra: beteg voltam, s az, hogy veszendő kézirataimból, vázlatban maradt gondolataimból mű legyen, fontosabb volt minden szerepnél, amit a pestiek szánhattak emberiszonyos nyavalyámnak. A kortársak beválasztottak az Írószövetségbe, hírem nélkül szerkesztőbizottsági tagul nyomtattak ki az Irodalmi Újságban, s én azt mondtam, huszonöt helyett huszonnégy tagja lesz az elnökségnek, az újságjukba meg egyet, vigyázatra intő, csendesítő cikket küldtem (nem ért oda) az írói szabadságról. De amikor meghallottam, hogy Pesten lőnek, hogy a sodrából kijött nép mit csinál, nem kellett volna a kortársaknak autót küldeni értem, rohantam én, mint Gulyás Pál mondta!, két kézzel írni a cikkeket (három jelent meg, de vagy öt volt megjelenőben), s négy nap alatt sikerült olyan állapotba hoznom a hipertóniás agyamat, hogy november a levegőben lógó gutaütéstől mentett meg. S ha meggondolom, hogy mi lett ennek a cserkészi szép tettemnek s az utána következő két hónap kószálásának, zúgó füllel hallgatott tanácskozásának a következménye, igazán a hasamat kell fognom magam fölött. Mint egy író-Görgey élek itt a Balaton szelében, s kerülöm a feles asszony szemét, mert ő mondta el, mit beszélnek rólam a faluban. Ez persze mind semmi ahhoz, hogy három hónap alatt tán háromévnyit pusztítottam el a hasonló hőstettek miatt úgyis beszűkült időmből."

Átértékelte a múltat, újólag a művet helyezte a cselekvés elé, s keserűen megmosolyogta magát a változtatást akaró hitéért. Ezt követően sokáig abban a szellemben élt, hogy nem fordul szembe az új hatalommal, de nem is tesz semmit a közeledésért. Láttuk, ennek szellemében fogadta el a Kossuth-díjat, a díjátadásra felesége ment el, ő pedig Juditék lakásából követte a történéseket, pár napra más címet megadva el is költöztek otthonról, mert Németh attól félt, hogy letartóztatják, amiért nem vette át a díjat. Ezt követte a Kádárral folytatott tárgyalásuk, eredménytelenül, ez a tárgyalás óhatatlanul felidézi bennünk az 1946 nyarán folytatott megbeszélést, akkor a kommunista oldalról Révai József és Lukács György vett részt rajta, Németh akkor is Illyés oldalán volt ott, annak sem lett semmiféle eredménye.

1957 nyarától Németh megint a munkába menekült, feltehetően nem csupán az önigazolás, hanem inkább a történések elemzése miatt választhatta ismét, mint már annyiszor, a munkát. Most is rengeteg terve volt, a hipertónia-leveleket szerette volna megírni, aztán a Négy könyvet, Vekerdi Lászlóval, tudománytörténeti intézet létrehozását tervezte, Gandhi alakja s a róla írandó dráma foglalkoztatta. A Sámson előkerülése ismét arra figyelmeztette, hogy a líra hiányzik saját műfajainak palettájáról. "Örülök, hogy a Sámson tetszik - írta 1958 februárjában Illés Endrének -; Juditnak érdemes volt a kéziratszemétből kikaparnia. Ha akkor 45-ben lemásolom, elolvasom s azt érzem, amit most: bizonyára megírok azóta néhány verses drámát. Ez az én írói pályám nagy csapása: a vers kiesése. Mint a fakorona [olvashatatlan szó] vágták ki ostoba kertészek. De ha bebizonyítottam, hogy amit a magyar verstől követeltem, nem ostobaság: némi elégtétel a számomra." A sajkodi telepen élők ébresztették fel benne egy Haldoklók című novellaciklus tervét, ez arról szólt volna, hogy hogyan "tengetik az életüket a régi világ nagyjai, alispán, tábornok, nagykereskedő, malomtulajdonos", de hát, tudjuk jól, nem a hagyományos értelemben volt író, ezért ennek a témának a megírása nem sokáig foglalkoztatta. Szerette volna könyvvé formálni a Magyar műhelyt, önálló tanulmánykötet ebből sem született, sőt még a Magyar műhely című ciklust tartalmazó kötet sem jelent meg, pedig Béládi Miklós, a Magvető akkori irodalmi vezetője a sok-sok halogatás, álkifogás után a kortársak többségét megszégyenítő őszinteséggel állt ki a kötet mellett. "Sok töprengés után sem szabad mást mondanom: maradjon a teljes anyag, legyen Magyar Műhely! A csökkentés, amit javasoltál, épp a legszebb, legfontosabb tanulmányokat zárná el a világ elől. Erre pedig nincsen szükség, mostani összeállításban a kötet nem támadható. Lehetséges, hogy lesznek majd viták, erre azonban akkor is kellene készülni, ha csak a Műfaji kérdések jelenne meg. Néhány cikk jelzi már, hogy megindult az ideológiai harc, s bizonyos, hogy hosszabb-rövidebb időre a népi írók ismét belekerülnek az irodalmi háborgás kellős közepébe. Mégis hinni lehet, hogy ez megmarad »eszmei harc«-nak, s nem követi kitiltás, elhallgattatás, kéziratok elsüllyesztése...." - írta Némethnek 1958 februárjában. Béládi jól érzékelte a légkör változását, meglehet, a balos fellépés erősödése már a levegőben lehetett, maga a kötet azonban ekkor sem jelenhetett meg.

