Mihály István

Pótmodern posztmodern

Morfondírozások a "posztrock" szituációról

Mancika már nem élvezi

Panaszkodik Mancika kedvenc együttesének várva várt koncertje után, hogy sehogy se tudott belefeledkezni a ZENÉBE (így, csupa nagybetűvel), végig kívül maradt, érezte a feneke alatt a széket, talpa alatt a padlót, mikor időnként felállt mímelni a lelkesedést s az eksztázist, hogy hátha attól tényleg "bejön" a Nagy Érzés. Hát nem jött. Utólag nyugtatgatja magát: "hiába, a korral jár..."

Vajon melyikkel? Az életkorral? (Mancika harminchét éves.) A Korral? Esetleg a kórral?...

Mancika fia és lánya csápol és hedbengel ugyancsak a saját kedvencei koncertjén (és vannak közös, többgenerációs kedvencek is), meg teleragasztja szobája falát az imádott sztárok posztereivel, rocklapokat böngész, zenei tévécsatornákat néz, de Mancika úgy érzi - és jól érzi -, hogy számukra mindez már puszta külsőség; a használati utasításnak megfelelően történő termékfogyasztás esete forog fenn, lény(eg)ükben, személyiségükben nem érinti meg, járja át a gyermekeket a zene, ha "benne" is vannak, úgy viselik (el), mint az éppen "menő" Adidas-szerkót, olyan számukra, mint a nélkülözhetetlen papírzsebkendő.

Pethő Bertalan a posztmodern kor művészeteinek filozófiájáról írott tanulmányában felkér bennünket egy gondolatkísérlet elvégzésére: egy fénymásolatot készítő cég megszerzi Leonardo Mona Lisáját, majd az eredeti + xeroxmásolattal reklámozza magát a metró mozgólépcsőjén. Kérdés: vajon mivé válik a Művészet ebben a helyzetben? Itt bizony nem telepszik meg sem a szépség, sem a fenséges, nem keletkezik katarzisélmény. Hiszen kópia maga az élethelyzet is, a nézelődő alany is. A reklámképpár Mona Lisája csak ürügye folyó ügye intézésének.

Félve teszem hozzá (és reménykedve, hátha nincs igazam): immár "kompatibilisebb" kontextusban, a múzeumban sem Mona Lisa a Mona Lisa, és koncerten sem Pink Floyd a Pink Floyd a legtöbb műélvező számára. Hogy is lehetne az, amikor az egész világ mozgólépcsővé vált, a potenciális befogadó pedig nem más, mint a Sokadalmi Lény Szinguláris Példánya?

Zenébe mártott lifestyle

Alig tizenvalahány évnyi örökkévalósággal ezelőtt büszkén írtam-mondtam: a rock olyan fokon valósította meg a zenének a mindennapi életbe való integrációját, amilyenre nincs példa a 20. század történetében. A népi muzsikától eltérően ez az integráció nem az érvényben levő, megszokott, a merev normarendszernek megfelelő, "normális", elavult közösségi életvitellel való szerves egységet jelenti - a lényeges éppen a deviancia, az attól való eltérés, az autentikusság, az új, önmegvalósítást célzó értékek keresése. (A zene az életforma-forradalom eszköze, s legalábbis bizonyos mértékig az is maradhat.)

Ma, amikor kereskedelmi rádió- és tévécsatornák tucatjaiból zúdul ránk a zene (csupa kisbetűvel), s életünk szerves részévé vált (csak éppen az életünk lett - általa is - szervezetlenné), fenti mondataim vigyázzállásból fejállásba kényszerülnek, és ironikusan torzvigyorognak ránk.

Időnként elemi erővel kívánjuk, bárcsak ne valósította volna meg ezt az integrációt, néha már áhítjuk a csendet, hogy végre kettesben maradjunk kissé önmagunkkal, saját gondolatainkkal, érzéseinkkel, de buszon, üzletekben, vendéglőben, cukrászdában, taxiban, fodrászszalonban, kedvelt kirándulóhelyeken, mindenütt velünk van, mindenhova elkísér a háttérben lefokozódott ZENE (ritkábban), és a háttérré nemesült zene (egyre gyakrabban), s ha néhanapján megadatik a reflexió szent pillanata (amely egészen hétköznapian profán kellene hogy legyen), úgy érezzük magunkat, mint egy olyan játékfilm hősei, melynek rendezője visszaél a "függőleges montázs", a zenei aláfestés lehetőségeivel.