1957. május 31-én meghalt Németh László édesanyja. "Anyagilag gondoskodtam róla, de lelkileg többet kellett volna tennem - írta Németh ennek kapcsán Gulyásnénak -, nem egész az én hibám, hogy nem tehettem" . Anyja halála ismét elővetette vele Irgalom című regényének tervét, ezt a tervet jó ideje csak azért nem dolgozta ki, mert az anyjával szembeni szemérem visszatartotta tőle, hiszen akkor érintenie kellett volna a háború utáni "kacérkodását" is, amikor az apja még fogságban volt. "Anyám halála eszembe juttatta közös múltunkat és sajátos requiemként az Irgalom témáját" - írta egyik levelében Illés Endrének. Június 28-án már a következőket tudatta Illés Endrével: "...kb. tíz napja belekezdtem az Irgalom (téma: hazatérő hadifogoly) írásába, s most már túl vagyok azon a ponton - hacsak valami nagy izgalom nem ver le a lábamról -, amin túljutva a regény még elaludhat." Egy hónap múlva, egy nem közölt interjújából kiragadva a regény szinopszisát is elküldte Illés Endrének. A szinopszis így hangzott: "A regény hőse egy harmadéves orvostanhallgatónő, akinek az apja, az első világháború hadifoglya, akkor tér haza; az anyjának pedig fiatal kedvese van. A lány előbb az erkölcs szigorát képviseli: kiragadni apját a szégyenletes házasságból, anyját a maga elfordulásával töri meg. A két gyenge ember vergődése azonban átalakítja felfogását az emberi életről, felfedezi magában azt a sajátságot, mely pályáján, társválasztásában, társadalmi tevékenységében is irányítója lesz: a szenvedő iránti részvétet, a nővéri irgalmat."

Ugyanebben a levelében más regényterveket is megfogalmazott, ám csak a régóta tervezett Aranykor tartalmát foglalta össze, így: "Egy alföldi városból a negyvenes évek elején 4-5 diák megy el a Balaton mellé egy »konferenciára«, ahol más diákokkal barátkoznak össze. A kis társaság a hallott előadások hatása alatt, a történelmi változás előestéjén: ábrándokat sző az új Magyarországról, a világot megszépítő Aranykorról." A konferencia, nem nehéz erre a megállapításra jutnunk, a szárszói volt, azzal, hogy jelképessé igyekezett felnöveszteni, Németh mintegy utólag is igazolta a tanácskozást. A regény, tette hozzá a szinopszishoz, ennek a tíz diáknak a sorsát mondta volna el a következő tizenöt esztendőben. Társadalmi regény lett volna tehát az Aranykor, valamiképpen az Utolsó kísérlet folytatása, hiszen ebben a regényben is a magyarság sorsát foglalta volna össze, felmerülése azért is érdekes, mert jelzi, hogy a lélekteremtő regény mellett, vele szinte azonos időben mindig jelentkezett nála a társadalmi regény írásának vágya.

A tervezett munkák közül Németh az Irgalom írását kezdte el, június 19-én, úgy tervezte, hogy augusztus végére befejezi a regényt, Judit férjének, Dörnyei Józsefnek a letartóztatásakor azonban felfüggesztette a munkát. Ennek az évnek az októberében pedig arról számolt be Illés Endrének, hogy "elkészült volna az Irgalom is eddig, de az, hogy itt át kellett adnom a házat, kiszolgáltatott Pestnek s az irodalom idegtépő kalandjainak - a kortársak cibálásának." Ekkor úgy tervezte, hogy karácsonyra befejezi a regény írását - nem fejezte be, az Irgalomnak még ezek után is külön története lesz Németh életútján. 1958 tavaszán viszont már A "vallásos" nevelésről című tanulmányát írta, ennek születéséről a következőket jegyezte meg: "Egy tanítónő, aki elég jó novellákat is írt, azzal keresett fel, hogy adhatna ő a fiának vallásos nevelést, mert maga ugyan nem hisz Istenben, de gyereke neveléséből azt a kultúrát, amit a vallás ad, nem szeretné kihagyni."

Más tervek is foglalkoztatták, így a Bolyaiak élettörténete, előbb a levelezésüket szerette volna kiadni, s csak aztán merült fel benne, hogy drámát írjon róluk. Ennek szellemében írta 1958 őszén Fodor Ilonának, aki a Bolyaiakhoz kötődő dokumentumanyaggal megismertette: "Bolyairól, ha írnék, inkább tanulmányt írnék (drámát már azért sem, mert egy fiatal barátom [Vekerdi László, F. L.] nemrég olvastatta el velem a Bolyai-drámáját); de azt csak akkor, ha tudománytörténeti tanulmányaimban addig érnék, hogy érdemlegesen tudnék foglalkozni szakmai előzményeivel és kapcsolataival is." Apróbb írásai is születtek, már 1957 március közepén, még két hete sem volt, hogy a kórházból Sajkodra ment, s éppen a Kossuth-díj okozta izgalmak közepette élt, azt írta Tóth Lászlónak, hogy "motoz bennem egy Sajkódi levelek c. sorozat" ; ez a gyorsaság vásárhelyi letelepedését és a tanügyi reformmal kapcsolatos írásának gyors elkészültét juttatja eszünkbe, három évvel később pedig, ismét csak felpanaszolva, hogy tizenhét éve nem jelent meg tanulmánykötete, Béládi Miklósnak írta: "Ha tanulmánykötetet akartok kiadni tőlem: gyűlik most Sajkódi esték címen egy új esszésorozat; ebbe lenne beilleszthető az Én cseh utam, a Csehov, Bolyai s más meglevő s készülő tanulmányok. Ez persze csak karácsonyra jelenhetne meg. Ha könyvnapra akartok valamit: adjátok ki kis Magvető-könyvben Mutató címen a következő öt tanulmányt: Shakespeare, Tolsztoj, García Lorca, Csehov, A két Bolyai..."

A tervhalmozást s azt, hogy egy korszak a számos terv közül kiválasztott s csak lassan megvalósuló írások révén teremtődött meg, már megszokhattuk, ekkor azonban még a szokásosnál is több tervet alakított ki magában, és a szokásosnál nagyobb ütközések kíséretében formált késszé közülük néhányat. Az ekkori ütközéseknek, állandósuló érzékenysége mellett politikai okai is voltak. Németh ekkor már nem a magányt választó író volt, s nem is az ötvenes években háttérbe szorított író, szavait, írásait sokan figyelték, "tanítványai", állandósuló levelezőtársai voltak, az az írói csoport, amelynek, minden különbözőség mellett mégiscsak a tagja volt, a nemzet háttérbe szorított vezetőjének tekintette magát, noha semmiféle hatalomnak nem volt a birtokában, ennek következtében aztán Németh minden megnyilvánulását több irányból is figyelték. Ezt a figyelmet, a cselekedetek, döntések állandó középpontba állítását nehezen viselte, munkája állandó akadályozójának tartotta.

1957-ben négy kötete jelent meg, az Égető Eszter második kiadása, a Gyász és az Iszony új kiadása és az 1956-ban megjelent kétkötetes Történeti drámák új kiadása. Ezek a könyvek a hosszú hallgatás után a figyelem középpontjába állították, ahogy utólag megállapítható, még az őt levélben megkeresők száma is nőtt, az új politikai helyzettel kapcsolatos válaszai; ezek a válaszok egyre inkább csak a közlésekkel lehettek kapcsolatosak, pedig újra a viták középpontjába állították. Folyóiratokban viszont csak pár írása jelent meg, ezek közül a Magyar műhely volt a legfontosabb - az írás a tervezett Magyar műhely című kötet előszava lett volna -, ez kapta a legnagyobb figyelmet is, többek között azért, mert az induló új folyóiratban, a Kortársban jelent meg. Akkor, a feszült politikai-irodalompolitikai légkörben az is kérdés volt, hogy ki ad a Kortársnak írást, s az hogyan jelenik meg. Érthető, ha ez a dilemma Némethet is foglalkoztatta. "....Kortársat még nem kaptam, B. Nagy írja, hogy igen jó, tán túlságosan is" - írta 1957 áprilisában Tamási Áronnak. - Azt hiszem, most fog kiderülni, milyen balgaság volt, hogy az irodalom négy értékes hónapon át befogta a tulajdon száját. Kapni kellett volna már decemberben Vas Pistáék s az Európa folyóirat ajánlatán. [...] Hallom, hogy írtál cikkeinkhez egy jegyzetet, de nem láttam. Én is írtam a magamé alá, de mint mondják, nem ért már oda, pedig fontos lett volna: azt írtam meg benne, hogy egy szó változtatás nélkül közlöm az októberben már kiszedett előszót: vagyis ma is az vagyok, ami akkor s harmincegy éve. Ez válasz lett volna az irodalmi bereknek is, amely eszeveszett s végeredményben nevetséges tettekbe akart szorítani. Tisztítsák meg a tulajdon gondolataim a levegőt körülöttem; annak a következményeit vállalom, de az ugratásét nem." A megnehezült légkört azonban egyre nehezebben bírta, az év végén már írói munkássága befejezéséről írt Illés Endrének: "Betegségem első percétől kezdve világos volt előttem, hogy eljön a nap, amikor, ha írok is még valamit, azt eddigi munkásságom érdekében nem szabad publikálnom" - közölte. Hiába válaszolta Illés Endre azt, s ebben igaza volt, "mert bántani mindig fognak", Némethben ezt követően egyre többször merült fel írói munkássága lezárásának, befejezésének gondolata. Ezt általában váratlanul jelentette be, talán ezért nem is lett ezeknek a bejelentéseknek semmi következménye, ugyanakkor azonban mégiscsak egész írói tevékenységének tervszerű, tudatos lezárására törekedett, mi több, később még a számára-számukra fontos személyek, helyszínek felkeresésére is, hogy a világot önmaga körül elrendezve távozhasson.

A világot ismét ütközésekben élte meg, állandó fölfokozottság közepette, ezek az ütközések elfedték előle azt a távlatot, amelyre a tervszerűség irányulhatott volna. 1958-ban, apró jelzése volt ez annak, hogy Kádárék a korábbinál erősebb kézzel igyekeznek kormányozni, a Társadalmi drámák című kötetet a Szépirodalmi Kiadó utószóval akarta megjelentetni, később is bevált módszer volt ez bizonyos részek megmagyarázására, Némethnek és műveinek lesz még ebben része, noha igaz, hogy ekkor nem volt mitől félnie, hiszen az utószó megírására könyveinek régi kiadóbeli szerkesztője, írásainak becsülője, Domokos Mátyás kapott megbízást, majdhogynem eljutott a hivatalos világgal való szakításig. Illés Endrének írta: "Az, hogy mit írnak a könyvemhez, mint legutóbbi levelemben jeleztem, énnekem közömbös. Nem is tartom hát fontosnak, hogy Aczélt lebeszéld róla, helyette mondd meg inkább ezt: szerettem volna személyesen beszélni vele, de nem váltotta be ígéretét, nem keresett föl. Így hát rajtad át üzenem: mindaz, amit velem az utolsó évben, a Kossuth-díj odaítélése óta tettek, elérte nyilvánvaló célját: a minden embert, beteget is megillető önvédelem s az elemi méltóságérzet azt parancsolja, hogy többé egy sort se adjak ki a kezemből. Két könyvem van náluk, azzal azt csinálnak, amit jólesik, írathatnak hozzá előszót, visszadobhatják, megsemmisíthetik, mint annak idején az Égető Eszter kéziratát: én, az ember, nem törődöm vele. Mint szocialista azonban figyelmeztetem őket egy dologra; azzal, hogy az egyetlen voltam, aki 56-ban az oroszok bejövetele előtt a szocializmus védelmére szót emeltem, úgy érzem, jogot szereztem rá. [...] Mi az oka hát, hogy ezt az öreg, beteg embert, aki egész idő alatt, karthauzi magányban, kéziratai javításával foglalkozott, egyre kíméletlenebb támadások érték, melyekben tizenöt év előtti, összefüggésükből kiragadott, százszor letárgyalt mondatait hozták elő; s nemcsak a jóvátételből lett új, kegyetlen bepiszkolás, a más bánásmódból állandó bosszantás, de még a frissiben kitüntetett műveitől is megvontak minden érdemet? Mit gondolhat erről a némi logikai tréninggel rendelkező elme, mint hogy itt más, éppen nem szocialista indulatok érvényesültek, s egy privilegizált réteg az, amely nemhogy megnyerni nem igyekszik a magyar értelmiséget - de még azt is minél messzebbre rúgja el - főként ha nála értékesebb -, akit már nem is kell megnyernie." Láthatjuk, azt az érvet használta maga mellett, amelyet kitüntetésekor a hatalmon lévők teremtettek meg, egyfajta logika érvényesülését kereste ott, ahol csak hatalmi szempontok és nézőpontok léteztek. Lehet, hogy csak taktikai szempontokat érvényesített, erre egyébként alkalmatlan volt - látunk majd rá példákat -, talán csak mártíromságának tudatát tudta felnöveszteni.