A dalok között pedig szól a reklám. Amely gyakran szintén miniatűr zenei ópusz formáját ölti. Ha netán valamilyen lelki üzemzavar folytán mégis megtelepedne bennünk a szépség, a magasztosság, a fenségesség, mindennapi életvilágunk gondoskodik róla, hogy nyomtalanul kimosódjék-kitörlődjék belőlünk. És persze a koncerteken is ott a reklám, a hangverseny már csak ennek ürügye, médiuma, a zenész gyakran alig látható a szponzorok plakátjaitól. Persze a reklám csak fenoménje a mélyebb lényegnek.

"Kinn is vagyok, benn is vagyok,

avagy a kintlévő bentlevősége

Igaz, a befogadói szituáció nagyon sokszor megválasztható, optimizálható, a zavaró elemek kiküszöbölhetők. Otthon CD-ről, kazettáról szólhat a ZENE, az őszinte kőkemény, a pszichedelikus vagy a szimfonikus, esetleg az alternatív rock. Éltet az illúzió, hogy a ránk szakadt (nálunk még felemás) posztmodernben is értékszemélyiséggé válhatsz (az maradhatsz), hogy kiemelkedhetsz a nem éppen szívderítő "kontextusból", a szituáció "kontingenciájából". Te, a Lázadó, az entellektüel, a deviáns, aki utálja és elutasítja ezt a hatalmas, mindent behálózó, pénzszagú, üzletcentrikus szimulákrumot, a Rendszert, s nem veszed észre, az, hogy te deviáns vagy, a Rendszer által elismert, szentesített Rendnek (s így magának a Rendszernek) szerves része lett, valamiképpen te is a Rendszer létét-javát-fentmaradását szolgálod.

Immár lehetetlen lázadni: ha indián fejdísszel, zöldre festett, cukros vízzel összeragasztott, tökmaggal teleszórt hajjal kiállsz a főtérre, akkor ez része lesz a városképnek, a Rendnek, és nem jelent semmit. Egyik álomból a másikba ébredsz, mint Borges hőse, egyik szimulákrumból a másikba lépsz át, mint Baudrillard; az ébrenlétig, a valóságig mind ritkábban juthatsz el. Ha egyáltalán.

A jelentés halott, csak jelölők vannak. A zene is csupán önmagát jelenti, (jobb esetben) a gyomorműködést javító, munka- és étkezési tempót fokozó (lásd: gyorsétkezdék), szívritmust szabályozó fonikus közegként funkcionál.

Alapfunkciók kudarca

Persze a kultúrmocsok, a giccs uralma a pótmodern korban sem teljes. Születik olyan zene is, amelyet nem lehet az esztétikai befogadással járó szellemi aktivitás mellőzésével élvezni. A magukat independensnek, alternatívnak stb. nevező irányzatok azonban csakugyan egy szűk kisebbséghez jutnak el csupán, amely még a plebsnél is jobban kiábrándult már a hangzatos valódi és áleszmékből-jelszavakból-illúziókból, s immáron se a világot, se önmagát nem akarja megváltani, de még csak megváltoztatni sem.

Az effajta autentikus kortárs rockzene többnyire rezignáltan vagy cinikusan ironikus: elidegenítő effektusokat alkalmaz, mindegyre tudatosítja (posztmodern kori, elértéktelenedett) műalkotás voltát, azt, hogy kívülről megragadott esztétikai tárgy.