Az újabb összeütközésre az MSZMP KB mellett dolgozó Elméleti Munkaközösség által készített, a népi írókkal kapcsolatos Állásfoglalás teremtett alkalmat. Az Állásfoglalás megszületése, ahogyan Standeisky Éva írta, a kommunista párt rendteremtő törekvéseihez kapcsolódott: "A kommunista párt, amikor leszámolt ellenfeleivel, mindig a »belső ellenséget«, a renegát párttagokat ítélte el súlyosabban, csak utánuk következtek a renitens szövetségesek. Az íróperek és a Nagy Imre-per vádlottai az első csoportba tartoztak, az állásfoglalás címzettjei a másodikba." A párt egyaránt törekedett a népiek megnyerésére és megbüntetésére, az Állásfoglalás a megnyerés kísérletei után ezt a második célt szolgálta. Németh, mint minden támadásra, erre is veszélyt érzően, ugyanakkor pedig az elzárkózást választva reagált, így a többek között őt is elítélő, hivatalos dokumentum rangjára "emelkedő" Állásfoglalásról a véleményét sem volt hajlandó leírni, elmondani. A neki megküldött szöveggel kapcsolatban egy megmaradt levélfogalmazvány szerint a következőket válaszolta Kállai Gyulának: "A gyanú, hogy a betegség munkaképességem apasztása után tehetségem is kikezdte, az irányított támadások, bosszantások, a múltból előkotort, sztereotippé vált vádak, melyeknek indokát újabb műveimben, állapotom megszabta életmódomban, legfőképpen pedig szándékaimban felfedezni nem tudtam: már egy-két hónapja arra az elhatározásra bírtak, hogy újabb kéziratot a kezemből többé ki ne adjak, s ezen az elhagyott telepen mint nyugdíjas iskolaorvos éljem le utolsó időmet. Elolvasva programját (mely a Kossuth-díj odaítélésének évfordulóján s egyedül engem az egész magyar irodalomban) név szerint is kártevőnek minősít, nem is tehetek mást: kiállok a magyar írók sorából, mostani lakhelyem többé nem hagyom el, s igyekszem föltűnés nélkül minél előbb befejezni életemet." Az 1958-tól aktivizálódó és a népi írók felé is érdeklődéssel bíró, egyébként az Állásfoglalás egyik "szerzőjeként" szereplő Király István azt írta a megbízóinak készített jelentésben, hogy amikor 1959 júniusában Sajkodon meglátogatta Németh Lászlót (és Tihanyban Illyés Gyulát), akkor Németh "túlságosan mélyen ült sértettségében" . Standeisky Éva idézi Király István jelentésének értékelő sorait: "egy jó szándékú, nagyon becsületes ember beszélt itt, de aki az élettől teljesen elszakadva, régi eszmei kölöncökkel megbéklyózottan, önmaga foglyaként, hamis tudattal él. Nem a világot, csupán a saját süllyedő és emelkedő vérnyomását látja, a szó szoros és képletes értelmében is."

Ezt követően került sor Németh egyhónapos szovjetunióbeli utazására, 1959 őszén, az utazásra felesége, Király István és annak felesége, Landler Mária kísérte el. Magyar írók ezt követően s már ennek előtte is számos alkalommal tettek utazást a Szovjetunióban, ahogy a világ más népeinek írói is, ezeknek az utazásoknak szinte évtizedekre elnyúlóan azonos koreográfiája volt, Németh utazása azonban érezhetően különbözött a többi, rutinszerűen lebonyolított programtól. Kiemeltnek bizonyult, hiszen kísérői voltak, s jelképes jelentőséget tulajdonított neki Németh is, főképpen pedig az a közeg, amelyik ezt megszervezte. Ma sem ismerjük az ezzel kapcsolatos belső történéseket, így azt sem tudjuk, hogy a beteg s az öregségét-betegségét akkor már hangsúlyozottan megélő Németh Lászlót mivel vették rá erre az utazásra, s azt sem, hogy mi történt utazás közben, tény, hogy a korábban megváltoztathatatlannak ítélt keretek elfogadása iránt ekkortól nagyobb volt benne a hajlandóság.

Az utazás alatt jártak Moszkvában, Leningrádban, Grúziában, látta a Kaukázust, volt Szocsiban, nyilván számos, az orosz irodalommal és a műfordítással kapcsolatos élmény erősödött fel benne, talán még a mindennapi életbe is bepillanthatott, bár inkább irányított tapasztalatszerzésről lehetett szó. Az utazás végén mondott Pohárköszöntőjében, ennek szövege az Élet és Irodalomban jelent meg, ezért mondhattuk azt, hogy az átlagosnál hangsúlyozottabbra formált útról volt szó, azt követően, hogy visszautalt 1956-ra, az akkori szerepére, s hogy arról is beszélt, hogy műfordítóként mennyire kíváncsi volt az orosz világra, a következőt mondta: "Azt [...] a velem utazók figyelhették meg, hogy az úton mennyivel szívesebben fedeztem fel, ami reményeimnek adott tápot, mint ami aggodalmaimat igazolta, s fáradságommal együtt mint nőtt bennem bizonyos kombinatív elevenség, amellyel az itteni problémákba belehelyezkedtem." A jövőre hivatkozva elfogadta a körülötte lévő világot, az utazás lezárulása után Király Istvánhoz írott levelében pedig már a saját, a többiekétől elkanyarodó útját említette. "A szovjet útnak - írta - megvolt az az értelme, hogy sikerült írói pályám végleges lezárása előtt a hivatalos ráfogások és nem hivatalos tévhitek falán áttörnöm, s ha vázlatos és eltorzított cikkekben is, de jeleznem, hogy gondolkozom valójában. Ez abban a hitemben, hogy ezt a pályát le kell zárnom, természetesen nem ingat meg - sőt megerősít benne, s azt lehetővé is teszi. Az a két érv, hogy elhallgatásom a nyugati propaganda zászlajára teszi s az itteni értelmiséget sündisznóállásba merevíti: most már végleg erejét vesztette. Ezzel a pályazárással helyeslésem s érdeklődő figyelmem végleg a szocializmusé, hallgatásom pedig legföllebb csak azoknak szól, ha szól valakinek, akik mindenáron el akartak hallgattatni, s akiket sem elpusztított egészségem, sem 56-os viselkedésem nem tudott s ez az út sem tudhatott kiengesztelni."

Ideológiai aktivitása, ha ugyan használhatjuk ezt a kifejezést, ezt követően erősödött fel, a szocializmus alapjainak lerakását véglegesnek tartotta, úgy gondolta, nem maradt más lehetőség, mint a mások által kialakított keretek emberibbé formálása, s azt érezte, hogy hangjára szükség van a létező szocializmus problémáinak megvitatásában - így lett a megbékélő hatvanas évek előfutára. Ha képesek vagyunk a történéseket kellő távlatból, az életmű mozgástörvényeire figyelve szemlélni, akkor - gondoljunk csak Lackó Miklósnak a Tanu kapcsán tett megállapítására - azt kell mondanunk, hogy saját pályájának belső törvényszerűségeit követte, legalábbis abban a vonatkozásban, Lackó Miklós utalt erre, hogy az ideológia terén akkor aktivizálódott, amikor a baloldali gondolkodás valamilyen oknál fogva válságba került. Feltehetően azért történt ez így, mert a társadalom mozgását valahol a középúton igyekezett tartani, ezekben a pillanatokban érezte azt, hogy a maga jövőképét nagyobb ütközések nélkül érvényesítheti.

Ekkorra már alapvetően megváltozott Németh helyzete; igaz, miközben sorra jelentek meg a könyvei, a szocialista hatalom kíméletlen, bár elvinek nevezett vitát folytatott vele. Többnyire a világtól elvonultan élt, mégis egyre többen figyeltek a munkásságára, könyvei jelentek meg, főképpen a regényei nagy példányszámban, darabjait szinte folyamatosan játszották, munkáit más nyelvekre fordították, közben pedig állandósuló kör vette körül. Állandó gondként jelentkezett számára a fordításokkal, kiadásokkal, előadásokkal kapcsolatos tevékenység, így nehezen tudott visszatérni saját életviteléhez és munkájához, hiszen írói tevékenységét annak ellenére sem tudta lezárni, hogy azt több alkalommal is bejelentette. Családja mellett majdhogynem állandósuló baráti, tanítványi kör vette körül, ez a baráti kör életútja különböző állomásaihoz kapcsolódott, "tanítványai", a rá figyelő fiatalabb irodalmárok már az ötvenes évek közepétől, második felétől szellemi kapcsolatban álltak vele, nem beszélve vásárhelyi tanártársairól s a szó szoros értelmében vett tanítványairól. Levélben rendszeresen kapcsolatot tartott Gulyás Pál özvegyével, Gulyásnét ekkor már férje emlékének ápolása éltette, ám értette Németh gondjait is. 1958 májusában írta Némethnek, az Állásfoglalás körüli időszakban: "A kérdésére válaszolva: a krematórium működik. Még három sírhely van Pali mellett. Ha megtiszteli egyszer, valamikor Palit..." 1963-ban arról számolt be Némethnek, hogy gépeli a leveleiket: "A Pali tanulmányait, leveleit másolom az ellopott időből, késő esti órákban. Ebben a hangulatban talált rám a Maga levele. A 42-ben Magához írt leveleknél tartok. Itt már sajnos kevés munkám akad: ritkulnak a levelek. Pedig de szívesen csinálom! - Nagy ajándék s nagy erő nekem ezeket olvasni. Sokat örültem-sírtam a leveleken..." Németh a Tanu kecskeméti kiadójával, Tóth Lászlóval is levelezést folytatott. Kristó Nagy Istvánné, az Égető Eszter modellje, jó ideig Pesten élt, találkoztak is, később viszont Amerikába került, ott élő lányához. Mikor a visszaköltözése felmerült, s az útiköltséget nem tudták előteremteni, Németh felajánlotta, hogy biztosítja az útiköltséget: "Ez igazán kevés viszonzása annak a lelki segítségnek - írta levelében Kristó Nagy Istvánnak -, melyet tőle nem mint modelltől, hanem mint igaz, másokért élő, harmonikus embertől kaptam. Az, hogy kortársa, barátja lehettem - éppoly nyereség volt számomra a hétköznapi lét szintjén - mint az ideában - hogy egy Gandhival - egy csillagon éltem." Röviddel Amerikából való hazatérte után Kristó Nagy Istvánné meghalt, ekkor írta Németh a Naplójába: "Aznap írtam neki egy üdvözlő s Sajkodra hívó levelet, amelyen a fiától a halálhír érkezett. Nem találkozhattunk. De az utolsó húsz évéhez, mintaszerű viselkedéséhez, úgy érzem, az Égető Eszterben kapott portré is adott erőt. Elég eszmei lény volt ahhoz, hogy az eszmévé párolt képe inspirálja, s eléggé földönjáró s főként szerény, hogy meg ne zavarhassa. Egy mai szent távozott közülünk. Egyben nem volt igaz a róla adott arckép: bár szinte észrevétlen, de vallásos volt."