Vége az eksztázisnak. Vége a katarzisnak. Vége a közösségnek. Végük a Nagy Akarásoknak. Befuccsoltak a rock alapfunkciói. S be a kevésbé alaposak is. Az ilyen zene eleve azt akarja, hogy minél erősebben érezd a feneked alatt a széket. Tehet-e többet a romlékony szubsztanciájú egyénért, aki híján van mind a transzcendens, mind az immanens (túl- és evilági, társadalmi vagy közösségi személy) szilárd vonatkoztatási pontoknak, eszméknek, aki a végletes etikai-metafizikai relativizmus áldozataként (állítólag) nem több, mint a genetikai-társadalmi-hatalmi tényezők puszta produktuma és játékszere? (S ha sejti, érzi, tudja is néha, hogy több - lehet - annál, akkor sem hiszi el.)

Nosztalgia és súlytalan káprázat

Na igen, él még a nosztalgia... Vagyunk még egypáran, sokan, akik tiszteljük és nagyon szeretjük (a mai avantgárdok mellett) a "protéziscsattogtató" Nagy Öregeket, hallgatjuk lemezeiket, s (legalább a tévében) koncertjeiket sem mulasztjuk el. És sportcsarnokokat, stadionokat töltünk meg (bár sokkal jobb volna kis klubtermeket megtölteni) nem is olyan ritkán, s a jegyárakat tekintve tán nagyon is gyakran (az Illés-Metró-Omega triumvirátus 2001 nyarára meghirdetett nosztalgiakoncertjén is biztosan telt ház lesz, lehet, hogy az a barátom is elmegy majd, aki szerint "az egésznek semmi értelme"). Sőt a nagy felhajtás s tán valami őseredeti sejtés, egyfajta paradox nosztalgia a tiniket is odavonzza; összgenerációs a konszenzus, a taps, a siker. S tán a hiányérzet is. Azok a dalok ennek a világnak, a mai énünknek nem "aktuális" részei.

Vajon miért van az, hogy a nagy sztárok, a Hajdani Hiteles Művészek is csak "tömegesülve" mernek színpadra lépni? Már csak így elfogadhatók? Majd minden koncert a megannyi résszé vált nagy egész kollázsba tömörülő tobzódása. Zorán, Koncz Zsuzsa, az Omega... mindenki tucatnyi vendéget hív meg, legalább azonos kaliberű sztárokat, énekelnek felváltva és egyszerre. Előadják egymás dalait, a háttérben táncosnők miniszoknyás hada riszál (majdnem azt írtam: üzletszerűen), a szervezetlen illeszkedés törvénye mindent a súlytalanság, a jelentésnélküliség és jelentéktelenség közös nevezőjére hoz.

Igen, tudom: megnőtt az esztétikai percepció küszöbértéke (az erkölcsiről nem is beszélve - és itt nem a félpucér lányokra gondolok), önmagában már a Nagy Művész is jelentéktelen, a tömegtársadalom (magasabb szinten bár, de ő) is a Sokadalmi Lény Szinguláris Példánya lett. Egyet fizet - sokat kap: reklámnak is rossz.

Ha a bőség kosarából Mancika is vehet...

A késő (pót)modernitásban már nem elég, ha a polgárrá nemesedett urak és szolgák fogyasztanak. Az igény az, hogy ne is legyen más ideológia, életfilozófia, csak a fogyasztásé. A nyugati polgár már réges-rég Tökéletes Fogyasztóként éli meg saját önazonosságát. A keleti "alattvaló" pedig ugyanerre vágyik; sóvárog, és pokolian rosszul érzi magát, mert kiszorul a szent, nagy fogyasztásból és a velejéig kommercializált élettérből; mert számára még elérhetetlen a paradicsomi állapot: az "eufória a boldogtalanságban".

Ennek az Édennek egyik fő tartópillére, a média már "felfejlődött" a kívánalmakhoz: korlátlan a bőség hírekből és álhírekből, szappanoperákból és pornóból, showműsorokból és vetélkedőkből, könnyű- és rockzenéből.

Attól tartok, hogy Mancika rövidesen már nem veszi észre és nem fájlalja, hogy érzi a feneke alatt a széket. Amíg érzi, van remény, addig még nem következett be a szubjektum végső ellenforradalma: az az állapot, amikor az egyén már nem is érzékeli vagy egyenesen ünnepli saját ürességét, inkoherenciáját, örömre-szenvedésre, hitre, boldogságra való képességének elsorvadását.

The show must go on.