Volt vásárhelyi tanártársaival, különösképpen Sipka Sándorral és feleségével, aztán a Szentesre került Mátyás Sándorral is rendszeres levelezésben állt. Hasonlóképpen Szabó Lőrinccel - annak korai haláláig. Utolsó, 1957 szeptemberében írott levele talán már el sem jutott Szabó Lőrinchez. Ebben a levélben írta Németh: "Olyan szép az új télikabátod, el kell nyűnöd még, Lőrinc." Nemzedéktársai közül vitatkozó, de egymást becsülő levelezést folytatott Veres Péterrel, Illyés Gyulát figyelte, folyamatos szellemi kapcsolatban álltak. Láttuk, "féltávolban" Németh körül korábban is mindig volt valaki, akivel gondolkodásáról-műveiről szót válthatott, akinek a műveivel kapcsolatos tudnivalókat elmondhatta. A Tanu indulásától ezt a szerepet Gulyás Pál töltötte be, a vásárhelyi időszakban Illyés Gyula és Sárközi Márta, de inkább mégis Illyés. Némethet már a vásárhelyi időszakban, kiadói okok miatt is, ilyen jellegű kapcsolat fűzte Illés Endréhez, 1957 után, a sajkodi korszakban ez a kapcsolat megerősödött, úgy, hogy a kapcsolat jellege megőrződött. Illés Endre kiváló felkészültségű irodalmár volt, közös múltjuk is létezett, hiszen egy időben jártak az orvosi karra, ráadásul Illés pontosan értette Némethet, tudta, hogy mit kell mondania-írnia neki ahhoz, hogy dolgozni tudjon. Saját véleményét - érzésem szerint - elhallgatta, viszont mindent megtett azért, hogy Németh Lászlóból az új műveket előhívja, nélküle a sajkodi korszak aligha teljesedhetett volna ki, s feltehetően az Irgalom sem íródott volna meg. Mindez azonban Illés Endrét nem akadályozta meg abban, hogy alkalmasint cenzorként lépjen fel. Szerepével, szerepe ellentmondásosságával Németh is tisztában volt. 1963-ban nagy, szakító levelében, ekkor is az írói léttől való visszavonulást jelentette be, ezt írta neki: "Ebben az esetben annál, amit írsz, tán még nagyobb öröm, hogy bűvészeted, amellyel valahányszor sor került rá, akár kedvező volt a véleményed, akár kevésbé kedvező, pályám utolsó állomásán is kedvező maradt. [...] Megírtam már, hogy Te vagy az egyetlen, aki még a rossz véleményt is úgy tudtad éreztetni, hogy nem szegted vele kedvem (míg mások ösztöne az eltökélt dicséretben is eltalálta a módját, hogy kést siklasson belém)." Illés Endre valamelyest tehát Gulyás Pál és Illyés Gyula helyére lépett, Németh a munkáiról neki mondott el legtöbbet, mint a harmincas években, igaz, akkor meghittebben és mélyebben, az egzisztenciális mélységeket is megmutatóan Gulyás Pálnak, s a "második" Válasz időszakában Vásárhelyről Illyés Gyulának. Becsülte a Stószon élő Fábry Zoltán tisztaságát. Életútjukban is volt hasonlóság, Fábry ugyanúgy ott volt Ady temetésén, mint például Németh vagy Illyés, vagy Szabó Lőrinc, Fábryt is az Adyhoz való hűség éltette egész életén keresztül. Németh pedig tudta, hogy valamiképpen hasonló formában szeretné élni az életét, mint ahogyan Fábry élte. Amikor Stószon meglátogatta, az Irgalom magával vitt példányába ezt jegyezte be: "Az első embernek, akit irigylek." Feltehetően nagyon mélyen értette Weöres Sándor költészetét, noha állandó szerepvállalása - főképpen pedig a "növéstervéhez" való hűsége, az a törekvése, hogy teljessé formált életművet hagyjon maga után -, nem engedte, hogy elemzőként nézzen szembe ezzel a költészettel. Weöres is másképpen értette Némethet, mint ahogyan mondjuk a politikusok vagy akár bigott hívei értették, ő a sajátos ártatlanságot érezhette meg benne, A kísérletező ember című kötetet például az alábbi sorokkal köszönte meg: "Még könyved érkezése előtt írtam a következő kis jegyzetet: »Nem ártana több ész nekünk. De a bennem rejlő butaságot is áhítattal nézem. Ápolom és öntözöm, mint egy virágot. Szelíd, tiszta, zavartalan, mint a kék ég. Persze van szűkös butaság is, mely őrmesteri, portási, erőszakos. Ez észnek hiszi magát és himnuszokat zeng az értelemhez, de nevetségesnek és veszélyesnek lát mindent, ami nem őrá hasonlít. Bilincset csörget, és ha teheti, rácsatolja a szabad, táguló-tágító értelemre; és a szabad, jámbor, végtelen butaságra is, mely minden teremtménynek ősalapja, életeleme és korlátlan lehetősége.« Ne haragudj, de ezt a nem portási butaságot, végtelen segítőkészséget (amely sosem tolakodó) még jobban bámulom, mint az elemző értelmet."

Alighanem nem teljesen végigélt kapcsolat fűzte Némethet Pilinszky Jánoshoz. Németh mintha a barátját látta volna Pilinszkyben, Pilinszky viszont már az idősebb írót látta Némethben, legtöbbször Pilinszky életének válságai sodorták távolra őket egymástól. Az ötvenes évektől ismerte Mészöly Miklóst, ötvenhat novemberében az ő lakásukban is időzött, a későbbi időszakokra is megőrződött közöttük a szellemi kapcsolat lehetősége, legalábbis erre utal pár levelük, még inkább azonban az, hogy Mészöly nagy témái, az újfajta tárgyilagos ábrázolásra való törekvése, az irodalom és a filozófia összekapcsolására való hajlama, a hely szellemének "megemelése", a harmadik út után a negyedik úton való gondolkodása, ha áttételesen is, de kapcsolódtak Németh László világához, ráadásul Némethben mindig megvolt a hajlam arra, hogy az övétől különböző írói világokat méltányolja, ragaszkodása Szentkuthy Miklós műveihez, vagy akár a Hamvas Bélával való vitája ezt már megmutatta. "Ha lesz tiszta példányom, szeretnélek egy esszészerűség elolvasásával megterhelni: a tonalitás és atonalitás közérzetéről... - írta 1964-ben Mészöly Némethnek. - Ha lesz időd s nem fáraszt." Nincs nyoma annak, hogy Németh olvasta volna Mészöly esszéjét - pedig fontos lett volna, hiszen az esszében Mészöly az övétől különböző, korszerűbb Bartók-képet vázolt fel. Szellemi kapcsolatuk nem teljesedett ki, feltehetően azért nem, mert Németh ekkor már nem tudott kilépni a maga írói-gondolkodói világából, pozíciójából.

Németh László a hatvanas években minden korábbinál több emberrel állt kapcsolatban. Felerősödött a kapcsolata a szilasiakkal, közöttük a rokonaival, de magával a faluval is. Ismét leveleket váltott fiatalkori barátjával, Oszoly Kálmánnal, újólag a Toldy-reállal is kapcsolatba került, az iskola Évkönyvébe írta a Mit köszönhetek a Toldy-reálnak? című írását, levelet váltott gimnáziumi magyartanárával, Koczogh Andrással. Koczogh András az apjáról, Németh Józsefről írt neki: "Őszinte, egyenes lelkű, tiszta látású, szerény, közvetlen, kiegyensúlyozott egyéniség. Talán Horváth Jánoshoz hasonlított."

Számos kiváló s fiatal szellemi ember, irodalmár kerül kapcsolatba Németh Lászlóval, írók, költők, szerkesztők, színházi rendezők, színészek, kritikusok, kiadói szerkesztők, tanárok, számba venni is lehetetlen a teljes gárdát, nem beszélve állandó levelezőtársairól, az ilyen vagy olyan ügyben hozzá fordulóktól, segítséget kérőktől. Illés Endre mellett a Szépirodalmi Kiadót Domokos Mátyás képviselte Németh László világában - ő már Vásárhelyen is meglátogatta, a Magvetőt Tóbiás Áron, Béládi Miklós mellett Kristó Nagy István, ellentmondásos kapcsolatukat levelezésük őrzi. A színházi világot Benedek András és Ádám Ottó képviselte, Németh drámáinak világát talán Benedek András írta le a legpontosabban egyik Némethhez írott levelében, így: "...az ember, az igazi, nagy, a gondolkodó ember jóformán tehetetlenül áll vak erők útvesztőjében. Ellenfele voltaképpen nincs is. Ellenfele saját természete, amely emberré akarná emelni egy embertelen világban. S ez a világ mindig embertelen, mindig kilöki magából, mindig megsemmisíti, mintegy eleve kudarcra ítéli. Az emberi őrültség az ellenfél..." A filmrendezők közül Hintsch Györggyel állt kapcsolatban, ő készítette el az Iszony filmváltozatát. A legfontosabb Németh számára mégis a fiatal irodalmárok csoportja lehetett, Domokos Mátyás mellett Vekerdi László, a költő Fodor András, az irodalomtörténész Varga József, mellette a könyvtáros Vitályos László, aki könyvekkel látta el, aztán a Jelenkort szerkesztő Tüskés Tibor, a Sepsiszentgyörgyön élő Veress Dániel, a Prágában élő Rákos Péter s így tovább.

A "fiatalok" közül legközelebb talán Vekerdi László állt Némethez. 1954-ben, Németh debreceni útja során ismerkedtek meg, Vekerdi ekkor orvosként dolgozott, leveleiben a hipertónia természetének megismerésében segítette Némethet. Később, miután Fodor Ilona a Bolyaiakkal kapcsolatban dokumentum-másolatokat adott Némethnek, Vekerdi valóságos esszélevélben mutatta be a Bolyaiak jelentőségét a matematika történetében, aztán lemondott saját Bolyaiakról írott drámájáról. "Nagy örömmel olvastam a Bolyai-tervet - írta 1959-ben Németh Lászlónak. - Még jobban örülnék, ha nem »elkerülné« az enyémet, hanem megcsinálná - jól -, amit én is szerettem volna. Annál is inkább, mert a mintát úgyis Laci bácsi drámáiból vettem..." Németh számos alkalommal jelezte, hogy mennyire örül Vekerdi László társaságának. Azok között, akiket ismert, őt tartotta a legtájékozottabbnak, legműveltebbnek. 1957 januárjában írta neki: "Az elmúlt hónapokban azok voltak az oázisok, amelyeket fiatal házasok közt tölthettem; előbb a városmajori négyes, azután a tietek, majd a lányoméké is, kinn Zuglóban." Máskor a levelét köszönte meg hasonló mondatokkal: "Leveled, mint mindig, most is nagy örömet okozott; két vásárhelyi tanár kollégám látogatása mellett ez volt az egyetlen üdítő légvétel..." Ismét máskor, miután meghallgatta Vekerdi László egyik rádióelőadását, így írt neki: "Noha tiltakozol a nevelői szerep ellen, látom, vonzódnak köréd emberek is, Jánosy-, Fodor András-félék, akiknek ebben a ránk szakadó sivárságban jó szolgálatot tehetsz. Én legföllebb kettőt kötnék, ha szabad, a lelkedre: 1. hogy taníts, értess, s ne kápráztass. 2. Hogy a magyarokat, mert ostobák s komiszak (ezt nem az eddigiek alapján, az ezutániakra mondom), mégse illik cserbenhagyni vagy éppen elárulni. Rákóczi Ferenc is tudta, hogy Bécsben különb, műveltebb emberek, hozzá közelebb állók élnek, mint akiket ő pártfogásba vesz. Ezért tartom én őt, a tisztább csillagról jöttet - s az elhagyottak s elvetemedettek dolgát fölkarolót a legvonzóbb magyarnak." Vekerdi Lászlót egzisztenciális mélységekben érintette a Németh Lászlóval való kapcsolata, ez után a levél után vetette fel Némethnek, hogy talán érdemes lenne egy Tanu jellegű folyóiratot indítaniuk. A Széchenyi Könyvtárban újra átnézte a Tanu köteteit, ezt követően írta: "Szeretnék róla egy külön, nagyobb tanulmányt írni, csak a Tanuról, majdnem (amennyire lehet) elválasztva N.(-)L.-tól, mint vállalkozásról és műfaji újításról. Ma is leginkább egy ilyesmi folyóiratra lenne szükség. Egy ember persze nem bírná, de ha hárman-négyen összefoghatnánk, talán lehetne egy »Sajkodi-Tanút« teremteni... Ha ezt a mostani társasházat kifizettem (már az adósság részét), s a mostani pénzszerző lendületem tart tovább, Sajkod közelében vennék egy kis telket, rá magunk építenénk egy kis házat, s azt a »szerzetesrendet, csak jobb elvekkel«, amit a Cserésnyésben is, másutt is annyiszor írt Laci Bácsi, még meglehetne Laci Bácsi körül valósítani..." A Tanu eszméjének az utolsó felmerülése volt ez Németh életében. Az öreg író tudta, hogy ezt a tervet már nem lehet megvalósítani, nemcsak azért, mert megöregedett - már 1965-öt írtak ekkor -, hanem azért sem, mert a köréje növő világnak az egyik törekvése éppen az volt, hogy az ehhez hasonló terveket semmissé tegye. Máskor viszont Vekerdi mondott nemet Némethnek. Németh még 1963-ban azt javasolta Vekerdinek, hogy esetleg Aczél Györgyék segítségével megoldhatja állásgondjait. A felvetett tervre válaszként írta Vekerdi: "Nagyon megörültem - mint mindig - a Laci bácsi sorainak, nem tudom, mi lenne velem, ha nem kötnének néha ezek az imaginárius láncok ehhez a kies magyar élethez. Aczélékkal való ismeretségre nem vágyom, most kevésbé hiányoznak a nagy patrónusok, mint bármikor. S ha valamit szeretnék még az életben, az éppen a kultúrpolitikánk bírálata lenne a 17. századtól napjainkig."

A sajkodi korszakban Németh Lászlót két alapvető törekvés mozgatta, ezek közül az egyik az élet teljessé tételére, az általa megvalósítandó életmodell kiteljesítésére, a másik az életműve teljessé tételére vonatkozott. Életnek és műnek az ő életútján is annyi kapcsolódást és ellentmondást felhalmozó kettőse új formában folytatódott tehát. Sajkodi magányában, meglehet, az elhúzódásnak ezt a lehetőségét kereste egész életében, külön "szerzetesi regulákat" dolgozott ki a maga számára, összefüggésben a betegsége által is rákényszerített életmodellel s egyáltalán nem függetlenül nagy erkölcsi példaadóitól, Tolsztojtól és Gandhitól. Sajkodi napirendjét Naplójában így írta le: "Reggel hétkor kelek, kilencre rendben a ház, már sétáltam s reggeliztem, tizenegyig írok, egy óra szünet, amely alatt a levélírást elvégzem, fél kettőig fordítás. Délután fél négytől hatig kivonatolás, utána matematika s elméleti fizika. Hétkor vacsora; fél kilenctől tizenegyig - olvasás (most épp az Annales s Dürrenmatt komédiái). Az éledő kert viszont megnöveli négy-öt órára a kerti munkát, egy fél órával korábban kelek, s később fekszem. S a délelőtti, délutáni szünetbe ékelődik be egy-egy óra, félóra kerti munka. A nehezen megtartható korlátozás most már az, hogy a szellemi munka ne legyen több nyolc óránál. Tizenkét óra munka, ebből nyolc szellemi: ez, azt hiszem, teljesen megfelel annak, amit a szívgyógyászok a beteg habilitációjának neveznek."

Később, merthogy ez a bejegyzés még 1958-ban íródott, a valódi szellemi alkotómunka visszaszorult napi két- két és fél órára, de az életét mindvégig pontos terv szerint élte. Pesten már hiányzott is neki a kerti munka - Pestről írta az éppen Sajkodon időző feleségének: "Egyetlen bajom, hogy unatkozom. Ezt az érzést sem ismertem idáig. De itt sem rádió, sem muskátlidugványok, amivel a kényszerű szabad időmet eltölthetem. A Városmajorban már céllövölde is van - s szörnyen poros. Kiderült, hogy Pest unalmasabb, mint Sajkod."

Az életet az önmaga számára megformált regulák szerint élte, ezek a regulák egyben értékeket is jelentettek számára, tehát nemcsak eszközök voltak, hanem célok is - maga az élet, vele együtt pedig az élet megélésének módja ezért került szembe ismételten a művel, merthogy a másik cél a mű, immáron a teljes mű megteremtése volt. Egyik naplófeljegyzésében írta: "Mi marad egy hatvankét éves nyomorék betegnek, ekkora felszámolás után? Azt mondhatnánk: a mű. Abba beleöntheti, abba gyémánttá kristályosíthatja, ami benne csak fájdalom, üresség, alaktalan. S az életösztön csakugyan erre kapaszkodott. Ahogy a család ügyei elől Sajkodra, úgy húzódtam volna a nemzet ügyeitől a művészetbe, szépirodalomba..."